Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-20 / 193. szám, péntek

3 HÍREK - VÉLEMÉNYEK 1993. AUGUSZTUS 20. L

assan emelkedik fel a Nap; a túlparton fokozatosan kapnak színt az egymásba fonódó dombok. A Duna, mintha bújócskázna, lendületes kanyar után eltűnik közöttük. Középen, a Várhegyen, szinte mindezt megkoronázandó, egyre teljesebb szépségében bújik elő a szürkeségből a Bazilika. A kupola keresztje a mind feljebb emelkedő napkorongra vetődik: mintha István koronájának óriási tetejét látnánk, mely hatalmas szimbólumként az ország fölé borul. Mintha II. Szilveszter pápa máig ható érvényességű elismeréseként borulna mindazok fölé, akik magyarnak érzik s vallják magukat. Magyarnak lenni vállalás, mondta, nagyon helyesen, Illyés Gyulánk. Magyarnak lenni büszkeség is: büszkeség azokra az értékekre, amelyeket itt, Európa szívében, ezer év alatt létrehoztunk. De magyarnak lenni kín, harc is: harc a megmaradásért, harc a fejlődésért, küzdelem a szellemi-anyagi gyarapodásért. Persze, más népek is így vannak ezzel: mi azonban teljes mélységében önmagunk küzdelmeit, örömeit és gondjait tudjuk átérezni. Érdekes nép vagyunk, kétségkívül. Mások mondják, statisztikák mutatják, bizonyos kérdésekben tehetségesek is. Am máig szétválaszthatatlanul kavarog bennünk a sztyeppe és a civilizáció elegye, összefonódva lírai és drámai hajlamok, ráció és maradiság, Széchenyik és Pató Pál urak szelleme. Mi máig gyakran sírva vigadunk, és néha nagyon önpusztító módon tudunk beleugrani - akár a nagybőgőbe is. Voltak időszakok, helyzetek, amikor nagyjaink szinte fél kézzel tudtak Európa legbefolyásosabbjaivá válni, s léteztek olyanok is, amelyekben nagyjaink önkezúkkel kioltott életei jelentik a mérföldköveket. Magam máig nem vagyok biztos benne, hogy nehéz, de csodaszép történelmünkből igazán tudtunk tanulni. Bizonyos fátumok ugyanis végigkísérnek bennünket történelmünk során: úgy tűnik, képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Itt most nemcsak a közmondásos megosztottságra való hajlamunkra gondolok, de például arra is, hogy kulcshelyzetekben, történelmi kényszerítő helyzetekben gyakran képtelenek vagyunk szót érteni egymással. Aki ismeri például a mohácsi csata történetét, pontosabban, annak előzményeit, tudja, mire gondolok. Ha elemezzük történelmünk eme sorsfordulóit, azt tapasztaljuk, hogy a gordiuszi csomókat mi általában nem tudtuk kibogozni. Vagy át tudtuk vágni a csomót, s ilyenkor tovább tudtunk lépni, vagy nem, s akkor általában tragédiák, nagy vereségek következtek. Úgy tűnik, az István-Koppány vita máig kísért bennünket, s vannak határon innen és túl is, akik ezer év után sem tudnak — vagy ezer év után sem hajlandók - tanulni belőle. A magyarnak meg kell maradnia magyarnak - európaiként, különben elveszik. A magyar nem maradhat meg magyarnak — pogányként, állandóan a saját köldökét nézőként, mert akkor valóban eltűnik. A modern, művelt, értékeire büszke ember lehet csak, akire építenünk kell. Félreértés ne essék: ez nem a kozmopolitizmus-nemzeti vonal vitája, nem is a népi-urbánus álvita továbbgyűrűzése (amely szintén igen jellemző ránk). A dolgokat nem szabad antagonisztikusan ellentétessé merevített sarkakból szemlélni, mert akkor valóban csökken a szóértés esélye. A világ nem feketefehér, egyértelmű igazságok — főleg lövészárkokkal körülásott igazságok - alig vannak. Valahol törvényszerű is, hogy ez a kérdés napjainkban újból előkerül. A németek, a franciák, az angolok is meg kellett, hogy küzdjenek ezzel a