Új Szó, 1993. június (46. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-03 / 127. szám, csütörtök

1993. JÚNIUS 3. ó/szói MOZAIK 4 LAPSZÉLEN (N11É Az idegen szavak szótárában a kompetencia szónak a következő magyar megfelelőit találjuk: 1. illetékesség, jogosultság, 2. szakértelem Nos, a Matica slovenská (eredetileg) kulturális, szervezet illetékessége, jogosultsága és szakértelme a szlovák - és legújabban a magyar - helyesírás szabályainak vonatkozásában még minimális sem. Semmilyen! A helyesírás (ortográfia) szabályainak ésszerű, tehát a logika és a tudományosság elveit és követelményeit szem előtt tartó kialakítása nálunk is, Magyarországon is (ugyanúgy, mint a világ többi civilizált államában) a tudományos akadémia, az akadémia e problémakörben szakavatott és jártas szakbizottságának a feladata. Ök illetékesek, jogosultak e kérdéseket megvitatni és az eredményeket mindenki számára kötelező szabályok megalkotása által az adott nemzet kultúrájának szerves részévé tenni, hiszen ehhez ők rendelkeznek a szükséges szakértelemmel A kétnyelvűség jogi megoldása pedig a politikusok és a jogászok feladata, nem egy kulturális szervezeté. A Matica slovenská most a fogadatlan prókátor szerepében ismét olyan téren próbál segítséget nyújtani egy, a kisebbségi jogok érvényesítésének nemzetközi viszonylatban jól bevált gyakorlatával kapcsolatban, melyhez - véleményem, és gondolom, sokak véleménye szerint - a legkisebb köze sincs. Ha valamiféle ésszerű javaslattal állnak elő, mely lehetővé tette volna - végre! - a helységnevek két nyelven (szlovákul és magyarul) történő használatát, s ezáltal elősegítették volna Szlovákia mielőbbi csatlakozását a civilizált európai államok közösségéhez, akkor ezt az egészet szóvá sem tennénk. Itt azonban valami egészen más történt. Meggondolatlan, és - enyhén szólva is - bugyuta javaslatuk lényege, hogy a szlovák (!) helységneveket írjuk rá a helységnévtáblákra magyar (!) helyesírással is .. Hát ez még az emlékezetes maticás „nyelvtörvénynél" is hatalmasabb badarság! Elsősorban azért, mert mi, a magyar kisebbség tagjai kétnyelvű helységnévhasználatot szorgalmazunk. Nem akarom azt mondani, hogy követelünk, mivel ennek minden civilizált államban magától értetődőnek kellene lennie. Elvégre hol használjuk az anyanyelvünket, ha nem a saját hazánkban?! Márpedig a „Dunajská Streda - Dunajszká Sztreda" az nem kétnyelvűség, hanem mindkét nyelv, a szlovák és a magyar esztelen és primitív megcsúfolása és meggyalázása! Ennek az égbekiáltó ostobaságnak sem a szlovák, sem a magyar helyesírás szabályai szerint nincs létjogosultsága, a szlovák helységneveket ugyanis a szlovák helyesírás szabályai szerint (Dunajská Streda), a magyar helységneveket (s ki vonná kétségbe, hogy területünkön ilyenek is vannak?) a magyar helyesírás szabályai szerint (Duna. szerdahely) kell írni! De nem jó ez a javaslat azért sem, mert ha már ezt a „kegyet" óhajtják velünk szemben gyakorolni, hogy a szlovák helységneveket magyar transzszkripcióval (átírással) tüntessünk fel, ugyan mit tegyünk az efféle helységnevek esetében: Levice, Hurbanovo, Nové Zámky, Bernolákovo stb ? Hiszen ezeket „magyarul" ugyanebben a hangalakban kellene írnunk, s akkora „kétnyelvűség" a táblákon így mutatkozna. Levice - Levice, Hurbanovo - Hurbanovo stb. Elképzelte valaki is a javaslattevők közül, mit szólnának a hazánkban járó külföldiek, ha nálunk efféle helységnévtáblákat látnának? Hát még, ha pszichiáter is lenne kÖZ,Ük

