Új Szó, 1993. december (46. évfolyam, 280-304. szám)
1993-12-31 / 304. szám, péntek
7 SZILVESZTER 1993 ÚJ szói 1993. DECEMBER 31. ínt olyan nagyra nő, hogy alig fér be az Iják az új brandenburgi kaput, hogy a sok ' elménc bölcsességeit betolhassák Euró\z alábbiakban három kötet elolvasásáról t. íme. in tyúkszemei geltetik. A fentebb említett uborkák miatt is. i Egyszóval. c kecskeszakállú azt álmodta, hogy Frankenstein ül a fatartóban és azt álmodja, hogy Fokozhatatlan Lajos megálmodta őt. Öröméí ben felkereste a kisváros pártelnökét, és így : szólt: „Rendes Lajos szeretnék lenni. Semmi, féle Lajos elvtárs, meg Rendes elvtárs, hanem r csak így, puritánul, Rendes Lajos. Érti? Mert, hogy változnak az idők és a kecskeszakállak , kimennek a divatból." „Inkább vedd el a fele illúziómat", felelte a pártelnök, aki sarlóval és r kalapáccsal falatozta a palacsintát. Meg is kínálta Kecskeszakállút vele, de az tagadóan rázta a fejét. „Rendes Lajos kívánok lenni", c smételgette. A pártelnök viszont elküldte az i a atkertbe. Azóta Kecskeszakállú ott ül a pic rosvalagú gibbonok között, és azon mélázik, milyen forgandó a világ, az ember hol ketrecről álmodik, hol benne ül, s hiába húzza két i dudás a fejében, csak nem akar összeállni az J egész egy monumentális dallammá, amely s kifejezné Frankenstein fájdalmát. „Dehát keresd a nőt!" mondá búgó hangon Zsába királynője, felszakítva a fatartó időtlen rozsdás ajtaját, s ölébe kapva Frankensteint J felült a háromlábú varrógépre, s ünnepélyes sortüzek kíséretében elszáguldott vele a pi5 rosvalagú gibbonok csodálkozó tekintetétől kísérve egyenesen Ludaspestre, ahol is egy | duplacsavarral ledobva terhét, ráripakodott: „Itt maradsz, mert utolsókból lesznek a legc utolsók, elsőkből pedig a filiszteusok. Légy ezentúl filodendron, kaktusz, habverő!" i S úgy kell neki. Miközben, j Kossuth Lajos a rozsnyói szomorúfűzfa alól i megüzente, hogy sem Megismételhetetlen, 3 sem Utánozhatatlan, sem Ragözhatatlan a városba be ne tegye a lábát többé, mert a tyúk! szemére hág nékije. Merthogy - ľart pour ľart - errefelé a piros egereket nem csípik, 1 hanem fogják. Mily földhözragadtak!, szomorkodott egy sort Frankenstein. S el, kulcs} rázogatva. Most már ideje, hogy megtanuljak Í fogalmazni, kattogta a varrógép, külömben / nélkülem csinálnak vissza mindent. Firhang. fiaim. Golyvásmadonnának lennék a bugyija, lennék az inge, lennék a faszöge, amire akasztja. A kasztja nem engedi. A fiúnak, hogy gondolkodjék is időnként. Városok, fák, buszok, piacok, piacon emberek, s este van, , ha bealkonyul, csodálatos, csodálatos falu ez i a világ, de az legalább érthető. Hát tépni, tépni, tépni nyugatra, jurópa felé, mintha ott 5 is lennénk, csak a kődökünk magos, nem látni belőle semmit. Csak a kődököt. Aztán fékcsi3 korgás, mint fing a kanyarban, loholás vissza, t a franc belé, megelőzött a tüdőm meg a sapkám, hogy érem utol? Majd a kétszázhuszadik oldalon, de minek. Kiderült, otthon maradt » a fogason. Én meg alatta. Sebaj, frankó kis i utazás volt, s még csak Dean Moriartyre se ä kell gondolnom, mert azzal a muksóval más , haverkodott, rég volt, igaz se volt. A kritikus 5 meg mjnd köcsög. • gó Pöttyel, míg a hátizsák otthon felejtődik a