problémával: a saját birtokon bévüliség bénító gondjával, önmaguk újramegtalálásának problémájával. Ők az ötvenes-hatvanas években nagy CSÁKV PÁL vonalakban megtalálták saját új alapköveiket, amelyekre századvégi társadalmaikat építeni tudták. Megküzdöttek ezzel a kisebb népek is: a hollandok, dánok, portugálok. A belgák máig küzdenek: a volt gyarmatbirodalmaik széthullása utáni állapottal nem lehet egyik napról a másikra egyenesbe jönni. A szomszéddal — volt több évszázados ellenféllel, ellenséggel - úgy látszik, nem lehet lélekben egyik napról a másikra kiegyezni. Pedig nincs más út, azt ők is tudták. Vagy egészséges társadalmakat tudnak kialakítani (már amennyire ez lehetséges, mert ezt sem szabad idealizálni), vagy újragyűrűznek a régi gondok, s akkor újból és újból megismétlődnek a konfliktushelyzetek, amelyek óriási energiákat vonnak el jobb sorsa érdemes tervektől. A társadalmaknak — a kisebbségi mikrotársadalmaknak is nincs más útjuk, mint újra megtalálni belső egyensúlyaikat. Persze, a valódi demokráciákban ez is könnyebben ment; ahol diktatúrák telepedtek évtizedekig a társadalmakra (KeletEurópában, de például Spanyolországban is), ott ez az egyébként természetes folyamat befagyott. Ám elbújni előle nem lehet: a következő években ezzel a kérdéssel szembe kell néznie a román, szerb, szlovák társadalomnak is csakúgy, mint az öszszes kelet-európai népnek. Szembe kell néznünk nekünk is, Szlovákiában élő magyaroknak. Meg kell találnunk a saját utunkat, a saját egyensúlyi állapotunkat. Ráolvasások, egyszeri nagy megoldások hirdetése semmit nem old meg, ellenkezőleg: elvonja a figyelmet és az energiákat a valós napi teendőktől. A mindennapok teendői, az apró építő-építkező momentumok a fontosak. S gyökereink védelme. Csakhát, visszautalva (talán eredendően magyar) tudathasadásunkra: képesek vagyunk-e újrafogalmazni önmagunkat? Képesek vagyunk-e, jó értelemben, egy új szellemi honfoglalásra? Önmagunknál kell kezdenünk. Itt Szlovákiában is. Önmagunk vállalásánál, önmagunk meghatározásánál. Annak az elvnek a leszögezésénél, hogy magyarságunk olyan érték számunkra, amelyet semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandók feláldozni. Ez nem nacionalizmus, ez egészséges nemzeti öntudat. Mi elismerjük a dán, német, olasz jogát is erre az öntudatra; cserébe a mi jogunk elismerését várjuk. Ezen a ponton vállalásunk az identitás vállalásának elemi emberi jogává válik. Ez után tudunk valódi közösséggé válni. Ahol bár szintén vannak érdekellentétek, ütközések, azokat kulturált módon tudjuk kezelni, s a közös célok érdekében egységesen tudunk felépni. A legfőbb cél pedig: közösségi és egyéni boldogulásunk. Itt, szülőföldünkön. A Szlovákiában élő magyarságnak, amely az összmagyarság részét képezi, jó értelemben vett, egészséges közösséggé kell válnia, amely képes biztosítani nemcsak a saját reprodukálását, de szellemianyagi felemelkedését is. Önmagát, önmaga értékeit — és hiányosságait is - vállalva. Ilyen értelemben véve kell modern, európai szintű közösséggé válnunk: művelt kisebbséggé. A megvalósítás egyik eszköze az autonómiák rendszere. Ez szabatos magyarsággal annyit jelent, hogy önmagunk dönthessünk az elsősorban bennünket érintő kérdésekben, s adóinkból arányos mennyiséget kapjunk vissza döntéseink megvalósításához. Tovább kell gondolkodnunk azon is, önerőből mit vagyunk képesek ez irányban megvalósítani. Nehéz időket élünk, ilyenkor számos kérdésre kell választ adnunk. S vigyázat, a válaszok általában esetünkben sem kézenfekvőek. Nem mindig sikerül az adott helyen és időben olyan egyértelmű és maradandó választ adnunk a kérdésekre, mint az ezer évvel ezelőtt, Istvánnak sikerült. S

