Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-26 / 120. szám, szerda

1271 SPORT . ÚJ SZÓ, MA INDUL ÚTNAK A SZLOVÁKIAI ENSZ-KATONÁK ÚJABB EGYSÉGE 1993. MÁJUS 28. TUDJÁK, Ml VÁR RÁJUK Egyenruhájuk kheki színű, a sapkájuk viszont szokatlanul feltűnő, szinte égszínkék. „Hupikék törpikék" - ezt a nevet kapták Český Krümlovban. Szereden csak unproforistákként emlegetik azon utász zászlóalj tagjait, akik a ENSZ békefenntartó erőinek részeként ez év júniusától a.volt Jugoszlávia területén fognak szolgálni. 418-an vannak, 415 férfi és 3 nő. Ök, remélhetőleg, a béke katonái. Érettségi próba A szeredi laktanyában ez év februárja óta a szokásosnál is nagyobb volt a nyüzsgés. Miután Szlovákia vállalta, hogy Csehszlovákiához hasonlóan, kész részt venni az ENSZ békemissziójában, az UNPROFOR vezérkarától egy utászegység kiküldésére kapott felkérést. A jelentkezőknek, akik teljesítették az alapfeltételeket (a kétéves sorkatonai szolgálat letöltése, kifogástalan egészségi állapot, minimum középfokú végzettség, legalább alapfokú angolnyelv-ismeret, büntetlen előélet) különböző teszteken kellett megfelelniük. A kiválasztottak azután másfél hónapig tartó, kemény kiképzésen vettek részt. Április végén kanadai ellenőrök érkeztek Szeredre, akik az ENSZ-erők megbízásából arra voltak kíváncsiak, hogyan folyik a kiképzés, milyen a szlovák egység felkészültsége. Valószínűleg elégedetten távoztak, mert az első 97 emberből álló csoport még május elsején útnak indult, hogy előkészítse a terepet a többiek számára. Azóta már féltucat UN jelzéssel ellátott szerelvény gördült ki a szeredi vasútállomásról; s az utolsó ma, május 26-án indul útnak/a szlovákiai kéksisakosok kijelölt állomáshelyére a horvátországi Daruvárba. Itt lesz a szlovák ENSZ-alakulat stábjának a főhadiszállása. Maga az egység 30 km-re innen, egy Lipik nevű település közelében fog állomásozni. Ez itt már demilitarizált zóna; a szembenálló feleket elválasztó demarkációs vonal innen csak 15 km-re van... - Mi nem harcolni megyünk - kezdi magyarázatát Ján Minár főhadnagy. - Feladatunk, hogy az ENSZ-egységek részére utakat, hidakat, építsünk, de ránk vár például a területek aknátlanítása is. Ezenkívül a háború sújtotta területek lakosságának a romok eltakarításánál, kutak ásásánál, hidak, utak rendbetételénél fogunk segíteni. A legnehezebb munka azonban Boszniában Maslenica mellett vár ránk, ahol a szárazföld és a félsziget között, a tengeren keresztül, egy 325 méter hosszú pontonhidat kell építenünk. Hyen feladattal szlovák utászok még nem találkoztak. Ez lesz a mi érettségi próbánk. Nem harcolni mennek, de ki tudja mit hoz a jövő. Jugoszláviában olyan törékenyek a tüzszünetek... - Idegen országban, idegen emberek. ismeretlen körülmények között nem lesz könnyű dolgunk - ismeri be Volkovič László őrnagy is. Nehézfegyvereink nincsenek, csak az önvédelemhez szükséges golyószóró, pisztoly, valamint a golyóálló mellény és a sisak. Ennyiből áll a mi felszerelésünk, míg ott a 10 éves gyerekeknek is fegyverük van... Pénz vagy kalandvágy? A szlovákiai kéksisakos alakulat tagjai között szlovákok és magyarok, munkások és értelmiségiek, férfiak ós nők, magányosak és családosok egyaránt vannak. Vajon mi motiválta őket, amikor jelentkeztek: a pénz vagy a kalandvágy? - Azt hiszem, ez is, az is - véli Ján Minár főhadnagy. - Az egység tagjai között meglepően sok az olyan, aki korábban munkanélküli volt. Ezeknek az embereknek ez a szolgálat minimum 6 hónapra biztos, jói fizető állást jelent. (A sorkatona minimum 7 ezer koronát, Jugoszláviában 988 dollárt kap). Akárhogy vesszük, szép kis summa. Bár, ha belegondolunk, néhány „ügyes" vállalkozó keresi meg ennek a többszörösét is, s nem viszi közben naponta vásárra a bőrét! Mert hát mennyit ér egy ember élete? 