Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-27 / 172. szám, kedd

PUBLICISZTIKA .ÚJSZÓM 1993. JULIUS 27. -Az utóbbi időben kampány indult ellenünk. Ránk akarják bizonyítani, miattunk maradt ivóvíz nélkül a három település. Az egyik újságban az is megjelent, hogy a vízügyeseket kutyákkal zavartuk el a forrástól, hogy ne tudják befejezni a munkát. Pedig mi nem vagyunk az ellen, hogy a falvak ebből a forrásból kapják az ivóvizet. Ahhoz viszont ragaszkodunk, hogy a lévárti fürdő területét, melyet annak idején a nagyszüleim megvettek, s melyet a hetvenes években kisajátítottak, teljes egészében visszakapjuk. Amíg ez nem történik meg, nem egyezünk bele a munkálatok folytatásába - mondja a Tornaiján élő Ján Danis mérnök, annak a Ján Blaškonak az unokája, aki 1928-ban megvásárolta a lévárti gyógyfürdőt. Természetesen a vízforrással együtt. Tulajdonát 1977-ben kisajátították azzal, hogy a tornaijai ruhagyár üdülőt létesít ott. A kisajátítás után azonban nem erre a célra használták fel, az épületek és a környezet tönkrement. Bár a tulajdonosnak 131 ezer koronát kifizettek a kisajátított gyógyfürdő ellenértékeként, 1989 után mégis beadták restitúciós kérvényüket. Arra a törvényre hivatkozva, amely szerint a kisajátítás érvényét veszti, ha a területet nem arra a célra használják, amelyre kisajátították. Vissza is kapták a fürdőt és az épületeket - kivéve azt a területet, amelyen a vízforrás van! Ez ugyanis közben a besztercebányai vízgazdálkodási vállalat tulajdonába került. Mégpedig azért, mert 1984-ben egy vízvezeték építését kezdték el, mely ebből a forrásból négy települést, Harkácsot, Sankházát, AÍsófalut és Szkárost látná el ivóvízzel. A vezeték már majdnem elkészült, csak a szivattyúállomás építését kellene befejezni illetve a védőövezet kerítését. De a munkák 1991-ben leálltak. Éppen a tulajdonjog tisztázatlansága miatt. Daniš úr elmondta: szándékukban áll a gyógyfürdőt újra működtetni, de hiába kapták vissza az épületeket, a forrás nélkül az egész nem ér semmit. Most arra várnak, hogy bíróság tegyen pontot az ügy végére, de ez sem olyan egyszerű dolog. Ha a gyógyfürdő újra működne... Lévárt alig száz lelket számláló kisközség Tornaijától északra. A századfordulón több mint háromszázan, a múlt század elején pedig ötszáznál is többen lakták. Hajdan a híres gömöri fazekasfalvak közé FORRÁSBAN A FORRÁSÜGY MIÉRT NINCS MÉG MINDIG VÍZ NÉHÁNY GÖMÖRI FALU VEZETÉKÉBEN tartozott. A falu határában gyógyforrás csörgedezik, vize izületi bántalmakra és sok más egyébre is használ. A múltban ismert fürdőhely volt, Magyarország távoli vidékeiről is sokan kerestek itt gyógyulást. A fürdő ma elhagyatottan áll. Pedig továbbra is szolgálhatná a betegeket, ha az elmúlt évtizedekben nem rongyolódott volna le, illetve ha nem zavarodtak volna össze a fürdő tulajdonlásának kérdései. - Mi is azt szeretnénk, hogy újra működjön a gyógyfürdő - mondja Halász Márta, Lévárt polgármesternője. - Ez sok tekintetben hasznot jelentene a falunak. Munkaalkalmat, s a falusi turizmus fejlődését. Akkor talán a fiatalok is visszaköltöznének erre a gyönyörű vidékre és falunk újra felvirágozhatna. Az egésznek azonban még egy akadálya van: az ivóvíz hiánya. - A l'uróc patak szabályozásával kútjaink csaknem kiapadtak, de ahol van víz, ott is rendkívül szennyezett - állítja a polgármesternő, s mutatja azt a vizsgálati eredményt, amelyet éppen most kapott kézhez, a saját kútjuk vizének összetételéről. Eszerint annyi benne a biológiai és vegyi szennyezőanyag, hogy emberi fogyasztásra teljesen alkalmatlan. - Sajnos, a faluban