orsvállalásunk, sorsközösségünk az a pillér, amelyre jövőnk épülhet. Erre gondoljunk ma Esztergomban, Pannonhalmán, Pécsváradon vagy Budán; erre Debrecenben, Sárospatakon, Tihanyban, a magyar szellem megannyi bölcsőhelyén. Erre Királyhelmecen és Nagykaposon, Kassán, Rozsnyón és Rimaszombatban, Füleken, Losoncon és Ipolynyéken, Ipolyságon, Zselizen és Léván, Párkányban és Érsekújvárott. Erre Zsérén, Galántán és mindenütt a Csallóközben, erre Szencen, Pozsonyban is. Erre Kolozsvárott, Bécsben, vagy Malbourne-ben. Mindenütt, ahol magyarok élnek, s ma államalapító szent királyunkra, tettének történelmi nagyságára emlékeznek. Mindannyian, akik e tett nagyszerűségéből és történelmi kikerülhetetlenségéből tanulni is akarunk. NAGY KIRÁLYUNK ÜNNEPÉN „TÍZ FALU ÉPÍTSEN TEMPLOMOT..." „Ruhákról pedig és térítőkről a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspökök"olvasható I. István király törvényeinek az Egyháznak tett királyi adományokról szóló cikkelyében. A Csallóköz, mint a történelmi Magyarország egyik legrégebben lakott területe, mind a mai napig megtartotta szent királyunk hitét, s személye, ugyanúgy mint a nemzetbeliek körében mindenütt, legendás hősként, a nép apostolaként, védelmezőjeként maradt meg az emlékezetben. Benne és vele a korona az ország, valamint a nemzet, ezen a tájon is, misztikus egységgé olvad össze. Ennek a misztikumnak és legendának - amint azt Ipolyi Arnold a Csallóköz műemlékei című munkájában leírja - részét alkotja az a hiedelem is, mely szerint a sziget tizenkét egymásra hasonlító temploma megegyezik azzal a tucat egyházzal, melyet István alapított a tizenkét apostol tiszteletére. Azonban már a levéltárak és könyvtárak félhomályában megbújó dokumentumok is figyelmeztetnek a legenda és a valóság közötti különbségre. Egy másik tudományág, a művészettörténet pedig a létező szakrális építmények tanulmányozásával gyűjti össze a hiteles ismereteket az értékelő feldolgozáshoz. Ezek igazolják, hogy a csallóközi István-korinak vélt templomok története - amelyek ugyan de jure ettől függetlenül létezhettek, az egyházrendszer kiépítése ugyanis erre utal - de facto, mai fizikai létükben, nem vezethető vissza az 1038 előtti korszakra. Többségük a 13. és 14. században épült, leggyakrabban a későromán és gótikus stílus építészeti szemléletét ötvözve. A Csallóköz legrégibb - a legenda szemszögéből is érdekes - egyházi építményei Csütörtökben, Somorján, Püspökin, Szarván, Várkonyon, Dunahidason, Kürtön, Szerdahelyen, Egyházgellén, Nagypakán, Alistálon, Bősön, Egyházkarcsán, Légen, Misérden, Gútoron, Szemeten, Úszoron és Sámoton épültek. Nem egyet közülük valóban a tizenkét apostol egyikének tiszteletére szenteltek fel. A csallóközi Árpád-kori templomok a 13. században készültek, olyan művészeti közegben, amikor a történelmi Magyarország területén a romanika már otthonos volt, virágkorát élte, és vele együtt a 12. századtól - III. Béla király jóvoltából - fokozatosan teret nyert a gótika, a csúcsíves stílus. Ugyanúgy, mint a híres jáki és zsámbéki nemzetségi templomok, a csallóközi plébániatemplomok is alkalmazták a bordás keresztboltozat technikáját, így ebben a régióban hozzájárultak a folyamatos átmenethez a romantikából a gótikus stílusba. A későromán formanyelv tájainkon jellegzetes főbb ismérveit, tehát a toronypáros nyugati homlokzatot, az