Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-30 / 175. szám, péntek

HÍREK - VÉLEMÉNYEK iÚJSZÓM 1993. JULIUS 30. EDUARD BENEŠ ÖRÖKSÉGE A Népszabadság tegnapelőtti számában jelent meg Aczél Endre írása, amely napjaink politikai viharverésében minden bizonnyal olvasóink számára is tanulságos olvasmány. Azzal a páratlan érzékkel, amelyről már többször is megbizonyosodhatott a magyar társadalom, a budapesti kormány megint egyszer elkezdett „kavarni" olyan ügyeket, amelyek a hangulatkeltésen kívül semmi gyakorlati haszonnal nem fognak járni. Most éppen azt szorgalmazzuk, hogy Szlovákia vonja viszsza azokat az 1946-ból való híres-nevezetes „Beneši dekrétumokat", amelyek a felvidéki magyarság kollektív bűnössé nyilvánítását és jogfosztását előidézték. Érdekes, hogy ez a követelés - amelynek jogosságát egyáltalán nem kívánom vitatni - addig, amíg Csehszlovákia „egyben volt" (tehát ez év január 1jéig) egyáltalán nem jött elő (ha diplomáciai úton igen, akkor nekem nincs tudomásom róla), holott addig talán könnyebb lett volna kísérletezni. Tekintettel egyrészt arra, hogy a néhai Eduard Beneš csehszlovák elnök volt, másrészt arra: hogy a csehszlovák múlt egyes dolgaival járó felelősség megosztása elég kilátástalannak tűnő vállalkozás. Az, hogy Beneš cseh vagy szlovák származású volt-e, nem teljesen érdektelen. Ő ugyanis nem egyszerűen csehnek született, hanem politikusként a lehető legmarkánsabb megtestesítője volt annak a (két világháború közti, majd tovább élő) „pragocentrizmusnak", azaz Prágaközpontúságnak, amely a szlovák nemzeti sérelmek tartós forrásának bizonyult. E sérelmek nem feltétlenül voltak ideológiaspecifikusak, mert például Beneš egyfelől „szállást csinált" a kommunistáknak, de másfelől ádázul ellenállt a szlovák autonómiáért Sztálinnál kilincselő szlovákoknak. (Azok nem is jutottak semmire - Sztálin többre tartotta Beneš szolgálatait.) Ilyen előzmények után számítani kell arra, hogy a mai szlovákok semmilyen felelősséget nem kívánnak vállalni Beneš egykori tetteiért, és történetesen nem hazudnak, amikor azt mondják, hogy a „kollektív bűnösség" eszméje egyáltalán nem Pozsonyban, hanem Prágában született és nem is annyira magyar-, mint amennyire németellenes célzattal. (Tényleg különös kezdeményezés lett volna, ha a szlovákok, akiken 1939 és 1945 között Hitler helyi csatlósai uralkodtak, lefasisztáznak vagy eképpen marasztalnak el egy másik népet, amelynek állama sokkal kevésbé markánsan volt fasiszta, mint az övéké.) Ha tehát Benešnek van „jogutódja" ebben az ügyben (túllépve immár a szokásos jogi bakafántoskodásokon), akkor az a mai Cseh Köztársaság vezetése - az pedig úgyszólván vaknak és süketnek tetteti magát, ha a szlovákiai magyarságról van szó. Vajon miért? Elkerülendő a lényegen inneni papolást, egyetértöleg kell idézni azokat a cseh forrásokat, amelyek kimondják: a szudétanémet probléma miatt. Azért, mert a Benešdekrétumok visszavétele a felvidéki magyarságnál lélekszámban ötszörte nagyobb, azaz három és fél milliós nemzeti kisebbség jogi, majd anyagi rehabilitálásának igényét vonná maga után! Ez a baj. A szudétanémeteket ugyanis maradéktalanul kitelepítették és kifosztották, míg a szlovákiai magyarok legnagyobb részt mégis a szülőföldjükön maradtak (maradhattak). Ilyenformán a kollektív bűnösség meghirdetése magyar, illetve német oldalon gyökeresen más következményekkel járt. Talán nem véletlenül, mivel a