Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-28 / 122. szám, péntek

7 KULTÚRA MÉGIS, KINEK A RENDEZVÉNYE? NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A VERS- ÉS PRÓZAMONDÓK 38. ORSZÁGOS VERSENYÉHEZ A Vers- és Prózamondók 38. Országos Versenyéről az újságírók már elmondták, megírták gondolataikat, észrevételeiket, de ahogyan az már lenni szokott, a többiek, a rendezők, a pedagógusok szokás szerint hallgatnak. Mert hogy ki is veszi azt a fáradságot, hogy még ezzel is törődjék, idejét és energiáját pazarolja! Jó volt, szép volt, „a tavalyihoz képest minőségi javulást hozott a verseny" (K. K. Új Szó), de főleg, hogy megvolt, gondolják és mondják azok, akiket ez közvetlenül érint, vagy ezzel hivatalból foglalkozniuk kellett. E tekintetben a szöveg: „a tavalyihoz képest..." - túlságosan ismerős. Mert ahogyan az már lenni szokott, mindig javulunk, mindig jobban teljesítünk, csak éppen azt nem tudjuk meg, az nem kerül az elemzés középpontjába: mitől is javult a verseny, „a szövegválasztás, a felkészültség', és mitől fog, ha fog jövőre és azután javulni a színvonal? Csak úgy, magától, ha Isten adja; ha nem, hát nem...! Ki tudja? Valahogy volt, valahogy lesz. Még jó, hogy olyan szép számban vannak a rendező szervek: A Csemadok Országos Választmánya, a Színjátszók Társasága, a Rimaszombati Városi Hivatal, a Regionális Művelődési Központ, a Csemadok területi választmánya, a Csemadok városi szervezete, valamint a rendezvény támogatói (volt belőlük, hál' istennek, kb. harminc) - olvashattuk a meghívón (amelyből némi utáA Szlovák Nemzeti Múzeum mellett működő zsidó kultúra osztálya a közelmúltban három, a szlovákiai zsidóság múltjához kapcsolódó könyvet is megjelentetett. Ezek egyike A szlovákiai zsidók rövid története címet viseli és szerzője dr. Milan Augustín történész, muzeológus, e téma avatott ismerője, egyben a zsidó kultúra osztályának vezetője. Nem könnyű feladatra vállalkozott a szerző, amikor közel 2000 évről próbált történelmi áttekintést adni alig száz oldalon. A könyvecske végigköveti a zsidóság sorsának alakulását a mai Szlovákia területén a római kortól, amikor az első zsidók (valószínűleg még mint a rómaiak rabszolgái) a Duna mellé érkeztek, a Nagy-Morva Bironajárással nekem is jutott egy). De az iskolaügy, az iskolák, a pedagógusok, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége sehol nincsenek, azok mintha nem is léteznének. Pedig a rendezvényen szereplő gyermekekkel, tanulókkal elsősorban ők foglalkoznak, ők készítik fel őket; nagyrészt az ő munkájukat dicséri azok sikere vagy sikertelensége. (Mégha olyanok is akadnak a szereplők-fellépők között, de bizonyára kevesen, akiket a pedagógus figyelme, segítsége elkerült, merthogy háromféle résztvevő van: „az egyiket kiváló tanára készíti fel, a másikat a rossz tanára rosszul, és a harmadikat senki sem készíti fel" olvashattuk szintén az Új Szó-ban D. l.