egy- vagy háromhajós belső tagolást, s a templomszentély poligonális záródását, az oszlopbélletes portált, a falsávokat (lizénákat), a geometrikus félköríves frízt, a keskeny félköríves ablaknyílásokat vagy ikerablakokat teljes szépségükben vagy az átépítések miatt csak részben: megfigyelhetjük többek közt a 13. századi egyházgellei Szent Péter és Pál, a gútori Szent Kereszt, a szarvai Szent András és a sámoti templomon. Ugyancsak e század alkotásai közé tartozik a csütörtöki páros tornyú mestermü, a Szent Jakab egyház, amelynek belső kiképzését kegyúri karzattal - az ún. emporával - gazdagították. A következő, a magyarországi és szlovákiai művészettörténetben egyaránt jegyzett mű, a somorjai középkori (ma református) templom, amely későromán és gótikus építészeti elemein kívül négyhajós tagolásával vált híressé. Közép-Európában itt alkalmaztak először hajlított bordákat, amelyeket a neves építészmester, Hans Puchspaum készített. Somorjai tapasztalatait később felhasználta bécsi (Stefankirche) és pozsonyi (Szent Márton székesegyház) működése során. Természetes, hogy az imént említett egyházi építmények nem csak architektúrájukkal hívják fel magukra figyelmünket, hanem belső díszítésükkel és berendezésükkel is. Ilyen szempontból leginkább figyelemre méltó az előbb kiemelt somorjai templom szentélyének - Marosi Ernő szerint 1330 tájáról származó - gótikus kifestése, amelynek apostolalakjai, valamint a Mária életét végigkísérő ábrázolt jelenetek, a lineáris-utóklasszikus stílus példái. Ugyanezen a helyen említhetők a csütörtöki gótikus falképábrázolások, és az egyházgellei szentségház, amely jeles gótikus alkotás, s egyben bizonyétéka a helybeli művészet és a környező művészeti központok spontán kapcsolatteremtésének. A 14. századi gótikus építészeti emlékek között tartjuk számon az átépítések és felújítások nyomait magán viselő várkonyi Szent Jakab, a bősi Antiochiai Szent Margit és a szentmihályfai Szent Mihály arkangyal templomot is. Ez utóbbi szakrális építménynek a közelmúltban tárták fel több évszázadon át rejtett kincseit - a falfestményeket. Helytörténészek, művészettörténészek és érdeklődők egyaránt sajnálják, hogy a középkori egyházak némelyikét rossz állapota vagy elégtelen befogadóképessége miatt lerombolták és helyén újat építettek. Ez történt például Légen a Szent András templommal, melyet az 1679-ben felszentelt Szent Erzsébet oltalma alatt álló egyházzal váltottak fel. Egyházkarcsán, a már 1308-ban esztergomi okiratokban szereplő Szent Miklós templomot helyettesítették 1820-ban új, barokk-klasszicista másával. A nagymagyariak 14. századi későgót Az egyházgellei templom (Méry Gábor felvétele) istenházát még Ipolyi Arnold közbenjárásával, térbővítést szorgalmazó tanácsai ellenére sem sikerült megmenteni. A középkori építményt földig lebontották, és helyére 1886-ban romantikus-historizáló stílusú egyházi építészeti mű került. István király országalapító tevékenységéhez hasonlóan a középkori csallóközi építészet és képzőművészet sem meríthetett csupán hazai előképekből, korabeli példákból. Az építők és építtetők művészi ihletet a földrajzilag legközelebbi központokból - Pozsonyból, Bécsből, Budáról -, eszmei ösztönzést pedig a királyi udvarból és egyházi méltóságoktól kaptak. A román kori és gótikus plébániatemplomok, képzőművészeti alkotások láttán egy cseppet sem kell bánnunk, hogy nem bizonyítható közvetlen kapcsolatuk Í. Istvánnal, hiszen szent királyunk nélkül sohasem készülhettek volna el. HUSHEGYI GÁBOR