németek elleni szankciókat a második világháborúban győztes hatalmak támogatták (nota bene: Magyarországon is, Lengyelországról aztán nem is szólva), míg a „kollektív magyar bűnösség" eszméjét - dokumentálhatóan - nem. Az Beneš saját kezdeményezése volt. Éspedig abból a megfontolásból, hogy Csehszlovákia 1938-39-es szétveréséért a németeken kívül valaki mást is a vádlottak padjára kell ültetni és meg kell büntetni. Erre a szerepre az 1939-es területi revízió tette „alkalmassá" a magyarságot. A Csehszlovákia szétverésében való magyar közreműködés azonban közönséges, képmutató hazugság volt, amit Beneš is tudott. Az igazság első és alapvető köre: Csehszlovákiát Hitler verte szét Nagy-Britannia és Franciaország segédletével (München). A második köre pedig: az egységes csehszlovák állam iránt maguk a szlovákok mutatták a legkevesebb politikai lojalitást (létre is hozták nyomban a maguk államát). E tekintetben nekik a nagy nemzetiségi népcsoportok, a németek és a magyarok legfeljebb versenytársaik lehettek. Bibóval szólva Benešéknek „meg kellett tapasztalniuk", milyen gyönge az egyébként példamutató cseh demokrácia „összetartó ereje" a hitlerizmus nyomán feltámadt nemzeti hisztériával szemben. Abban a képzeletbeli perben tehát, ahol a vádlottak padjára ültették volna a csehszlovák állami egység lerombolóit, a magyaroknak - sőt az akkori Magyarországnak - legfeljebb sokadrendű hely juthatott volna. Csakhogy Beneš, aki győztesként tért haza Londonból hatévnyi száműzetés után, nem vehette elő a franciákat meg az angolokat, vagy éppenséggel kollektíve a szlovákokat (Pozsonyban csak fel kellett lógatni néhány „árulót" és a dolog el volt intézve...); maradtak neki a revizionista magyarok és németek. Rajtuk teljesedett be a bosszú. Mivel, mint utaltam rá, a német (másutt: sváb) kitelepítési hullám bírta a második világháború győzteseinek jóindulatát, Klaus prágai kormánya csak akkor kerülne nehéz helyzetbe, ha Kohl kancellár bonni kormánya éles formában vetné fel a Benešdekrétumok visszavonásának kérdését, a cseh penitenciát. Ez azonban nem történik meg. A cinikusabbja azt mondja, hogy mivel a jóvátétel három és fél millió emberrel szemben mindenféle értelemben kivihetetlen, Kohlék megelégszenek azzal, ha szőröstül-bőröstül lenyelik a cseh gazdaságot. Lehet benne valami. Mindenesetre az a tény, hogy a kollektív bűnösség meghirdetése a németeket és a magyarokat sújtotta, nem kínálja fel magát egyfajta szelektív kezelésmódnak. Nézetem szerint a Szlovákiával szembeni magyar igény csak akkor volna érvényesíthető, ha Németország egyidejűleg hasonló igényt jelentene be Csehországgal szemben, azaz ikernyomás nehezedne Csehszlovákia mindkét jogutódjára. Kétlem, hogy ez meg fog történni. Márpedig ha Kohlnak nincs igénye, akkor a túloldal azt fogja (egyebek között) kérdezni: Magyarországnak miért van? A válasz az lehet, hogy azért, mert Szlovákiában félmillió vagy ennél is több magyar van, miközben Csehországban nincsenek németek. Következésképpen a németekkel szembeni esetleges cseh „intolerancia" föl sem merül, míg Szlovákiában a magyarokkal szemben ugyanez napi jelenség. Ez lehet, hogy így igaz, de Szlovákia a maga részéről bizonyosan nem fog egyoldalú precedenst teremteni Csehország kárára, mert ha ő feloldozza a magyarokat, akkor Klausnak automatikusan fel kellene oldoznia a németeket. Itt állunk. (A precedens egyébként Lengyelországnak is szólna, hiszen ott a csehországinál is sokkallta nagyobb méretű volt a németek elűzése.) Nem mulaszthatom el végül, hogy ne tegyek néhány megjegyzést a „magyarfaló" Eduard Benešnek ahhoz a képéhez, amelyet épp a minap támasztott fel a magyar miniszterelnök. Kezdjük azzal, hogy a - mi legnagyobb örömünkre is - újjászületett cseh demokrácia igenis a masaryki-beneši Csehszlovákiában látja a maga előképét és Benešnek, mint nagy és bölcs, bár korántsem hibátlan államférfinak az emlékét őrzi és ápolja magában. Sajnálatos, hogy politikusi teljesítményét a nyugati történeti irodalom is jóval nagyobbra tartja, mint a kortárs magyar politikusokét. Ugyancsak sajnálatos, hogy a cseh köztudatban élő Benešképen a „foltok" nem a néhai elnök magyarellenességéből támadtak, hanem abból a prózai tényből, hogy ő, végül is megszállottan félve a német revansizmustól és örökre kiábrándulva a nyugati demokráciák szolidaritásából, csakis Sztálin által vélte védhetőnek a „történelmi Csehország" területeit, mindenekelőtt a Szudétaföldet... így lett, akaratlanul is, Sztálin elképzeléseinek opportunista végrehajtója. És egyébként is kissé sommásnak tűnik az az ítélet, hogy „magyargyűlölő" lett volna. Azok a magyar nemzetiségi csehszlovák állampolgárok, akik a húszas, harmincas éveket a csehszlovák demokráciában élték végig, tudomásom szerint soha nem tanúskodtak emellett. A beneši Csehszlovákiában nem volt szervezett diszkrimináció a magyarok ellen, voltak viszont politikai jogok, amelyek a csehszlovákiai magyarok státusát a magyarországi magyarok fölé emelték. Ami pedig a HorthyMagyarországhoz való viszonyt illeti, Beneš sem jobb, sem roszszabb nem volt, mint a román vagy a jugoszláv politikusok, akik őhozzá hasonlóan a magyar területi revíziós politika ellensúlyozására, a trianoni zsákmány megőrzésére rendezkedtek be. Ebben a minőségükben egyébként több barátjuk volt a nyugati demokráciák körében, mint Magyarországnak. Az egyébként tagadhatatlan, hogy Beneš nacionalizmusa érdesebb, szembetűnőbb és kisszerűbb volt, mint az államalapító Masaryké, de még mindig nagyságrendekkel alatta maradt, mondjuk, Pilsudski és a lengyel katonai klikkek nacionalizmusának - amiről mi csak azért nem veszünk tudomást, mert annak a nacionalizmusnak semmilyen magyarellenes éle és tartalma nem volt. Végül, a beneši magyarellenesség egyik legsértőbb „dokumentumaként" érdemes-e a magyar közönség elé olyan feltételezéseket tárni, hogy Eduard Beneš a második világháború végén mindenáron Magyarország megszállására ösztökélte Sztálint? Az igazság az, hogy a hadműveleti területek és útvonalak dolgában Beneš gőgösen naiv, sőt — nem félek kimondani - megmosolyogtatóan ostoba volt. Történelmi források tucatjaiban olvasható, hogy a londoni emigrációban (vezérkarával együtt) milyen konokul hitt abban: az oroszok csak Magyarországon és Lengyelországon át vonulnak Németország felé, miközben Csehszlovákia intakt marad, szövetségesi hűsége jutalmaként. Emellett állítólag környezetének „történelmi érve" is volt: még a barbárok sem kísérleteztek azzal, hogy átkeljenek az észak-csehországi hegyeken, hangzott volna el. (A. J. P. Taylor angol történész idézi.) Ezek után Beneš jócskán „megdöbbent", amikor Sztálin hadai először elfoglalták Ruténiát (a két világháború között cseh fennhatóság alatt álló Kárpátalját), majd tovább folytatták útjukat Szlovákiába - megvárván persze ugyanúgy, mint egy-két hónappal