spejzben, ban, ból, szándékosan persze, ösztökélt szándékkal, mialatt. Ráadásul a lámpaoszlop! A nyakadra tekeredő cigarettafüstkötél felkúszik rá, s megemelint, lábad elszakad a zughotel előtti macskajajos kövezettől, s repülsz, tepsirepüléssel, te nyomo\ rult, te büdös, te állat. Erőtereid, kerge verő^ ereid megtelnek moslékkal, míg Dugmanné , lujában a kanok meg a kanovák kalamolnak •> i gy furcsa bölcsődal dallamára, amely szándék csupán, de a galambok zurrogva belenyaj lintanak az ébe.négbe, amely elszigorodik, j megvastagul, de kussol, s lélegzetvisszaszippantva nézi repülésem, amely. Nos, mintha ? múmialáda két szennyes lavórfülével, félfejjel, ha malteros csákányok közösülnek. Míg j meg nem moccanódik benned a röttyenés, a rokokó paraszt sóhaja a vasmacskával, míg , a balkonon döglött ökörköröm röfög, pöfög, - Iö ty ö§' Ödd m ö§ ! KÖVESDI KÁROLY Keszeli Ferenc Frívolíra (LIMERICKEK) Amikor megláttam Rékát, mondtam egy halk heurékát, De Réka rám szólt: ne Rékázz! Részeg vagy! Inkább rókázz, de le ne rókázd a Rékát! Gyönyörű nő volt Anett, akit folyton egy kan ett. Előtte járt és mögötte, közben az egész nó megette, - ezért nincs Anettből szonett. Szánandó nő a Laura, van szegénynek egy faura. Fafeje van és falába, fafejet ver ház falába. Fatököt simogat Laura. Amit Kant tanított: Kant-tétel. Amit meg evett: Kant-étel. Sohasem körmölt kantátát, szonettet, holmi szonátát, tiltotta neki Kant Etel. Volt egy nő, úgy hívták, Orsolya, pénzzel volt tele a tarsolya. Csúnya volt, pénzen vett pasast, soványát, púposat, hasast... szegény lett, s ecetes mosolya. Panaszkodik Medvéné: nincs az ura kedvéné'! Ráadásul ver e Medve, de sosincs megmerevedve! Rongy az élet verekedve...! Nem kell nekem lemezacél! Nemes lovag, nem ez a cél! Hányszor mondjam: vesd le vérted nehogy meggebedjek érted! Látod, lovag?! Ez az a cél! Éva isten ellen tett: édenkertben szellentett. Megijedt az Ádám: „Ha meghallja, ád ám!" ...és kész volt az ellen-tett. Ha eljön a takarodó, combod közét vakarod-é? Vakarod, mert viszket, a lábad meg reszket. Reszketésed takarod-é? A bátyámnak neve Erik, szegényt az asszonyok verik. Ha róla bármit is hallasz, úgy szól, hogy Erik egy fallosz. Óvja őt eme limerick. Volt egy nóm, úgy hívták, Szeréna. Sikoltott, akár a sziréna. A csúcson nem kapott levegőt, ilyenkor a szusz is belenőtt. Ekképpen végződött a szcéna. Szerettem nejemet, Kárment, sajnos, a gatyám is ráment. Kifosztott, megcsalt, lopott, ezért lettem ily kopott. Lelépett, s mondott egy áment. Rugalmát vesztette Dénes, puha lett, akár egy krémes. Búsult is szegény eleget, nem tudott csinálni gyereket. Dénesnek sorsa, lám, rémes. Sohasem szerettem Magdolt, így hát a fuvoláin megdőlt. Egyszer csak érzem, hogy fuvall ám, s szellőnek mered a fuvolám... ...ki is nyílt gyorsan a magbolt. / 'tt nyugszik szegény jó Brigitta, aki a lúgkövet kiitta. De tiszteljétek e sírkövet, mert szesz híján ivott lúgkövet. Jó uram nyugszik itt. Asztalos volt. Megivott száz akó maszlagos bort. Nyelt szegény rengeteg fűrészport, de azért igazi művész volt. Ide temettük el Debórát, temettünk mellé zsebórát... Mindig is szeretett hetyegni, - legalább azt hallja ketyegni. Sírversek Ide temették Kelement, de az anyós