-től.) Egyszóval, ha eddig nem derült volna ki, nekem az oktatásügy, a pedagógusok hiányoznak ebből a felsorolásból és erről a rendezvényről, mivel hogy ott a helyszínen is csak kevéssel lehetett találkozni. Pedig, valljuk be, a pedagógusok fáradságos munkája nélkül aligha lehetne ezeket a versenyeket megrendezni, aligha lehetnénk részesei annyi szívet melengető élménynek és szépnek, erkölcsiekben és egyéb javakban gazdag rendezvénynek. Igen, az iskolák képviselőinek, a pedagógusoknak, számos egyéb elfoglaltságuk mellett (mert hogy mást ne mondjak, a pedagógusnak naponta tanítania kell), mégis ott lenne a dalom, majd a történelmi Magyarországon kialakult viszonyok áttekintésén keresztül egészen a legújabb korban bekövetkezett tragikus végkifejletig. Ismétlem: nem könyű feladatra vállalkozott a szerző, aki egy történészhez illő alapossággal, a források következetes idézésével igyekszik a szlovákiai zsidóság majd két évezredes történelméről átfogó, hiteles, tudományosan megalapozott, mégis világos és közérthető képet adni. A könyvecske lapjain felidéződnek az évszázadok során a szlovákiai zsidóságot ért megszorítások, korlátozások, megaláztatások, vádak és üldözések, de olvashatunk a korai magyar államnak a zsidósággal szembeni európai viszonylatban szokatlan toleranhelyük, hogy jelenlétükkel emeljék a rendezvény színvonalát és ünnepi hangulatát. Viszont nem elég az előadóktól, s az azokat felkészítő pedagógusoktól is csak kérni és elvárni; eredményes munkájukhoz megfelelő segítséget is kellene adni, például egy-egy irodalmi válogatással, szöveggyűjteménnyel, esetleg előadói szakmai munkával. (Tudomásom szerint az első és utolsó ilyen jellegű kiadvány Cím nélkül - címmel v. Száz vers a jelenkori magyar irodalom tanításához - Segédkönyv iskolák és szavalókörök számára rövid fejezettel az előadóművészeiről - alcímmel még a hetvenes évek elején jelent meg, az akkori Nyugat-szlovákiai kerületi Pedagógiai Intézet kiadásában.) És talán ott a helyszínen is lehetne valami hasznos elfoglaltságot találni a szereplőket kísérő pedagógusok számára: összejöveteleket, megbeszéléseket, előadásokat, sőt egyéb szórakoztató dolgokat is. Az ebben a témában megjelent írásokkal alapjában véve egyet lehet érteni, nem ezekkel van gond. Az elődöntők kettős versmondását talán újra át kellene gondolni, és a második vers helyett valami másféle megmérettetést, pl. irodalmi vetélkedőt lehetne beiktatni; vagy semmit. Valamiképpen a rendezvény „játékosságát" kellene erősíteni, a vetélkedés ellenében. Ki tudja, egy bizonyos rostálás, válogatás után kell-e, szükséges-e a verciájáról, a más országokból kiüldözött zsidók befogadására való hajlandóságáról is, arról a nyitott és barátságos társadalmi közegről, amely lehetővé tette, hogy Szlovákia területén, főleg a kiegyezést követően a zsidók szellemi, gazdasági, társadalmi fejlődése szinte zavartalan lehetett. Hasonlóképpen zavartalan volt az első Csehszlovák Köztársaságban is, egészen a szomorú emlékű 1939-es évig. A szerző, felidézve a zsidóságnak a Szlovák Állam idején bekövetkezett tragédiáját, nem hagyja említés nélkül azon egyházi, világi, magánkezdeményezéseket sem, melyeknek köszönhetően számos zsidó menekült meg a pusztulástól. A mai szlovákiai helyzetet egyetlen számadattal érzékelteti: senyzőket-részvevőket pontos sorrendbe állítani (amikor ez például most sem mindig sikerűit, lásd: kettős helyezések). Egyébként, a pontozásnak ez a formája - gondolom - még a legelfogadhatóbb mindenki, a versenyzők, pedagógusok, nézők számára egyaránt. Végezetül, mélyen együttérezve a rendezőkkel, és elismerve fáradságos munkájukat, a Rikkancsban olvasható kritikák egyikére utalva el szeretném én is mondani, hogy „Minden tetszik, csak a szereplők halkak!" azaz, azon is el kellene