Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-30 / 279. szám, kedd

PUBLICISZTIKA . ÚJSZÓM 1993. NOVEMBER 30. A FOLYAMATOSSÁG FELELŐSSEGE SÁRA SÁNDOR JUBILÁL Hetek óta nézegetem ezt a felvételt, amelyet egy fiatal, tehetséges fényképész készített az öregedő Mesterről (így, nagybetűsen, mert neki kijár, s nem csak évei okán), szóval nézegetem ezt a magába révedő (fáradt?, szomorú?, pihenő?) mózesi fejet, miközben képek peregnek előttem mesterekről és tanítványokról, történelemről, forradalmárokról és szkeptikusokról, hóval bevert halottakról és hegycsúcsok előterében rogyadozó lovakról, mindarról, amit Sára Sándor képi világából elővillant a múlt és félmúlt emlékezete, mindarról, amit egy fogalomba asszimilálva felvállalt folyamatosságnak nevezhetnénk avagy történelemnek, amely hol fáj, hol izgat, hol kamera után kiált, szóval nézem, és egyre kikerülhetetlenebbé válik, ahogy félrenézve is visszasugároz a fotólabor faláról, ahová kitűzte a fotós, szétbombázott arca öreg cigány férfiarc, korlát mögött gubbasztó törpe, őszi avarban rogyadozó filagória, havas szentháromság és egyebek közé, nézem a szem alatti táskákat, az ősz bozontot, a szemöldök-bokrot, s próbálom kihámozni ebből a bazaltba kívánkozó arcból, melyik az igazi? Merthogy nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogyan a 80 huszár kapcsán készített interjúban megfogalmazta Sára („Munkám egyszerű: négy vonal által körülhatárolt térben kell megjelenítenem gyakran a mások, néha a magam gondolatait."), a „filmes" szerénységével. Filmes? Képíró? Történelemtanár? Képekben álmodó költő? Valahol mindegyik igaz, mint ahogyan a nem éppen divatos jelző is: elkötelezett alkotó. Egyszál napraforgója legalább annyit mond, mind a dokumentarista eposza az elhallgatott, leföldelt történelemről, a tájak, festői képek mellett legalább olyan fontosak, a gyakran és előszeretettel félremagyarázott és rosszul értelmezett dokumentumok, amelyek nem akarnak mások lenni, mint amik: szeletek, átfogó képek, fragmentumok, amelyeknél a mondandó a fontos, nem a szerkezet. A pályatárs, Csoóri írta róla, a Feldobott kő után: ,,Az addigi magyar filmek semmitmondó színhelyei után az ő kamerája előtt világosodtak meg s ragyoglak föl előszörre azok a hazai tájak, amelyek meghatározó közegei lettek rövid idő alatt legfigyelemreméltóbb filmjeinknek. Az átváltozás olyan ízlésfordulatot jelentett a vásznon, mirit amit Petőfi tájleíró versei jelentettek az elődök romantikus, kimódolt, agyonstilizált tájleírásaihoz." Mondhatnók, szerencséje volt, hiszen olyan Mesterekkel, kollégákkal dolgozhatott együtt, mint Kósa, Gaál, Huszárík, Szalw István, vagy a költő Csoóri Sándor. Persze, mindez önmagában kevés lenne, ha nem dolgozik ott az emberben a fönt említett elkötelezettség, amit maga Sára így fogalmazott meg: „...ha már úgy alakult az életem, hogy filmet készíthetek, ami lehetőség és hatalom is egyben - szólok azok helyett és azokért, akik nem tudják ezt megtenni, de hozzásegítettek, Méry Gábor felvétele hogy ezt meglehessem:" Avagy: „Vállalnod kell nemcsak azt, aki vagy, hanem azt is, aki voltál vagy lehettél volna." Persze, portrénak, vázlatnak ez így még mindig töredékes és féloldalas, s igazából nem is ez a lényeg, hiszen beszélnek helyette, s minősítik munkái, a Cigányok-tói kezdve a múlt héten bemutatott Vigyázókig, amely, hogyan másképp, '56-ról szól. S mindeközt több tucat játékés dokumentumfilm, saját alkotás és közös vajúdás, a Szindbád-tói a Sodra.s-ig, a Feldobott kó-[ö\ a Pergőtűzig, az ítélet-tői a Csonkaberek-ig. Díjak és elismerések, három évtizednyi keserves munka, erről árulkodnak a szem alatti táskák, a megőszült szakáll, az érzékeny tekintet, amely nagytotálokat és perspektívákat és mozaikszerű világokat épített mostanáig, okulásunkra és épülésünkre. A hatvanéves Mestertől várjuk a továbbiakat. KÖVESDI KÁROLY EGY RÁDIÓVITA HULLÁMHOSSZÁN TÉNYEK VALLATÁSA Sajátos véleményütköztetéssel szolgált