Új Szó, 1993. október (46. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-05 / 232. szám, kedd

KALEIDOSZKÓP . ÚJ SZÓI MAGVETŐ A KIÉGETT FÖLDÖN NÉGYSZEMKÖZT KLEINMAN LÁZÁR KASSAI RABBIVAL Kassán néhány nappal ezelőtt megnyitottak egy zsidó imaházat. Ennek kapcsán kértünk interjút Kleinman Lázár rabbitól, aki egy éve Finnországból érkezett a Hernád-parti városba. • Rabbi úr, Kassa II. világháború utáni történelmében alighanem a zsidó hitközösség élete volt a legnehezebb. Egyrészt a holocaustnak Kassáról is rengeteg áldozata volt, másrészt a szocialista ideológia - hogy enyhén fogalmazzunk - nem nézte jó szemmel a szabad vallásgyakorlást. Milyen helyzetben találta ön a Kassán mindmáig megmaradt zsidóságot? A második világháború előtt Pozsony és Kassa az ortodox zsidóság fontos központja volt - ennélfogva a zsidóság egyetemes történetének is meghatározó részét képezik. Sajnos, a kassai 12-14 ezer zsidóból mára már alig-alig maradt valamenynyi. A zsidóság központjai Lengyelországban és Magyarországon is megszűntek, másutt voltunk kénytelenek azokat kiépíteni. Az a kis zsidó hitközösség, amely a II. világháború után megmaradt Kassán, teljesen magárahagyottan élt, míg csaknem teljesen minden összeomlott. Meg kell mondjam: szerintem a szovjet fasizmus több rosszat csinált, mint a német, mert nemcsak hogy megbántotta a zsidóságot, a lelkiségét, hanem a gondolkodásmódját is tönkretette. • Mindezt nyilván kintről szemlélve is észrevették, de vajon látták-e a szovjet gyakorlat rémisztő mélységeit? - Be kell ismerni, hogy nem egészen. Mikor egy évvel ezelőtt megérkeztem ide, tudtam, hogy nem lesz könnyű a dolgom, de optimistán vallottam, a nulláról is el lehet indulni. Itt kellett megértenem: nem is nulláról, hanem mínusz huszonötről kell indulni. • Merthogy? -Teljes pusztaságot találtam itt, sőt, ami még tragikusabb: olyan kiégett földet, amelybe szinte már ültetni sem lehet. Az a pár ezer zsidó, aki ebben a városban megmaradt, jóformán semmi kapcsolatot nem tartott fenn az egyházzal. A félelemérzet olyannyira beléjük ivódott, hogy most, amikor tényleg semmi okuk sincs a félelemre, mégis nehezen oldódnak fel, messze vannak a vallásgyakorlástól. • Mit lehet ilyen helyzetben tenni? — Lelkileg kell az embereket kigyógyítani, ezt kell megpróbálni. Hozzáláttam, elkezdtem - jóllehet, hiába nem vagyok még öreg, korántsem gondolom azt, hogy ezt a munkát sikerül is befejeznem. • Hogyan kezdte? - Az első fontos lépés egy zsidó óvoda megnyitása volt. Igaz, hogy kevés gyerekkel indítottuk, de akkor is megnyitottam volna, ha csak egy érdeklődő van. Az óvodában a 3-4 éves gyerekek egész nap a zsidó tradíciók felelevenítése közepette élnek, a nevelési nyelv a szlovák, de az imádságokat héberül is megtanulják. Ezek a gyerekek a mi kis postásaink is egyben, általuk küldjük az üzeneteket a szülőknek. És ők otthon szorgalmasan meg is kérdezik: apu, te miért nem csinálod ezt, miért nem teszed azt? Szégyenkezniük persze nem kell a szülőknek, mert amit az utóbbi negyvenöt év alatt elvettek tőlük, az mind pótolható. Most már az imaházunk is elkészült, van egy szent helyünk, ahol találkozhatunk, ahol mindnyájan jól érezhetjük magunkat. • A jövő szempontjából kétségtelen, hogy