Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-19 / 192. szám, csütörtök

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ. 1993. AUGUSZTUS 19. Ugy indulunk, ahogy a francia (vagy olasz?) filmvígjátékokban indul, egy kirándulás. A busz, mely, ha minden jól megy, huszonnégy órán át a lakásunk lesz, még áll a bőröndökkel, utazótáskákkal telirakott hasával, amikor termoszunkból már kifolyik az üdítő, rá a hosszú útra készített szendvicsekre. Remélem, soha nem kell menekülnünk. ^ Úgy volt, hogy Románián és Bulgárián át megyünk, időközben azonban megváltoztatták az útvonalat, okulva az első turnus esetéből: a román határon kikészítették őket. Mi Jugoszlávián keresztül megyünk. • Magyarország: ég a napmelegtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta. Kiskőrös után, a tanyák láttán, Petőfi is eszembe jut. Csak török ne legyen sok, mármint a magyar-jugó határon. Talán nem lesz, már megszűnőben az áradat, csak itt-ott húz el mellettünk egy-egy D vagy A jelzésű kocsi, plafonig tömve mindenféle, bizonyára ajándéknak szánt nyugati cuccal, kacattal. Sima átkelés Tompánál. A túloldalon azonban elzavar bennünket a szerb rendőr a határzónából, amikor megállunk megkönnyebbülni amolyan közép-európai módra, az út szélére állva, bokor mögé guggolva, miután kiderült, hogy a vécésnéni egy márkát kér egy vizelésért. Valahol Szabadka határában, útmenti kerti vendéglő vécéjében ingyen szabadulhatunk fel, illetve meg, a nyomástól. Ugyanitt, persze, nem a guggolás tojlettben, 50 Ft egy pálenkovác, 50 Ft egy üdítő, 50 Ft egy kávé. A két fiatal cseh család azonban semmit nem vesz, nyugati kocsijaik csomagtartójából lakmároznak, barna kenyeret, konzervet, háromszögű sajtot, paprikát. Buszunk rendszámtáblájáról megtudván, honnan vagyunk, örülnek nekünk, mint földieknek, aztán, Görögországba tartván ők is, megkérik sofőrjeinkét, követhessenek bennünket az előttünk álló jugoszláv - szerb? - éjszakában. GÖRÖG EURÓPA Órákig megyünk megállás nélkül. Van, aki alszik már, nem zavarják a videofilm sikolyai, robbanásai, vakító villogása. Belgrád után rendőr állít meg, felszáll. Elevensége, balkáni lezsersége, egész váratlan megjelenése egyszerre üdítő és zavaró az álomjárta buszban, érdes hangjától felriadnak az alvók: mi történt? Semmi, csak az iránt érdeklődik éjszakai látogatónk, nem csempészünk-e embert, fegyvert. Ha nem, két doboz sörrel is megelégszik, aztán mehetünk. Úgyis van. Majdnem a szerb-macedón határig csupán az útadók miatt kell meg-megállnunk. Azért majdnem, mert az említett, tulajdonképpen épülőfélben levő (újabb!) határátkelőhely előtt néhány kilométerrel le kell fékeznünk, majd több mint négyórás araszolgatás következik. Mint kiderült, a szerbek naponta, de főként a hétvégeken, éjfél után tömegesen indulnak Macedónia felé, üzemanyagért. Ahogy északon Magyarországra, csak fegyelmezetlenebbül. Kocsi kocsi hátán, előzik egymást jobbról, előzik balról, árkon-bokron át vágtatnak-nyomakodnak előre a szó szoros értelmében, mit sem számít a torlódás, a szembe jövő autó, defektes gumi, az írott és íratlan szabály. Még a határ innenső oldalán gumicsövek kerülnek elő egy-egy kocsiból, műanyag demizsonok és hordók, folyik a benzin, oda és vissza, miközben a