a hallgatóságnak a pozsonyi Szlovák Rádic) magyar adásának legutóbbi Új Hullámhossz című magazinműsora. Az indítékot ugyanis egy hírlapi recenzió, sőt, látszólag annak is egyetlen mondata jelentette. Fonod Zoltánnak, az Új Szó magazinjában, a Vasárnapban október 31-én megjelent írásáról van szó, melyben futó publicisztikai észrevételeket fűz Vadkerty Katalin történésznek a reszlovakizációról szóló nemrég megjelent könyvéhez. Fonod hiányolja, hogy a szerző „figyelmen kívül hagyja a korábban megjelent tanulmányokat és kutatási eredményeket. Teljesen mellőzi Juraj Zvara kötetét..." Ehhez kért tőle bővebb magyarázatot Polák László, aki mikrofonjával Janics Kálmánt is felkereste. Nos, párhuzamosan elhangzott véleményük újabb továbbgyűrűző kérdéseket vetett fel, ami a műsorvezető-riporter szerint nem haszon nélküli. S ehhez hozzáfűzheti): azért, mert tágabb, tanulságokra késztető összefüggésekre utal. Ennek lényege pedig a történelem és a politika közötti viszony oly mérvű, szinte nem is remélt megváltozása, mely ugyancsak kitágítja a történész, mozgásterét. Iszonyatos ideológiai—politikai béklyók nehezedtek a szlovákiai magyarok 1945 -48 közötti helyzetének értelmezésére az elmúlt évtizedekben. Juraj Zvara könyve a hatvanas évek közepén egy akkor kedvező lehetőségekkel kecsegtető légkörben látott napvilágot. Nem férhet kétség hozzá, hgoy az ösztönzést számára a CSKP 1963-as decemberi plénumülése szolgáltatta, mely határozatot hozott az ún. szlovák burzsoá nacionalizmus 1949-ben kimondott vádjának felülvizsgálásáról. Ne feledjük, a határozatban a magyarok 1945 utáni üldöztetésének elítélése csupán járulékos szerepet kapott. Elsősorban annak megerősítését szolgálta, hogy a magyarellenes intézkedések a korabeli országos politikából fakadtak, s nem azok kizárólagos műve volt - a kivégzett Vladimir Clementis, a börtönbe juttatott Gustáv Husák és Ladislav Novosmeský akikre ezt a korabeli politika a „burzsoá nacionalizmus súlyos bűnlajstromához" sorolva igyekezett áthárítani. E határozat ilyetén felemásságának meg is lett a következménye. Gustáv Husák, rehabilitálását követően, a hatvanas évek közepén elsősorban azért kereste a szlovákiai magyar szellemi elet képviselőivel a kapcsolatot, hogy megtisztítsa előttük önmagát az ötvenes évek vádjaitlak hordalékától. Jól tudta, hogy főként Viliam Široký - aki a magyarüldözés egyik közreműködője volt jóvoltából a szlovákiai magyar tisztségviselők között mély gyökereket eresztett az a meggyőződés, hogy mindenért llusákék a felelősek. Ennek ódiumát ő maga már szlovákiai első titkárként még a Csemadok 1968 szeptemberi ülésén is érezni vélte. Husák 1968-as megnyilatkozásaiban nem elvi, hanem ezek a személyes érdekek játszották a meghatározó szerepet. A magyarok elleni 1945 utáni túlkapások elmarasztalásával korántsem kívánt zöld utat adni a múlttal való teljes szembenézésnek. Erről hamar megbizonyosodhatott a szlovákiai magyar szellemi közélet. Az 1963-as párthatározat magyarokkal kapcsolatos kitételei hamarosan szinte tilalom alá estek, megszűntek bárminemű hivatkozási alapként szerepelni. A szlovák történészek úgy érveltek, hogy nem a párthatározat a mérvadó, hanem maga a „történelmi valóság". Ez pedig... S újból kezdett eluralkodni a szlovák történeti művekben az 1945 utáni érveléssel szinte azonosuló magatartás. Ebben a helyzetben még az ideológiai központú történészi szemlélet számára is elfogadhatóbbnak tűnhetett - főként szlovákiai magyar berkekben a kérdés megkerülése, mint a szörnyű korlátok közé szorított kutatói—értékelői módszer vállalása. Egyébként Juraj Zvara igyekezete is megjárta - a politikának kiszolgáltatva - a maga kálváriáját. A szlovák történészek Zvarát nem tekintették hiteles partnernek. Lelkük mélyen nyilván azt sem bocsátották meg neki, hogy 1969-ben megjelent szlovák nyelvű munkájában a sorok közé rejtve ugyan, de kimondta: a háború utáni évekre szlovákiai magyar szemmel is lehel tekinteni. Nos, erre