Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-26 / 120. szám, szerda

1993. MÁJUS 26. ÚJ SZÓ* KULTÚRA 6 LAUDÁCIÓ AZ ESTERHÁZY JÁNOS-EMLÉKÉREM ÁTADÁSAKOR KITÜNTETETT: A KOMAROMI JÓKAI SZÍNHÁZ Ha egy színház bemutat egy jeles (történelmi) személyiségről szóló drámát, lehet-e oka ez annak, hogy a színházat - nem sokkal később - az illetőről elnevezett díjjal, emlékéremmel tüntessék ki? Nem, önmagában semmiképpen. A Komáromi Jókai Színház esetében sem. Ennek ellenére néhány (másod)perce csak, hogy a szóban forgó színház képviselője az Esterházy János-emlékérmet átvette. Bár nem ismerem a döntés meghozatalának részleteit, a kurátorok elképzeléseit, valószínűnek tartom, hogy e megtiszteltetés nem Ébert Tibor barátom Esterházy-drámájának bemutatásáért érte a fennállásának immár ötödik évtizedébe lépett, meglehetősen göröngyös utat bejárt színházat. Vagy legalábbis nem csak azért. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy a Jókai Színház - beleértve (jog)elődjét, a komáromi Magyar Területi Színházat, illetve a két évtizedig annak kebelén belül működő kassai Thália Színpadot - Ébert Tibornak a (cseh)szlovákiai magyarság, magyarság-lét mártíriumot szenvedett politikusának alakját tágabb - egyetemes emberi?- összefüggésekbe helyező színpadi játéka nélkül is megkaphatta volna az Esterházy János-emlékérmet. Mire alapozom e meggyőződésemet? Abból indulok ki ugyanis, hogy az Esterházy című színpadi hősköltemény - hadd nevezzem most, egyetlen alkalomra így nem Esterházy Jánosról szól. Illetve csak érintőlegesen, vagy: minden látszat ellenére csak másodsorban róla. Ébert Tibor drámájának hőse ugyanis a (cseh)szlovákiai magyarság, az ő Esterházy Jánosában e töredék-nép testesül meg, melynek hét és fél évtizedes történelme során eposzi sors jutott osztályrészül, s történetének egyes szakaszai a legvéresebb görög sorsdrámák változatásságával zúdították rá a szenvedések, megpróbáltatások ezreit. Esterházy János gróf a megmaradás, a túlélésbe vetett keresztényi hit, a küldetéses emberi és nemzeti lét, egyidejűleg a nemzetek, népek kölcsönös megbékélésének, egymásrautaltságának eszméjét is valló tragikus hőse; a komáromi Jókai (illetve, korábban: Magyar Területi) Szinház a megmaradás, a túlélésbe vetett hit, a küldetéses emberi és nemzeti lét, egyidejűleg a nemzetek, népek kölcsönös egymásrautaltságának, megbékélésének elvét is indulásától magáénak tekintő szószólója. Esterházy is, s a most köszöntött színház is igazából az idő távlatában magasodnak csak fel, önként - s a Magyar Területi Színház esetében is nem egyszer a hatalommal szemben - vállalt történelmi szerep sorsfordító helyzetfelismerése tette végül is mindkettőt azzá, amivé a mi szemünkben - utódok, kortársak szemében - váltak. „Bennünket el akarnak szakítani a magyar kultúra gyökereitől s először talajtalanná, azután csehszlovákká tenni" - mondotta Esterházy János többek között, a prágai képviselőház költségvetési bizottsága előtt elhangzott, 1937. november 19-i híres beszédében. Hogy ez a magát nem kis cinizmussal demokratikusnak becéző totalitarizmus évei alatt sem sikerül(hetet)t a (cseh)szlovák nacionalista törekvéseknek, abban a komáromi (és kassai) színház érdemei letagadhatatlanok. Esterházy János fellépéseiből, beszédeiből, nyilatkozataiból, rendelkezéseiből tudni, milyen fontos, semmi mással nem pótolható szerepet tulajdonított egy nemzet (nemzettöredék) életében, kultúrájában a színháznak, a színpadról elhangzó, megtartó erejű szónak, igének. A komáromi komédiások e tekintetben minden vonatkozásban megfelelnek Esterházy elképzeléseinek, elvárásainak. Illyés Gyula még a kezdet kezdetén, de ugyanerre a küldetéses feladatra utalva, a