Új Szó, 1993. szeptember (46. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-24 / 223. szám, péntek

KULTURA IÚJSZÓ* „Ml MINDIG AZ UTOLSÓK LESZÜNK" BESZÉLGETÉS PÉK ZOLTÁN TÉVÉSZERKESZTÖVEL Egy ország televíziós adásidejének terjedelme sohasem függ(het) a lakosság számától. Elsősorban gazdasági kérdés; esetleg meghatározó tényező lehet még az adott ország népének mentalitása, napi tevékenységrendszerének alakulása, igénystruktúrája. Magyarán, törpeállam televíziója, televíziói ugyanúgy közvetíthetnek napon ta huszonnégy órán át, mint akár a kétszáz millió lelket számláló országokéi Ennek" ellenére, nem árt emlékeztetni rá, már csak azért sem, mert önmagában sokatmondó adat, hogy a Szlovák Televízió jövő évi sugárzási tervében szereplő 7 447 órából mindössze 15 óra jut a magyar adásra, tehát nemhogy tíz százalék, de még egy sem. Erről nyilatkozta Bárdos Gyula, a televíziós tanács tagja lapunk múlt csütörtöki számában a következőket: „...épp a napokban kaptam kézhez az 1994es sugárzási tervet, amiből kiderül, hogy, sajnos, a magyar nyelvű adás bővítésével kapcsolatos javaslatokat nem vették figyelembe... Pék Zoltántól, a Szlovák Televízió magyar adásának vezetőszerkesztőjétől először azt kérdezem, milyen javaslatokról beszélt Bárdos Gyula. - Májusban két tervezetet is kidolgozott és benyújtott szerkesztőségünk, pontosabban, a magyar részleg. Figyelembe véve a realitásokat, az egyik változat szerint naponta lett volna negyedórás híradó, szombaton és vasárnap pedig publicisztikai jellegű műsor egy-egy órában, melyben nagyobb teret szenteltünk volna a kultúrának, az irodalomnak. Különösen ez utóbbi hiányzik. Gondoltunk például stúdió jellegű színielőadások bemutatására. A másik változatban napi tízperces híradóműsor szerepelt, és egy-egy órányi adás pénteken, szombaton és vasárnap. A produceri iroda elfogadta javaslatunkat, igazgatója, Kyselová asszony támogatja törekvéseinket, mégsem sikerült eredményt elérnünk. Volt ebben a tervezetben az is, hogy időnként összeállítást készítenénk a határon túli szlovák televíziók műsoraiból, de ezt az elképzelésünket sem fogadták el. Viszont a programbizottság megtette, hogy külön pénzt kért a magyar adásra. Eddig ilyen nem volt. - Hogyan gondolták megoldani a bővítéssel járó személyi feltételek kérdését? Mielőtt azonban erre válaszolna, kérem, mondja el, milyen felállásban dolgozik jelenleg a magyar részleg, mely, mint talán köztudott, a híradóhoz tartozik. - Főállásban hárman vagyunk, Füle Lajos, aki ma már csak fordítással foglalkozik, egyébként nyugdíjba készül, aztán Héger Rudolf és jómagam. - Feltételezem, önök ketten a szlovák szerkesztő kollégákkal azonos státusban. - Természetesen. El is vátják tőlünk, hogy a szlovák adásokba is készítsünk műsorokat, ugyanúgy tartunk ügyeletet stb. Hármunkon kívül külső munkatársaink: Bárdos Ági, Kamenár Éva és Holecz Erika. A bővítéssel kapcsolatban az volt az elképzelésünk, hogy felvesszük a külsősöket, másrészt: véleményem szerint, nem jelenthet gondot embereket találni, sok kollégát ismerek, akik szívesen dolgoznának mint televíziósok. Inkább a műszaki feltételek megteremtése jelentett volna gondot, ugyanis ha gyártani kell, akkor első a nagypolitika, majd a többi, mi vagyunk az utolsók. - Ezt, valamint a több hátráltató-gátló tényezőt csak úgy lehetne kibekkelnl, ha önálló szerkesztőséget alkotnának. - Két-három évvel ezelőtt a hazai magyar pártok és a Csemadok pontosan ezzel a kéréssel fordultak a tévé akkori igazgatójához, de szóba sem jöhetett ez a lehetőség. Most új struktúra van kialakulóban a szlovák tévében, a