gondolkodni, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy az előadott műveket hallani és érteni lehessen az egész teremben. Gondolom, erre egyrészt jobban fel kell készíteni magukat az előadókat, másrészt, talán a mikrofon felhasználása is számításba jöhetne. Más: ezúttal talán kissé sok volt a közbeiktatott külön műsor. Volt, amikor ezek már nem élvezetet, hanem fáradságot jelentettek nemcsak a gyermekek, hanem a közönség számára is. Mindent egybevetve, a magam részéről csak egyet tudok érteni azzal a döntéssel, hogy az országos szavalóversenyt leválasztották a Jókai Napokról, hogy ezt a rendezvényt Közép-Szlovákiába, Rimaszombatba tették át, mert ha egyelőre vannak és voltak is problémák a vers- és prózamondók országos versenyének megrendezése körül, tudni és látni kell, hogy ez a régió ezekben a napokban igenis felvillanyozódik, élményekben gazdagodik, és hogy erre a rendezvényre szüksége van ennek a nagy múltú, szebb napokat megélt városnak. TANKÓ LÁSZLÓ Pedagógiai Kutatóintézet ma Szlovákia területén körülbelül 3200 zsidó él... A történelmi áttekintés után külön fejezetben foglalkozik a szerző a zsidó műveltség Szlovákiában nyomon követhető emlékeivel, az építészet, a művészet, az irodalom, a tudomány területén született értékekkel, melyek ma is hűen tükrözik az egykor népes számú zsidóság szellemi fejlettségét, műveltségét. Ez az alig százoldalas kötetecske aligha lehet teljes krónikája a szlovákiai zsidóság történelmének. A szerző szándéka szerint is csupán rövid tájékoztatást kíván adni e népcsoport múltjáról, betekintést nyújtani viszontagságos sorsának alakulásában itt, a Kárpát-medencében. Egyfajta kalauz lehet Milan Augustín könyve mindazok számára, akiket érdekel a téma. Jó, hogy megjelent. (forgon) 1993. MÁJUS 28. LAPSZÉLEN A „MARKOVID-EFFEKTUS" A „Markovié-effektus" nem valamiféle természettudományos hang-, fény-, hő- vagy gyógyhatás. A „Markovié-effektus" az a hatás, melyet a kitűnő szlovák komikus színész, Milan Markovié műsora idéz elő minden negyedik szombat este a Szlovák Televízió egyes csatornáján. Tulajdonképpen kétféle Markovié-effektus létezik: az egyik közvetlenül a műsor közvetítése idején fejti ki általában jótékony és kedvderítő (a primitív kevesekben indulatokat keltő) hatását, a másik a sajtóban megjelenő, különféle előjelű véleménynyilvánítások alkalmával mutatkozik meg. E kettős hatás egyik magyarázata az a vitathatatlan tény, hogy Markovié humora szellemes, intellektuális, áttételes és gyakran „akasztófa"-humor. Ez a humor mértéktartó, a jó ízlés által megkövetelt határokon belüli, ám közben kitűnően szórakoztató humor is. Lehet, hogy Markovié még nem „nőtt fel" a show-műsorok, s ezek egyik sajátos műfaja, a talkshow legnagyobb showmanjeinek színvonalához, ám vitathatatlanul tehetséges, fejlődőképes, és a kellő intelligenciája és arányérzéke is megvan ahhoz, hogy ezt a színvonalat hamarosan elérje. Más - például a Magyar Televízióból is ismert (neveket hadd ne említsek!) - showmanekkel ellentétben Markovié nem magamutogató exhibicionista. Műsorának kétségtelenül vannak olyan részei, melyekben ő maga áll az érdeklődés és az aktív szórakoztatás középpontjában, ám elég gyakran „visszavonul", engedi, hogy a műsorába meghívott vendégei beszélgessenek, vitázzanak egy-egy adott témáról, s ilyenkor ő csak néhanéha szól közbe, tesz egy-egy megjegyzést, ám