? SÁGI TÓTH TIBOR CSENEVÉSZ TUDATTAL NEM LEHET ÉLNI KONCSOL LASZLOVAL A CSALLÓKÖZI KISKÖNYVTÁR SOROZATRÓL A Csallóköz múltjával foglalkozni nem volt divat a történészek körében. Püspöki Nagy Péter könyvein kívül nemigen jelentek meg fontos, feltáró munkák, holott a terep - éppen, mert szinte érintetlen - rendkívül izgalmas. Ismeretes, hogy Koncsol László helytörténeti kutatásai úgyszintén számos, közérdeklődésre számot tartó értéket hoztak felszínre. Újabban a Csallóközi Kiskönyvtár címen elindított sorozat gondozását vállalta. A sorozatból eddig két kiadvány - Ipolyi Arnold: Csallóközi uti-képek és Földes György: Kukkónia lelke - látott napvilágot. Kézenfekvő a kérdés: • Hogyan eredményezett a kutatás, saját munkák megjelentetésén túl, régebbi müveket felelevenítő újrakiadást? - A korábbi forrásműveket (könyveket) és levéltári anyagokat bújván érlelődött meg bennem a szándék tavaly nyáron, hogy ezeket a könyveket és levéltári forrásokat, legalább a legfontosabbakat, egy sorozatban ki kell adni, illetve újra ki kell adni. Egyrészt ezek a forrásmüvek alig hozzáférhetőek, annak idején kevés példányban, nagyon szűk olvasóréteg, inkább csak kutatók számára készültek. Egy részük a történelmi kataklizmák, impériumváltások, társadalmi változások tüzében eltűnt, egy-két gyűjtemény őrzi csak őket. Másrészt az időközben fölnevelődött csallóközi olvasóközönség igényli és elvárja, sőt meg is érdemli, hogy ezek a müvek és ezek a levéltári forrásanyagok a kezébe kerüljenek, s hogy a régió népe hiteles forrásokból ismerkedjék meg múltjával. Amikor ezt tavaly nyáron átgondoltam, egy pozsonyi utcában összefutva Szigeti László barátommal, a Kalligram Kiadó igazgatójával, elő is adtam neki elképzelésemet. Szigeti abban a pillanatban, a rá jellemző módon, átlelkesült a gondolattól. Másnap átadtam neki a részletes tervezetet. Elképesztő gyorsasággal, háromnegyed év alatt sikerült megjelentetnünk a Csallóközi Kiskönyvtár első két kötetét, s megjelent a Kiskönyvtár tájékoztató füzete is. • Mi mindent ölel fel ez az új sorozat? - Amikor először gondoltam végig a sorozat koncepcióját, mintegy húsz kötet megjelenése látszott reálisnak, a tájékoztatóban már harminc könyvről beszélünk, pillanatnyilag azonban már ötven-hatvan kötet kiadását is elképzelhetőnek tartom, tíz éven belül. A sorozat megindítása kapcsán létrehoztuk a Csallóközi Kiskönyvtár Baráti Körét. E kör tagja lehet mindenki, aki jelentkezik a kiadónál (Kalligram, Distribúcia kníh, P. O. Box 127, 929 01 Dunajská Streda). A CSKBK tagjainak a kiadó minden évben kétszer, tavasszal és ősszel postai utánvéttel megküldi a sorozat legújabb köteteit. (A postaköltséget a kiadó fedezi.) Ezenkívül minden év őszén egy értékes friss kiadványát küldi ajándékba. • Egy ilyen nagyszabású vállalkozás roppant teendőkkel jár. - Rengeteg munka vár rám, tudom. Egyelőre győzöm. Sok mindent magamra vállalok a könyvek gondozásából, főleg az alapozó időszakban. írok előszókat, jegyzeteket, egy sor könyv gépelését is vállalom, de már munkatársakról is gondoskodtunk. Fő támaszom természetesen Püspöki Nagy Péter, aki számos fontos javaslattal gazdagítja a kiskönyvtárat, ezen kívül Bél Mátyás két Notitiájának Pozsony megyei kötetét ülteti át magyarra, 16. századi urbáriumokat, 17. és 18. századi római katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyveket fordít számunkra. Tárgyaltam már végzős történészhallgatókkal