Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-10 / 1. szám
itt, hogy néha azt én építem azt ■0 Pedig biztos, hajómodellek épí- : semmit sem tűdre hosszú, zavaros timban, miközben rmedtek, s a sze- k, türelmesen és olyan szerszámok jeneket azelőtt so- npa tűkkel és pók- sipeszekkel építet- palackban. A hajó leven volt, hogy doltam: ez nem is tialgia. item ezt a vissz- de különös érdek- odellek iránt meg- n alkalmat sem íor hajómúzeumot :g, még ha a mú- entéktelen volt is. lajómodellek ezreit ik értékes, finoman szereit, s a szegé- ;munkált, régi hajó- ielljeit, tengeijárók azok álmait, akik ígért. Persze láttam ített hajómodellt is. it, hogy előbb vagy n az álmaimban lákszem, melyik vidé- melyik városban, írtján, azt azonban hajót azonnal felis- zöldes színű pa- ■l^magányosan he- polcon a gyengén úzeumi helyiségek dott levegőjű sarká- egen, sem a hajón 5 nem volt olvasha- ive álltam: a palack itt, mely a homály- izerűen változtatta élkedett egy tökéle- eri vitorláshajó, tel- , vitorlái kifeszítve, n apró zászlócskák rrában zászló lobo- ott halllal, vízzel és lordók is ott voltak igátok közömbösen te, számukra ez csu- ik egyforma modell an tüstént felismer- a hajó! n nehézkes, régi- ciklimet, s felszál- csontjaimmal erre ék képes, de kép- ;erült lehoznom il-es ház emeleté- z utcára, s fürgén kerékpárt egy er- icsitól örököltük tért a közeli Jakab n puha, homokos j EDGÁR Egy zseniális miniatűrmodell-készítő műve volt, akit a sors tökéletes ujjakkal, s minden részletre kiterjedő fantáziával áldott meg. A hajókötelek nemcsak az agyonhasználtság benyomását keltették, hanem világosan láthatóak voltak rajtuk a kopott helyek is, melyek attól keletkeznek, hogy a hajókötél a fedélzet korlátjához, vagy fémkarikákhoz dörzsölődik. S a szétszakadt helyeken újrafont kötélrészek voltak. A hajó oldalán, ahol lepergett a festék, a bordák közt kóc kandikált ki. Úgy tűnt, hogy a hajó minden apró részletét felismerem. Míg bámultam a hajót, és az emlékek s a valóság keskeny határán imbolyogtam, a hajón egyszeriben ANTUN SOUAN* A hajó úszott, láthatóan szél által kergetve, s tartotta az irányt, melyet energikusan diktált az aprócska kapitány. Ő biztosan tudta, hogy merre tartanak és miért. Álltam elbűvölve, és a hajót néztem. Sokáig álltam ott, még akkor is, amikor az utolsó látogatók már elhagyták a múzeumot, egymás után aludtak ki a fények, s egy távoli ajtó becsukódott. Tudtam: itt az ideje, hogy távozzam, de nem tudtam elmenni. A múzeumőrök türelmetlenül járkálták a hátam mögött és köhécsel- tek. A múzeumőrök ősz hajúak és személytelenek szoktak lenni, de ebben a múzeumban különösen kifejezéstelen és merev volt az arcuk, egyenruhájuk pedig hosszú és szürke, mintha kaftánban lennének — vagy csak rám tettek a homályban ilyen benyomást? Észrevétlenül, halkan jártak, mintha rajta akarnák Hajó a palackban lobogni kezdtek a kis zászlók, a vitorlák duzzadni kezdtek, a hajó orrán a viharjelző kosár fel-felemelke- dett. S a miniatűr hajószemélyzet szétoszlott a fedélzeten, cipelték a hajóköteleket, felhúzták a horgonyokat. Az aprócska kapitány a főárboc mellett állt hátratett kézzel, sárguló fogai közt pipával. Magamban azon töprengtem, vajon alkotójának tökéletes mása-e, vagy az igazi kapitány kicsinyített, kései mása, aki a valóban létező hajó kapitánya volt? A hajó láthatóan úszott. Szinte hallani lehetett az orrához csapódó hullámok csattanását. De mitől úszott? Először ijedten keresni kezdtem valamiféle belső szerkezetet, amely hajtja, mint amilyenek az egykori reneszánsz varázsszelencékben voltak, ám nem találtam semmit. Nem volt itt semmi olyan, amit szerény műszaki ismereteim birtokában felismerhettem volna. Mint már