Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-17 / 190. szám, kedd

5 KALEIDOSZKÓP ÚJ SZÓI 1993. AUGUSZTUS 17. APRÓBETŰS TÖRTÉNELEM S. EGY FEJEZET LEZÁRULT J

úliusban Budapesten jártam, hogy a Népszbadsággál és a Magyar Távirati Irodával rögzítsem a további együttműködés lehetőségeit. A Népszabadság szerkesztőségében Goszlónyi János főszerkesztő és Szamosi Károly főszerkesztő-helyettes várt. Az utóbbi különösen sokat segített szerkesztőségünknek, minden köszönetet elhárítva tréfásan mondta: magyar a magyarért. Nehogy valaki is valamiféle pénzügyi segítségre gondoljon, felsorolok néhány példát. A Népszabadság munkatársainkat látta vendégül tapasztalatcserére. Elsőként Fónod Zoltán, a kulturális rovat vezetője töltött náluk bizonyos időt. A Népszabadság engedélyezte, hogy külföldi tudósítói dolgozhassanak szerkesztőségünknek. Közbenjárására a Magyar Távirati Iroda is lehetővé lette külföldi tudósítóinak együttműködését szerkesztőségünkkel. Kilenc állandó tudósítóval tartottunk kapcsolatot. A krónika teljességéért álljon itt a névsor. Rudnyánszky István (Kairó), Sugar András (London), Éliás Béla (Dar es Salaam), Nemes János (Moszkva), Kis Csaba (Washington), Vajda Péter (Budapest). De tudósított Pierre Cames (Párizs), a L'Humanité munkatársa is. A világjáró Sebes Tibor, a Magyar Ifjúság rovatvezetője Tokióból vagy épp a világ más országaiból küldte riportjait. Sportrovatunk élénk kapcsolatot tartott Vitray Tamással. A Csehszlovák Sajtóiroda és a Rudé právo munkatársai, Jarmila Nemečková-Uhrova Delhiből, Karel Cisár Bonnból küldték írásaikat. Ekkora külföldi tudósítóhálózattal a cseh és a szlovák lapok se büszkélkedhettek. A Népszabadságban délután három órára kitűzött megbeszélésre, valamilyen oknál fogva csak fél négy előtt néhány perccel érkeztem. Késik az elvtárs! - jegyezte meg rosszallóan Szamosi Károly. Jobb ötlet és magyarázat híján az órámra mutattam: - Pedig szovjet gyártmány... Mindketten elnevették magukat, mire Gosztonyi János megjegyezte: - Az órájuk késhet, ők aligha! Asztalán garmadában hevertek a csehszlovák eseményekről szóló hazai és külföldi jelentések. Élénk figyelemmel, de még talán annál is több aggódással követték a nálunk zajló eseményeket. Nekik ötvenhatban nem sikerült, nagyon szurkoltak, nekünk tizenkét év után vajon van-e esélyünk a szovjet szorításon lazítanunk. Ekkor már kétségbe vonták, hogy a párt ura lesz a helyzetnek. Akkor pedig sorsunk alakulásáról nem Prágában döntenek - vonták le az egészen világos következtetést. Ott Budapesten olvastam a Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország, Bulgária és Magyarország képviselőinek varsói tanácskozásán megszövegezett ultimátum szövegét az aznapi sajtóban. Ez is Gosztonyiék megállapítását igazolta, akik két tanulságot vontak le a fejleményekből: - Minden jel arra vall, hogy az események szálait egyre kevésbé Csehszlovákiában és mindinkább külföldön tartják a kezükben. - A reformisták a tisztogatások, a múltbeli tettek vagy éppen mulasztások számonkérése ürügyén túl sok ellenséget állítanak magukkal szembe. Való igaz, hogy tisztségüket, beosztásukat féltve sokan megriadtak. Talán olyanok is, akik különben az új irány hívei lettek volna. Egyeseket viszont a reformisták nem is engedtek maguk közé. Olyan nézetek is voltak, hogy a szovjetek szándékosan hagyták (talán segítették is) a helyzet kiéleződését, hogy alkalom nyíljon a katonai beavatkozásra és közben színt valljon az osztályellenség, akivel azután leszámolhatnak. Egyik feltevés se nélkülözi a logikát, mert a szovjetek már ,m>. „' Ä/:,-,; .