1000 dollárt, 1500-at? S mi haszna a pénznek, ha az élet az ára? Zuzana Žitňanská zászlós egyike a három lánynak, akik a 415 férfi mellett bekerültek az egységbe. Ó hivatásos katona. - Tizennyolc éves korom óta a hadseregben szolgálok. Tetőtől talpig zöld vagyok - mondja nevetve a szimpatikus trencséni lány. Számára nem volt kérdéses, jelentkezik-e vagy sem. - Itt van előttem a lehetőség, hogy valami olyat éljek át, amire itthon nincs módon. Ezt a fiatal lányt a kaland vonzotta: a szülei hiába próbálták lebeszélni, csakúgy, mint a barátja. Ö így döntött. Volkovič László esetében viszont már nemigen lehet kalandvágyról beszélni. A galántai származású, negyvenes éveinek elején járó férfi huszonhárom éven és nyolc hónapon át a csehszlovák hadsereg hivatásos tisztje volt. Alezredesként szerelt le a múlt év decemberében, hogy aztán pár hónap múlva újra magára öltse az egyenruhát. De ezúttal az ENSZ-ét. - Nagyapám Pulában volt tengerész. Gyerekkoromban gyakran álmodoztam róla, hogy egyszer én is eljutok oda. Lehet hogy most sikerül? - mélázik el a magyar nemzetiségű tiszt. - Természetesen, nem ez volt a fő ok, amiért jelentkeztem. Tizennyolc éves koromtól a hadseregben szolgáltam, sok mindent megtanultam elméletben. Most itt a lehetőség, hogy tudásomat a gyakorlatban is kipróbálom. Bármikor meggondolhatják magukat Elnézve a Jugoszláviából érkező tudósításokat, beleborzong az ember, mennyi borzalom, mennyi szörnyűség történik ott nap mint nap. Vajon ez a 418 ember tudatában van-e mindannak a veszélynek, amit ez a küldetés hozhat számukra? Vajon félnek-e attól, ami rájuk vár? - Persze hogy félek - feleli Zuzana Žitňanská. - De azért nem fogom magam meggondolni, sem most, sem később. Nekem, hivatásos katonaként, minden eshetőségre fet kell készülnöm. Egyébként fatalista vagyok. Meggyőződésem, hogy a sorsom úgysem kerülhetem el. - Azt hiszem, egy kevés szorongás mindannyiunkban van, de ez természetes - válaszolja teljes nyugalommal Volkovič László. - S meglehet, ott ez a szorongás még erősebb lesz. De mindent meg lehet szokni. Azt is, hogy az embert valaki puskával a kezében figyeli, azt is, hogy a nap huszonnégy óráján keresztül résen kell lenni, hogy nem bízhatunk senkiben, a tízéves gyerekben és a nyolcvanéves aggastyánban sem. - Egyébként bárki, bármikor meggondolhatja magát - mondja Minar főhadnagy. - A szolgálati idő hat hónap. Aki előbb haza akar jönni, megteheti, csak meg kell fizetnie az útiköltséget, nemcsak a sajátját, de azét is, aki majd a helyébe lép. Szereden ugyanis a távozásunk után újabb egység kiképzése veszi kezdetét. Mementó Volt egy fiatal, huszonéves fiú. Szerette az életet, a jó hecceket, a szép lányokat. Egy becsapódó gránát szilánkja ölte meg - valahol Horvátországban. Igor Rigó a szlovákiai kéksisakosok első halottja. - Ez a tragédia mindannyiunkat megrázott - mondja Volkovič László. - Egyben mementó is: felelősek vagyunk magunkért éppúgy, mint másokért. Azért megyünk oda, hogy segítsünk megakadályozni a további vérontást. Ha csak egy emberen segítünk, már volt értelme... S. FORGON SZILVIA Tetőtől talpig zöld vagyok..." Az utolsó hazai terepszemlék egyikén Volkovič László Méry Gábor felvételei Irány: Duravár Amikor tudomásunkra jutott, hogy a Dunaszerdahelyi Magyar Tannyelvű Egészségügyi Szakközépiskolában - az Egészségügyi Minisztérium utasítására - ismét felvetődött a szlovák nyelvű osztály létesítésének kérdése, 1993. április 18-án a helyszínen érdeklődtünk a fejleményekről. Dr. Siposs Éva, az iskola igazgatója beszámolt arról, hogy ha a szlovák anyanyelvű jelentkezők megfelelnek a felvételi követelményeknek, a minisztérium osztályt engedélyez számukra. Abban az esetben viszont, ha az érdeklődés kisebb lesz, a létszám feltölthető magyar jelentkezőkkel, s így egy „vegyes" osztály jön létre. Ebben az osztályban, persze, az oktatás szlovákul folyna. Nem tagadta, nem örül ennek a megoldásnak, tart a felesleges nemzetiségi problémáktól, a politikai harcoktól s nem kevésbé a biztosan jelentkező súrlódásoktól, ütközési pontoktól... Amikor lezajlottak a felvételik, majdnem össze is állt az új vegyes együttes. Kíváncsiak voltunk a végeredményre mi is. Sajnos, az igazgatónő nem kívánt nyilatkozni Nekünk. Mert a smenás kollégát (Ľubo Lazový) mégis fogadta. Az újságíró ÁPOLNÁK A SZLOVÁK ÉS A MAGYAR BETEGEKET ÉRETTSÉGIJÜK LESZ - ÉS MUNKÁJUK? LÁTOGATÁS A DUNASZERDAHELYI EGÉSZSÉGÜGYI SZAKKÖZÉPISKOLÁBAN kihasználta az adódó alkalmat, s 1993. május 17-én megjelentetett egy cikket a következő felcímmel. Ki nem engedi a szlovák gyerekeknek, hogy anyanyelvükön - otthonukhoz közel - tanuljanak? Nem akarjuk részletesen értékelni a megjelent írást, de iskolapéldája annak, hogyan lehet tájékoztatás helyett félretájékoztatni s beletaposni (páros lábbal) az iskola pedagógusainak, növendékeinek becsületébe. A szerző többek között rámutat arra, hogy a magyar iskolában, bár kötelezően oktatják a szlovák nyelvet, idegen nyelvként kezelik. Kételkedik az igazgatónő szavaiban, aki szerint a nővérek oktatása megfelelő, megállják helyüket a fővárosi kórházakban is, !ia netán vétenek egyegy ragnál. „Megható" a kolléga aggálya, hogy „vajon a tiszta szlovák környezetbe kerülő nővérek képesek-e dolgozni?! Mert amikor az orvosokkal, a beteggel beszélnek, amikor az igényes adminisztrációt vezetik, s a kórlapokkal dolgoznak, minden szó nagyon fontos...!" A szerző az önmagának feladott költői kérdésre, sajnos, nem kereste a választ. Ha elment volna a szlovák kórházakba, beszélhetett volna - anyanyelvén - sok fónóvérrel, ápolónővel, akik bizony a magyar iskolák padjait koptatták. S talán azt is megtudta volna a jól tájékozott kolléga, hogy a kórlapokba a nővér, miután elvégezte az orvosok által előírt műveleteket, annyit ír csupán: elvégezte (vykonané). Persze, a riport célja nem a valós helyzet feltárása volt. Igy láthatott nyomdafestéket a következő fejtegetés: - A szlovák nyelv ugyanis a magyar tannyelvű iskolában kötelező érettségi tantárgy. Ha a diák le akar érettségizni (vagyis jogot szerezni arra, hogy hivatását gyakorolhassa), le kell tennie az érettségi vizsgát szlovákból is. Ha nem tud szlovákul, nem lenne szabad leérettségiznie." A riport megjelenését követően ismét beszélni szerettünk volna dr. Siposs Évával. A fejleményekre nem kívánt reagálni. Néhány kollégája ugyan beszédesebb volt, de véleményt (névvel) nem nyilvánított senki. Annyit viszont közöltek, hétfőn megkezdődnek az érettségik, személyesen meggyőződhetünk a végzősök nyelvtudásáról. Nem tudom, hogy hétfőn reggel a lányok blúza vagy az arcuk színe volt-e fehérebb. Kora reggel úgy tűnt, hogy a vizsgadrukkot nem oldja fel sem a tanárok biztató mosolya, sem a nyugtató szavak. Reszketett is rendesen Kardos Zsuzsa és Lukács Szilvia keze tételhúzás közben ... S eleinte még a hangjuk is elelcsuklott, amikor Zsuzsi Janko Kráľ és Samo Chalúpka forradalmiságát, Szilvia pedig a hviezdoslavi realista ábrázolást elemezte. A Zólyomból érkező dr. Zuzana Tretiakovának, a bizottság elnökének - bár az első feleletek után még nem értékelhetett - a reagálásából látszott, nincs különösebb baj. Megfigyelhettük, hogy amikor Zsuzsi a környezetvédelem fontosságáról beszólt, - bár az egyszerűbb kifejezési formákat, mondatszerkezetet választotta - elmondta a lényeget. Szilvia feleletében az ifjúság gondjaira mutatott rá, miközben a munkanélküliségről is beszélt. Felkészülten, érthetően. -Ez bizony sok végzős gondja - világosított fel Longauer Ilona pedagógus. - A lányok zöme nem lesz képes elhelyezkedni az egészségügyben. Bár a kis kórházakban szükség volna munkájukra,nem képesek megfizetni őket. -Ez a mi legnagyobb gondunk - mondott véleményt dr. Siposs Éva igazgatónő -, nem pedig az, ki mit ír rólunk. Mert bármi volt, van és lesz, a felmerülő problémákat mindig nekünk, itt helyben kell megoldanunk A diákjaink érdekeit védve PÉTERFI SZONYA