ez a lépés volt a legfontosabb, de nyilván az idős kassai zsidók is igényelték, hogy legyen rabbijuk... - Ez valóban így van, de most már tapasztalatból mondhatom: olyan szerencsétlen öreg zsidók élnek itt, akikhez hasonló nincs a világon. A helyzet az, hogy a fiatalok, amikor lehetőségük nyílt rá, elhagyták Szlovákiát. Hitközösségünk 650 tagjából 225 nyugdíjas. Az itt maradt öregek közül sajnos sokan teljesen egyedül, magukrahagyatottan tengették, tengetik életüket, senkitől semmi támogatást nem kaptak. Kegyetlenül nehéz az életük. Megtörtént például, hogy egy idős zsidó testvérünk már öt napja halott volt, amikor végre valaki rányitott. Változtatni akarunk ezen az állapoton. Végre készül a törvény az egyházi vagyon visszaadásáról. Néhány épületünket el akarjuk adni, másokat bérbe adni, hogy valami tőkére szert tegyünk, mert az öregek házát is minél előbb fel kell építeni, meg kell nyitni. Rengeteg a tennivalónk. • A kormány rendelkezése értelmében ettől a tanévtől az iskolákban is kötelezővé tették a vallásoktatást, illetve az etikai nevelést. Önök felkészültek erre? - A vallásoktatás kötelezővé tételét én elhibázott lépésnek tartom, erről kollégáimmal is nagy vitáim voltak. Szerintem nem lehet azt mondani, hogy te Jancsi, vagy Ricsi, mától kezdve higyj az Istenben. Abban a pillanatban, mikor a hitoktatást kötelezővé teszik az iskolákban, elveszítik a fiatalokat, elveszítenek mindent. Az ifjúsághoz türelemre van szükség, óhajtják a jó társaságot, a szeretetet, az igazságot. Ezt kötelezően, az iskolában gyakorolni nem érdemes, eredménytelen marad. Mi, a zsidó hitközösség részéről az iskoLAKÚ - HÁZ - ÜGY Zs. L.: Szövetkezeti lakásban élünk, de időközben felépítettünk egy családi házat is, amelyet alig egy hónapja kollaudáltak. A lakás megvételét még tavaly kérvényeztük a szövetkezeti transzformációs törvény alapján. A lakásszövetkezet vezetősége mindmáig nem tett eleget a kérésünknek. Ennek ellenére az egyik funkcionáriusa a minap mégis megállított az utcán, és felszólított: jó lesz a lakást visszaadni a szövetkezetnek, mert különben bírósági úton perelik el. Ezt azzal indokolta, hogy senkinek sem lehet két lakása. Igaz ez? Én úgy tudtam, hogy ez csak az állami lakásokra vonatkozik. A Polgári Törvénykönyv 711. §-ának első bekezdése szerint a bérbeadó a bíróság hozzájárulásával felmondhatja a bérletet, ha a bérlőnek két vagy több lakása van, és nem lehet tőle igazság szerint megkövetelni, hogy csak egy lakást használjon (lakjon). A törvény szempontjából gyakorlatilag a lakásszövetkezet is bérbeadó, s ön a lakásszövetkezet tagjaként bérlője a szövetkezet tulajdonában levő lakásnak. Az említett rendelkezés szempontjából mellékes az a körülmény is, hogy a második lakás (családi ház) az ön tulajdonában van. Megoldás lehet ilyen esetben az, ha a lakásszövetkezeti tagságából eredő jogait és kötelességeit átruházná valaki másra. Itt utalnánk a Kereskedelmi Törvénykönyv 230. paragrafusára, amely kimondja: ,,A lakásszövetkezetbeli tagsággal kapcsolatos jogoknak és kötelességeknek szerződéssel való átruházásához az igazgatóság jóváhagyása nem szükséges. A tagsággal kapcsolatos tagsági jogok és kötelességek a megszerző félre - a szövetkezet iránti viszonyát