Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-01-10 / 1. szám

B úasárnap ► 1993. 1.10. „Ha külföldön járok, a legtöbbször kalapot veszek..." (MiloS Fikejz felvétele) Törőcsik Mari igazgató lesz Száz meg száz film- és színpadi szerepe után Törö- csik Mari új feladatra készül 1993 első heteiben. Schwajda Györggyel, Taub Jánossal és Garas Dezsővel színházat nyit a Nagymező utcában. Ponto­sabban igazgatója lesz egy most alakuló társulatnak, amely Művész Színház néven kezdi meg működését abban az épületben, ahol évtizede­ken át a Thália játszott, ma pedig az Arizona és a Rock Színház tartja előadásait. Schwajda György szemé­lyében nemcsak az írót, a színházigazgatót is jól isme­ri Törőcsik Mari. Csoda című darabjában Bíborkát, az iszá­kos csotrogányt alakította nemrég, aki még a kenyeret is cseresznyepálinkába márto- gatja. Ezután szerződött Schwajda hívására Szolnokra, ahol Taub János rendezővel először Marquez Száz év ma­gány című regényének szín­padi változatában, majd Szig­ligeti Ede Liliomfijában dolgo­zott. Garas Dezsőhöz pálya­kezdése óta baráti szálak fű­zik. A margitszigeti Csárdás­királynő, a József Attila Szín­házban előadott Csoda és a szolnoki Száz év magány közös sikerük, kamera előtt Gárdos Péter A Skorpió meg­eszi az Ikreket reggelire című szomorú komédiájában ját­szottak legutóbb együtt, most pedig Maár Gyula készülő filmjében lesznek partnerek. „ Szerintem minden színész­nek az a legfőbb vágya, hogy jó közegben és jó kezekben lehessen. A Művész Színház társulatának ezt az érzést sze­retnénk majd biztosítani“. • Ha pályafutásának kezdetét az 1955-ben bemutatott Körhintá­hoz kötjük, akkor idestova negy­venedik évét tölti már a pályán. Nem egész négy évtized szakmai tapasztalatával a háta mögött vannak-e még kétségei önmagát illetően?-Ó, hál hogyne lennének?! Tudja, mikor bizonytalanodtam el legutóbb? Amikor Spiró drá­máját, a Csirkefejet próbáltuk a Katona József Színházban, jó fél évvel Gobbi Hilda halála után. Két okom is volt rá, hogy elvállaljam az öregasszony sze­repét. Először is a Hilda iránti tiszteletből, hiszen én mellette nőttem fel a Nemzetiben, má­sodszor pedig nem akartam, hogy levegyék a darabot a mű­sorról. Az ilyen remek előadás megérdemli, hogy tovább játsz- szák, gondoltam, még akkor is, ha az én szerepfelfogásom kü­lönbözni fog a Hildáétól, öreg­asszonyt persze játszottam már rengetegszer, és épp emiatt fél­tem. Ennyi év után már nem sok újat tud mondani az ember. Na­gyon jó rendező kell ahhoz, hogy valami mást mutasson ma­gából, ne ugyanazt, mint tegnap vagy tegnapelőtt. A kétségek te­hát újra és újra felmerülnek, de rossz is lenne, ha már nem tud­nék elbizonytalanodni. Ha nem tenném fel magamnak egyre gyakrabban a kérdést, hogy ma- radt-e még bennem valamiféle rejtett tartalék, akkor ez azt je­lentené, hogy vége, be is fejez­hetem. Nekem az a dolgom, hogy időközönként megkérdője­lezzem a tudásomat, a rende­zőknek pedig az, hogy inspirál­janak és elhitessék velem, hogy még mindig érdemes gyötörni magam. • Vegyük csak az elmúlt két -három év szerepeit. Elmondhatja magáról, hogy mindig, minden helyzetben a szive szerint válasz­tott vagy nem egy darabba csu­pán a szükség, magyarán a pénz vitte bele?