Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-09 / 183. szám, hétfő

3 MOZAIK ÚJ szól 1993. AUGUSZTUS 9. CSEREHÁTI JEGYZETEK II. m Megdöbbentett, hogy a falusi ember is oly mértékben elanyagiasodott már, hogy szinte külön csodának tartja, ha önzetlen segítséggel találja szemben magát. Hol s mikor változott meg ily mértékben az emberek gondolkodása, tudata? Hová lett az egykori közösségeket egybefogó-tartó áldozatvállalás? Hová lett a nagy - család-bokrok egymásrafigyelése, egymás-segítése? Mi ölte ki az évszázadokon át jól és pontosan működő közösségi rendszereket a szlovákiai magyar falvak parasztságából? Lehetséges, hogy az elmúlt 50-70 esztendő tudatrombolása hozta létre ezt a semleges, nem magyar emberhez méltó anyagelvű szemléletet, magatartást és gyakorlatot? A közösségi szolidaritás teljes lepusztulását... Arra is gondoltam persze, hogy az egykori nagy veszedelmek elmúltával- de volt-e nagyobb veszedelem a mostaninál? — a közösségi védekezési ösztön veszett ki a tudatból, s ennek kihunyása nyomán jött létre — a városi minta és példa szerint? — ez az újfajta, parasztságunkra egyáltalán nem jellemző befeléfordulás. Itt és most nem a ,,nagyparaszti" gőgre és kapzsiságra gondolok, mert annak más a gyökere, egyedi; azt a közösség a maga módján mindig s mindenhol képes volt semlegesíteni. Ma valami olyan új magatartásformát látok, amelyet ez a népesség átvett, amely ebben a közegben riasztóan idegen, s nemcsak egy kisebb közösséget rombol szét, hanem veszélyezteti az egész szlovákiai magyarság létét is. Mert csak a „különéletre", a saját sorsára, boldogulására figyel, nem pedig az egészre. A lehetséges horizonttágítás helyett a történelmi beszűkülést éli meg, az önfelszámolás belső mechanizmusát. [ 2J Nemrégiben valaki azt kérdezte - itt ülvén a verandán, ahonnan két gólyafészek is látható-, hogy meg tudnám-e mondani, meddig él egy gólya? A kérdésre csak felemás választ fogalmazhattam, mert tényleg nem tudom, hány évet élnek meg a gólyák. Mert közismert, hogy a gólyaélet kockázatos vállalkozás a huszadik század utolsó éveiben. Nincs békanevelő mocsár, tó, de a patakok, folyók ártere is csak emlékként élhet az elaggott gólyapátriarchákban. Ha ezenkívül még arra is gondolok, hogy innen, a kertünk melletti fészekből a közép-afrikai „másik otthonig", az élelmet adó telelőhelyig pár ezer kilométeres az út - amely oda s viszsza kétszeres kockázattal jár -, s milyen veszedelmeket rejteget, szóval ezt tudván, van-e gólya, amely egyáltalán eljuthat a gólyalét végső határáig?! Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy útközben - a két otthon között - pusztul el. Legyengül, viharba kerül... Meglehet a nagy utazás éppen a fiatal madarakat tizedeli meg. De az is feltételezhető, hogy ezt az áldozathozatalt a természet bölcsessége szabta ilyenre: csak a legjobbak, csak a legkitartóbbak maradjanak meg... Az emberi értelem számára ez a törvény ma kegyetlennek tűnik. Az is, de ezzel együtt végtelenül igazságos. Azt hiszem, a természet és az ember demokráciája között ez az egyik alapvető különbség: a civilizáció lényegében fölszámolta a természetben folyamatosan működő egyensúlyrendszert, a természetes kiválasztódást, szelekciót. Ennek következtében jött létre egy természetellenes, már-már kivédhetetlennek