tekintve - a tagság átruházásáról szóló szerződésnek az illetékes szövetkezet elé teijesztésével vagy az e szerződésben meghatározott későbbi nappal szállnak át. A tagság átruházásáról szóló szerződés előterjesztésével azonos joghatások következnek be, amint az illetékes szövetkezetnek a korábbi tag írásban bejelenti a tagsága átruházását (más személyre), a tagságot megszerző fél pedig írásban közli, hogy a tagság átruházásával egyetért." Mivel a tagsági jogok közé tartozik a lakásbérlet is, a fent említett módon a lakásszövetkezet funkcionáriusainak hozzájárulása nélkül átruházhatja a bérleti jogát is más személyre, s ezzel megakadályozhatja, hogy lakásbérleti jogát felmondják. Figyelmeztetjük egyúttal, hogy a feleségére nem ruházhatja át a lakásszövetkezeti tagsági jogait és kötelességeit. V. E.: 1984-ben kisajátították a házunkat, filléreket fizettek érte. Kaptunk ugyan állami lakást, de azt megkapták azok is, lai hitoktatásban nem kívánunk részt venni. • Milyennek ítéli meg az egyházak közötti kapcsolatot Kassán? - Első kassai bemutatkozásomkor üzenettel fordultam az itteni egyházakhoz, együttműködésre, barátságra kértem őket. Egy év után azt mondhatom, hogy jó a helyzet. Természetesen nem kötelező mindenben egyetértenünk. • Vannak-e valamilyen félelemérzetei Szlovákiában és a közép-kelet-európai térségben? Mivel most már itt lakom Szlovákiában, világos, hogy az általános problémák is érdekelnek, és meg kell mondanom: vannak félelemérzeteim. A szovjet hatalom egyik nagy vétke volt, hogy az emberekben igyekezett a nemzeti önazonosságtudatot megfojtani. Most, hogy a rendszer megváltozott, a nemzeti és nemzeti kisebbségi kérdés — megoldatlanságuk miatt - egyre élesebben vetődik fel. Szűkebb pátriánkról azt mondhatom, hogy a szlovák -magyar probléma is veszélyessé válhat, ha nem kezelik időben kellő módon. Azt megértem, hogy büszkék és érzékenyek nemzeti érzelmeikre mind a szlovákok, mind a szlovákiai magyarok, de azt már nem tudom megérteni és elfogadni, hogy még az egyházon belül is szembekerül egymással a két nép. A megbékülést elengedhetetlennek tartom. • Dolgozószobája falán egy színes felvételt látok, melyen a. fotós Michal Kováč köztársasági elnök társaságában örökítette meg önt. Van lehetőség arra, hogy befolyást gyakoroljon ilyen magas politikai tényezőkre? -Nézze, az újságok révén küldött üzenetek még nem vezetnek békekötéshez. Egyedül reménykedni lehet. Én a csendes diplomácia híve vagyok. SZASZÁK GYÖRGY akiknek nem bontották le a családi házukat. Ezzel kapcsolatban érdekelne, az állami lakás megvásárlásakor számíthatunk-e valamilyen kedvezményre ebből az indokból? Nem számíthatnak! A törvény szempontjából teljesen mindegy, hogy ki, milyen jogcímen jutott lakáshoz, illetve kapott lakáskiutalási határozatot. P. K.: Kötelezhetnek arra, hogy megvegyem a lakást, amelyben lakom? A lakás megvételére nem kötelezhetik. A lakások és a nem lakáscélú helyiségek tulajdonáról szóló törvény mindössze megteremti a jogi lehetőséget arra, hogy a községek eladhassák a tulajdonukban levő lakásokat, illetve a bérlők megvehessék az általuk lakott lakásokat, ha az adott lakást a község el akarja adni és a bérlő meg akarja venni. A község viszont nem kényszerítheti