belpolitikai rovatba akartak bennünket besorolni, végül is maradtunk a híradó keretében, a nemzetiségi rovat címszó alatt. - Nem mondok újat, de nem hagyhatom ki ebből a mi mostani első beszélgetésünkből, hogy a Szlovák Televízió éppen tíz esztendeje létező magyar adásának képernyőjén legfeljebb elvétve jelentek és jelennek meg ma is Szlovákia középső és keleti magyarlakta vidékeinek emberei, eseményei. Elhiszem, hogy szűkösek lehetőségeik, mégis: nem játszottak-e és játszanak-e ebben közre szubjektív okok is az önök részéről, például a kényelem? Hogy egyszerűbb a Dunaszerdahelyi járásba leugrani, mint ki-, illetve elutazni Fülekre, Királyhelmecre. - Tény, leggyakrabban a Pozsonyhoz közel eső falvakban, városokban forgattunk. Volt korábban egy időszak, amikor Nagy Imre, a rádió tudósítója bedolgozott nekünk Kassáról, de személyi okok miatt megszakadt ez az együttműködés, más embert pedig nem tudott adni helyette a kassai tévé, mely aztán kilencvenegyig úgy próbált segíteni nekünk, hogy amikor jónak látta, felkínálta kapacitását, és akkor lement valamelyikünk innen, Pozsonyból. Végeredményben ez sem volt megoldás. Ráadásul, kilencvenegytől ez a lehetőség is megszűnt, a vidéki stúdiók önálló jogi személlyé váltak. Közben a híradó főszerkesztőjét mindez nem érdekelte. Tavaly egyszer sem jutottunk el keletre. Kyselová asszonynak, a produceri iroda igazgatójának köszönhető, hogy újabban kéthavonként el tudunk menni oda, kapunk stábot. Ez sem megoldás, de legalább már valami. Most jártunk éppen a Bodrogközben. Az igazi megoldást az jelentené, ha lenne állandó keleti munkatársunk, mert így lemaradunk az ottani eseményekről. Újból megint csak novemberben mehetünk Nyugat-Szlovákián túlra. - A szlovák híradóban miként oldják meg, hogy rendszeresen tudnak adni képet keletről? - Pozsonyi megrendelés alapján. Viszont sem a kassai, sem a besztercebányai stúdió nem kap pénzt a nemzetiségi adásra. Amikor mi próbáltunk rendelni tőlük műsort, azt mondták, nincs rá költségvetés. A gondot ez jelenti. A magyar adás nem szerepel gyártási tervükben. Pedig tudom, hogy keleten is nézik műsorunkat, szeretnék, ha többet tudósítanánk onnan. Bevallom: az Ung vidékén még nem jártunk. A legközelebbi utunk odavezet. - Minthogy Közép- és KeletSzlovákiában is több településen van már, illetve lesz kábeltelevízió, talán lehetne tőlük átvenni, kölcsönözni vagy éppen megrendelni náluk riportokat, felvételeket ottani jelentősebb eseményekről, portréfilmeket. Akár egyszerű videokazettán, feltételezve természetesen a jó minőséget. - Ahogy elmondta, ezt ugyanúgy meg lehetne valósítani - ha önállók lennénk. Amíg a kassai tévével nem működhetünk együtt, addig a városi televíziókkal sem. De műszaki akadályai is vannak ennek, egy belső rendelet értelmében a televízióban csak BETACAM-kazettát lehet használni, VHS rendszerűt nem. Márpedig a kisvárosi televízióknak nincs arra pénzük, hogy nagy, drága 1993. SZEPTEMBER 24. kamerákkal dolgozzanak. Hasznos lenne egy ilyen együttműködés, kaptunk már kintről ajánlatot, de ez van. , - Belülről látva a helyzetet mennyi a remény egy tisztességes, megfelelő terjedelmű magyar adás létrehozására? - Az elmúlt évek tapasztalataira is gondolva, pesszimista vagyok. Maga a produceri iroda gondokkal küzd, de mi mindig az utolsók leszünk, noha a jóakarat meglenne szlovák kollégáink részéről. Olyan önálló magyar szerkesztőségre lenne szükség, amilyen a rádiónak van. Mert így például a szerkesztőbizottságban is örökösen szembe találjuk magunkat a miénkkel ellenkező nézetekkel, a szlovák kollégák másként tekintenek egy komáromi magyar tiltakozó nagy-gyűlésre vagy Bősre, mint mi. Te nem vagy Szlovákia állampolgára? - mondogatják. Ezzel is meg kell küzdenünk. Ha más vezetés kerül a televízió élére akkor végképp befellegzett a magyar adásnak, mely így is rosszabb helyzetben van, mint a kárpátaljai, vajdasági vagy romániai magyar adás. Ennek ellenére, van lehetőség a változásra. Akadnak magánvállalkozók, alapítványok, akik, illetve amelyek megteremtenék a műszaki feltételeket egy önálló szlovákiai magyar televízió kialakítására. Mint közszolgálati médiumra, erre akkor is szükség lesz, ha magántelevíziók létesülnek. így bezárt körben futkározunk körbe-körbe, arra sincs módunk, hogy hazai magyar televíziósokat neveljünk, hogy ez a szakma magyar vonalon is kialakuljon, fejlődjön. - Ón tehát lát lehetőséget egy önálló honi magyar televízió, legalábbis szerkesztőség létrehozására. Ahogy mondta, nem jelent különösebb nehézséget a személyi és a műszaki feltételek kialakítása. - A jogi feltételek hiányoznak hozzá, azokat kellene megteremteni. BODNÁR GYULA M

indaz, amit F ran z Xavér Messerschmidt életútjáról, munkásságáról Magda Keleti művészettörténésztől, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria munkatársától megtudtam, a bécsi Hundertwasseri juttatta eszembe. Jóllehet, az előző a tizennyolcadik században élt és alkotott, az utóbbi napjainkban, az egyik szobraival, a másik szokatlan vonalú, a természetet magukba fogadó épületeivel, ugyanakkor kirívó, megbotránkoztatóan különc magatartásukkal is felhívták magukra a figyelmet. „A művészek magatartásában a másságot, a bevett szokásokhoz nem igazodó viselkedést minden kor, minden társadalom tolerálja bizonyos mértékig. De mert Messerschmidt esetében kihívó viselkedése, nagyon sajátos életmódja valószínű kisebb fokú lelki sérüléséből fakadt, fokozatosan elveszítette előnyös pozícióit, s mindinkább elszigetelődött" - mondta Magda Keleti. Olyannyira kiesett a gazdag művészetpártolók, megrendelők kegyeiből, hogy más lehetőséget nem találva, Pozsonyba költözött bátyjához, s itt szinte teljes magányban élt. Pedig a wiesensteigi születésű szobrásznak biztatóan indult a pályája. Az előkelő bécsi akadémián tanulta a formázás művészetét, Mária Terézia kedvenc udvari szobrásza volt: ólomban, életnagyságban örökítette meg a királynő alakját. Az első törést felfelé ívelő pályáján az okozta, hogy az idegrendszerében beállott kisebb zavar miatt nem ő, hanem nála jelentéktelenebb szobrász kapta meg a bécsi akadémia vezető tanári állását. Ezek után elhagyta Bécset, Münchenben próbálkozott, de ott sem tudott udvari szobrászként érvényesülni. Bizonyára magatartása miatt, s nem azért, mert művészi kifejezése portrétistaként meghaladta a 18. századi közízlést. Messerschmidtnek a művészet korabeli felfogásától különböző esztétikája Karakterfejek című portrésorozatában nyilvánul meg a legmarkánsabban. Hatvannyolc fej, amelyek zömét már Pozsonyban formázta, s amelyek egy-egy grimaszt, eltorzult arcot, plasztikus arcizomjátékot, lelkiállapotot őriznek. Közülük eredetiben csupán A DÉMONŰZŐ MESSERSCHMIDT negyvennyolc maradt meg a világ különböző galériáiban. Többféle magyarázat született és él e fejekkel kapcsolatban. Vannak, akik úgy vélik, ezeket a portrékat Messerschmidt tükörbe nézve, saját magáról mintázta. Erről kortársa, Friedrich Nicolai publicista feljegyzéseiben olvashatunk, de erre utal a fiziognómiai hasonlóság is. Ugyanakkor a bizonyító összevetés elég nehéz, hiszen nem tudjuk, hogy nézett ki Messerschmidt: egyetlenegy portré, egy rokokó festmény maradt meg róla - a rokokó