azzal a céllal, hogy bevonjam őket ebbe a rendkívül fontos, bonyolult, nehéz, de gyönyörű munkába. • Milyen közösségi szerepet szánnak a Csallóközi Kiskönyvtárnak, s milyen hatást várnak a sorozattól? - A régió népe az elmúlt hetvennyolcvan évben nem törődhetett a múltjával. A kataklizmák arra kényszerítették, kapaszkodjék, az utolsó szalmaszálat is megmarkolja. A világháborúk, az impérium- és rendszerváltások, társadalmi mozgások ós fordulatok, az ismétlődő honfoglalások tűzvészeiben, árvizeiben és földrengéseiben a holnapot kellett lesnie meg a holnaputáni, nem a tegnapot meg a tegnapelőttöt. Történésze is kevés akadt ennek a szlovákiai magyarságnak, a szabad történelmi vizsgálódás lehetőségei pedig erősen korlátozottak, így alakult ki az a tévhit, hogy a Csallóköznek nincs történelme, hogy itt semmi sem történt, semmi érték nem született a honfoglalás óta eltelt 1100 esztendőben. Ilyen csenevész tudattal nem lehet élni. Ilyen tudattal egy népnek, egy régiónak nincs jövője. Ilyen tudattal egy nép vagy egy néptöredék ki van szolgáltatva mindenféle hódítók tudati fertőzésének. Jól érezte ezt Lelkes Vince, Patony akkori tanácselnöke (jelenlegi polgármestere), aki 1985 szeptemberében megkért, hogy keressem meg és mutassam föl Diósförgepatony múltját, hogy a falu múltjának ismeretében teljesebb öntudattal és nagyobb biztonsággal tervezhessék meg a falu jövőjét. Pontosan erről van szó a Csallóközi Kiskönyvtár esetében is. Egy jövőt megtervezni csak a megismert múlt alapzatára lehet. Ez a múlt adott, csak föl kell tárni és meg kell mutatni. Erre való a Csallóközi Kiskönyvtár. -skTAJEKOZODAS VAGY K0RTESK0RUT? Az elmúlt héten kelet-szlovákiai körúton járt Jozef Zlocha, a Szlovák Köztársaság környezetvédelmi minisztere. Körútjának harmadik napját a Rozsnyói járásban töltötte, ahol rövid interjút adott lapunknak. • Miniszter úr! Kelet-szlovákiai útját a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom szervezte. Ez azt jelenti, hogy nem hivatalos úton tartózkodik itt? - Miniszterként hivatalos úton vagyok, de természetesen az út szervezésébe az illetékes hivatalokon kívül a DSZM területi irodáit is bevontuk. Utam célja az volt, hogy fölmérjük, mi változott a DSZM-kormány hivatalba lépése óta eltelt nem egész egy év alatt. Kimondottan környezetvédelmi kérdésekkel, problémákkal foglalkoztam. Meglátogattam Kassát és környékét, egy szemétégetőt, a Vasmű környékének néhány települését. Adatokat gyüjtöttünk, hogy ezeket a minisztérium által nyújtott pénzügyi támogatások mérlegelésekor majd felhasználhassuk. • Szert tettek olyan ismeretekre, amelyek majd befolyásolják a jövőbeni döntéseket? - Igen. A Kelet-szlovákiai Vasmű környékének települései például rendkívül nehéz helyzetben vannak, környezetük jelentősen szennyezett, sok helyütt az élővilág teljesen elpusztult. Gondok vannak az ivóvízellátással, sok helyütt nincs községi vízvezeték és a csatornázás sincs megoldva. Minisztériumunknak és a kormánynak segítenie kell ezeken a településeken. • Mivel Rozsnyóról származik, jól ismeri a járás problémáit. Az ön által irányított minisztérium miképpen próbál segíteni Rozsnyó és környéke környezeti gondjain? -Jolsva és Lubeník vidéke az ország legszennyezettebbjei közé tartozik, ezért a kormány az itteni környezetvédelmi beruházásokat anyagilag is támogatja. Rozsnyó városa is kapott pénzt minisztériumunktól, szennyvíztisztítójának újjáépítésére. Persze, probléma ennél