a bérlőt a lakás megvételére, ugyanúgy, ahogy a bérlő sem kötelezheti a községet a lakás eladására. r. D r» 1993. OKTÓBER 5. THEATRUM URBISIV. JEGYZETEK A NYITRAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL MARGÓJÁRA Olykor fuldokoltam a fesztiválon. Fojtogatott az unalom, de az elbizonytalanító értékzavar is, amely mindig erkölcstelenséget közvetít. Hogy stílusosan viszszautaljak Witold Gombrowiczra, a Nyitrán látott remekbeszabott krakkói Esküvő szerzőjére: „elengedhetetlen számomra az erkölcs az irodalomban". Meg más művészetekben is, amelyek közül az összetettségében szintetizáló színházművészet sokszorosan lehet erkölcstelen. Untattak hát az erkölcstelenségek, mert a nyílt felháborodás az effajta „színházművészetre éhes" közegben legfeljebb szállodai magányt színesítő cselekvés lehet. Márpedig ott és akkor a véletlen magány csendjében gondolkodnom kellett, ha másról nem, akkor a rossz színház erkölcstelenségéről, amely eredendően nem lehet művészet, csak magamutogatás. Ha semmit nem tud közölni, ha semmit nem képes a színpadról felmutatni, mutogatja önmagát, amely éppen ezért legjobb esetben is csupán a forma önmagáért való létezése lehet. Ha az ilyen eredménytelenségekkel megbélyegzett előadások készítői nem szégyellték perverz szereplési vágyukat, mert valakik sugallatára meghívták őket, vagy ajánlkozásukat egy rossz pillanatban a fesztivál szervezői elfogadták, érthetetlen azok távolmaradása, akik jöhettek volna, s lett is volna miért jönniük. Mondjuk éppen Komáromból, ahol többek szerint is figyelemreméltó a Figaro házassága, Iglódi István rendezésében és három nem is oly rég még pozsonyi színiakadémiás fiatal színész főszereplésével (Dósa Zsuzsa, Mokos Attila, Boldoghy Olivér). Tudom, jegyzeteim végére érve nem a „nem volt"-ot, a „nem látható"1 kellene keresnem. A dolog azonban ennél sokkal összetettebb, hiszen egy teljes színházkultúra maradt távol valamely fesztiválról, amelyen csehek, lengyelek, franciák, olaszok és jiddis színházak szerepeltek sikert aratva vagy bukásban megszégyenülve. Szinte körül volt véve a szlovákiai fesztivál közép-európai társulatokkal. Valóban hiányzott a magyar színházkultúra? Ebből a konstellációból mindenképpen. Az már másfajta bizonytalanságokról tanúskodik, ha egy felkért színház elfelejt jelentkezni, s mégcsak elkésve sem igyekszik oda, ahol végre megmérettethetné önmagát. Nem kellene eltitkolni az értékeit, ha már többen is annak vélik látni a Figaro házasságát, melyben egy karakteres rendezői gondolkodásmód és egy színésziskola nyújtotta tudással felvértezett színészek képviselte játékstílus szintetizálódott... Most már igazából nem is érthetetlen a dolog, hiszen a Jókai Színház októberi műsorán mindössze egyszer játsszák a Figaro házasságát. Mintha tényleg rejtegetnék az egymás után sorjázó zenés darabok között: majdcsak elfelejtődik, majdcsak lefoszlik róla a fiatalos erő, s a színészi játékban elkoszlanak a jellemek is. Ez is egy elszalasztott lehetőség, mint volt megannyi az önmagunk bűvköréből való kilépésre. Kereshetjük mögötte az előítéleteket, a szakmai féltékenységet, az érdekeinket sértő hanyagságot. Igaz, Nyitra nem a Nemzeti Színház, de mégcsak nem is Kisvárda. DUSZA ISTVÁN