is vele ment. Feltámadt s így szólt Kelemen: - bárkivel fekszem... - vele nem. Férfi nyugszik itt, nem nő. Mióta meghalt nem nó. Kicsire szabták a termetét, megitta szomszédja permetét. Józannak hozta meg őt a gólya s részegen hótt meg e sír lakója. Itt nyugszik békében Lelkes Elek, mióta meghalt, már nem kesereg. Kerubok serege lelkesíti, de a föld alól ki nem segíti. Kőműves pihen e kő alatt, görbére rakta a kőfalat. Mikor a napszámot kérte, agyon is ütötték érte. Itt nyugszik a Szürke Máté, megölték egy szűrkabátér. Azóta is sokat fázik, de lent legalább nem ázik. Itt porlad szegény Olivér Ganca, kupánrúgta egy telivér kanca. De mert a lópatán nem volt kapca, annyit se nyekkent szegény, hogy: hapci! Itt fekszik jó Nemes Timót, kivel e nemzetség kihót. Ma már nincsenek Timótok, üdvözlöm a tinótok. Eme sír fenekén Kornél ül, élni se tudott a bor nélkül. Azt hitte, hogy ha meghol, odalent talán lesz bor. E gödörben pihen Lenke, nem kérdés, hogy: fönt-e, lent-e? Éjjeliőr fekszik itten. Lopott, ezért hót meg sitten. Ide temettük a gátőrt, akire az árvíz rátört. Ladikjába vette Kháron, kimentette mindenáron... Elhantoltak itt egy Ladást, ki nem kapott májgyulladást. A szervizbe, ahol lopnak, nekiment egy vasoszlopnak. Egy szónok került e hantnak alája, azóta háľlsten, nem jár a szája. Derék tűzoltó nyughelye ez, meggyulladt benne sokszor a szesz. Itt pihen egy úriszabó, nesztelen, korán meghalt, eltemettük meztelen. Villanyszerelőt földeltünk el itt. Mondhatni: ő volt köztünk az elit. Villamos áram ütötte orrba, mert orrát dugta a konnektorba. Elüszkösödött rögvest az orra, nélküle folyt le halotti tora. Sírásó hantja e nem-sír, de utána senki nemsír. Nem voltál hatökör, len jeden, ne nyughass hát a nyughelyeden. Szelet vetett és aratott vihart, vele az utolsó időjós kihalt. Itt pihen egy lovasgazda, elgázolta őt egy Mazda. Itt nyugszik egy örek zsoké Szent-Mihály lován ment... Oké! Itt nyugszik egy kínai mandarin, kihez nem illik csak egy randa rím. Itt nyugszik egy bitang brit, keresztbe nyel sósstanglit: Beteg volt ő, angolkóros, búcsúztatta angol kórus. Itt nyugszik egy divattervezőnő. Lám, a sírján évek óta fű nő. Itt nyugszik egy merev szeszkazán, azért remélte, jobb lesz, lent, lazán. Akár hiszik, vagy nem hiszik: lent egy kútásó dolgozik. Költő nyugszik e hant alatt, veszte persze a lantja lett. Sensodyne, Kalodont, Amodent, Oral... ? De kérem, ez szemüvegreklám! Kormányunk majd rózsaszínre festi. .... _,, ... . , (Mery Gábor felvetele) AHOGY ÉN LÁTTATOM Ha a naptárra nézünk, azonnal kiderül, hogy semmit se látunk. Ha jobban odanézünk, akkor se látunk többet. Mit tegyen ilyenkor a szlovákiai magyar? A leghelyesebb, ha azonnal az Új Szó után nyúl. Jól teszi. Mindegy, hogy melyik számot veszi a kezébe. Egyetlen nyomot kell csupán követnie: csakis a Tóth Mihály nevével jegyzett írásokat olvassa el. Meglátja: okosabbat aligha tehet. Kiváltképpen, ha élesen látni akar, ami manapság igen fontos, hiszen a nemzeti színű hóvakság veszélyének fenyegetettségében könnyen szivárványnak nézheti az eget, mely vörös, és sarlótól, kalapácstól ékes. Ilyenkor kellenek a Mózesek, a magamfajta egyedülállók, akik képesek vagyunk kivezetni a magyarokat a hortobágyi pusztából. Mert mit is lát ott a magyar? Délibábot. Ugyanazt, amit a Csallóközben: minden a feje tetején áll, vagy ha úgy tetszik, tóthágast mutat, meg kutat - gémmel. Matat a magyar ebben a nagy zűrzavarban, fehér botjával tapogatja az ugart s azt hiszi, egyedül van a nagy pusztaságban. Pedig dehogy! Nincs egyedül. Ha nem lenne ennyire félhazátlan és ennyire félvilágtalan, akkor világosan látná azt a jólöltözött magyar polgári párt, aki a horizont alja felől feléje közeledik. A menyecske takaros, a férjeura daliás. Szeretik egymást s okkal mondhatni róluk, hogy az együttélés példája ők. Magyarok, keresztények, demokraták, a nép pártos fiai, az Új Szó hűséges előfizetői ők, akiknek kedvére, főszerkesztőm és pártjaink bosszúságára minden nap rittyentek egy opuszt a volt és a jelenlegi kommunizmus fortélyairól - hadd lássa mindenki úgy, ahogy én akarom láttatni. Mert lehet-e láttatás nélkül élni, amikor sokan még a naptárra nézve se tudják, hogy ma van az esztendő utolsó napja? És ha tudják, vajon ki tudják-e számolni, hogy a hajnali munkásvonaton mellémtelepedett egy hófehér fátyolba öltözött szűzleány. Egybűl kellette magát, de mielőtt hozzányúltam volna, megkérdeztem: kire voksolt vajon a legutóbbi választásokon? Azt mondta: ő még kiskorú, máig nincs választójoga. No erre egyből a lenge szoknyácskája alá nyúltam, majd nagy keserűségemre azonnal elkaptam a kezemet, merthogy hozzátette, hogy ha választópolgárrá cseperedik, akkor az Együttélésre fog szavazni. Hát látott ilyet a világ?! Nem látott, ezért magam se mutogatom tovább. Sokan még a déli harangszót sem látják s hallás után sem tudják, hogy a toronyóra rablánccal mutatja az időt. Á maga valóságában kell tehát látni a toronyórát, a vidravasat, az egypártrendszert és a hólapátot is. Ugyanúgy, mint azt a tényt, hogy egy tál lencsét könnyebb kikanalazni a tányérból, mint harminc ezüstöt ugyanonnét. Mikszáthnál olvastam valahol ugyanazt, amit Churchill is megmondott Napóleonnak Trafalgárnál, - hogy a háborúhoz három dolog kell: hit, remény, szeretet és béke. Nelson admirális rögvest kijavította őket: „Uraim, ez összesen négy és különben is Waterloonál vagyunk, nem a tengeren." Azok csak legyintettek, pedig közel voltak Strasbourghoz, ahová néhány óra gyaloglással könnyedén eljutottak volna, de ők tudtak: lépéseik egy Duna-menti parlament súlyos nemtetszéséhez vezettek volna. Rosszul tették, de fordítva sem tették volna jól. Vessenek magukra: olvasták volna el az Új Szó megfelelő látmánykezelő kommentárját. Sokakkal ellentétben én még kijárok az agórára. Szombatonként. A somorjaira. Itt nem csak zöldséget veszek. Ellentétben a szokásos hagyományápolókkal én ősibb hagyományokat elevenítek fel ott. Miként a régi görögök, jómagam is népgyűléseket tartok a piactéren - lehetőleg távol a káposztáshordóktól -, ahol példátlanul népszerűeket mondok s közkívánatra felolvasom előző heti kommentárjaimat. Taps és üdvrivalgás, sapkáknak dobálása a magasba fel. Ilyen és hasonló élmények kísérnek ott, mindaddig, amíg be nem is kísérnek egyszer. Ezt elkerülendő rendszeresen megfizetem a helypénzt s a piacról rendszerint az utolsók között távozok, miként a kapitányok közül a legkapitányabb. KESZELIFERENC