oly szellemes, sőt briliáns módon, hogy az ilyenkor felharsanó tapsorkán Markovié tehetségének legjobb fokmérője és legnagyobb elismerése, egyben pedig annak is bizonyítéka, hogy a kitűnő komikus improvizáló képessége is jóval átlagon felüli. Kár, hogy e tehetség teljes kibontakozását nem segíti fokozottabb mértékben a színvonalasabb forgatókönyv, dramaturgia és rendezés. Elgondolkoztató Markovié tévébeli műsorainak sajtóvisszhangja. A szlovák lapokban viszonylag gyakran olvashatjuk a pozitív és negatív előjelű visszajelzéseket, olvasói észrevételeket. Ezek többnyire laikus jellegű megnyilvánulások, s általában beküldőiket minősítik. Azok az olvasók, akiknek tetszik Markovié, talán már kezdik érteni a demokrácia lényegét, melyet a tények elhallgatása vagy „agyonkozmetikázása" helyett a tények mindenkori vállalása és tárgyilagos kommentálása jellemez - még művészi megnyilvánulások, szatirikus hozzáállás és túlzások formájában is. Ezek a tévénéző-olvasók ösztönösen érzik, hogy a Markovié által kifejezésre juttatott szatirikus és kritikus hangvétel szellemes és mértéktartó formában pozitív módon segítheti - megértő és elemző fogadtatás esetén - az inkriminált jelenségek vagy tevékenységek javulását, nem úgy, mint az elmúlt negyven esztendő diktatórikus módszereire emlékeztető hajbókolások. A negatív előjelű tévénézői-olvasói értékelések azt bizonyítják, hogy nálunk sokan - sajnos - még a demokrácia alapelveivel sincsenek tisztában, s elképzelhetetlennek tartják, hogy másként beszéljenek és cselekedjenek, mint akkor, amikor minden népámítás a „pártunk és kormányunk" elcsépelt, sztereotip fogalmakkal kezdődött. Az ilyenek - sajnos - mit sem tudnak arról, hogy a vélemények pluralizmusa és különbözősége egyik lényeges jellemzője minden egészséges demokratikus rendszernek. Ezek a „kritikusok" kiátkozzák Markovičot, a kormány, a nép, a társadalom ellenségének, bohócnak, bolondnak kiáltják ki, mert nem értik, hogy a szatíra, az igazságkeresés, az őszinteség „fegyverével" előrehaladásunkért, felemelkedésünkért, valódi demokratikus átalakulásunkért küzd. Éppen ezért még sokáig szeretnénk találkozni vele a képernyőn. SÁGI TÓTH TIBOR LÁMPÁSOK ÖRÖME Őszintén szólva többszöri olvasás után sem igen értettem, mi bosszantja Tankó Lászlót, s mi késztette arra, hogy tollat ragadjon, s megírja kifogásait a vers- és prózamondók országos fesztiválja kapcsán. Talán az, hogy K. K. és D. I. nem faggatta ki a pedagógusokat, nem szentelt elég teret az ő véleményüknek? Talán, hogy a nagyszámú rendező szerv nem hordozta őket a tenyerén? Hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének neve a háromnapos rendezvényen nem hangzott el elég gyakran? Vagy az, hogy némi utánjárással kellett meghívót szereznie? S ha már gonoszkodok: netán azt hiányolja, hogy a Pedagógiai Kutatóintézetet (melynek munkatársa) senki sem kéri fel, állítson össze egy segédkönyvet a gyengébbek számára, valamiféle szavaló-bedekkert, hogy abból válogassanak a pedagógusok szavalni-szövegelni valót? S ha már olyan fárasztóan zsúfolt a műsor, miért hiányolja a „hasznos elfoglaltságot', amely még zsúfoltabbá tenné? De ne legyek igazságtalan: Tankó urat az iskolaügy, az iskolák, a pedagógusok „sehol sem léte" izgatja. Tegyem hozzá, számomra érthetetlen módon. Hiszen a szereplő gyermekekkel az őket felkészítő pedagógusok