- Nem, még ma sem mond­hatom, hogy elértem, amire rég­óta vágyom. Még most sem va­gyok azon a ponton, hogy csak azokkal dolgozzam, akik szá­momra is fontosak. De hát ebbe bizonyára az is belejátszik, hogy megtörtént, amit pár évvel eze­lőtt még el sem tudtunk képzel­ni. Hogy összedőlt előttünk egy rendszer, hogy leomlott a Fal, hogy - az én életemben már nem is tudom, hányadszor - megváltozott a történelem. Ami ugye, nagyon jó, csak ne jött volna ez a gazdasági csőd, ami most elárasztotta Kelet- Európát. Gondoljon csak bele, hogy alakult volna az életünk, ha negyven évvel ezelőtt nem ve­szik elő a sarlót és a kalapácsot, ha nem zárják el az organikus fejlődés útját. Akkor ez a világ egészen más irányt vesz, talán éppen olyat, mint a nyugat­európai. A nehéz időszak pedig a művészeteknek sem kedve­zett. Nem úgy fizettek bennün­ket, mint nyugati kollégáinkat, s el is volt előlünk zárva sok minden, ugyanakkor az is igaz, megélhetési gondokról akkori­ban senki sem beszélt. Ma más a helyzet. Minden igazodik a nyugat-európai árakhoz, az ottani világhoz, csak a pénztár­cánk soványabb, mint az ott élő­ké. Talán a fiatalabbaknak jobb lesz majd, az én nemzedékemre és a fölöttem levőre viszont na­gyon nehéz évek várnak. Igen, a kényszer sajnos engem is rá­visz néha, hogy olyasmit is el­vállaljak, amit nem kellene, de a végső határig mégsem me­gyek el. A vonalat én magam húzom meg. • Costa Gavras Berlinben díja­zott Zenedobozában megtört és meggyötört pesti munkásasz- szonyt játszott nemrég. Évekkel ezelőtt, amikor azt kérdeztem, nem unja-e még az ilyen és ehhez hasonló figurákat, azt felelte: már az édesanyja is arra kérte, ne vegyen magára kötényt és kopott ruhát, mert ha még egyszer abban látja, fejszét vág a tévébe. Megtör­tént? Mert megtörténhetett volna...- Jó humorú és fegyelmezett asszony az én anyám, ezt csak azért mondta, hogy elgondol­koztasson. Valahol igaza is van, csakhogy én ezzel keresem a kenyeremet, Costa Gavrasnak pedig szívesen megteszek bár­mit. Zsűritag volt Cannes-ban, amikor a Dérynéért Arany Pál­mát kaptam, és már akkor szólt, hogy keresni fogja a lehetősé­get, hogy együtt dolgozhassunk. Több mint húsz évvel ezelőtt egy fiatal, nyugatnémet rende­zővel dolgoztam. Nem sok pénzt kapott a filmre, fizetni sem tu­dott, mégis elvállaltam a szere­pet. Kellett neki egy asszony, aki elrohan az induló katonavonat mellett... talán a fiától vagy a férjétől búcsúzott, már nem is tudom. Szövegem sem volt, de megcsináltam neki. Szimpatikus volt a rendező, mert úgy izgult a munkájáért, mint egy paraszt- ember, aki kiáll a földjére, hogy csak most ne jöjjön jégeső, mert ha leveri a termést, mindenét elveszíti. • Cannes, Chicago, Karlovy Vary, Taormina dijai után soha­sem jutott az eszébe, hogy Nyu­gatra menjen és ott folytassa?- Nézze... karriert igazából fiatalon csinál az ember. Külö­nösen a színész. A Körhinta 56- os cannes-i sikerével nem fogok most hencegni, egyébként is, akkor engem úgy kezeltek, mint egy gyerekszínészt. Annyira fia­tal voltam és annyira tapaszta­latlan! A Körhinta volt az első film, amely áttörte a vasfüg­gönyt, Wajda egy évvel később, Fábri után jelentkezett. A mi fil­münknek akkor már másutt is frenetikus sikere volt. Truffaut valósággal őrjöngött, annyira tetszett neki, de olyasmi, hogy kelet-európai színész kint dol­gozzon, fel sem merült azokban az években, ötvennyolcban, amikor a Rákosi-rezsimnek már vége volt, és megbékéltünk Titó- val, a jugoszlávok kértek fel egy filmre, de a magyar állam még csak azt sem engedte meg, -hogy leüljünk tárgyalni. Aztán a kelet-németek hívtak az itthoni gázsim tízszereséért... oda ki­] mehettem volna, de éppen ak­kor Shakespeare-t próbáltunk a Nemzetiben, és azt mondtam: köszönöm, mégse, én magyar színész akarok lenni. • De ha európai sztár lett volna...