hegyoldalban emberek caplatnak felfelé zöldséggel, gyümölccsel rakottan, folyik a csere-bere, a csencselés. Ezért nehéz haladni. Nekünk. Nekik: ez a háború, az embargó. Mi nem haldoklunk, mi így élünk, jut eszembe megint a régi falfirka. Kiszállva a buszból, poroszkálunk mellette a nedves hajnalban, álmosan, dideregve, miközben hol egyikünk, hol másikunk fordul be a bokrok közé, ahol az üvegpaloták mögötti Európa tárul eléd, talán az igazi, az egységes Európa, ahol közösek gondjaink, hasonlók dolgaink, tekintet nélkül nemre, fajra, vallásra, nemzetiségre. Elkerülhetetlen, hogy bele ne lépj, benne ne légy. Ezen a szinten már bent vagyunk, együtt vagyunk, egyek vagyunk. • A tenger fenséges. Hozzá: görög napfény, reggeltől estig. A feleségem és fiam még soha nem látott tengert, vagyis most látnak először. Késő délutáni óra. Éppen lezuhanyozom magamról a sót, amikor lentről, az utcáról agresszív hang hallatszik - hangszóróból. Kifutunk az erkélyre - most vajon mit árulnak a hófehér panzió „hölgy- és úrvendégeinek"? Dinnyét, rozoga kisteherautóról. Leszaladok, hátha olcsóbb, mint az üzletben - mondom a feleségemnek, aki mindjárt a kezembe nyom néhányszáz drahmát. Mennyi ájn kilo? - kérdem a feketeszakállas, kis embertől. - Marlboro - kacsint huncutul. Minthogy az ujjával is mutatja, hamar megértem, egy doboz Mariboróért ad nekem egy dinnyét. - Kájne Marlboro, no - mondom. - Bond jeszty, tózse amerikánise, americkí az is - válaszolom. - Bond? A, Bond. Gut Bond. Felszaladok, hogy lehozzak legalább két dobozt. Még otthon vettem néhány kartonnal, abból maradt. - Adj gyorsan két csomag Bondot, jó üzletet kötök a göröggel. Két dinnyét ad érte mondom a feleségemnek. - Jó üzletet? - kérdez vissza, miközben látom, frissen mosott szőke haja alatt bekapcsol a „számológép". - Már nem sok Bondod van, ha elfogy, vásárolhatod majd itt négyszáz-négyszázötven drahmáért a cigarettát. Anynyiért meg már tizenöt kilós dinnyét kapunk. Jó üzlet, de a görögnek. - Igazat adván nejemnek, végül is csak egy dobozt viszek le. Persze, ha azt veszem, hogy otthon tizenöt koronáért sikerűit szereznem a Bondot, akkor azért rövid távon én is nyertem az üzleten, tizenöt koronáért lett kb. nyolckilós dinnyénk. De nem ez az érdekes. Hanem a Bond útja. Amerikában kezdődött, Oroszországnak szánt segélycsomagban, ahonnan aztán Ukrajnába, pontosabban a Kárpátaljára került. Ott egy piacon megvette egy bodrogközi ember, majd áthozván az ukrán-szlovák határon, továbbadta egy másik bodrogközi embernek, ismerősömnek, aki elküldte nekem a Csallóközbe, ahonnan immáron a mi bőröndünkben folytatta útját Görögországba, ahol - amint az imént meséltem el - egy görög embertől vettem érte egy görögdinnyét. Tengerben még soha nem horgásztunk. Megérkezésünk másnapján mindjárt el is indulunk a fiammal a kikötőn túlra, ahol előző este valószínűtlenül hoszszú horgászbotok „lengedezését" láttuk a több száz méteres hullámtörő sziklái fölött, amolyan tanulmányútra, hogyan, s főként mivel horgásznak errefelé. Nem sok mindent látunk, halat meg végképp nem. De azért csak ülnek, csak várnak a horgászok, mint nálunk. Mondják, apály van most, meg meleg a víz, hűvösebb, mélyebb tájakra húzódnak ilyenkor a halak. Azért megpróbáljuk mi is holnap, mondom a fiamnak, aztán szikláról sziklára lépdelve elindulunk visszafelé a hullámtörőgáton, miközben zúg-hullámzik a tenger. A kikötőhöz érve, két férfit veszünk észre, amint ülnek a betonparton, lábuk csaknem a vízbe ér. Nem drága szállodák lakói, az biztos, arcuk borostás, egész külsejük elhanyagolt, üres sörösüvegek mellettük. Meg damiltekercs, döglött kishalak, haldarabok, melyekről a feketehajú időnként szétmorzsol egyetegyet ujjai között, majd beszórja a húscafatokat a vízbe. Horgásznak tehát, de nem bottal. Nájlonzacskó is van a betonon, benne két, virsli nagyságú hal, holtak már. Mint kiderül, ezekre horgásznak. Ha fognak még ötöt, megvan a vacsora. A szőke hajú mögött guggolok. Negyven körüli lehet. Igazából még nem láttam az arcát. És akkor egyszer csak mit hallok. Énekelni kezd, halkan: Raszcvetali jablonyi i grusi, raszplili tumani nad rekoj. Vihogyila na bereg Katyusa, na viszokij nabereg kruto j. Felveszi a beton széléről a füstölgő pelmelt, beleszippant, majd újra jobb kezének mutatóujjára helyezi a damilt, melynek felcsalizott vége valahol a jacht alatt. Egyébiránt, a képbe egyedül a piros-fehér pelmeles doboz nem illik bele. Vihogyila, pesznyu zavogyila, pro sztyepnovo szizovo orla. Pro tovo, kotorovo ljubila, pro tovo, csji piszma beregla. Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem, honnan ismeri ezt a dalt. Ukrán vagyok, válaszolja oroszul, majd elmondja, hogy márványt farag itt, nyolcadik hónapja. Kétezer dollárt spórolt meg eddig. Amikor azt kérdezem, jó itt?, azt válaszolja, nem, már alig várja, hogy otthon lehessen. - És otthon jobb lesz? - Akármi is van ma Ukrajnában, ott a legjobb. Ott a feleségem, két gyermekem, már nagyok lehetnek. - Arrafelé biztosan több a hal, mint itt. - Az én hazámban? Ez itt semmi ahhoz képest. Hazafelé ugyanaz, mint odafelé. Csak: hazafelé. BODNÁR GYULA ORDÓDY KATALIN m/*m » S £ m W L/m B m S JflT B H ÄĽ^^l B / m m' ^ n JP ' Jrm Ak

1 § El kellett valahogyan tölteni az időt vacsoráig. Kínálkozott egy délutáni mozielőadás, beült, hogy megnézze. Negyedóra sem telt belé, már otthagyta volna, részben, mert rájött, látta valamikor, lehet annak tíz éve is, és akkor sem volt tőle elragadtatva. Részben pedig kellemetlenül érezte magát a terem fülledt levegőjében. Nagyokat szippantott, mikor kilépett a szabadba. Az órájára nézett. Vacsorára éppen hazaérhet. De hajó nem indult. A járatok mind más irányba mentek. Hogy jutok most haza, ijedezett. Meg kellett volna néznem a menetrendet. Autóbusszal nagy kerülő, csak éjfél felé vetődnék haza. Törte a fejét, mitévő legyen. Ej, mit! Felszáll a legközelebbi hajóra, ami a déli partra viszi. Onnan már busszal is könnyebben hazajut. A vacsoraasztalnál gyéren ültek a vendégek, néhányan a sörüket fogyasztva. A terasz hangos volt, behallatszott a beszéd, nevetés, azt a benyomást keltve, kinn csupa boldog, vidám ember élvezi a nyári estét. Vajon Toncsiék is kinn ülnek? Esetleg Borka is velük van? Szeretné látni Toncsit, élénk tekintetű szemét, könnyen nevetésre álló száját, úgy, ahogy ismeri. Mert az az arc, mikor a partra vonszolták, a halál árnyékát viselte magán. Arról meg kell feledkeznie. Lehet, hogy még nem is engedték haza. Hogyan