is elutaznak Rimaszombatba, s osztoznak a nebulók sikerélményében, szomorúságában, eredményeiben. Együtt izgulnak velük, együtt hallgatják a szakmai értékeléseket, együtt okulnak (vagy nem okulnak) a hibákból, azaz: igenis jelen vannak, igaz, névtelenül, szürke eminenciásként. Mondhatnám - minden sértő szándék nélkül -, ez a sorsuk, ezért pedagógusok. Vagy ezért is. Úgy hiszem, egy igazi tanítónak, tanárnak nem lehet nagyobb öröme és megelégedettsége annál, mint amikor gyermekei sikerét, érvényesülését, okosságát, talpraesettségét látja, hiszen elsősorban ez minősíti az ő munkáját, hivatásának ez adja igazi értelmét. De ezt már sokan végigragozták, mióta iskola létezik a világon. Érvényes ez a versenyekre, fesztiválokra, csakúgy, mint a tanulmányi eredményre. Alig tudom elképzelni, hogy egy magára valamit is adó tanár a rivaldafénybe kívánkoznék, háta mögé kanyarítva a gyereket. Merthát a címben feltett kérdésre (Mégis, kinek a rendezvénye7) elég egyértelmű a felelet: ez a rendezvény a gyermekeké. Pontosabban, azé a törekvésé, szándéké, hogy megtanulják szeretni, érteni, s ha lakozik bennük valamicske szereplési vágy, előadni a jó költészetet, irodalmat. Hogy nyitottá váljanak az értékek iránt. Ezzel együtt, vagy éppen ezért, ilyenkor a pedagógus is vizsgázik: az irodalom kimeríthetetlen tárházából milyen értékekre nyitja rá a nebulók szemét. A rendező szervek, a területi és egyéb választmányok, művelődési központok, szerveztek, a támogatók, a zsűrik, a kísérők, a konyha és a szállásadó, a pódium deszkái s a hiányolt mikrofon mind-mind felépítmény ehhez az alapozáshoz. Nem feltételezem, hogy ezzel Tankó úr ne lenne tisztában. Az általa hiányolt szöveggyűjteményeket nyugodt szívvel mellőzhetjük, a fent említett értékek okán s az irodalom, a magyar költészet végtelen gazdagsága miatt is. Mindenkinek szívügye, ízlésének a dolga, mit emel le a könyvespolcról, s egy irodalmat tanító pedagógusról nem tételezném fel azt a kiskorúságot, hogy szájába rágják, mit olvasson illetve olvastasson a gyerekekkel. Azért tanít irodalmat, hogy el tudjon igazodni az írott szó bozótosában, s ne valamilyen intézménytől várjon instrukciókat. S mint bátorkodtam mondani: ez a verseny a gyermekeké, az előadóművészeté, s ha K. K. azt írta, „a tavalyihoz képest minőségi javulást hozott a verseny", akkor azt úgy is gondolta. S azért a tavalyihoz, mert második éve éli külön életét a szavalóverseny Rimaszombatban, önálló rendezvényként (s hál' istennek, hogy ott, ebben nem különbözik a véleményünk), az összehasonlítási alap tehát csak a tavalyi verseny lehetett. Ha jövőre esetleg gyengébb lesz a színvonal, akkor az ideihez és a tavalyihoz képest. Summa summárum, én nem hiányoltam a pedagógusok jelenlétét Rimaszombatban, azt sem hiszem, hogy akik nem jöttek el, azokat hiányérzet kínozná, különben eljöttek volna, azokat a pedagógusokat pedig, akik évek óta fáradságos munkával készítik a tehetséges gyermekeket évente a szavalóversenyre, óva inteném a „központosított' értékrendtől. A drámapedagógia tanításán viszont valóban el lehetne mélázni, valahány anyanyelviiskolaleépítő minisztériumi próbálkozás és ordenáré mesterkedés ellenére. Talán a pedagógusszövetség fáradt funkciósaira vár ez a megtisztelő, nemes feladat? KÖVESDI KÁROLY KALAUZ A ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETÉHEZ