Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-18 / 269. szám, csütörtök

EMLÉKEZETKIHAGYÁS KALEIDOSZKÓP ^—

i——

iaimmm tÚJSZÓM 1993. NOVEMBER 18. Akik valamikor is élményeik megírására adták a fejüket, igazolhatják, hogy a kellemetlen történések, állapotok felidézésekor ugyanazt a lelki gyötrelmet kell átélni, mint a rosszemlékű esemény megtörténtekor. Ezért nem reagálok élményözönnel Thirring Viola színművésznő november 4-én ,,Fohász a kultúrházakhoz" címmel az Új Szóban megjelent panaszos hangvételű cikkére. De mert az általa felvetett nehézségek a Thália Színház üzemeltetésének mindenkori velejárói voltak, számomra a múltból idézve is irritálóan hatnak. Meg kell említenem, hogy a társulat Kassára költöztetésekor én „éppen" szervezőtitkár voltam. Csak két év múlva lettem újra színész. (Talán a színház 25. évfordulóján azért nem soroltak az alapító tagok közé?) Titkári minőségemben felelős voltam az előadásokkal kapcsolatos mindennemű körülményért, meleg, teli házakért, a tiszta, meleg öltözőkért, WC-ért, tüzért, vízért, még a jó hangulatért is... Ezt a fajta tevékenységemet természetesen nem minősíthetem, de a későbbiekben enyhített korábbi sérelmeimen az a tény, hogy a kortárs kollégák mindenkor a legpozitívabb jelzőkkel illették titkári működésemet. Mikor aztán ismét színésszé kellett lennem - akár a többi színész-cimbora - én is szenvedő alanyává váltam az utódjaim teremtette állapotoknak. Ebből az „ilyen-olyan" állapotból csak egy epizódot említenék meg. A helységnév elhagyásával csak annyit, hogy egyik patinás községünkben téli időszakban az esti előadáshoz a színpadi körfüggöny mögött öltöztünk (sminkeltünk). De még ott is annyira szűkiben voltunk a helynek, hogy jómagam a színpad mögötti ajtón kívülre szorultam. A hófödte udvaron cseréltem lábbelit, holott, a színpad mellett állott egy (akkor fűtetlen) jól berendezett, tágas öltöző. Csak a titkárunk nem ragaszkodott a szerződés által „bebiztosított" kulturáltan berendezett, igényeinknek megfelelő öltözőhöz. Egyébként - a tisztességen ne essék csorba - megemlítem, hogy az említett „úriember" titkár működése jelenti a Thália Színház 25 éves történelmének legslendriánabb korszakát. Munkamódszereinek egyik jellemzője volt az a törekvés, hogy szentesítse állítását, mely szerint a színház részéről nem követelhetők meg a szerződésben rögzített ponnek" egyforma hajlandóságot kell(ene) tanúsítania. Sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy - kevés kivétellel - a fiatalok ignorálják az idősebbek jószándékát. K. P. J. Thirring Viola cikkére törzsbelijeinktől megszokott hangnemben reagált. Egy kicsit lehordta, egy kicsit megszidta meggondolatlanságaiért. Számonkérte azt, amihez számonkérési joga igencsak vitatható. Meg aztán az is elgondolkoztató, hogy ha K. P. J.