több mint husz evig kellett várni. Zvara munkái mára már nem is nagyon tekinthetők kutatási forrásnak, sokkal inkább az elmúlt evtizedek politikai-ideológiatörténeti tartozékának. Gyanítható, itl került dilemma elé Vadkerty Katalin. Joggal érezte, hogy az ún. reszlovakizáció időben körülhatárolt történetének levéltári dokumentumokon alapuló, megkötésektől mentes feldolgozása nem tekintheti céljának az elmúlt évtizedek eszme- és politikatörténeti ertekelését. De alighanem másra is gondolnia kellett. Az 1945 utáni magyar kérdés előtörténetének historiográfiai áttekintese - a szlovákiai magyar publicisztikát is beleértve - sejthetően egy olyasfajta áldatlan magyarázkodó licitálást indíthat el, mely vegiil is zátonyra futtathatja a kutatás lendületéi. Nyilván ezért folyamodott ahhoz, hogy feldolgozásában csak két-három olyan műre hivatkozóit, amelyekkel zökkenőmentesen vállalható a mai szemlélet folytonossága. A hiányolt értékelő konfrontációt - bár erre jogosultnak érezhette magát - valószínűleg egy olyan nemzedék számára tartja fenn, amelyet semmiképpen sem terhel - az önigazolásokkal és ilyen-olyan pozitívumokkal tarkítható - múlt. Vadkerty Katalin történész a tényék szakszerű vallatását választotta. S elmondható, hogy ez egyben az újból kísértő szlovák torzításokkal szemben is végső soron a leghatékonyabb módszer. KISS JÓZSEF LAKÓ - HÁZ - ÜGY L. G.: 1976-ban kaptunk lakáskiutalást az akkori nemzeti bizottságtól egy négylakásos bérházba. 1991-ben ezt a húzat visszakapta az az egykori tulajdonos, aki azt a háború után vásárolta meg olcsó pénzért, s miután 1956-ban Ausztriába emigrált, törvényes úton elkoboztak tőle. Amióta a házat visszakapta, egyfolytában azzal zaklat minket, hogy fizessük az egyre magasabb lakbért, holott eddig sem futotta jövedelmünkből a lakbér fizetésére. Eladhatja a lakást a fejünk felöl? Megvelietjük mi ezt a lakást tőle azzal, hogy kifizetjük neki a hasonló lakásokért követelt összeg 15 százalékát (tudomásunk szerint megközelítőleg négyezer koronáról lenne szó), s a többit tíz év alatt törlesztenénk le? Jogunk van arra, hogy ilyen feltételek mellett megvásárolhassuk a lakást? Nagyon sajnáljuk, de nemigen tudunk önöknek kedvező válasszal szolgálni. Valójában persze, nem tudhatjuk, hogy a ház egykori tulajdonosa mennyiért vásárolta meg ezt a házat a háború utón. Erről viszont ön sem rendelkezhet megbízható adatokkal, ha csak 1976-ban költözködött be. Az ön szempontjából mellékes lehet az is, hogy 1956ban elkobozták a házat, ami akár az akkori törvényeknek megfelelő módon is történhetett mert ugye, történtek akkoriban sokkal rosszabb dolgok is a törvényesség leple alatt. A kárpótlási törvények a legkirívóbb igazságtalanságokat rendezték azokat, amelyek mondjuk az ötvenes évek (örvényeinek szempontjából legálisak voltak, ám az akkoriban mar nemzetközileg elismert emberi jogi normák szerint jogtalanok. Más kérdés mondjuk az, hogy ön megveheti-e az 1976-ban kiutalt lakást. Más, hasonló helyzetekben talán felmerülhetnek problémák a lakás megvételét illetően, itt viszont rendkívül egyszerű a helyzet. A lakások és a nem lakáscélú helyiségek tulajdonáról szóló 182/1993. TI. sz. törvény a 16. §-ának második bekezdése szerint, ha a bérlő hat hónapot meghaladó ideig nem fizetett lakbért vagy nem fizette a lakás használatával kapcsolatos szolgáltatásokért járó térítést, és ezt az adósságát a lakás tulajdonosának írásbeli figyelmeztetését követő három hónapon belül sem térítette meg, az általa béreli lakást a bérleti jogviszony megszüntetését követően harmadik személy tulajdonába is á! lehet ruházni. A bérlőnek ilyen esetben a lakás eredeti tulajdonosa köteles lakhatási lehetőségei biztosítani. Egyes esetekben viszont harmadik személy tulajdonába ruházható át a lakás akkor is, ha ez a harmadik személy biztosít lakhatást (ez főként akkor jön számításba, ha a lakásbérleti jog a bíróság hozzájárulásával szűnt meg azért, mert a bérlő