any- nyiszor, ezúttal is megelégedtem azzal, amit láttam. Tulajdonképpen boldognak éreztem magam, nem is akartam tovább kutatni. Éreztem, hogy ez a csodás esemény a hajómodellek iránti szenvedélyes érdeklődésem jutalma. Sokéves keresésemnek. Boldog vagyok, hogy itt állhatok. csípni az embert valami csínytevésen. A szemem sarkából láttam, hogy a hátam mögött beszélgetnek valamiről. Aztán egyikük csendben odajött hozzám. Öreg és ráncos arcú volt, s amikor a villanykapcsoló után nyúlt, és leoltotta a palackban levő hajót megvilágító villanykörtéket, a sötétben világítottak a szemei. A hangja viszont barátságos és együttérző volt.- Ön is látja, ugye? Ezt csak kevesen látják. Mindenki azt gondolja, hogy az a hajó elsüllyedt, összetört, s örökre eltűnt. Pedig nem így van. Ön is láthatja, hogy nem tűnt el.-De hiszen ez csak egy hajómo- dell - mondtam.- Dehogy. Ez az a hajó. Melyik hajó? - gondoltam magamban.- Hiszen ön tudja, hogy a kapitány meg a legénység mennyire szerette ezt a hajót — folytatta suttogva a múzeumőr. — Nem volt semmi másuk a világon, semmi más nem érdekelte őket. Nem akartak mást, csak örökösen hajózni. Ha egyszer útra kelnek, nem tudnak semmi másról, nincs is semmijük ezen kívül, s végül úgy megszokják, hogy félnek a változástól, életük végéig hajózni akarnak... Ön ezt nem tudta? Tudahová almáspitével vagy hasonló uzsonnával fölpakolva elengedett anyánk a házbeli Szőkefiúkkal. Ok ugyan nem voltak oda hivatalosak, apjuk nem lévén katonatiszt, de velünk bejöhettek. Fölharsant persze a Got- terhalte. Ha csak Izabella főhercegnő lépett páholyába, akkor röviden, ha férje, az öreg Frigyes főherceg is idelátogatott, hogy filmen nézze a világháborút, akkor egész strófa járt neki. A mi apánk csukaszürkébe éppen lombsátorból előlépett a fehérbe öltözött rabbi, hogy megáldja Őfelségééket. A király felállt a hintóbán, s megláttam, amit már a konyhán szakácsnőktől hallottam, hogy a kelleténél magasabb a csákója, mert csak így múlhatta felül felesége, Zita királynő sudár termetét. A hintó tovább gördült, befordulva a Szent Márton templomhoz vezető lépcsők elé. Az élményhez tartozott egy népünnepély délután a Ligetben. A hídon melletbiciklivel a régi 'Pozsonyban t gyakorlatoztunk an fölborulással, tan ülhettünk rá, ndulhattunk rajta ánkhoz is a város a Károlyfalvi út 1. öbánya sziklái tö:onyt járom, álmo- zfaítutakon siklok karikáztunk leg- liszen csak a Jusz- döcögnünk, onnan ngtalanul, minden tott a gép Koroná- g. A híres Mária r körül nagyot kábé a Vadász utcá- an akkoriban úgy V. Mehemed Ali . Hiába, a török bonyolódott öreg k hadiszövetsége- :n, hogy el ne fe- k hivatalépülete, Sen már felépült adtestparancsnok- ngtünk, az aszfalt ánk jött egészen I ha már erre is Íjak a filmestékre, Przemyslben volt, mi gyerekek is csak képről láthattuk a lövészárkok világát. Ha már ennyire a Habsburgoknál tartok, jusson eszembe, hogy apám irodájából az ablakon kitekintve láthattam, hogyan köt ki a fehér hajó IV. Károly királlyal és feleségével. Ekkor már 1918-at írtunk, s hogy az eseménynek közelebbről is szemtanúja legyek, lerohantam, s most már bicikli nélkül gyalog közelítettem meg a propellerállomásnál felállított királyi díszsátrat. Csak annyit láthattam, hogy éppen egy színes szlovák népviseletbe öltözött csoport köszöntötte a megyébe látogató uralkodópárt. Hallottam, hogy innen a királyi hintó a koronázó dómtemplomba viszi a nagy vendégeket, ezért átjáróházakon átsurranva éppen a mór stílusban épült zsinagógával szemben, úgy a Levi- us-féle cukorkaüzlet táján (nem biztos, hogy a cég nevét jól jegyeztem meg) a tömeg sorfala elé bújtam. Hát jött is a kocsi, megállt, s egy hevenyészett tünk haladt át a szakállas Brolly