-nek nincs „szerencséje" ismerni a tháliások emberpróbáló körülményeit, mitől érez bátorságot, ítélkezni az ismeretlen felett?! Az igaz, hogy - a szóbeszéd szerint - Thirring Viola kihasználva a Thália Színház színész-hiányból jelentkező recesszióját, az állandó tagság fizetéséhez mérten, túl magas gázsiért szerződött. Vagy netán, K. P. J. cikke mögött személyeskedő berzenkedés sejthető? Akkor pedig: Ejnye!... ejnye!... Dusza István, a szerkesztő, csupaszív jóindulattal igyekszik valamilyen szintézist teremteni a panaszos és az őt megkontrázó K. P. J. között. Mintha ez esetben - és egyáltalán - többféle igazság is létezne. Szerény véleményem szerint, akármilyen rendű-rangú ember cáfolja is meg, a művészetben az igazság mindig amellett a parányi lehetőség mellett szól, amely által a művészet értékét emelkedettebbé lehet tenni. A színházi művészet csapatmunka. Ott mindennek és mindenkinek a siker érdekében kell (ene) tevékenykednie. KOVÁCS JÓZSEF NÁLUNK IS MŰKÖDIK, DE KEVESEN TUDNAK RÓLA AMNESTY INTERNATIONAL Az Amnesty International mozgalom az emberi jogok tiszteletben tartásáért harcol az egész világon. Több mint 150 országban vannak aktivistái. Első és egyetlen szlovákiai központjuk Pozsonyban van. Az iroda vezetőjét, Marta Šimečkovát kértük fel a szervezet bemutatására. - Mozgalmunk 1961-ben alakult egy angol ügyvéd, Peter Benenson felhívására az olyan emberek szabadon bocsátása érdekében, akiket meggyőződésük, bőrszínük, nemük, etnikai származásuk, nyelvük, vallásuk, valamint az erőszak alkalmazásának megtagadása miatt ítéltek el, és ezért zártak börtönbe, feltéve, hogy nem alkalmaztak erőszakot, illetve nem támogatják az erőszak alkalmazását. • Mióta működik pozsonyi irodájuk? - Szlovákiában másfél évvel ezelőtt alakult meg szervezetünk. Azért ilyen későn, mert az előző rendszer idején nem működhetett volna törvényesen, a kormány jóváhagyása nélkül. • Tehát most a kormány jóváhagyásával működnek? - Kapcsolatokat tartunk fenn az állam vezetőivel, kölcsönösen együttműködünk például az információk gyűjtésekor. • Ez az együttműködés nem veszélyezteti függetlenségüket? - Szervezetünk anyagilag és politikailag is teljesen független. Nem támogatunk kormányokat vagy politikai rendszereket. Függetlenségünket szavatolja, hogy egy adott országban levő iroda csakis egy másik országban megtörtént esettel foglalkozhat. Az irodánk bejegyzésekor például egy fiatal kubainak az ügyét kaptuk, akit 1991-ben tartóztattak le a kubai hatóságok politikai okokból. Hosszú ideig bírósági ítélet nélkül tartották börtönben, és a helyzetét még nehezíti az is, hogy súlyosan megbetegedett. Szabadon engedéséért levelekkel ostromoljuk a kubai hatóságokat. Kubai „védencünk" szempontjából viszont már az is eredmény - ha nem is sok -, hogy a megfelelő orvosi ellátást sikerült kieszközölni számára. • Megtörtént már, hogy az Al nemzetközi szervezete a szlovák hatóságokhoz fordult volna tájékoztatásért valamilyen jogsértés kapcsán? -Többször is. A legnagyobb port talán a tavalyi Slovan - Ferencváros labdarúgómérkőzés körüli incidens kavarta fel. • Mint az Al tagja, hogyan jellemezné a szlovákiai politikai helyzetet? - Már elmondtam, szervezetünk nem foglalkozik politikával, tagjai csak magánemberként fejthetik ki nézeteiket! Gyakran vagyunk dilemmában emiatt... így voltunk például Mečiar kormányfő iglói kijelentése után, amikor a roma lakosság szaporulatának szabályozásáról nyilatkozott. • A kormányfő szerint e nyilatkozatáról a Cseh Sajtóiroda tudósítója félretájékoztatta a közvéleményt, és a kormányhivatal bűnvádi eljárást kezdeményezett az újságíróval