- Európai? Szerintem csak kelet-európai. Ezzel tisztában voltam. Több pénzem lett volna, de annyival mégsem, hogy megérje. Később pedig, húsz évvel később, amikor visszake­rültem a filmjeimmel Cannes-ba, az gátolt mindenben, hogy sem­milyen nyelvet nem beszélek. Gondoljon csak bele: negyven­ötben, tízéves koromban beke­rültem az angolkisasszonyok­hoz Egerben. Elkezdtem néme­tül tanulni. Aztán feloszlott a rend, jött az államosítás és mindenkinek vissza kellett men­nie a saját falujába, általános iskolába. Utána felkerültem Pestre, gimnáziumba, ahol min­denki oroszul tanult, és én cso­dálom ezt a nyelvet, hiszen Tolsztoj is, Dosztojevszkij is ezen írt, de sem a tanár nem beszélte, sem mi. Aztán ötven­négyben felvettek a főiskolára, ahol szintén csak oroszul lehe­tett tanulni, én viszont elsőéves koromban elkezdtem filmezni és éjjel-nappal dolgoztam, úgy­hogy soha nem volt módom nyelvekkel foglalkozni. Ha pén­zem lett volna, akkor igen, de annyi pénzem, hogy különórákat vegyek, nem volt a pályám ele­jén soha. Később pedig, amikor tanárt fogadhattam volna, olyan sok szöveget kellett a fejemben tartanom, hogy semmilyen nyelvhez nem maradt lelki ener­giám. Tehát 73-ban, Cannes- ban hiába voltak kapcsolataim, igazán kommunikálni senkivel sem tudtam. De képzelje csak el, milyen fantasztikus szerepe­ket kaptam én színpadon, és olyan filmekben játszottam, ami­lyenekben a világsztárok közül kevesen. Szakmailag tehát sok­kal nagyobb lehetőségekhez ju­tottam, mint ők. • Kimaradt egyáltalán valami a színészi életéből, vannak pótol­hatatlan veszteségei?-Minden színész úgy érzi, hogy valami elment mellette, közben kapott helyette mást. Bergman nőcentrikus rendező, a nők által fejezi ki magát, Major Tamás mellett a férfi partnereim jártak jól. Én rengeteg Brechtet, Peter Weisst játszottam nála és Shakespeare-t, aki elhanyagolta a nőket, de ezekben a szere­pekben is volt valami jó. Olyan dimenziót kapott a színészetem, hogy elmondhattam magamról: férfiasán gondolkozom. Meg is jegyezte egyszer egy barátom: te vagy a legjobb női férfi szí­nész. Ha ez félreérthető, akkor le se írja, de én ezzel csak arra akartam utalni, hogy Majornak és a tőle kapott szerepeknek köszönhetően nagyon tisztán gondolkozom, és a színpadon is érthetővé tudom tenni, amit akarok. • A Száz év magány Ursulája bizonyára élete egyik legszebb színészi feladata.-Tudja, amikor a hatvanadik évéhez közeledik az ember, ak­kor már világosan látja: ezt vagy azt a darabot már nem miatta vették elő. Ha például Oszt- rovszkij Viharát tűzné műsorára valamelyik színház, akkor Kaba­nova szerepét lehet, hogy rám osztanák, de hogy Katyerina mi­att játszanék a művet, arra es­küdni mernék. A Száz év ma­gányt nekem kell a hátamra venni. Ursula alakja az egész estét átfogja, először meg is ijedtem tőle. Az idő múlásával ugyanis egyre finomabb az ízlé­se az embernek, mint ahogy a jóra is sokkal jobban vágyik. Fiatalon még azt hiszi, mindent tud, az én koromban viszont már annyira igényes, hogy a saját igényességétől is megijed egy kicsit. Minél nagyobb a feladat, annál inkább azt mondja, hogy nem kellene... nem szeret­nék... félek. Schwajda szeren­csére nagyon jó darabot írt a re­gényből, Taub János pedig kivé­teles partner volt ehhez. • Az ön családjában van vala­ki, aki Ursulához hasonlóan ős­erővel tart össze szülőket és uno­kákat?