Új Szó, 1993. június (46. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-30 / 150. szám, szerda

5 KALEIDOSZKÓP ÚJ SZÓm 1993. JÚNIUS 30. A LEJTŐN ÉPÜLT FALU Annak idején, amikor a Csermosnya patak a Barkai-fennsíkról „körülnézett", azon gondolkodván, vajon merre induljon - a Szádelői-völgy felé vagy éppen ellenkező irányba talán eszébe jutott: Szádeló felé nem veszi útját, mert annak a völgynek már van neve, ellenben a másikat, amely nem kevésbé gyönyörű, bár nem annyira vadregényes, éppen róla nevezhetik el. Úgy döntött hát, hogy a Gömör-Torna Karszt és a Gömöri Érchegység határán futó völgyet választja. Ez a vidék ma Csermosnya-völgye néven ismert. A környék éghajlata jóval hűvösebb," mint a pár kilométerrel délebbre húzódó Torna patak völgye, a gabona, a gyümölcs később érik ezen a tájékon. Ellenben legelőkben, erdőkben gazdag, így az itt megtelepedett lakosság elsősorban állattenyésztéssel, favágással, szénégetéssel, vadászattal és nem utolsósorban bányászattal tartotta fenn magát. Az Andrássyaknak valaha jelentős ércbányáik és kohóik működtek Dernőn, munkát adva a Csermosnya-völgy többi falujának is. A bányákat időközben bezárták, az erdőket államosították. A földeket szövetkezetesítették, majd a Rozsnyói Állami Gazdasághoz csatolták. Ehhez még hozzájött a „létező szocializmus" közösségsorvasztó igyekezete, így a négy Csermosnya-völgyi magyar település - Dernő, Kovácsi, Lucska és Barka -, a többi kistelepüléshez hasonlóan alaposan visszafejlődött. Az ismert építkezési tilalom miatt új házak nem épülnek, sokan elköltöztek reményteljesebb helyekre. Az élet furcsasága viszont az, hogy ennek pozitív oldala in volt. Megmaradtak a régi parasztházak és a falvak hagyományai sokkal jobban megmaradtak, mint a legfejlettebb településeken. Ennek köszönhető, hogy az egyik Csermosnya-völgyi kis falu, Lucska egy részét műemléki zónává nyilvánították. Műemlékek - Annak ellenére, hogy falunknak jelenleg 256 az állandó lakosa, három templomunk is van. Egy református, egy katolikus és egy romos, XIII. századi templom. Az állam az utóbbira 1974 és 1976 között mintegy 2 millió koronát költött, hogy az állagát konzerválja. A falusiak huszita templomnak hívják, bár nem tudni, volt-e valami köze a huszitákhoz. Közvetlenül e templom alatt, a lucskai felvégen sok olyan parasztház áll, amelyek megőrizték eredeti jellegüket, tükrözik a hajdani parasztkultúrát. A házak előtt a régi köpük, a vastag fák törzséből vájt itatok is fellelhetők. Itt áll a két régi iskolaépület is és itt található az I. világháborúban elesett lucskaiak emlékműve - magyarázza az előzményeket Kuchta János, Lucska polgármestere. A Rozsnyói Műemlékvédelmi Hivatal és a falu szándékai találkoztak, így az elmúlt év szeptemberében az említett falurészt műemlékvédelmi zónává nyilvánították. Sajnálatos viszont, hogy ezen épületek közül már egyik sincs a lucskaiak tulajdonában. Városi polgárok, rozsnyóiak, kassaiak birtokolják a fal

u házainak csaknem egyharmadát. Hétvégi házként hasžnalják őket, s bár a polgármester szerint mind a műemléképületek tulajdonosai, mind a többi „idegen" tulajdonos példásan karbantartja házát és birtokát, ők már mégsem falusiak. Nincsenek a falu vérkeringésében, nem érzik magukat lucskaiaknak. A lakosság száma a hatvanas évek óta csaknem egyharmadára csökkent, sok az idős ember, s most, amikor az építési tilalom már nem gátolja a fiatalok fészekrakását, a pénzhiány szab ennek határt. Turizmus, erdőgazdálkodás, vadászat — az álmok világa? A hajdani lucskaiak meredek hegyoldalba, erdei irtásra építették falujukat.A környék számos helyéről, például a „huszita" templomtól gyönyörű panoráma tárul az ember elé. Közel a Szádelői-völgy, a Szilicei-fennsík. Ideálisak a körülmények a falusi turizmus számára. Á megélhetésnek ez a formája viszont feltehetőleg még hosszú ideig nem ad kenyeret a helybelieknek. Kuchta János szerint ezt főként a tőkehiány és a megfelelő infrastruktúra hiánya gátolja. A faluban, s általában a Csermosnyavölgyben kevés a magánvállalkozó, s ha akad is néhány, azok inkább iparosok - szobafestők, autószerelők -, senkinek sem kíván az idegenforgalomban szerencsét próbálni. Az egyetlen lucskai üzlet, a vegyesbolt is a Jednota kezén van, s az áruválasztéka is gyér. A jelenlegi gazdasági helyzet okán csak külföldi tőkére számíthatnának, de az egyelőre nem jelentkezett. Persze, talán nem is igen tud e lehetőségről - A lucskaiak megélhetését három forrás biztosíthatná - vélekedik a polgármester. - Az egyik a falusi turizmus, de ez szerintem csak a nagyon távoli jövő. Biztatóbb a környező erdők kihasználása, hiszen erdő, fa van itt bőven. A hajdani úrbéresek már meg is alakították részvénytársaságukat, a vidéken az egyetlent, de ők is rengeteg nehézséggel küszködnek. Elsősorban a törvények kuszasága és átgondolatlansága köti meg a kezüket, de a hivatalok hozzáállása is. És persze - itt is-a tőkehiány. Hiszen ennek a tevékenységnek igazán úgy lenne értelme, ha a fát nemcsak kitermelnék, hanem helyben fel is dolgoznák. Egy kisebb fűrésztelep, parkettagyártó részleg vagy valami hasonló is kellene, de erre nehéz a pénzt előteremteni. A harmadik fő bevételi forrás a vadászat, pontosabban vadásztatás lehetne. A törvény azonban e téren is számos akadályt gördít elénk. Egyik kuriozitása például az, hogy meghatározza: a vadásztársaság mennyit kérhet a vendég vadászoktól. Ez egy piacgazdaságban abszurdum. Mindez azonban inkább csak elképzelés. Valóság viszont; hogy a faluban az egyetlen munkalehetőség és a községi költségvetés egyetlen nagyobb pénzforrása a Rozsnyói Állami Gazdaság lucskai telepe. Munkát ad ugyan néhány falubelinek, de a falunak már hosszabb ideje nem tud fizetni. így a helyi önkormányzat nehezen mozdulhat. KLINKO RÓBERT A „huszita" templom gyönyörű panorámával - virágozhatna a falusi turizmus, ha... (Fábián István felvétele) ORDÓDY KATALIN AJ - Hiszen Pétert mindnyájan ismerték, csaknem olyan régen dolgozott ott, mint te. Ismerik a történetet. - Igen-igen - legyintett Dóra de jól tudod, anyuka, hogy van ez a valóságban. Nem úgy, mint ahogy te említetted egyszer. Rákosi alatt plakátok hirdették, hogy asszonynak szülni kötelesség, leánynak dicsőség... Hát nem dicsőség, hanem nagyon sok keserűség, aggodalom, felelősség... Ha te nem lettél volna olyan megértő, ha nem... - Ugyan, ugyan, hagyj már. Melyikünk adná oda Ádámot bármiért is. De ez nem is tartozik ide. Nézd át az újságokat, kapcsold be a tévét, foglald el magad valamivel, mindjárt nem fogod olyan sorsdöntőnek találni, ami történt. Várd nyugodtan az eseményeket, a napok megtermik azt, ami a méhükben rejtőzik, s majd akkor kell azokkal szembenézni. No de most már annyi bölcsességet hordtam össze, ami igazán megfekheti a gyomrunkat. Megyek a szomszédba, hazahozom Ádámot. Addig megmelegítheted a vacsorát. Anyja szavai valamennyire megnyugtatták Dórát, de azért az esti híreket is szórakozottan nézte, s lefekvés után elalvásig minduntalan fölidézte a történteket, elgondolta, mi lett volna, ha... De ami történt, megtörtént, s őt végül is elnyomta az álom. * * * Igyekezett úgy mozogni, viselkedni, mint mindig. A délelőtt nagy része úgy telt el, mint máskor, talán csak a kimutatással nem sietett volna olyan rohanvást, azonnal megérkezése után az igazgató szobájába, hogy még annak bejövetele előtt az íróasztalára tehesse a paksamétát. A titkárnő, a pontosság mintaképe, már az asztalánál ülve reszelte a körmeit, s meglepődve nézett rá. - Mi az, Dóra, már hajnalban teljes erőbevetéssel dolgozik? Hosszú a nap! Felelt valami banálisat, aztán sietett vissza a szobájába a könyvekért, amelyek még most is ott hevertek szerteszét az asztalnál, ahová tegnap ledobta őket. Az egyik a földön feküdt, széttárt lapokkal. Megint sorban föltornyozta őket, akár tegnap, a karjára vette, s indult a könyvtár felé. Az ajtó előtt megtorpant, annyira hatása alá került az emléknek. Ebben a pillanatban ugrott oda Szaldó. Szaldó csak a gúnyneve volt Kadnár úrnak, aki a rendszerváltás előtt nagy hatalmú személyzetis, azaz káderes volt, s amikor a föld megmozdult alatta, átnyergelt a könyvelésbe, fűnek-fának tudomására hozva, hogy mindig is a szaldó-kontó volt az erőssége, ez az ő igazi területe, előző munkakörét csak rátukmálták, de most eljött az ő ideje, megint azt csinálhatja, aminek a mestere. - Majd én kinyitom, Dórácska - tüsténkedett, s kitárta a lány előtt az ajtót. — Adjon csak azokból a könyvekből - s máris leemelte a teher java részét -, nem szabad ilyen törékeny teremtésnek ekkora súlyt cipelnie. - Köszönöm, maga igazán figyelmes, Kadnár úr. - De Kadnár akkor már kifelé igyekezett. Dóra utána nézett, s látta görbe derékkal, bicegve siet el. Szinte érezni lehetett, hogy minden lépésnél összeszorítja a fogát a fájdalomtól. Nem tudta sajnálni. Huszadik születésnapjára apától kapott egy utat. Ez volt apa utolsó ajándéka. Egy unokanővére volt férjnél Ásconában, vele intézte el, hogy Dóra szállást kapjon náluk. Hetekig lázban égett az izgalomtól, ezerszer elképzelte az utazást, ami önmagában is élmény. Bécs! Végig Ausztrián... Milyen pontosan kidolgozta gondolatban az egész utat, s milyen boldog volt, hogy ilyen kivételes helyzetbe került, hiszen külföldre, jobban mondva „nyugatra" utazni, csak a Cedokkal lehetett, vagy egészen közeli rokonokhoz. Komoly protekcióval kellett rendelkeznie annak, aki csak úgy szabadon, magánemberként utazhatott. Persze, voltak ilyenek is, de ő nem tartozott közéjük. Gyönyörű szabadság lehetett volna, de nem lett. A rengeteg kitöltendő papíron kellett, hogy szerepeljen a munkaadó ajánlása is. Akkor beszélgetett másodszor Kadnár elvtárssal. Az első találkozásuk akkor volt, amikor belépett az intézetbe. Formális beszélgetés folyt közöttük, néhány kérdés, amire könnyű volt válaszolni, néhány jó tanács: lépjen be a CSSZBSZbe, hogyan kell viszonyulnia a munkához és a munkatársakhoz egy SZISZtagnak stb. Nem volt előtte újdonság, hogy forszírozzák a csehszlovák-szovjet baráti társaságot és az ifjúsági szövetséget. A visszautasításnak nem lett volna sok értelme. Különben Kadnár elvtárs nem tett rá különösebb benyomást, sem jót, sem rosszat. A második találkozás már egészen másképp zajlott le. Bevitte neki az utazáshoz szükséges papírokat és kérte, írja alá az ajánlást. Ezt csupán formaságnak tartotta, s valóban lehetett volna az is. A káderes belenézett az iratokba, aztán hosszasabban járatta rajta a szemét, megint az iratokat böngészte, majd ismét ránézett, hogy zavarba jött a némajátéktól. - Tehát Olaszország? — szólalt meg végül. - A szép Olaszországba vágyik az elvtársnő. Jó is fiatalon világot látni, de hát ma nem olyan egyszerű utazni. A fiatalokat könnyen elcsábítják a csillogó, de hamis lehetőségek. Maga már nem emlékszik hatvannyolcra, de én tudom, hányan kint maradtak! Hány fiatal, akit a mi államunk ingyen taníttatott ki. És folyt a magyarázat, miért is nem galambház az ország, ahol csak úgy ki-be lehet repülni. Mikor Dóra úgy gondolta, hogy a téma már körülbelül ki van merítve, halkan, szerényen megkérdezte: - Akkor aláírja, Kadnár elvtárs? - Persze hogy aláírom, persze hogy. Én igen, de az igazgatónak is van beleszólása. Tudja, kedves elvtársnő, intézetünk munkája iránt a külföld is érdeklődik, és fogalma sem lehet róla, miféle ravasz fortélyokkal tudnak a hálójukba keríteni bárkit, akin keresztül már könynyebben jutnak olyan helyzetbe, hogy bővebb információkat szerezzenek rólunk. (FOLYTATJUK)