később Varsóban, hogy a németek leverjék a helyiek felkelését. Sztálin „felszabadító" akart lenni (csak az diktál, súgta neki az ösztöne, helyesen - amint az később Jugoszláviában bebizonyosodott) és nem hagyon kedvelte, hogy gyámolítottjai maguk bánjanak el a németekkel. Holott Beneš éppen erre számított. Eduard Beneš valódi politikusi méreteit (a kérdéses időszakban legalábbis) abból lehet leolvasni, hogy ez az ember önállónak hitte magát, holott már csak - és innen folyamatosan - puszta eszköz volt Sztálin kezében. KOMPROMITTÁLÓ INFORMÁCIÓK A TITKOSSZOLGÁLAT ADATOKAT GYŰJTÖTT A POLITIKUSOK MAGÁNÉLETÉRŐL Miroslav Kŕíženecký, Csehország katonai főügyésze vádat emelt Václav Wallis, a szövetségi titkosszolgálat volt ügynöke ellen, amiért a Harvard privatizációs alap elnökének, Viktor Koženýnak titkos dokumentumokat nyújtott át, s ezekért fél éven belül fél millió dollárt zsebelt be. A titkos információk többek közt Václav Klaus jelenlegi cseh kormányfő és Václav Havel elnök, valamint több más politikus magánéletét is érintették - nyilatkozta a Szövetségi Biztonsági Információs Szolgálat (FBIS) egykori munkatársa a Mladá fronta Dnes című napilapnak. Stanislav Devátý, a biztonsági szolgálat ügyvivő elnöke megerősítve a hírt, közölte, hogy az információk között jó néhány kompromittáló adat volt. A cseh napilapok ezzel összefüggésben adták hírül: Wallis állítólag olyan információkat szerzett, melyek szerint Klaus belekeveredett az ostravai rádió egyik homoszexuális szerkesztőjének meggyilkolásába. Több jelenlegi politikust kompromittáló, intim helyzeteket rögzítő filmfelvétel is Kožený birtokába került. Néhány más adat szerint legkevesebb öt politikus személyes kapcsolatokat tartott fenn olyan személyekkel, akik komoly bűntettet követtek el. A Národná obroda az esettel kapcsolatban jegyezte meg: a biztonsági szolgálat egyik meg nem nevezett forrása nem erősítette meg, de nem is cáfolta, hogy a FBIS szlovák politikusokról is információkat gyűjtött. NÉHÁNY SORBAN P

gnap az izraeli legfelsőbb bíróság felmentette John Demjaniukot, akit 1988-ban ítéltek halálra, mondván: 1943-ban a treblinkai koncentrációs táborban részt vett több ezer zsidó meggyilkolásában. Most az izraeli bíróság öt tagja egyhangúlag úgy döntött, hogy a 73 éves ukrán származású Demjaniuk nem azonos a Rettegett Ivánnak nevezett treblinkai hóhérral. J

eruzsálemből érkezett jelentések szerint tegnapra virradó éjszaka és a reggeli órákban az izraeli légierő ismét több hullámban bombázta a dél-libanoni területeket. A támadások között kisebb szüneteket tartottak, lehetőséget adva a lakosságnak arra, hogy elhagyják a válságövezetet. Noha Clinton elnök is a fegyveres akciók beszüntetésére szólította fel a szemben álló feleket, Izrael nem hagyott fel a libanoni területek bombázásával, s az Irán-párti Hezbollah is tovább folytatta rakétatámadásait az izraeli milícia állásai ellen. Közben az AFP hírügynökség arról tájékoztatott, hogy az Egyesült Államok tudatta a libanoni vezetőkkel: Izrael csütörtök estére tűzszünetet kívánt érvénybe léptetni. E

gyetértés alakult ki az Európai Közösségben az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank elnökének jelölését illetően. Az AFP hírügynökség szerint Philippe Maystadt belga pénzügyminiszter levelet küldött EKpartnereinek, s ebben tájékoztatta őket: „a tagállamok végre megállapodtak a francia Jacques de Larosiere jelölésében".