- Nem is tudom... • Talán az édesanyja?- Az én szüleim nagyon szé­pek és nagyon fiatalok voltak, amikor összekerültek és tudja... harminckilencben, amikor kato­nának vitték az apámat, anyám még a harmincat sem töltötte be. Aztán hazajött az apám az amerikai fogságból és elvitték az ávósok, anyám ott maradt ve­lünk, a gyerekeivel és való­ban... annyi erőt kaptunk tőle, hogy az eddig mindig, minden helyzetben elég volt a talpon maradáshoz. És szeretetet, hitet is sugárzott felénk rengeteget. • Mennyit tud ebből átadni a gyerekeinek?- Én túl későn szültem, mert így hozta a sors, és amikor nem veszem biztosra, hogy mindent jól teszek, anyámhoz fordulok, öt kérdezem, hogy csinálta. Mit lehet válaszolni erre. Emlék­szem, egyszer azt felelte: én úgy neveltelek benneteket, hogy mindig mellettetek voltam. Es tényleg, ő mindig ott volt ne­künk, minden pillanatban. Meg­hallgatta az örömeinket, kíván­csi volt a bajainkra, egyszerűen figyelt ránk, leste minden sza­vunkat. Teréz, a lányom húsz­éves. Ilyenkor szakad el a gye­rek a szülőtől. Ezt minden anya nehezen viseli, én is. De hát a legnagyobb kérdés az, hogy eleget voltam-e vele? És Son- nal, a fiammal kapcsolatban is ugyanezek a kérdések foglal­koztatnak. Teréz most Svájcban van; angolul már folyékonyan beszél, most a franciával birkó­zik. A fiam Amerikában tanul, mert erdész akar lenni, annyira imádja a természetet. Amikor Vietnamból Magyarországra ke­rült, vidéki házunkban éltünk, s mivel otthon még az árvaház­ból sem jöhetett ki, annyira meg­szokta a természetet, hogy a fákkal barátkozott. Húszéves ő is, hat volt, amikor a fiunkká fogadtuk. • Ráncokat, gyűrődéseket mi okoz a lelkén?- Én egyvalamit nem bírok elviselni. Ha túlméretezett gaz­dagságot látok valahol. Az en­gem egyszerűen irritál. Hogy amíg emberek ezrei éhen és szomjan halnak, addig mások tobzódnak a milliárdokban. A testvériség - egyenlőség elv nem válik valóra soha, ez csak jelmondat marad a régi időkre utalva. Kényelmesebb életre, jobb körülményekre vágyom én is, de a kirívó gazdagság na­gyon tud fájni. A másik , ami ugyanígy fáj: Jugoszlávia. Hogy ott minden ég, pusztul és tönk­remegy, hogy naponta halnak meg százak és ezrek. Én úgy érzem, az emberek, természe­tüknél fogva jól megértik egy­mást, de mindig szítva vannak és ezért ölnek, gyilkolnak. • Tudna élni máshol is, vagy csak Pesten?- Ezt a kérdést még soha nem tettem fel magamnak. En­gem minden Magyarországhoz köt, és nem is akartam elmenni soha. Nekem Közép-Európa az otthonom, noha Dél-Amerikát és Indokínát is imádóm. Ott értet­tem meg egyébként azt is, hogy mennyire nem szabad véteni az ember ellen, hogy micsoda ősi kultúrákat nyomorítottak meg az évszázadok. Ennek a kornak is megvannak a tragédiái, amely­ben most élünk. A tiszta gondo­latra, a tiszta érzelemre talán most van a legnagyobb szükség. Szabó G. László

Next

/
Thumbnails
Contents