vagy a vele együtt lakó személyek az írásbeli figyelmeztetés ellenére a házban durván megsértik a jó erkölcsöket; vagy mert a bérlő durván megszegi a lakásbérletből eredő kötelességeit főként azzal, hogy három hónapot meghaladó ideig nem fizeti a lakbért, vagy a lakás használatával kapcsolatos szolgáltatásokért járó térítést; vagy mert a bérlőnek két vagy több lakása van és igazság szerint nem várható el tőle, hogy csak egyetlen egy lakást használjon; vagy mert a bérlő komoly indokok nélkül egyáltalán nem is lakik a lakásban). Mielőtt tehát a lakás megvásárlásán gondolkodnának, előbb az eddigi lakbértartozásukat kellene kiegyenlíteniük, hiszen ez az alapfellétele a lakás megvásárlásának. Ha ezt nem teszik meg, igennel kell válaszoljunk arra a kérdésre, hogy a lakást eladhatják-e a fejük fölül. Dr. P. D. VILLÁMINTERJÚ TÖBB HUMÁNUMOT! Kígyózó sorok a gyógyszertárak előtt, ahonnan sokan elégedetlenül, szitkozódva lépnek ki, meri nem jutottak hozzá a mindennapi gyógyszerükhöz. Nyakukba veszik a várost, s egy másik patikában újra kiállhatják a sort. Még rosszabb a helyzet vidéken, ahol gyakran csak egyetlen gyógyszertár áll az emberek rendelkezésére, és a betegek, jobb esetben a hozzátartozóik, az előírt orvosság beszerzése érdekében még utazni is kénytelenek... Párkányban is csak egy állami patika látja el a betegeket, ahol a gyógyszerész: dr. Tóth Ernesztina tájékoztatja az újságírót. • A patikák előtt - országszerte - a nap bármely időszakában sorakoznak és zúgolódnak az emberek. Betegebbek lettünk, vagy ennek más okai vannak? - Az október l-jétől érvényes kategorizáció miatt lelassult a gyógyszerek kiadása. Mivel nem zártuk be a patikát - teljes üzemelés melleit áraztuk ál a gyógyszereket . az átállás kissé körülményes volt. Az árcédulán jelenleg két összeg szerepel: a kis szám a biztosító által térített összeget jelzi és a beteg ekkor nem fizet az orvosságért, a nagy szám pedig a fizetendő összeget mutatja. Időigényes a vények rendezése, de gyakran a különböző kérdések megválaszolása is. Főleg akkor, ha a beteggel a hiányzó gyógyszer pótlását is meg kell beszélni. • Gyakran előfordul, hogy nem tudják kiadni az orvos által előírt gyógyszert? - Gyakori gond, főleg a prágai Léčiva gyógyszergyár termékeinek esetében. Ennek ellénére bátran mondhatom: noha az ellátás akadozik, nem rossz. A baj csupán az - de ez nem tartozik a betegre -, hogy a szükséges gyógyszerek beszerzése idő- és energiaigényes. Nincsenek olyan forgalmazók, akik képesek volnának a szükséges orvosságok széles skáláját kínálni, ezért szinte soha nem tudjuk előre, mikor küldenek. Naponta 4-5 helyről is érkezik szállítmány. • Hogyan reagálnak a betegek arra, hogy számos orvosság árának egy részét nekik kell állniuk? Ki-ki vérmérséklete szerint. Szerencsére a gyermekgyógyszerek zömét a biztosító téríti, s ha netán a szülőre is hárul valami, nem jelent nagy terhet. Bonyolultabb a 70 éven felüli kisnyugdíjasok és a rokkantak helyzete. Számukra a gyógyszer létkérdés, s nehezen értik meg, miért kell gyakran havi 100-200 koronát (gyakran többet is) orvosságra adniuk, amikor mindig fizették az adót. • A médiumokban egyre erőteljesebb a gyógyszerreklám megjelenése. Érződik ez a keresleten is? - Természetesen igen, s ilyenkor ha gyermekeknek adható a termék, talán még az ár sem számít. Jó volna viszont, ha a reklám szövegében - a közvélemény és a szakma jobb tájékoztatása érdekében - a forgalmazó feltüntetné az irányárakat is. • A párkányi gyógyszertár állami. Nem gondolkodnak azon, hogy átveszik magánkézbe? - Benyújtottuk igénylésünket és várunk. Ennél többet egyelőre nem tehetünk. A privatizálás játékszabályai szerintem még tisztázatlanok. Mi viszont nagyon örülünk annak, hogy újévtől városunkban két magángyógyszertár működik majd. Reméljük, közösen elérjük -- ezzel tartozunk a lakosságnak -, hogy ne kelljen sorakozniuk, és az egyik gyógyszertárból se kelljen üres kézzel távozniuk. - erf -