majd mindenki ilyet iszik. Ha egyáltalán van víz a kűtjában, mert sokszor mosakodni, mosogatni sem tudunk. A dologban abszurdum, hogy a Harkácsi Állami Gazdaság még a nyolcvanas években a fürdő forrásának ivóvizét egy közeli tehénistállóba vezette, így a marhák jó minőségű vizet ihatnak. Az emberek pedig majdhogynem trágyalevet - panaszkodik Halász Márta. Vízvezetékje nincs a falunak, s most már nem is gondolhatnak az építésre. - Levártnak nincs rá pénze, állami támogatást meg nem kapunk. Pedig mi is a gyógyfürdő kitűnő vizét szeretnénk inni. Az ottani forrás nagyon bővizű, másodpercenként 25 litert ad, több falut is elláthatna, és a gyógyfürdőt is elbírná. Most csak úgy, a patakba folyik. Pénzünk talán csak akkor lenne, ha a fürdő újra működne. Ez pedig a dolgok állását ismerve majd csak valamikor a távoli jövőben válik lehetségessé. Vízvezeték van, víz nincs Vannak azonban olyan falvak is, melyekben már felépült a vízvezeték, s tulajdonképpen már csak a csapot kellene megnyitni, mégsincs ivóvizük. Harkács, Sankháza, Alsófalu és Szkáros csak néhány kilométerre vannak a lévárti forrástól. Fel is épült mindegyiknek a vízvezetéke, de víz nem folyik bennük. - 1984-ben kezdtük el Harkácson és a közigazgatásilag hozzánk tartozó Sankházán a vízvezeték építését. Azzal, hogy a fürdő forrásából kapjuk majd a vizet. Akkor még senki nem gondolt arra, hogy időközben ilyen bonyodalmak keletkeznek - állítja Árvái Zoltán harkácsi polgármester. - A vezeték gyakorlatilag már elkészült. A két faluban hat millió koronát költöttünk rá állami pénzből. A fürdő volt tulajdonosai azonban nem egyeznek bele abba, hogy a vízgazdálkodási vállalat befejezze a szivattyúállomás és a védőövezet építését. Pedig falvainkban kritikus a helyzet. Itt van például az alapiskola, melybe tíz községből körülbelül 350 gyerek jár: nincs ivóvize, s nincs az óvodának sem. A falusi kutak vize pedig nem felel meg a közegészségügyi előírásoknak. Az ügy tavaly májusban a Rimaszombati Járásbíróságra került. Blaško úr, a fürdő volt tulajdonosa első fokon megnyerte a pert. A vízgazdálkodási vállalat fellebezett a kerületi bíróságon, amelyik úgy döntött, az egész ügyet újratárgyalásra viszszaadja a járásbíróságnak. Az indok: a járásbíróság a tavalyi tárgyalás során megsértette a perrendtartást, s ezért az ítélet érvényét vesztette. Az érintett falvak idén márciusban, a második tárgyalás előtt petíciót juttattak el a járásbíróságra, melyben követelik az ügy mihamarabbi megoldását. A fürdőtulajdonosok ezt a bíróság megengedhetetlen befolyásolásának tartották. Dušan Tóčik mérnök, a Rimaszombati Vízgazdálkodási Vállalat igazgatója. Azé a vállalaté, amelyik illetékes állami szervként perben áll Blaško úrral és családjával. - Mivel tárgyalásaink eredménytelenek voltak, nincs más hátra, mint megvárni a bírósági döntést. A helyzet rendkívül kritikus, mert az érintett falvakban szinte egyáltalán nincs iható víz. Jelenleg bírósági szakértő vizsgálja az ügyet. A dolgozó vagy a szomjazó nép nevében Ján Blaško, a fürdőtulajdonos már túl van a kilencedik ikszen, így érdekeit veje, dr. Ján Daniš, illetve az unokája, Ján Daniš mérnök képviselik. Nekem az unokával sikerült találkoznom, aki Tornaiján él és dolgozik. - Elteijesztették, hogy mi kategorikusan ellene vagyunk annak, hogy a forrásra rákapcsolják a környező falvak vízvezetékeit. Ez egyáltalán nem igaz. A probléma máshol keresendő. A restitúciós törvény értelmében visszakaptuk a lévárti fürdőt, az épületeket, a parkot, az erdőt. Mindezeknek nincs értékük a vízforrás nélkül. Családunknak