következőt írta a Magyar Területi Színház emlékkönyvébe: „Olyan szép, olyan hősi munkát végeztek, mint Déryné kortársai. Szívből kívánom, hogy az elismerést, a dicsőséget, a jutalmat ne csak az utókortól kapjátok meg..." A Komáromi Jókai Színház Esterházy-emlékérme egyértelműen a kortársak elismerése az Illyés által emlegetetet szép, hősi munkáért. S bár a Jókai Színháznak - még előző nevén - a létezett szocializmus hatalmasságai is látványosan oda-odavetettek koncként - legfőképp önmaguk igazolására, egy álságos politikai-emberi színjáték részeként - egyegy elismerést, kitüntetést, talán az első, amit a Jókai Színház művészeinek soha, semmilyen körülmények között nem kell majd szégyellniük, ez a tiszta életű politikus grófról, Esterházy Jánosról elnevezett mostani. Köszöntöm a kitüntetetteket. TÓTH LÁSZLÓ Mint arról annak idején topunkban beszámoltunk róla ez idén március 14-én adták át Budapesten az Esterházy János-emlékérmeket, amelyekkel étert Tibor írót és a Komáromi Jókai Színházat tüntették ki. Fitep Tamás Gusztáv és Tóth László laudácíós szóvegei az ünnepélyes átadáson hangoztak el, de szerkesztőségünk, sajnos, csak nemrég kapta meg azok szövegét. KITÜNTETETT: EBERT TIBOR Ébert Tibor ma - amikor az Esterházy János-emlékérmet átveszi körünkben - az első, pontosabban a máig egyetlen, Esterházy Jánosról szóló színpadi mű alkotóját is ünnepeljük. Tévednénk azonban, ha ezt a munkát társtalannak tekintenénk a több műfajü író munkásságában. Noha az életmű egymástól tartalmilagformailag távol eső alkotásokat foglal magában - groteszk darabokat és illusztráló történeti drámát, szonetteket és az akusztikus költészet „szerzeményeit", egyperceseket és regényfantáziát - központjában a személyiség áll; olyan személyiség, akinek gyökerei éppen a szülőváros többrétegű hagyományába émek viszsza, s aki a legszívesebben és a legeredményesebben a gyermekkori élményekből és hatásokból építkezik. Ez önmagában nem volna meglepő, voltaképpen a neveléstudomány egyik régi közhelyének is tekinthetnénk. Ami szokatlan: ezeket a gyökereket jóformán csak az utolsó években fedeztük föl, s ez - noha a munkák értékét, Ébert eredményeit nem módosítják - számunkra különösen rokonszenves szemlélet alapján egységesíti az életművet. A gyermekkori emlékeknek köszönhetjük Ébert Tibor legismertebb, s az eddig megjelentek közül bizonyára legfontosabb művét, a Jób könyvét, e tényekből, adatokból, anekdotákból, képekből és emléktöredékekből megformált Pozsonyi regényfantáziát, amely úgy építi újjá a szemünk előtt a negyvenes évek városát, különösen a magyar töredék-társadalom kisvilágát, hogy otthon érzik magukat benne a kortársak, a közös emlékeket melengetők és azok is, akik először találkoznak ezzel a közeggel. S híven őrzi e munka annak a kis csoportnak a közösségtudatát is, amelynek éppen Esterházy János volt a vezére. Ebben az általam legpozsonyibbnak tekintett magyar regényben természetesen Esterházy egyik legnehezebb - és legfelemelőbb pillanata is szerepel. Persze úgy, ahogy egy kisfiú láthatta. A szerző kivételes időszakban - 1926-ban született ahhoz, hogy jóban és rosszban egyaránt részesülhessen Pozsonyban és környékén. Az előbbire talán elegendő megemlíteni tanárai, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső kitüntető barátságát az élet legfogékonyabb szakaszában - amely egybeesett a szlovák állam fennállásának éveivel - s az Albrecht-család vendégszeretetét. Az utóbbira pedig a rövid - ám a regény szerint annál tanulságosabb - időszakot, amit az ipolysági, a lévai és a pozsonyi börtönben adatott eltöltenie. Míg végül 1945-ben Magyarországra menekült. A Jób könyvében felszakadt emlékektől bizonyára egyenes az út Esterházy János drámájának feldolgozásáig, de visszatekintve láthatjuk az előzményeket is, amelyek a Jób...-hoz vezettek. Megemlíthetem itt második kötete, a Legenda egy fúvószenekarról címadó novelláját, s drámáinak történeti részét is. Fényesebb múltú színpadi munkáit amelyek közül Franciaországban is bemutattak kettőt - a századközép avantgardjának formanyelve jellemezte. De van a színműveknek egy párhuzamos rétegük is, amelyek hősei magyar történelmi személyiségek, s mindannyian a régi Felső-Magyarországhoz kötődnek. Ha végignézünk a névsorukon, bizonyosak lehetünk benne, hogy Ébert Tibort nem az utóbbi évek nosztalgiahulláma késztette az Esterházy-dráma megírására. E sorozat első főszereplője Bucatius János, a kassai főbíró, Bocskai István diplomatája, a magyar polgárosodás egy másik északi, s Pozsonnyal - a magyar kultúra nagy hasznára - olykor rivalizáló változatának képviselője. Második ide sorolható munkája, a Magyarország ékessége című hangjátékban a Rákóczi-szabadságharc idején Haliéból hazatérő tudósról szólva fogalmazza meg saját válaszát a sokat vitatott - s bizonyára rosszul feltett - kérdésre: kié Bél Mátyás? A Szonatina Bartók pozsonyi korszakát eleveníti föl, a kéziratban lévő legfrissebb dráma főszereplője - amint sejteni lehet - a Komáromot védő Klapka. E sor végén talán egyértelműbb, hogy Esterházyban - Ébert Esterházyjában - a sok évszázados hagyomány, az egyetemes szintig eljutó regionális kultúra szimbólumát láthatjuk. A kultúráról nem választva le most az erkölcsi értékeket sem. Ki kell térnem még egyetlen kérdésre, amely a dráma nyelvével, formai megoldásaival szemben támasztható. Az a típus, amire fönnebb utaltam az illusztráló történeti drámáé - a 20. század vonatkozásában éppen a történelem brutalitásainak következményeképp veszítette érvényét. Századunk embere sorsának tanulságait vélhetően hivatottabb az a drámatípus közvetíteni, amely a látomás, a groteszk és a görög tragédiákat idéző vonásokat feleselteti, s ellenhatásukból bont ki szituációt és jellemet. S éppen Ébert Tibor szemléletmódja, amely minden kérdésre a legmegfelelőbb formában akarja megadni a válaszokat, eredményezte, hogy az író nem e drámájáért, hanem életművéért veszi át az Esterházy Jánosemlékérmet. FILEP TAMÁS GUSZTÁV SZEGÉNYES PADLÁSSZOBA ÉS FÉNYŰZŐ JÉGPALOTA A HÓKIRÁLYNŐ A THÁLIA SZÍNHÁZBAN Manapság a klasszikus mese mitológiájára és erkölcsi rendszerére igen nagy szükség lenne. A sárkányok, lidércek, gonosz manók, boszorkányok szürrealista világa gyermekek millióiban oldhatná mindazt a feszültséget, szorongást és agresszivitást, amiről a lélektan és a pedagógia klasszikusai és modernjei könyvtárnyit kitevő kötetekben értekeztek. A mese manapság teljesen -kiveszne a nevelésből, ha nincsenek olyan szülők, akik a gyermekük kisgyermekkorát meseolvasással varázsolják csodássá, hogy mire a gyermek megtanul olvasni, maga folytassa ennek a „valóság égi másának" is mondható világnak a képzeletbeli építését. Ezek a szülők tudják igazán, mennyire bosszantó, ha a napköziben egy ilyen kisiskolást puszta kényelemszeretetből videofilmek nézésére kárhoztat a tanító néni. S még szerencse, ha természetes módon a mese és a valóság között szuverénül eligazodó gyermeket az effajta kényelemközpontú gyermekmegőrzés nem tántorítja el a mesétől. Ebben a helyzetben méltányolható igazán a kassai Thália Színház eltökéltsége, amellyel legalább kétévadonként bemutat egy-egy mesejátékot. Az meg főhajtást érdemel, hogy az ínséges időkben nem a mesejátékot iktatta ki a szűkítésre szorult játéktervéből. így aztán Jevgenyij Svarc Hókirálynő című mesejátékát - remélhetőleg - legalább két évadon át láthatják a szlovákiai