mm

m^fÁm 1 vmi n "'<i<ii > ' '' ''í'Jfl-l '' L " ' ||||||ÍÉHÉKftV ;%,, BP®®® ' i HínHip ... wMmm'JSki^ka:Zattí . ÉVKÖNYVE • ^vť'WV régebben megkísérelték csapataik elhelyezését Csehszlovákia területén a Varsói Szerződés stratégiájának megfelelően. És dokumentumok igazolják, hogy forradalmi kormány felállítását tervezték a megszállás első óriában, amely leszámolt volna a reformistákkal. Az Uj Szó a kezdeti tétovázás után teljes mértékben a reformisták törekvéseit támogatta. Az uj főszerkesztő a júliusi napokban nem sok időt és energiát szentelt a szerkesztőségnek, amit más elfoglaltságával magyaráztunk. Utólag felmérve a történteket, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ekkor már reformista elvtársainak hátat fordított. A balatoni pártüdülőben, ahol ő is szabadságát töltötte, akkoriban a csehszlovák pártvezetésből is sokan megfordultak. Később olyan hírek is elterjedtek, hogy ott szőtték terveiket a demokratizálási folyamat megfékezésére, számolva természetesen a szovjet segítséggel is. Tény, hogy Lőrincz meghosszabbította tervezett szabadságát, magára hagyva a szerkesztőséget a legnehezebb napokban. A megszállást - legalábbis szavakban - mélységesen elítélte. Pedig később azt is rebesgették, hogy a behívó levél egyik aláírója volt. Ezt a híresztelést az azóta közzétett levélmásolat megcáfolta. Viszont tagadhatatlan tény, hogy 1970-ben már lepaktált a megszállást szentesítő, a reformistákkal könyörtelenül leszámoló normalizátorokkal. A megszálló szovjeteket alázattal kiszolgáló pártvezetés bizalmát élvezte annak ellenére is, hogy januárban és az elkövetkező hetekben még a prágai tavasz képviselőinek élcsapatában tartották (tartottuk) őt számon. A normalizátorok vele szembeni bizalma oly nagy volt, hogy Dubčeket a pariból kizáró átigazoló bizottságnak is tagja volt. Saját maga beszélte el, hogy miután Dubček a kitűzött határidőre nem érkezeti meg a bizottság elé, ő ment érte szállodájába, ahol, mint mondta, védőbeszédre készült, mintha az valamit is változtathatott volna az átigazoló bizottság rég megfogalmazott döntésén. De tagja volt az Új Szó átigazoló bizottságának is. Aláírásával ő is hozzájárult nyolc kizárt munkatársa sorsának két évtizedre szóló megpecsételéséhez. Ezzel le is zárult az Új Szó történetének egy fejezete. Az 1970 utáni fejezetet már nyolcunk nélkül írták. Egészen 1989-ig... BEFEJEZÉS HELYETT Szégyenérzet nélkül bevallom, hogy elérzékenyedve, nosztalgiával lapozgatom az Új Szó fennállásának huszadik évfordulójára készült évkönyvet. A sors iróniája, hogy épp 1968 augusztusában jelent meg, szinte határvonalat húzva a lap történetében. Benne a szerkesztőség egész munkaközössége, a munkatársak arcképével, rövid életrajzával. Valóságos kordokumentum. Sokaknak bizonyára már semmit nem mond. Nekem viszont nagyon sokat. Számbaveszem az egykori munkatársakat. Huszonöt évvel ezelőtt hatvankilencen készítettük a lapot. Ebből negyvenkét újságíró-szerkesztő, négy fordító, három lektor, két tördelő, tizenkét gépírónő, három adminisztratív munkatárs, három kézirathordó. Mi maradt e gárdából huszonöt év múlva? A negyedszázad alatt húszan távozlak az élők sorából. Emléküket aligha őrzi valaki. Pedig nehéz körülmények között, ki-ki a maga képességeihez képest, magyarságunk fennmaradásáért vívta mindennapi küzdelmét. Hatan a zavaros napokban külföldre távoztak. A nyolc kizártból 1989 novembere után hatan visszatértek. A huszonöt év előtti régi gárdából (a visszatérteken kívül) mindössze öten maradtak, ebből két újságíró. Ennyi hát összegzésképpen. A lap elkövetkező éveinek, évtizedeinek történetét már a szlovákiai magyar újságíróknak a 25 év alatt felnőtt és az elkövetkező új nemzedéke írja. I

rJ

a

? ZSILKA LÁSZLÓ ORDÓDY KATALIN * f M f M • Jm vúsw Délután Dórát hazaengedték a kórházból, Toncsit még ott-tartották. - Doktor úr, rendbe jön? Kérem, nyugtasson meg - könyörgött Dóra az orvosnak. - Most már minden jel szerint felépül, de meg kell mondanom, egy hajszálon múlt. Érthetetlen, hogyan tehetik felnőtt emberek ilyen könnyelműen kockára az életüket. És hasonló esetek minden évben megismétlődnek! Pedig ez nem is volt igazi vihar. A kórházban nem a betegnek kijáró részvét hangján beszéltek vele. A felelőtlenségét hangsúlyozták. Testileg-lelkileg összetörve lépett be a Koszorú kapuján. A hallban egy úr állt, izgatott hangon beszélt Gergő bácsival. Mégis, hol találom? Telefonálhatnék a mentőkhöz? És a fiam? A fiam merre van? Dórának földbe gyökerezett a lába. Ez csak Méhes lehet. - A fiatalurat a reggeli óta nem láttam mondta szinte bocsánatkérően Gergő bácsi, amiért nem tud felvilágosítással szolgálni. Erőt vett magán, a feldúlt úrhoz lépett. - Sípos Dóra vagyok. Együtt voltunk Toncsikával, amikor a szerencsétlenség történt. Hát maga az? A kérdés felért egy támadással. Mondták nekem, hogy a feleségem egy kerge nő társaságában ment a vízre, aki talán úszóbajnoknő lehet inkognitóban, mert olyan messzire merészkedik, ahol egyszerűen eltűnik szem elől. Gergő bácsi egy pillantást vetett Dórára. Megesett rajta a szíve. - Uram, az emberek sok badarságot összehordanak! Méhes nem hagyta magát kilendíteni a kerékvágásból. - Nem vette észre, hogy Toncsika sosem merészkedik a mély vízbe? Van magának lelkiismerete? Ezt nem hagyom annyiban! Vihar van és... Méhes úr - szólt közbe Gergő bácsi erélyesebben mi ismerjük egymást, több ízben volt szerencsénk önhöz és kedves családjához. Tudja, hogy a Balatonon percek alatt kialakulhat a vihar. A hölgyek csak azt látták, hogy a víz sima és csöndes. A jelzés elkerülte figyelmüket. Ez sajnálatos, de előfordul. Méhes méltatlankodva rázta a fejét, s talán újabb szemrehányásözönt zúdít Dóra nyakába, ám kivágódott a bejárati ajtó és Edus viharzott be. - Apa, már tudod? Most hallottuk! Itt van Borka, hozza a kocsit, megyünk a mamához. Arra eszmélt, hogy ott áll a hall közepén, Gergő bácsi résztvevő tekintettel pislog rá, és néhány kíváncsi vendég meregeti felé a szemét. Úgy érezte magát, mint a halálraítélt a kivégzése előtt. Gergő bácsi fél kézzel átölelte a vállát, és szelíd erőszakkal tolta a lépcsők irányába. Ment vele, mint az alvajáró. - Most be az ágyba! - rendelkezett a portás. - Küldök fel egy nagy csésze teát. És nyugodjék meg, holnapra már Méhesné őnagysága is elfelejti ezt a kellemetlen kalandot. A forró tea és az ágy felmelegítette. Még mindig nem fogta fel teljesen, mi történt, hogy történt. Kegyetlen, gonosz álomnak tűnt az egész. És Méhes őt okolja mindenért. Talán valóban nem lett volna szabad eltávolodnia Toncsival a parttól. De olyan biztonságosnak látszott az egész... Toncsika is mennyire élvezte! A vihar, úgy látszik, csak azért tört ki, hogy őt még nagyobb szerencsétlenségbe taszítsa. Zokogni kezdett, gátlástalanul, hangosan, nem törődött vele, hallja-e valaki, vagy sem. Sokáig tartott, míg lecsendesedett. Azon gondolkodott, mitévő is legyen. Mert ugyan vége a világnak, de azért az élet megy tovább. Meg kell tudni, mi van Toncsival, milyen állapotban van, mikor engedik haza. Gergő bácsin kívül nincs senki, akitől érdeklődhetne. Miért is nincs a szobájában telefon? Nem volt kedve lemenni a portára, nem akart senkivel találkozni. Kopogtak az ajtón, a pincérnő hozta tálcán a vacsoráját. Ez most nagyon jólesett. - Bitter úr szólt, hogy gyengélkedik a kedves vendég, inkább a szobájában enne. Hová legyem a tálcát? A kerek asztalkára, vagy az íróasztalra? Ahová akarja, Ilonka. Mondja csak, a Bitter úr a Gergő bácsi? A pincérnő bólintott. - Akkor mondja meg neki, hogy szépen kérem, amennyiben lesz egy kis ideje, jöjjön fel hozzám, beszélni szeretnék vele. Igenis, megmondom. Később majd visszajövök az edényekért. Jó étvágyat kívánok. Reggel óta nem evett, a tányérok kiürültek. Kisvártatva kopogott Gergő bácsi, hozta a legújabb híreket. - Ne tessék aggódni, Dórácska. Ugye, szólíthatom így? Méhesné őnagysága már rendben van. Beszélt a férjével is, aki így valamennyire megnyugodott. Deák mérnök úr mindenben a rendelkezésükre áll. Hallottam, hogy a beteg éjszakára nyugtatót kapott, holnap délelőtt ismét meglátogatják, s talán még a holnapi nap folyamán hazaengedik. Köszönöm, Gergő bácsi. Hála Istennek, hogy nem történt nagyobb baj. De őszintén megvallva, legszívesebben levegővé válnék. Sose gyötörje magát. Méhes úrból csak a feleségéért való aggodalom beszélt. De hogy üljek oda reggel a közös asztalhoz. Inkább nem reggelizem. - Ez nem probléma. Megkérem Ferit, hogy a névkártyáját tegye más asztalra. Azt is megtehetem, hogy ha már Méhes úrék végezlek a reggelivel, és elhagyták az éttermet, följövök, és hármat koppantok, jelezve: tiszta a levegő. Az kitűnő lesz. Nagyon nem szeretnék a szeme elé kerülni. Megoldjuk, megoldjuk, és most aludjon egy jó nagyot. Magára fér. Délután bizony nagyon siralmasan nézett ki. Jó éjszakát. (Folytatjuk)