szemben. Az Al tett már ez ügyben valamilyen lépéseket? - Mi csak akkor lépnénk fel, ha elítélnék és börtönbe zárnák. Úgy vélem, Jozef Hirmannak nem lesz szüksége a mi segítségünkre. • Az Új Szó olvasói többször fordultak hozzánk, hogy a magyar fiatalok hátrányos megkülönböztetésben, zaklatásban részesülnek katonai alapszolgálatuk letöltése során... - Tudomásom szerint ilyen panasszal Szlovákiából még senki sem fordult az Amnesty Internationalhoz. Éppen ezért azt ajánlom, hogy ezek a fiatalok levélben forduljanak londoni irodánkhoz, melynek címe: Amnesty International, International Secretariat, 1 Easton Street, London WC1X8DJ, United Kingdom, telex: 28502, fax: (44) (71) 956 1157. KMOTRIK PÉTER EGY OSZTRÁK TÉVÉ-DOKUMENTUMFILM KAPCSÁN Ki tudja, mi fájhat jobban Hruza Juditnak. A lecserélt utcanévtáblák, vagy a tiltakozó öregaszszony. Most, hogy negyvennyolc évvel az események után újra végigjárta az egykori gyötrelmes erőltetett menet, vagyis zsidótranszport útját, Ausztrián végig, megdöbbenhetett a sok elzárkózó, a múltra fejüket rázó helybélinr akik már régen nem emlékeztek semmire, sőt kizártnak tartották azokat a feltételezéseket, hogy akkor, azon az összeomlás előtti tavaszon, erre hajtottak volna néhány ezer zsidót Mauthausen és más lágerek felé. Hruza Judit akkor tizenhét éves volt, az édesanyját a szeme láttára lőtte agyon a kísérő keretlegény, de megígértette vele, utolsót sóhajtva, hogy túléli a megpróbáltatásokat. Hazájában, ahonnan elhajtották őket, mostanra már mindenütt kicserélték a Felszabadulás nevű öszszes utcanévtáblát. Az a vorarlbergi öregasszony pedig, aki negyvenöt tavaszán is ugyanannak a kisvárosnak a piacára járt vásárolni, mint most, hisztérikusan utasította el a rágalomnak beillő állítást, mely szerint városukon keresztül hajtották volna végig a félholt transzportot. Nem is hallott róla, merő kitaláció az egész. Az Egyesült Államokból érkezett orvosnő több túlélő társával kutatta föl a kínok útjának egyes állomásait. A magyarországi zsidók transzportját nem SS-legények, hanem a helyi volkssturmos, hitlerjugend-önkéntesek kísérték végig a tavaszi pompájában tobzódó alpesi völgyek kacskaringós útjain. De hát ki emlékszik már ezekre a régmúlt dolgokra? Vagy ma még tudni kéne, hogy egy cigaretta jutalmazta azt, aki agyonlőtt egyet az erejük vesztett menetelők közül? Hiszen ők, a kísérők úgy tudták, a párt utasítására teszik, s a kötelességet teljesíteni kell. Mint ahogy példásan, szinte kötelességszerűen felejtette el anynyi település, falu egész lakossága, vajon hol lehetnek eltemetve az agyonlőttek. A túlélők emlékezete, a néhány megszólaló lelkiismeret segítségével, s bizony a falu bolondjának elszólására lassan kiderültek a szégyen tömegsírjai. A hosszú „utazás" százötven ausztriai településen hagyott maga után tömegsírokat. Néhol áll az emléktábla, a háború áldozatainak, hőseinek dicsőségére. Összemosva az egymással szembenállók emlékét, eltüntetve a hóhér és áldozata összebékíthetetlen ellentmondását. Az emlékezet legföljebb általánosít már csupán, a lelkiismeretek pedig rendben vannak. A kötelesség megtette a magáét, most is és akkor is, amikor a transzport szökevényeit többnyire visszajuttatta. A kötelességet megjutalmazták, a szökevény pedig golyót kapott. Ami pcdíg utána következett, ami valami csoda folytán a szörnyűségek végét jelentette, azt némely magyar szóhasználók szerint nem tanácsos felszabadulásnak nevezni. Majd elterjed a kötelességszerű emlékezetkihagyás, majd kiderül, hogy a dolgok nem egészen úgy történtek. Csak a túlélők emlékezete biztos. Hruza Juditnak és társainak mindig dadogássá fog torzulni a szava abban az útkanyarulatban, ahol a tömegmészárlás pirosra festette a sarjadó fű zöldjét. Az ő emlékezetük még pontos. A fájdalmuk is. (brogyányi) rT

1' fiatalok a nyugdíjai sokról, az öregekről mindig úgy írtok, mintha csak keserűség, könny, kín és reuma jutna nekünk osztályrészül. Mintha nekünk nem sütne a nap, nem virágozhatna a szerelem - fakadt ki a telefonba rövid bemutatkozás után, majd személyes találkozóban egyeztünk meg. Botra támaszkodva nyit ajtót, s mielőtt beljebb invitál, tekintetével végigmér. - Szólíthatsz Anna néninek - köt velem barátságot az édesanyám korabeli K. Anna néni, s mielőtt hellyel kínálna, végigvezet másfél szobás lakásán. - Két hete költöztem a páromhoz. Eldöntöttük, hogy 15 hónapi ismeretség után összeházasodunk. S amit mi ketten a fejünkbe veszünk.. . A gyerekeink a hír hallatára majdnem kitagadtak bennünket, mondván, hogy szégyent hozunk rájuk. A taknyosoki Az enyéimmel persze nem gatyáztam, kerek perec kimondtam, hogy annak idején nekem sem tetszett sem a vejem, sem a menyem, ám nemtetszésemet nem nyilvánítottam ki. Elfogadtam, döntésüket, hiszen tudtam, hogy ók élnek majd a párjukkal. Az uram nehezebb csatát vívott, a fiai neheztelnek rá még ma is. Ez az ő dolguk, mi a saját életünket éljük. S boldogok vagyunk. Tudod, mi az, 70 és 75 évesen szerelmesnek lenni? - kérdezi ragyogó arccal, kissé talán el is pirulva. Aztán észbekap, hogy semmit sem érthetek az egészből, s az elején kezdi love storyját. - A házasságom olyan volt, amilyen. Nem jó, nem rossz, taposómalom. A párválasztásba nem szólhattam bele, a szüleim azt állították, utólag megjön a szerelem is. Nem jött. Nem éltünk rosszul, de nekem a ház, az új bútor, a tárgyi javak mellé egy kis kedveskedésre, a férjem szeretetére lett volna szükségem. Arra vágytam, hogy főzés közben - mindig szólt a rádió - a férjem táncra perdüljön velem, hogy átöleljen. Hiába kértem, lazítson, nem hallgatott rám. Érdekes, sajátos módon szerette a gyerekeinket, ám bizalmas közeledésüket elutasította. A lányom és a fiam az apjukra ütöttek. Semmi romantika, semmi szentimentalizmus, csak a realitás s az anyagiak. Jól menő vállalkozók lettek, ám mit ér mindez, ha nem érnek rá moziba, hangversenyre menni, vagy csak úgy, céltalanul csatangolni. Az unokáim már felnőttek, egyre kevesebb szükségük volt a nagyira. Örömtelen házasságom miatt valaha el akartam válni, de a gyerekek visszatartottak. Tíz évvel ezelőtt meghalt a féljem. A nagy ház kongott az ürességtől, s én nem találtam a helyem. Hol az egyik gyerekemnél laktam, hol a másiknál, s noha csaknem mindenem megvolt, cudarul éreztem magam. Fájt a magány. A nagy házat eladtam, a pénzt szétosztottam az enyéimnek azzal, ha majd az élet úgy hozza, ellátnak. A barátnőim a gondtalan életem miatt irigyeltek, ám én tudtam, hogy a valóságban nem is volt miért. Addig rágódtam, amíg gyomorfekélyem lett. Az orvos gyógykezelést ajánlott. Ez volt a szerencsém! A fürdőben találkoztam egy özvegy úriemberrel, álmaim lovagjával. Neki egy éve halt meg a felesége, s a bánattól, a magánytól gyomorfekélyes lett. Társáról csak szépeket és jókat mondott, de kikívánkozott belőle az is, hogy felesége túl komoly, túl merev, mosolytalan volt. Szinte az első percektől kezdve együtt jártunk a kúrákra, együtt sétálgattunk. Egyszer, amikor a promenádon megszólalt a zene, szó nélkül táncra perdült velem. Azonnal tudtam, hogy megtaláltam a nagy ót! A párom szintén ezt érezte, hát nem csodálatos? Hazaérkezésünk után minden hétvégét együtt töltöttünk, hol én mentem, hol ő jött. Bevallom, fárasztott az utazás, s noha a lányomnál különbejáratú lakrészben éltem, zavart bennünket a gyerekek elutasító viselkedése. A helyzet Pozsonyban sem volt különb. Itt ugyanis a másfél szobás lakásra a párom unokája tartott volna igényt, őt viszont egy parányi garzonba költöztették volna... Házasságunk hírét gyerekeink nehezen viselték. Azonnal közölték, hogy az esküvőre nem jönnek el. Mi viszont azt feleltük, semmi vész, nem is akarjuk meghívni őket. Nem volt igazunk? A gyerekeimtől csak annyit kértem, költöztessenek Pozsonyba, a többit bízzák csak rám. Persze, közöltem velük, hogy anyagi támogatásukat köszönettel elfogadjuk. Noha igénytelenek vagyunk, a kettőnk nyugdíja nem elég. A diéta ugyanis nem olcsó, és mi szeretjük a zenét, hobbink az olvasás, a keresztrejtvényfejtés. S ez ugye, pénzigényes szórakozás manapság. Nem mondom, egy kicsit meglepődtek ezen, de nem tiltakoztak. Megegyeztünk, hogy vagy személyesen hozzák a pénzt, vagy postán küldik. Nem szenvednek hiányt, szerencsére, semmiben... Nagyon szép az élet. Együtt járunk a szemközti boltba, együtt készítjük az ebédet, együtt mosogatunk és sorolhatnám. S ha megszólal a zene a párom táncra kér. Egyet -kettőt lépünk csak, mert hiszen ő szédül, nekem meg itt a botom. Nézd csak, lila orchideákból volt a menyasszonyi csokrom. Soha nem mondtam senkinek, hogy ez a kedvenc virágom. A párom ezt is megérezte. Néha, amikor ott szuszog mellettem, végiggondolom az életemet és sajnálom, hogy csak most találkoztunk. De aztán az is eszembe jut, hogy élhetünk még együtt akár tíz-tizenöt esztendőt is. Házasságunk minden egyes napja ünnepnek számít. Tudom, halálunkig... P. S. LILA ORCHIDEÁK HOL AZ IGAZSÁG? tok, mert ilyen esetben a kultúrházak vezetői nem fogadják az előadásainkat!... Mi sem természetesebb, mint hogy az ilyen szellemben megkötött szerződések egyre rosszabb körülményeket eredményeztek, és elvezettek a havon-öltözésig! Ez a máris hosszúra nyúlt múltbatekintés semmiképpen sem akar „Bezzeg a mi korunkban!" kezdetű, vigasztalásnak álcázott letromfolás lenni, de mindenesetre Kis Péntek József lebunkózó módszerétől célravezetőbbnek és emberségesebbnek tartom! Sőt, ha a gyakorlottabb színésztől joggal elvárható, hogy a szakma furfangjaira rávezesse kezdő pályatársait, akkor az előadások menedzselésében járatos „szaki"-tól is át kellene venni az ő jólbevált, hasznos módszereit. Persze, mindkét esetben az „átadónak" és az „átvevő-