tűnő túlnépesedés: az utóbbi ötven évben megkétszereződött az emberiség lélekszáma. Az az igyekezet, amely a tudomány eszközeivel megpróbál életben tartani minden egyedet - s amely rövid távon óriási sikernek is mondható —, e siker fényében nem ismeri fel, hogy ezzel az egész léte került veszélybe. Mert ebben az óriási - többmilliárdos - tömegben nincs a megmaradásra egyenlő esély... Az általában tudható, hogy ma meddig él egy ember, de hogy a túlcivilizált emberiség ideje milyenre szabott, megmondhatatlan... Ezzel szemben még mindig nem tudom, hogy hány évig él egy gólya, de gyanítom, hogy a gólyák túlélik az embert.. m Voltak évek, amikor a saját időmre még pillanatokat se pazaroltam. Éltem ezt az időt, s nem kellett gondolkodnom felőle. Jöttek a napok s elmúltak; temette egyik a másikat a törvény szerint, ha ugyan létezik az idő múlására törvény. Persze így nem is igen érdekes ez — vagy akkor nem volt az. Mostantól visszagondolva az egészre, úgy tűnik fel előttem, mintha ezek az évek, évtizedek egy folytonos, vég nélküli utazásban teltek volna el, amelyet ugyan meg-megszakított egy-egy megálló, szünet vagy hosszabb várakozás, de még így is valamiképpen mindig úton voltam. Nemcsak térben, hanem a számomra kiszabott időben is - öntudatlanul. Aztán egyszerre csak úgy éreztem, valami összeszűkült körülöttem; hogy az a társaság, amelynek meglétét öröknek hittem, hirtelenjében - belül, bennem - zsugorodni kezdett. S e felismerés fényében - vagy inkább döbbenetében - más lett, megváltozott az idő értéke. Nem tudom mitől s hogyan, de megváltozott. S ebből következik a kérdés, hogy miféle belső biológiai mérőszerkezet perceg az emberben odabent, s milyen parancsra fordítja a felelőtlen időpocsékoló homo sapiens figyelmét az eddig elhanyagolt saját idejére?! Arra az időre, amely egyszeri, megismételhetetlen, visszafordíthatatlan, s amelyben valahányunknak el kell végezni valamit, egyénenként és közösen is ezen a világon. így tűnődve az elnyert - vagy még elnyerhető — maradék idő felett, azt hiszem az benne a legnehezebb, hogy el kell döntenünk azt, hogy ki-ki személy szerint mit tart a legfontosabbnak, hogy mi az, amit rajtunk kívül senki más el nem végezhet. Mert ezt a valamit csak mi tudjuk és csak mi ismerjük... I 4.] A délelőtt fényeit megszűrik a fátyolfelhők, diófalombok; valahogy minden áttetszőnek tűnik, akárha folyamatosan hajnal lenne. Még a harmathullás varázsos neszelését is hallani vélem e különleges szűrt fényű csendben. Szombati békét sugároz az égi kékség, s az idő anapesztusi lüktetését egy-egy fecskevillanás jelzi az égen. A megnevezhetetlen távolságok kegyelmét, vagy irracionális kegyetlenségét: honnan hová jutunk el, önmagunkat keresve?! Egyáltalán: eljutunk-é valahová? Eljutunk-e értelmes célokig; és hogy: vannak-e még ilyen célok előttünk! Nem tudom! Csak azt tudom, hogy egyre több bennem a kétség, s egyre kevesebb a bizonyosság. Az ember nem úgy létezik, ahogy például egy almafa, amely az öntudatlanság tiszta hitével érleli önmaga jövőjét... Meglehet a lebbenő szél többet tud erről a jövőről, mint én, aki a tűnődő bizonytalanság csapdájába esve, a feloldás hétköznapi csodáját válj a... GÁL SÁNDOR FRICSKA BUJDOSÓ A pozsonyi tévé l-es csatornáján tegnapelőtt este ismét volt a Markovié - azaz Milan Markovié politikai talk-showja. Ebben az esztendőben már nyolcadszor; és szeptember 4-én is lesz, feltéve, ha a kormányzat nem rendel el arra az órácskára áramszünetet, vagy - műsorváltozás címén — nem az Angelika-sorozat valamelyik epizódját fogják vetíteni, mint történt ez nemegyszer a korábbi rendszerben. Például 1988 márciusában, az emlékezetes gyertyás tüntetés alatt; vagy pár hónappal később, az augusztusi invázió évfordulójának napján. Egyszóval: remélem, a jövő hónap efsp szombatján is lesz Markovičshow; méghozzá a korábbi hét műsorban bevált recept szerint. Azaz: két vendéggel... Mert tegnapelőtt bizony a két meghívott vendég közül csak a prágai látogató: Miloš Zeman, az ottani szocdemek, illetve a Cseh-Szlovák Bizottság elnöke jött el. Kiszemelt partnere: Ľudovít Cérnák, a Szlovák Nemzeti Párt egyébként derűs mosolyú elnöke viszont annyira „bedobta a bujdosót", hogy sem a titkárnője, sem a szombati talk-show producere nem tudta felfedni hollétét! Pedig előzőleg férfiasan megígérte, hogy eljön, hogy válaszol a műsorvezető és a vendégtárs kérdéseire; esetleg ő is visszakérdez, ahogy ez egy élesben közvetített talk-show sajátja. Csakhogy nem ez történt. Ľudovít Černák elillant, akár a kámfor. A bennfentesek szerint az SZNP kollektív vezetősége tiltotta meg a pártelnöknek, hogy a szemellenzős nacionalisták által népellenesnek tartott Markovié nívójára süllyedjen. Magyarán, hogy a mélyszlovák nemzeti párt vezetője szóba álljon a nyíltan föderalista szemléletű Miloš Zemannal és a hozzá közelálló nézeteket valló Milan Markovičcsal. Úgy látszik: derű ide, oldott nevetés oda, az SZNP nem érti a viccet - és ennek már a fele sem tréfa! Igaz, Ľudovít Černák ezzel a primitív elbujdosással többet mondott el a pártjáról, annak valós nívójáról és önnönmagáról, mintha beült volna a vendégek számára fenntartott székbe. Sőt! Ezzel a „bátor" tettel talán még a Mindenható Miniszterelnök kegyeibe is visszaédesgette magát!... Ennyit a bújdosó(k) humorérzékéről. És hatalomvágyáról. MIKLÓSI PÉTER ORDÓDY KATALIN <ĽO$Jl Dórában, aki mindvégig sírással küszködött, lassan felülkerekedett a düh. - Akkor most én is elmondom, mi bánt. Négy év után te vagy az első férfi az életemben, aki miatt úgy éreztem, érdemes volt a kínálkozó kis kalandokat kizárni az életemből. Az irántad való hirtelenül támadt szerelem mindent legyőzött bennem. Minden vonakodás, számítás nélkül követtem magával sodró vágyunkat. De ezt sosem fogom megbánni! Sosem! Akárhogy is alakul a kettőnk dolga. Mivel Csuthy hallgatott, kis szünet után még hozzátette: - A Borka megjegyzései... Fogadok, pontosan tudta, mivel sebezhet meg. Tettem neki olyan vallomást, hogy évek után fölébresztette bennem újra a nőt, mikor a bárban táncoltunk. Akkor te még semmit sem jelentettél nekem. A légkör provokálta, hogy megnyíljunk egymás előtt. Különben ő kifelé élő ember, a látható eredmények érdeklik. Tud nagylelkű, ugyanakkor kiábrándítóan kíméletlen is lenni. Furcsa anyagból gyúrták össze. Ezt meg is mondtam neki. - Megérkeztünk, hagyjuk a magyarázkodást - nyitotta ki a kertajtót Csuthy. - Még csak annyit - erősködött Dóra —, hogy ha nem találkozom veled, Borka akkor sem jutott volna hozzám közelebb. Téged szeretlek, ezt tudnod kell. Remélte, meggyőzte