tudhatná meg? Ott van Gergő bácsi, a mindentudó. Gyorsan végzett az evéssel, de Gergő bácsit nem találta, a recepción a szikár öregasszony tett-vett. A folyosóról Edus hangja hallatszott. - Tizenegyre hazajövök, apa, megvárhatsz a teraszon. Addig eltart a kártyaparti. - Ha éjfélig tart is, én nem ébresztem fel anyádat, de ti egy szobában laktok. Korábban is hazajöhetnél. - Korábban? Akkor el sem érdemes mennem. Már kilenc óra elmúlt. Dóra megtudta, amit akart. Az egyik oszlop mellé húzódott, hogy háttal álljon a közeledőknek, ne vegyék észre. A lépések elhaladtak mögötte, aztán nyílt a kapu. Odanézett, látta, amint Edus hosszú léptekkel elsiet. Méhes az éttermen át igyekezett a teraszra. Toncsika tehát a szobájában van. Pihennie kell még, de látni akarja. Nem fogja kifárasztani. Toncsi is örülne neki. Halkan bekopogott Méhesék ajtaján. - Nyitva van. Te vagy az, Dóra? De jó, hogy jöttél! Gyere, ülj az ágyam szélére. - Toncsikám, rettenetesen aggódtam érted... Örülök, hogy már csaknem a régi vagy. - Nem éppen kellemes pillanatokat éltem át, míg valahogy életre pofoztak. Brrr... Hozzá még az uram is a legroszszabbkor érkezett. Ha holnapután jön, ahogy eredetileg tervezte, az egész egy szót sem érdemelne, a kutya se emlékezne már rá. Mennyire örültem, hogy sikerült két nappal korábban elszabadulnia. Életemben annyi szemrehányást nem kaptam tőle, mint most. Edusnak is kijutott belőle, és... Ne vedd rossz néven, Dórácska, de téged is csúnyán lehordott, fenyegetőzött. A gondolat, hogy az eset tragikusan is végződhetett volna, elvette az eszét. - Meg tudom érteni, szörnyen éreztem magam, mikor rám támadt. Engem okolt a történtekért. Megértem, mert téged féltett. Nem merek a szeme elé kerülni. Kár, hogy így kell elválnunk egymástól... Minden elromlott a szabadságom végére. - Ne vedd annyira a szívedre. Azóta biztosan ő is röstelli a kiborulását. Borka mit szólt a történtekhez? Dóra vállat vont. - Nem tudom, nem láttam azóta... De megyek, nem akarlak kifárasztani. - Elég ramatyul érzem még magam, de nem kell annyira sietned. Mit szólsz, Borka milyen figyelmes. - Nem tudom, mire gondolsz. - Nézd a tükörnél azokat a gyönyörű rózsákat. Ö küldte ma. Nem lehet rá haragudni, legalábbis tartósan nem. Meglásd, megtalálja a módját, hogy téged is kiengeszteljen. - Kerülöm a társaságot, mégis az az érzésem, mintha leprás lennék. Mindenhová együtt jár velem a baj. - Ne képzelődj. Nem engedem, hogy ilyen lehangoló érzésekkel menj el. Holnap lesz az utolsó esténk, házimurit csapunk a teraszon. Meglátod majd, milyen kedves is tud lenni az uram. Képes egész este elmulattatni egy társaságot. -Nem hinném, hogy erre inspriálná a jelenlétem. - Jó, ezt még megbeszéljük. Látogass meg holnap is, mert ugyan kialkudtam, hogy amennyiben elég erősnek érzem magam, délután felkelhetek, de a délelőttöt még ágyban kell töltenem. Dóra elgondolkodva ment a szobájába. Fontos, hogy Toncsi jól van, s erről a saját szemével győződhetett meg. A holnapi napot majd kibírja valahogy. Azonban az biztos, hogy az estét nem tölti abban a társaságban, ahol Méhessel és Borkával kellene együtt ülnie. Nappal könnyű megszökni. A hőség visszatért, még egyszer kiélvezheti a kiadós úszások gyönyörűségét. (Folytatjuk)