Tivadar polgármester, hintóján az aranyhajú kis Ottó királyfival. Jött a fordulat. Akkor már a Grössling utcai katolikus gimnázium tanulója voltam. Arra emlékszem, hogy az októberi forradalommal uralomra jutott Károlyi-kormány utasítására önálló szlovák és német gimnázium is létesült. Kézfelnyújtással jelentkezhettek, akik nem magyarul kívánták folytatni tanulmányaikat. Engem is kapacitáltak, apám erdélyi szász voltára hivatkozva, de én magyar anyám nyelve mellett döntöttem, s elcsodálkoztam, amikor Huscsava Sanyi padtársam felemelte kezét s a szlovák iskolába jelentkezett (már mint Alexander Huscava dedikálta nekem Lamacs történetéről szóló könyvét 1958-ban). Bizony megfogyatkoztunk, a csallóközi Csókák meg Vargák őrizték meg magyar iskolánkat, amíg a volt evangélikus líceummal egybeolvasztva magyar reálgimnáziummá nem váltunk. nia kellett volna. Nem szép dolog felejteni.- Nekem? Miért? - kérdeztem, s nem értettem a rosszallást, mely a hangjában volt.- Bizonyára nagyon vártak erre, ezért teljesült a vágyuk. Valaki teljesítette a vágyukat, vagy csak úgy magától teljesült, a természet tévedéseként. A vágy igen erős. A vágy, mint valami varázsló, kicsikre varázsolta őket, s bezárta a palackba. S a palackban megmaradtak, mint a jóféle pezsgőbor. Minden olyan, mintha igazi lenne. Csak ha a kapitány kajütjének ablakán függő homokórát veszi szemügyre, láthatja, hogy a homok nem szóródik. Az idő megállt, csak a hajó úszik örökké.- De hová? - kérdeztem az öregembertől. — És minek?- Fontos az? — nevetett az öregember. - A lényeg az, hogy hajóznak. Arra vágytak. Ekkor gyors és energikus, bár alig hallható léptekkel odajött két újabb múzeumőr. Az egyik könnyedén félrelökte az öregembert, és szigorúan nézett rá kék szemeivel.- Bocsásson meg neki, ha a dumájával zaklatta önt - fordult felém.- Nagyon öreg már és zavarodott kissé, mindenfélét összebeszél.- Dehogy - ellenkeztem. - Hiszen a saját szememmel... Közben a másik múzeumőr a vál- lamra tette a kezét, s gyengéden, de ellentmondást nem túróén kituszkolt a bejárathoz.- Nem csoda. Nem csoda - ismételgette. - Napnyugtakor itt megtörik a fény, és látomásokat idéz elő. De most zárunk. Utolsó pillantást vetettem a palackba zárt hajóra. Ott, ahol a helye volt, most sötétség honolt. Valahová el kellett utaznom, elintézni valamit, hamarosan elfelejtettem a hajót, a múzeumot, a várost. Nemrég történt. Jelen voltam a hornfokosok ünnepi vacsoráján, amely a tengerpart egyik turistaközpontjában volt, a holtidényben nép- telen szállodában. Ennek az egyesületnek csak olyan tengerészek lehetnek a tagjai, akik vitorláshajón megkerülték a Hom-fokot. A tagok csupa öregemberek voltak.- Egyre kevesebben vagyunk- panaszkodott nekem az egyesület nyolcvanéves szóvivője. — Néha ugyan felveszünk fiatalokat is, de ók De maradjak még a Károlyivilágnál. Osztálytársam volt a Toldy Kör elnökének, Janko- vics Marcell írónak a fia, maga is Marci, aki ugyancsak az én biciklimen tanult meg kerékpározni, sajnos, egy kartörés árán. Szóval Jankovicsék Csáky téri lakásán gyűltünk össze parla- mentesdit játszani. Marci volt Károlyi Mihály, nekem Lovász Márton szerepe jutott, s nem tudom már, kit játszott Budafai Vermes Józsi, az alispán fia. Furcsa úrifiúcska-játék volt ez nagy demokratikus átérzéssel, s így a hamarosan bekövetkező államfordulat eseményei sem értek váratlanul. Wittich Pál szociáldemokrata polgármesterrel az élén került át Pozsony a Csehszlovák Köztársaságba, s a vörösinges szokolok szembetalálták magukat a vöröslobogós szakszervezeti munkássággal. Az összecsapás a Vásártéren sor- tűzzel tetőződött. Az áldozatok temetésének tanúja lehettem Duna utcai lakásunk ablakából. Húszezemyi tömeg vonult fel a Széchenyi utcából jövet a Duna utcai Munkásotthon felé, ahol az áldozatokat fölravatalozták. Minket anyánk féltett, nem engedett ki az utcára. Kitavaszodott, s a bicikli nyergében jártam ki a kőbányai Zuna-házba, ahol nagyanyánk híres csokoládés gombócával várt bennünket vasárnaponként, öcsém és barátaink villamoson követtek, ez éktelen csörömpöléssel a Zuckermandli elejéig hozta el őket, innen gyalog érték el az azóta eltűnt (az alagútépí- téskor összeroppant) házat a vámmal szemben. Itt kint a Dunára és a szemközti Besenyőszigetre - népszerűén Pöcs- nire - néző kertben alapítottuk csak sportemberek. Az embernek még elbeszélgetnie sincs kivel. Én az egyesület legidősebb tagjával beszélgettem, mert véletlenül melléje kerültem az asztalnál. Különös, csendes vacsora volt ez, itt-ott hallatszott egy-egy hang a hatalmas étterem kupolája alatt, a pincérek is hangtalanul jöttek-mentek, feltálalták az egyszerű ételeket. Inkább múzeumőröknek tűntek, mint pincéreknek, s a vendégek is inkább múmiákra hasonlítottak, mint emberekre. Az öreg kapitány arca olyan volt, mintha viaszból öntötték volna. Mintha száz gyertyát évszázadokon át verne az eső. Aztán a viasz az öregember arcán megkeményedett, ezernyi barázdával, köztük lila erekkel.- Azt állítják, hogy a Föld gömbölyű — mondta az öreg kapitány, csak úgy, maga elé. — De ez nem jelenti azt, hogy a világnak nincs vége. A félig üres helyiségben szavai apokaliptikus jövendölésként hatottak. Az egyesület szóvivője hozzám hajolt, s így szólt:- Nagyon öreg már és kissé szenilis - súgta. - Összevissza beszél. Legyen elnéző iránta.-Én egyszer egészen a világ végéig elhajóztam - folytatta az öreg kapitány maga elé meredve. — A viharban eltévesztettük a menetirányt, az iránytűk meghibásodtak, ezért csak egyenesen haladtunk, sokáig, majd csak elérünk valahová. Valahová az embernek mindig meg kell érkeznie, biztatgattuk egymást, de hogy hová érkezünk meg, azt nem tudtuk. Ott minden összekeveredik, a köd és a tűz, a nappal és az éjszaka, a tenger és az égbolt. Aztán hirtelen megpillantottuk a világ végét, s rádöbbentünk, hogy vissza kell fordulnunk.- Honnan tudták, hogy éppen ott van a világ vége? - kérdeztem. Lassan fordította felém a fejét, mint a teknőc. Most nézett rám először.-Az égbolt egyre alacsonyabban volt, aztán előttünk hullott a tengerbe, merőlegesen, mint valami óriási zöld színű rekesz, vastag üvegből. Eljutottunk arra a helyre, ahol a hullámok az üveget nyaldosták, az üvegen túl nem volt semmi, csak űr, meg némi világosság és némi sötétség. Az üvegig haladtunk a hajóval, megtapogattuk a tenyerünkkel, miközben meg saját köztársaságunkat, lobogónkon zöld csillaggal. Sziko- ra Pista (később ferencrendi atya) lett a földművelésügyi miniszter, mert ő öntözte retekültetvényünket, osztálytársaim közül Fügersy Gyula volt a mérnök, ő szabályozta a csatornalefolyót az alattunk Károlyfalva felé vezető útra. Rakoncátlan öcsém, akit az utolsó percbe hozott haza a kőszegi hadapródiskolából kézen fogva egy őrmester, itt a kertben kielégíthette tönkrement katonai reményeit azzal, hogy rendőrfőkapitány volt, s a két Brolly-unoka a törzsállománya. Fenn, a Kőbánya másik oldalán Bagnovini Luigi főkéményseprőmester és tűzoltóparancsnok hasonló nevű fia, kortársunk, ugyancsak országot alapított Hunnia néven a családi kertben. Kikerülhetet- lenné vált köztünk a homok- bombás kőbányai csata. Én bizony a zöldcsillagos ország elnöke lettem s egy példányban megjelenő újságot indítottam Hazafiak Lapja címmel, ezt nagyanyánk köteles volt megrendelni. Apám állását vesztve a Ven- tur utcai Zálogház írnoka lett, anyám pedig a Duna utcai Felsőbb Leányiskola megszűntével hol a Prímás téri polgári iskolában, hol a Vadász utcai (a szultán neve már eltűnt) Notre Dame-zárdában adott órákat, hogy fenntarthassa a családot. Hozzájuk járogatva sűrűn fordultam meg biciklimmel az óvárosban, s mert elfogott az odatűnő történelem nosztalgiája, Römer Flóris és Ortvay Tivadar nyomán a város szorgalmas adatgyűjtője lettem. Felmásztam a Mártontoronyba, a Városháza s a templomok tornyaiba, lejegyeztem a harangok feliratát, egy keményfedelű füzetbe bea hideg futkosott a hátunkon a végső határ érintésétől. Nem szóltunk egy szót sem. Az üveg ott emelkedett előttünk a végtelen égboltig, s a vízbe merült mélyen, ameddig csak láttunk. Aztán... Elhallgatott, s valahogy furcsán nézett rám, mintha azt mérlegelné, hiszem-e, amit mond, s elviselem-e a borzongást, melyet további mondanivalójával idéz elő.- És aztán? - kérdeztem türelmetlenül, s magam sem tudtam, miért, kirázott a hideg.- Aztán egészen határozottan, bár az üveg vastagsága és a fénytörés miatt némileg homályosan, megláttunk az üveg mögött egy óriási emberi arcot. Elfoglalta a láthatár felét, s a két szeme úgy világított, mint két lenyugvó holdvilág. Az óriási méretek miatt nem érzékeltük az arckifejezését. Talán úgy jellemezném, hogy olyasféle kíváncsiságot árult el, mint amikor a kisgyermek a hangyákat nézegeti. De lehet, hogy tévedek. Amit azonban rögtön elmondhattunk és nagy bizonyossággal tudtunk, az volt, hogy ez nem lehet más, csakis az Isten arca. Bezárt bennünket valamiféle üvegharang alá, s most érdeklődéssel várta, mit fogunk tenni, ha megleljük börtönünk határait.- S önök mit tettek? - kérdeztem kíváncsian.- Semmit. Könyörögtünk, kértük őt. De nem kaptunk semmilyen választ, életjelt, megérzést. Aztán hirtelen és érthetetlenül sötét lett, fekete, sűrű, csillagtalan sötétség. Az arc eltűnt. Felhúztuk a vitorlákat, s hajóztunk ész nélkül, amíg ismerős vizekre nem értünk. Töprengve elhallgatott. Volt, ami eszembe juttatott valamit, s volt, amitől megijedtem.- Milyen volt az az arc? - kérdeztem az öregembertől. - Hasonlított valakire? Felismerné? Hosszan nézett engem, némán, értetlenül. Aztán megszólalt, lassan ejtve a szavakat:- Ha már kérdi, hát legjobban az ön arcára hasonlított. Hangjában egyszeriben iszonyú gyűlölet remegett. Ha teheti, keresztre feszített volna az árbocrúdra. Sági Tóth Tibor fordítása * kortárs horvát író másoltam a városban található összes latin és magyar feliratot. Feljegyzéseim - miután 1935- ben kiutasítottak s Erdélybe telepedtem — elvesztek, de fejből is tudom idézni a Dóm mögül egy régi ház freskójának szövegét: LÓSY, MIDŐN KIS KERTÉT SZENT IMRE NEVÉRE ÜLTETÉ, ÍGY SZÓLT ÉGNEK EMELVE KEZÉT: LILIOMOK NEVELKEDJENEK ITTEN, KIKET ÁLDVA SZERESSEN MIND ISTEN, MIND A SZÜZANYA S IMRE VEZÉR! Büszke voltam arra, hogy a régi Jezsuita Kolostor boltíves épületében székelő MIPSZ, vagyis a Magyar Ifjak Pozsonyi Szövetsége, tehát az egyetemi hallgatók egyesülete gimnazista létemre meghívott előadónak, s vagy egy órán át ismertettem Pozsony történetét. Ez volt első fellépésem, majd követte a második a Lőrinckapu utcai Katolikus Körben, ahol a Kiskárpátok Cserkészcsapat fogadalomtételekor Petőfi családi költészetét értelmezhettem. Homyák Odiló cserkészparancsnok csapatában, édesanyám tanítványa, Esterházy Lujza ajánlott be, aki barátunk maradt a kisebbségi élet viszontagságos további fejlődésében is, amikor már egyetemi hallgatókká válva a Sarló jegyében regösjárásokra, falutanulmányozásra, szociográfiára adtuk fejünket. Az erdőjárás, majd a falukutatás leszoktatott a kerékpárról, gyalogosan jártuk be a hegyeket vagy a Csallóköztől a Tiszahátig az 1930-as esztendők válságába süllyedt magyarlakta tájakat, egy jobb társadalom álmait kergetve.
