Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-21 / 116. szám, péntek

KULTURA ÍÚJSZÓM 1993. MÁJUS 21. TALÁN KÖZÜLÜNK VALAKI? BEAUMARCHAIS FIGARO HÁZASSÁGA A JÓKAI SZÍNHÁZBAN A nézőtér leié nyitott színpad mindig titokzatos. Egyszer hívogat: nézd meg néző, derítsd lel a helyszínt, ahol a történések az ember sorsából, jelleméből, érzéseiből és gondolataiból következnek! Ugyanakkor riaszt is: az ottani események majdan a kifürkészhetetlen jövőt, a néző lelkébe és tudatába rejtett ismeretlent emelik a színjátékba. Nincs kortina, nincs halk suhanás. A játék egy hosszú szempillantásnyi sötéttel kezdődik... De előtte még a néző barátkozik a megsejthetetlennel, a titok jövőidejűségével. S amikor a színpadi tér objektumainak látványa keltette titokzatosság már elmúlna, feltűnik a színész, s a nézőben általa felsejlik a színház metafizikája. A színészen a huszadik század legidőtállóbb két ruhadarabja: a ballonkabát és a széles karimájú fekete kalap. Városlakó polgárok, faluból metropolisokba kerülő parasztivadékok, művészek és stricik, bankhivatalnokok és bankrablók, vigécek és titkosrendőrök, vidéki zuglapírók és hollywoodi sztárok viselete. Megáll a szempillantásnyi sötét után derengő színpadi félhomályban, néz, néz, majd elkezdi a zseniális felvezető monológot Beaumarchais Figaro házasságának első jelenetében. Iglódi István rendezői expozíciójában Mokos Attila, a Figarót játszó színművészeti főiskolás több mint jelenség, mert innentől kezdve ez az előadás maga is mérföldkő. Elsősorban és meghatározó módon — ami az Iglódi rendezte előadás lényegéből ered — a színészi játékba sűrített rendezői gondolat révén. A Figaro házassága ennek nyomán úgy jelenik meg a Komáromi Jókai Színház színpadán, mint az emberi faj önironikus mosolygása legkézenfekvőbb kapcsolatán, amiben a világ teljessége sűrűsödik. A férfiak és a nők szerelme a világ teremtése óta isteni adomány és büntetés, amiből következik nagy kettőssége is: mennyei és pokoli volta. Beaumarchais mesterművének a korabeli társadalmi viszonyok konkrétságán túl éppen ennek a kapcsolatnak a bonyolult ábrázolása adja meg értékállóságát. Mokos Attila Figarója közöttünk járó plebejus-polgár, aki tudatában van képességeinek, tudásának, de ezekhez erkölcsi értékrendel is párosít. Ez a Figaro nemcsak öltözködésében, de viselkedésében, modorában és erkölcsében is időtlen, s ezért mai. Maiságának legfeltűnőbb ismérve az esendőség, ami a színész játéka egészének komikus és tragikus árnyalataiból tevődik össze. Amit Mokos tud, azt tudja Dósa Zsuzsa, a Suzanne-t játszó másik végzős főiskolás. Színésznőként ő fogékonyabb a szerep lírai elemeire, amelyeket mégsem az érzelgősség, hanem a szerelem szelíd és vad hullámzásának szintjén képes eljátszani. Dialógusaik minden esetben túlnőttek a szerepértelmezés köznapiságán. Az a színésztechnika, amelynek birtokában vannak, elsősorban a két színházunkban eddig alig fellelhető kreatív színészet kultiválását teszi lehetővé. Suzanne jellemének sokszínűsége ilyetén egyben az egyéniség változásait is mutatja Dósa megformálásában úgy talál el Figaro lelkéhez, hogy közben önmagát védi meg Almaviva gróf szerelmi önkényétől. A két fiatal színész szövegen túli játéka, a leheletfinom érzelmi és gondolati váltások jelzik: végérvényesen befellegzett két színházunkban a szerepreprodukálásoknak. Ezt az állítást erősíti meg Boldoghy Olivér játéka is, aki Almaviva grófként tudatosan hagyta el a külsőségeket, s amikor egy-egy ruhadarabot vagy parókát magára vett, mint emberi gyarlóságának tárgyi kivetülésein kacagott a közönség. Az így megformált Almaviva inkább volt szeretettelen férfi, aki szerelemvadászként igyekezett csillapítani a hasonló, de mégiscsak alapvetően különböző lelki éhségét. Iglódi István rendezésében meghatározó az érzelmek tisztasága, az erkölcs, az egyén esendősége és a társadalmi környezet ellenében is érvényesíthető plebejusi tartás. Ez az előadás úgy szól éles társadalmi összeütközésekről, hogy mindegyre az erőszak ellen beszél. Iglódi színpadi komikuma már elemeit tekintve sem készlet harsány kacagásra. A színpadon