az a szándéka, hogy az egész komplexum újra gyógyfürdőként szolgálhasson. Nekünk azonban nincs elegendő pénzünk ennek megvalósítására. Tárgyaltunk már külföldi befektetőkkel, de azok azt az érthető föltételt támasztották, hogy csak akkor nyilatkozhatnak komolyan a dologról, ha a vízforrás és az azt övező terület tulajdonjoga is rendeződik. Ragaszkodunk tehát ahhoz, hogy családunk kapja vissza az egész fürdő területét, a forrással együtt. Utána hajlandók vagyunk tárgyalni az ivóvízre váró falvak képviselőivel, s biztos vagyok benne, hogy meg tudnánk egyezni. A besztercebányai Közép-szlovákiai Vízgazdálkodási Vállalat azonban nem hajlandó visszaadni nekünk a forrást és környékét, mondván, hogy ők oda már felépítettek egy szivattyúállomást. Mi azt állítjuk, hogy ők ezt törvénytelenül építették, mert a területet annak idején nem erre a célra sajátították ki. - Azt mondja, meg tudnának egyezni a vízre váró falvakkal. Ön viszont a Prácának azt nyilatkozta, hogy pénzért fogják árulni az ivóvizet. - Én ezt nem nyilatkoztam. Annyit mondtam csupán, hogy meg kell egyeznünk az üzemeltetési költségek fedezésén. Egyesek folytatni akarják a kommunista évtizedek törvénysértő gyakorlatát. Csak azzal a különbséggel, hogy akkor a dolgozó nép, most meg a szomjazó nép nevében kívánják megsérteni a magántulajdont. Ez a dolgok állása 1993 júliusában. Az egyik oldalon a tiszta ivóvízre váró falvak polgárainak igaza, a másik oldalon pedig a tulajdonosok igaza és a magántulajdon tiszteletben tartása. Látszólag megoldhatatlan probléma. Ahhoz ugyanis, hogy a vízgazdálkodási vállalat befejezhesse a szivattyúállomás építését, rá kell lépniük arra a telekre is, amelyet Blaško úr már visszakapott. Ezt pedig nem tehetik. Mi lenne, ha a kérdés mégis úgy oldódna meg, ahogy azt a járásbíróság egyszer már eldöntötte? Akkor a falvak is megkapnák az ivóvizet és előbb-utóbb a gyógyfürdő is elkezdhetné működését. Lehet, hogy mégiscsak az áll a dolgok mögött, amit anyaggyűjtés során hallottam: a fürdő privatizálása iránt azok az elvtársak is érdeklődnek, akik annak idején a kisajátítást is irányították? Mert hogy állítólag továbbra is a helyükön vannak. KLINKO RÓBERT ORDÓDY KATALIN Hallgattak egy kicsit, s ezek nagyon szép pillanatok voltak. Borka, hogy véget vessen az érzékeny hangulatnak, játékosan megfenyegette Dórát. - Barátok vagyunk, de ez nem ment meg téged attól, hogy ismételten meg ne ostromoljalak. - Borka, inkább ne. Kár lenne kockára tenni a barátságunkat. - Bízzuk ezt a jövőre. A barátságnál erősebb és édesebb kötelékek is összefűzhetnének. -Jó, bízzuk a jövőre. Ők voltak az utolsó vendégek. Alighogy kiléptek, a tulajdonos azonnal zárta a cukrászdát. A férfi karjába fűzte Dóra kaiját, úgy ballagtak hazafelé, meleg érzésekkel, mint olyanok, akik már túljutottak szerelmük viharos, szenvedélyes korszakán. Mikor a lépcsőkön arra a pontra értek, ahol útjaik különváltak, egészen természetesnek találták, hogy megcsókolják 'egymást. A csók kicsit hosszabbra sikerült, s nem annyira barátira, mint amilyennek Dóra eredetileg szánta. - És most dönts - súgta fülébe Borka -, bezárod-e az erkélyajtót, vagy nem. Dóra érezte, amint lábából kimegy az erő, míg eljutott szobája ajtajáig. A'zárba sem talált bele elsőre. Minden nap hoz valamit, gondolta. Hogy szokom meg újra a taposómalom egyhangúságát otthon... Lerúgta lábáról a cipőt, megoldotta a szoknyáját. Pillantása a nyitott erkélyre esett. Odament és bezárta. * * * Másnap a Balatonnál ragyogó, tiszta időre ébredtek. Az előző napi tisztító vihar élessé tette a levegőt, üde szellő fújt, ideális nap a versenyre. Borka épp hogy csak felhajtotta a teát, máris készülődött, de felajánlotta kocsiját a kis társaságnak, jöhetnek vele Tihanyba, mert onnét startolnak. De ha nem akarnak ilyen korán indulni, hajó is megy, tetszés szerint dönthetnek. Útitársnak egyedül Toncsika jelentkezett. Edust egyik pajtása vitte motorbiciklin, egész motoros konvoj tartott Tihanyba, Dóra pedig a hajóutat választotta. - Még nem hajókáztam a Balatonon, most legalább ezt is kipróbálom. A hajóállomás jegypénztáránál már hosszú sorban álltak az emberek. Erre nem számított. Visszautasította a kényelmes autózást, most pedig esetleg már jegyet sem kap. Elszontyolodva ácsingózott a sor végén, hogy araszolva előbbre jusson. Arra gondolt, tulajdonképpen nem is igazán érdekli ez a verseny. A vitorlások suhanása gyönyörű látvány, de nézheti őket bárhonnan, és teljesen mindegy neki, versenyben vannak-e vagy sem. Fölrezzent a gondolataiból. Valaki megérintette a vállát. - Nem hiszek a szememnek. Dórácska, maga az? - Nahát Pali! Hogy került ide? - Azt mondta, ma egésznapi programja van, középpontjában a vitorlás versennyel. Gondoltam, én is megtekintem, hátha összetalálkozunk. De hol a társasága? - Mindenki más utat választott, de mindegyik Rómába, azaz Tihanyba vezet. Ott megtaláljuk egymást. - Hát ez kitűnő. Én már ott állok, közel a pénztárhoz. Tartják a helyem, s már szaladok is vissza. Két jegyet veszek. Rendben? Dóra megkönnyebbülve bólintott. Nem rossz az, ha az ember helyett intézkednek. Csuthy hamarosan jött, lobogtatta a jegyeket. Dóra hálás volt neki, amiért szó nélkül elfogadta a jegy árát. Fölmentek a hajóra. Még bőven akadt jó ülőhely. Élvezte a kilátást, a rá váró hajókázás élményét, és nem utolsósorban azt, hogy nincs egyedül. Megoszthatja az örömét. Mert örült a hajóhoz csapódó hullámok csobogásának, a hajókürt búgásának. - Sokat volt az eszemben tegnap, Dóra. Hogy töltötte az estét? - Vacsora után még beültem egy cukrászdába. - Borkáról hallgatott. Magában összehasonlította a két férfit. Borka kimondottan jó képű, kisportolt, céltudatos, tud meleg és baráti is lenni, de éppúgy önző és kíméletlen is. Vonz és taszít egyben. Borkával nem tudja, hányadán van. Ha jó vele ma, nem biztos, hogy jó lesz holnap is. Borkától tart egy kicsit. Ez a Csuthy, ez kedves, a társasága is kellemes, de hát mit tud róla? Ismeri az utazásait, jó társalgó. Aligha tudna komolyan erőszakos lenni, ami Borkáról könnyen elképzelhető. - És a verseny után? - Mi következhet a verseny után? Valahová beülünk egy bankettre, s máris eltelt a nap. De maga Pali, magának mi a terve? Nincs társasága? Nem szerzett ismerősöket? - De, nagyon kedves társaságom van. Egy fiatal házaspár, akiknél lakom. Van két ebadta gyerekük is, hat- és nyolcévesek. Ha nem vagyok a strandon, velük vagyok. Tudja, Dóra, ha nincs az a kalap, ne haragudjék, de magát sem veszem észre. De hál'istennek, észrevettem. És... Elhallgatott. - Mit és? - faggatta Dóra. - Van egy titkom - mosolygott Csuthy maga elé -, de arról majd máskor. Nem itt a hajón. - Kíváncsivá tesz. - Csak annyit árulok el, hogy akkor a vízben nem először találkoztunk. És azonnal fölismertem magát. - Ez csakugyan érdekes. A maga arca is ismerős volt nekem, de hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni, hogy hol találkoztunk, aztán azt gondoltam, hogy csak emlékeztet valakire. De kire? - Nincs benne semmi különös. Tucatarcom van. De én a magáét nagyon jól megjegyeztem. És még sokáig reméltem utána, hogy újra látom, de többé semerre sem találtam. (Folytatjuk)