magyar gyerekek. Nekik is, szüleiknek is szükségük van a mese adta reményre egy olyan világban, ahol a jómód, a gazdagság egyre inkább egyetlen mércéje lesz az embernek, mert sokak szerint csak az jelenthet sikert, boldogságot. Reményt emlegetek, hiszen életünk mostanság ennek a megfoghatatlan lelki csillogásnak a hiányát szenvedi. Egy reménnyel teli lelkű embert az különböztet meg egy reményét vesztett társától, hogy ő még képes környezetére is a derű fényét sugározni, képes a nehéz helyzetekben kivezető utakat keresni. A mese költészete, drámája és morálja nélkül aligha lesznek gyeremekeinkből a világ zűrzavarában saját értékrendjüket kialakító és aszerint élő felnőttek. Jevgenyij Svarc Hókirálynője sem a gazdagság és a szegénység antagonizmusára alapozódott, hanem a rossz és a jó több formában megjelenített, egyáltalán nem sematikus világlátásra és erkölcsi kizárólagosságra épített eredeti meséjére. A Dezsényi Péter rendezte Hókirálynő megmaradt ennél a drámaírói koncepciónál, s így a pontosan tisztázott gondolatiság és dramaturgiai konstrukcióhoz megtalálta a megfelelő színpadi játékstílust is. Egyetlen tévedésének a Mesemondó figurájának a többi mesealakhoz képest történt ellenstilizálása tekinthető. Hagyta ugyanis, hogy a gyerekeket elsőként megszólító Mesemondó szerepében Bocsárszky Attila a mese valóságában természetes viselkedésmóddal szemben deklamáljon, fontoskodjon és túljátssza szerepét. Ez az előadás elsősorban a mese szereplőinek természetes módon megvalósított színészi karakterizálásával tűnik ki. Az ilyen színészi játék nyomán a megteremtett figura elsősorban ember, jó és rossz, esendő és konok, buta és okos, földi lény vagy földöntúli valaki. Csak ezután mesemondó, holló, királynő, rabló vagy éppen kisfiú és kislány. Dezsényi Péter az egyetlen kivételtől eltekintve nem sétált be a mesejátékot rendezőkre leselkedő csapdába. Az összehangolt színészi csapatmunka nyomán a megjelenítő eszközök kellő pillanatokban a csodás történéseket és változásokat is katartikus egyszerűséggel prezentálják. Ehhez persze színészi fegyelem, összehangoltság szükségeltetik, mert a szinte csak funkcionálitásra kitalált díszlet nem Thirring Viola (Hókirálynő) és Fabó Tibor (Kei) az emberi döntés drámai pillanatában (Bodnár Gábor felvétele) teszi lehetővé az improvizatív jellegű, akció-reakció viszonyokból építkező színészi játékot. Ennél a kérdésnél mindenképpen el kell időznöm. Jozef Hasčák m.v. díszlete vitathatatlanul pratikusan működtethető. Ellenben éppen a kimért prakticizmusa révén a színészi játék kreatívan megjelenő elemeit szorítja viszsza. Ez a jellegzetesség nem egyedi a Thália Színház előadásainak sorában. A tájolás megszabta műszaki formák, a takarékos kiállítás és a színpad viszonylagosan kicsiny tere ebben az esetben a mesei realizmus tárgyakban való megszületését gátolja meg. Ennek ellenére a színészek - Fabó Tibor, Bajczi Adrienn, Gombos Ilona, Gyurkovics Mihály, Nagy B. András, Tóth Éva, Érsek György, Kassai Csongor, Sárközy V. Zsuzsa, Thirring Viola, Sz. Danyi Irén, Bocsárszky Attila jó csapatként teszik a dolgukat. Az így született figurák karakteresek, emberi léptékűek, visszafogottak és mindenekelőtt a mesék világában járatos gyerekek számára világosak. Dezsényi Péter rendezőként hisz a mesében, s a dramaturgiai pontosság nyomán egy olyan játékra ösztönözte színészeit, amelyben nincs helye a hazug tettetésnek, a nyelvöltögetős jópofáskodásnak és a felnőttek bugyuta gügyögésének. Márpedig a siker ennek a függvénye, hiszen a gyerekek ösztönösen vonzódnak az őszinteséghez, a kimunkált komikumhoz és az okos felnőttbeszédhez. A bemutatón mindez magával ragadta a gyerekeket. DUSZA ISTVÁN