portrétisták azonban nem a karakteijegyek kiemelésére törekedtek. Lényeg, hogy a KarakKARAKTERFEJEI A FRANCIAORSZÁGI NIZZÁBAN F. X. Messerschmidt: A legdthatóbb illat - a Karakterfejek sorozatból (Anna Červená reprodukciója) terfejeknek ma nemcsak esztétikai értékük jelentős, tehát nemcsak a művészettörténeti kutatás tárgyát képezik: orvosok, pszichológusok vizsgálják. Engem maga a torzítás ténye fogott meg ezeken a fejeken. Még akkor is, ha a tizennyolcadik századi szobrász esetében ez valójában nem a formát gyökeresen átalakító, tudatos művészi program volt. Az viszont tény, hogy a torzítás egy új esztétikai minőség beemelését, uralkodóvá tételét jelentette egy életmű viszonylatában. (Hogy a torzítás kifejező eszköz volt nála, bizonyítja az is, hogy ellenségeiről karikatúrákat készített.) Messerschmidt realisztikusan, természetelvű képét mutatva ábrázolta ugyan a valóságot, viszont a megmintázott modellt, az arcizmokat olyan fintorba torzította, amelyek, megörökítve, a korstílus által elfogadott széppel teljesen ellentétes esztétikai minőséget képviseltek. Ezáltal ő ugyanúgy, mint az avantgárd, - Beke László megfogalmazásában - „a normák előző típusával kerül összeütközésbe." És még egy dolog: Messerschmidt művészete saját korában az elfogadott stílussal szemben ugyanúgy akár antiművészetnek is minősülhetett, mint ahogy antiművészetként fordul szembe ma is az úgynevezett hivatalos művészettel az egyik képzőművészeti irányzat. Az antiművészetet - Hegyi Loránd művészettörténész szerint - az erős szociális érdeklődés, és az esztétika határain való tüljutás vágya jellemzi. Messerschmidt hozzáállása a művészet korabeli felfogásához eleve antimagatartás. Szobrait nem megrendelésre készítette - nem is értékesítette. Az a mozzanat pedig, hogy portréi a lélek eltorzult állapotait örökítik meg, a társadalmi kivetésre, elszigetelődésre okot adó szociális vonatkozással is magyarázható. S hogy túljutott az esztétikum határán is, azt a művészettörténeti kutatáson túli, más jellegű érdeklődés is bizonyítja. De ugyanúgy magyarázható szociális vonatkozással az a korabeli feltételezés, hogy Messerschmidt ezeket a fejeket a démonokkal és rossz szellemekkel való viaskodásban valamiféle fétistárgyként tisztelte. Talán ezzel függhet össze (?), hogy nem megrendelésre és eladásra dolgozott: a műtárgynak nem az áru-, inkább a fétisjellege volt meghatározó számára. Mélyebbre ásva, akár a társadalmi, a szociális újat képviselő gondolatokat, eszméket kifejező előrelátást is összekapcsolhatták démonokkal, démonisággal. Ha abból indulnánk ki, hogy az ember és a produktuma elválaszthatatlan egymástól, s nem lehet egyiket sem önmagában vizsgálni, mondhatnánk, a fejek egy beteg ember beteg megnyilvánulásai. De ha Messerschmidt Karakterfejeit és az ő lelkiállapotát vizsgáló orvosi megállapítást vesszük alapul, mely szerint „a művész lehet beteg, de a művészet nem", csak úgy ítélhetjük meg munkásságát, hogy Messerschmidt stílusújító szándékkal a barokk pátosz helyett a pszichikai-fizikai sajátosság kifejzését hangsúlyozta. E

fejekről korabeli másolatok készültek, amelyek a Szlovák Nemzeti Galéria tulajdonában vannak. Ám másolatokként is egyedülálló értéket képviselnek, hiszen csak ezek alapján tudjuk azonosítani az egész sorozatot - az elveszett darabokat is. Ezekből, valamint a szobrász itteni munkásságával kapcsolatban a Pozsonyi Városi Levéltárban szép számmal fennmaradt írásos dokumentumokból kiállítás készült, amelyet Magda Keleti rendezett, s amelyet Nizzában, a Művészeti és Történelmi Múzeumban installáltak. TALLÓSI BÉLA