Csuthyt. Az egész csak kellemetlen közjáték marad, nem változik semmi. Átölelik, megcsókolják egymást és minden a régi lesz. Csuthy azonban nem felelt, betessékelte a kapun, kiszolgáltatva őt a bizonytalanságnak. A házban ünnepi dísz és virágos kedv fogadta őket. Csuthy kihozta szobájából az alkalomra szánt pezsgőt, a házigazda fogadta a gratulációkat, a háziasszony kínálgatta a vendégeket. Dórának nem volt más feladata, mint mosolyogni és néhány udvarias kérdésre felelni. Az összeszokott baráti körnek megvolt a maga tolvajnyelve, félszavakból is értették egymást. Nagyokat nevettek, Dóra nem értette, min, nem volt beavatott. Akihez fordulhatott volna, az nem mellette ült, nem vetett rá egy meleg, biztató pillantást sem. Nagyon-nagyon rátelepedett a magány. De ez senkinek sem tűnt föl. Nem sokkal éjfél után úgy gondolta, búcsút vehet a társaságtól anélkül, hogy fölkeltené a gyanút, nem érezte jól magát. Csuthy is fölállt, hogy hazakísérje. - Láttam, Dóra, nem nyújtott neked túl nagy szórakozást a mai este, amitől olyan sokat vártunk. Sajnálom... - Igazán? Igazán sajnálod? Hiszen csak rajtad múlott. - Ne hidd, hogy én jól éreztem magam. És ez volt az utolsó esténk. - De csak itt, Pali ugye? Csak itt? Vagy csak olyan keveset jelentenék neked, akit egy mozdulattal ki tudsz törölni az életedből? Megállt, szembefordult Csuthyval. - Ha igen, akkor most azonnal fordulj vissza. Ne kísérj tovább. - Nem szeretem az ultimátumokat, emlékszel? Ezt te mondtad. Akkor történt meg, ami után sóvárgott egész idő alatt, s amiben már egyre kevésbé reménykedett. A férfi egy hirtelen vad mozdulattal, mint aki visszafojtott érzéseit engedi szabadjára, átölelte. - Nem akarlak elveszíteni, Dórácska! Nem akarlak elveszíteni. Ezek a szavak a lányból egyszeriben kifújtak minden keserűséget. - De hát miért veszítenél el?! Mi szakíthatna el bennünket egymástól? Ha bízunk egymásban - semmi! - Ez az. Én elutazom, te itt maradsz és az undorfi a közeledben, aki kivetette rád a hálóját. - ígérem, nem állok szóba vele a reggeli és a vacsoraasztalnál elkerülhetetlen pár mondaton kívül. - Mit tudod te, miféle fortélyokkal fog élni. Ezt most dühíti, hogy valamiről lemaradt. Féltelek, olyan csapdába esel, amelyből nem tudsz szabadulni. - Ott van Toncsi is. El nem mozdulok mellőle. A szobámat ki nem nyitom senkinek, ha kettesben akarna lenni velem, akkor el kellene, hogy raboltásson... Pali, ne láss rémeket. Szorosan összefonódva mentek a Koszorú felé, meg-megálltak, hogy megcsókolják egymást. Szerelmük elnyomta bennük a Borka által kavart csúnya jelenet rossz utóízét. Úgy látszott, egyetértésük újra zavartalan. - Hánykor indul pontosan a vonatod holnap? - Tíz óra előtt öt perccel. - Háromnegyed tízkor kinn leszek. - Dórácska, -Janiék hoznak ki kocsival. Nem búcsúzhatnánk egymástól úgy, mint tanúk nélkül. Gondolj majd rám, én is úgy teszek. És ne feledd, várlak a pozsonyi állomáson. - Nem hallgatok rád, Pali, kimegyek, mert még látni akarlak. Ha bezárnák a Koszorú minden kijáratát, az ablakon másznék ki. Nem tudsz lebeszélni. Csuthy mosolygott, jólesett neki, amit hallott. - Legyen, ahogy akarod. Megpróbálom Janit hazaküldeni, nem kell sokat magyaráznom neki, meg fogja érteni. Még egyszer megcsókolták egymást, aztán Csuthy becsengetett. (Folytatjuk)