jóval több van, az egyes járásoknak kell felállítaniuk a fontossági sorrendet és vázolniuk a megoldási lehetőségeket. • A rozsnyói vasércbányászat fölött ott lebeg Damoklész kardja. Mint környezetvédelmi minisztert és a kormány tagját kérdezem: mi a véleménye a város bányászatának jövőjéről? - A vasércbányászat valóban leépülőben van, hiszen elég nagy költségekkel jár a termelés és a környezetet is szennyezi. Termékei pedig olyan drágák, hogy értékesítésük szinte lehetetlen, s még a hazai piacra is érdemesebb és olcsóbb külföldről behozni. Persze, ez érinti a környék foglalkoztatottságát. A közeli Alsósajó bányája viszont azon kevesek közé tartozik, amelyek gazdaságilag még kifizetődőek. A rozsnyói Mária Bányában új lelőhelyre akadtak, de itt a technológia okoz gondot. Ha ezt sikerül megoldani, akkor a rozsnyói bányászok túlélik ezt a krízist. Rozsnyó közelében, Gömörpolomán volt munkatársaim jelentős zsírkőlelőhelyet találtak, az európai méretekben is jelentős lelőhely nyersanyaga kitűnő minőségű. Keressük a külföldi beruházókat, Németországban már találtunk is érdeklődőket. A magnezitbányászat minden bizonnyal folytatódik, de ennek sokkal ésszerűbben kell történnie, mint eddig. Rozsnyón és vidékén más kitermelhető nyersanyagok is vannak, de a jövőben minden téren figyelembe kell venni a környezetvédelmi szempontokat is. (klinko) AZ EURÓPAI DEMOKRÁCIA TEHERTÉTELEI A JAKOBINUS DIKTATÚRA - BIBÓ ISTVÁN SZEMÉVEL A forradalomban fogant új polgári rend politikai fellegvárát, az antik környezet mintájára megalkotott Konventet - melyet Victor Hugo regényében oly maradandóan örökített meg - kétszáz évvel ezelőtt, a forradalom negyedik évében tüntetők vették körül. Harangok kongásával vegyülő dobpergés kísérte a sansculotte-ok, a nemesi térdnadrág helyett pantallót viselő egyszerű polgárok jelenlétét. Rövid időn belül nyolcvanezer főnyi fegyveres, ágyúkkal támogatott tömeg fenyegette a Konventet. A tüntetők a restauráció veszélye ellen rendkívüli intézkedéseket sürgettek. A kispolgárság képviselői, a radikális jakobinusok engedtek a népi nyomásnak. A középpolgárok érdekeit kifejezésre juttató girondisták kiszorultak a hatalomból. S ezután elhatalmasodott az a rémuralom, amelynek saját alkalmazói is áldozatul estek. A jakobinus diktatúra a köztudatban összefonódott a tömeges kivégzéseket felidéző guillotine-nak, a nyaktilónak a korabeli gúnyrajzokon is megőrződött vérfagyasztó, hátborzongató látványával. A történetírásban viszont a forradalomfelfogás szélsőségei határozzák meg a jakobinus terror megítélését. A konzervatív indíttatású nézetek, a terrorral érvelve, az angliai reformokra hivatkozva megkérdőjelezik magának a forradalomnak a létjogosultságát, s ugyanakkor mintegy velük szemben honosodtak meg az olyan értékelések, amelyek a jakobinus* diktatúrát vagy a forradalom hősi magaslataként, vagy pedig forradalmi mélypontként értékelik. Természetesen a sztálinizmus, de a marxista-leninista ideológiát követő történetírás is a proletár diktatúra előképét igyekezett felfedezni benne. E rendszerek bukása megfosztotta ezt a fajta megközelítést tulajdonképpeni hivatkozási alapjától A viták azonban tovább tartanak. A francia forradalom 200. évfordulója alkalmából, 1989-ben a Kritika című folyóirat hasábjain végre napvilágot látott Bibó István 1976-77ben született írása, mely a modern demokráciaelmélet tükrébe helyezve világított rá a francia forradalom történelmi szerepére. Úgy tűnik, hogy értékelése épp a jakobinus diktatúra kapcsán ma a rendszerváltást követően kiváltképp időszerű, bár mintha nem mutatkozna kellő érdeklődés iránta. Bibó a jakobinus diktatúrát a francia forradalom félrecsúszásának minősíti, olyan folyamatnak, mely akkor indult el, amikor az egyházellenes törvényhozás teljes vallásellenességbe ment át, ami a társadalom jelentős részét szembefordította a forradalommal. Ma kissé meglepőnek tűnhet a korabeli antiklerikalizmusnak tulajdonított messzeható szerep, még akkor is, ha nem ismeretlenek az akkori egyházpolitikai túlzások, amelyek elkerülhetetlenül kiváltották a visszahatást. Hisz még a hazafias lelkesedéssel teli közszellem sem viselhette el megrázkódtatás nélkül, hogy kolostorokat kovácsműhelyekké alakítottak, templomokat salétromtisztításra rendeztek be, a párizsi kocsmákban a katedrális kelyhéböl vedelték a bort és hímzett miseruhába öltöztetett szamár hátára ülve szórakoztatták a kocsmatöltelékek az utca népét, -s később feltűntek azok a csapatok is, amelyek szamárfarokra kötött bibliákkal vonultak fel, s a szentek és a királyok sírjaiból kidobálták a csontokat. Mindez csak egy olyan társadalmi légkörben történhetett meg, amely már nemcsak a régi rend gyökeres elutasítását tükrözte, hanem a társadalom egészével szembeni erőszak megállíthatatlan elharapózásáról tanúskodott. Persze, Bibó a vallásellenesség öngerjesztő fékevesztettségén túl számos egyéb körülmény együtthatásának tulajdonítja, hogy a forradalom egész kontinenst átalakító hatása átmenetileg ,,beletorkollott a világtörténelem időnkénti nagy kollektív tébolyainak íegnevezetesebbikébe". ,,Kásás közegnek" nevezte Bibó azt az ellentmondásokkal terhes fejlődésvonulatot, mely a napóleoni fordulatot követően együttjárt az eredeti forradalmi vívmányok újjáéledésével. Igaz, tehertételekkel súlyosbodva. Bibó írásában, ugyan szűkszavúan, de az említett tehertételek közé sorolta a tulajdon mindenhatóságának önigazolását Hangsúlyozta, hogy a francia forradalom átmeneti hitelvesztése után újból kibontakozó demokráciát megterhelte a tulajdonjog szentsége, ami számára nyilván nem azonos a magántulajdon sérthetetlenségének természetes polgári elvével. Kár, hogy e gondolat kifejtetlenül maradt. S érdekes módon a rendszerváltást követő hónapokban, amikor Bibótól vett idézetek elárasztották a publicisztikát, a szerzők Bibó fenti gondolatáig már nem jutottak el. Vagy talán eleve megkerülték volna? Lehet, hogy túlságosan rövidre zártnak tűnhet, ha mindezt netalán összefüggésbe hoznánk a piacgazdálkodásra történő áttérés akkor elkezdődött zűrzavaros menetével. S azóta is mintha pusztába kiáltó szó lenne azok figyelmeztetése, akik az életképtelen állami tulajdon lebontását nem azonosítják a fejetlen, illetéktelen haszonszerzésre, harácsolásra bőven lehetőséget adó privatizálás eddigi gyakorlatával. Vajon alaptalan az az aggály, hogy az ilyesféle szemlélet és magatartás valójában 19. századi állapotok közé vetheti vissza a közép-európai országok gazdaságát? Vajon nem a tulajdon önműködő gazdaságszervezési erejébe vetett meggyőződés munkál emögött? Vagyis a tulajdon kinyilvánított „szentsége". Nehezen hagyható figyelmen kívül, hogy az európai demokrácia több mint 200 évvel ezelőtt megalapozott egységes intézményrendszerének kiteljesedése Bibó szerint magában foglalja az általa feltárt tehertételek tudatosítására és leküzdésére irányuló igyekezetet is. KISS JÓZSEF