csupán annyit hagyott meg a manapság oly könnyű sikert hozó helyzetkomikumból, amennyit Beaumarchais darabjában a dramaturgiai pontosság és következetesség megkívánt. Ami mosolyogtató, nevetlető, kacagtató vagy röhögtető, az egyben intim rádöbbenés is a néző részéről, (gy aztán igen hamar keserű önirónia váltja fel a pillanatnyi ellazulást, önmagunk tragikomikuma ér utói bennünket az előadás folyamán. Önismeretünk függvénye, hogy a rendező által pontosan kigondolt befejező jelenet „világosban sötét" játszadozásában felismerjük-e valamikori kicsinyes bosszúvágyunkat, szabadjára engedett ösztönéletünket vagy csupán Figaro hűségéért, Suzanne tisztességéért izgulunk. Figaro, Suzanne, Almaviva gróf és a Grófné négyeséből igazából nemcsak a vígjátéki történet szerint válik ki a Mák Ildikó játszotta Grófné. Az őt szerelmével ostromló Cherubint megformáló Kukola József a vígjátéki színészet összes sablonos bohózati eszközét beveti. Igy Mák Ildikóra a fiatal színészhármassal szemben ez a külsőségekből építkező színészi játék is sokszor vísszahúzóan hat. Mák játékfellogása nem azonosítható a három fiatal színészével, ennek ellenére hitelesen formálja meg a Grófnét. Kukola József viszont nem először él ezekkel a lejáratott színészi sablonokkal. Ha egy férfiszínészt a szerep alapján a komikus helyzetekben olykor női ruhába bújtatnak, nem sokat tehet, de a legrosszabbat akkor teszi, ha a manapság oly divatos transzvesztitaként jelenik meg. Ebben az esetben ugyanis nem a komikus szituáció, hanem a játék történésének valóságától teljesen idegen figura uralja a cselekményt. Miközben a főszerepekben remekeltek a fiatal színészek, a tapasztalnészetnek azt a válfaját művelik, amelynek eredményeként felejthetetlen figurák születnek. Nélkülük aligha lenne az iglódi István rendezte Figaro házassága kiegyensúlyozott, a színpadon egymástól elkülönülő két színészi iskolázottság ellenére is egységes stílusú előadás. Egy színházi produkció azonban soha sem lehet tökéletes, ha a díszlettervező és a műszaki gárda nem képes belesimulni a játék folyamatába. Történt ugyanis, hogy Hajdú László m.v. díszleteinek egyes elemei, a jeleneteket követő helyszínváltásokkor igen nehezen illeszkedtek egymáshoz. Ennek következtében a műszakiak többször is hosszasan zavarták a színészeket. Nem tudom, ilyen esetben igazán a színház kulijai és a színpadmester tehetnek-e a dologról. Fábikné Nagy Erzsébet jelmezei jól szolgálták az előadást és a színészeket. A bevezetőben kiemelt határozott szándékú rendezői gondolatol közvetítő kalapra és ballonkabátra, valamint Figaro mai ruháira is ez a megállapítás érvényes. örülnék, ha a Figaro házassága a Komáromi Jókai Színház ma már Dósa Zsuzsa (Suzanne), Mokos Attila (Figaro) és Mák Ildikó (Almaviva grófnő) az előadás egyik jelenetében (Nagy Teodor felvétele) tabbak megmutathatták nagyszerű karakterszínészi képességeiket. Németh Ica Marcelinája sok rokonságot mutatott a fiatal hármas játékával. Aligha véletlenül, hiszen mindannyian ugyanannak a főiskolának a padjait koptatták. Dráfi Mátyás olyan Antoniót varázsolt a színpadra, akinek a grófi udvarnál eltöltött élete is elénk vetült. Még az a kósza gondolat is felmerült, hogy Fanchette, a lánya, véletlenül nem Almaviva féltestvére-e, annyira óvta erkölcsét. Ebben a szerepben Kecskés Marlka a színház stúdiósa nyújtott igencsak jó mértékkel szabott alakítást. Holocsy István (Bartolo, az orvos), Farkas Tamás m.v. (Bazilio zenetanár), Pőthe István (Don Gusman de Hübele) és Varga Tibor (Pedrillo, a gróf lovásza) a szígyakori ötvenes sikerszériáinak egyikét érné meg. Feltétlenül hosszabb eszmefuttatást kíván majd az a tény, hogy a most már az igencsak karakteres színészi játékstílussal jelentkező fiatalok miként hatnak a két évtizedig belterjes rendezői szemléleteket kiszolgáló tapasztaltabb pályatársaikra, különösen azokra, akik saját hibájukon kívül nem szerezhettek szakmai képesítést. Mindenesetre elgondolkoztató tény: a Beke Sándor igazgató által jó érzékkel meghívott vendégrendezők is látják ezt a különbséget. Örömteli viszont, hogy a színpadon mindannyiszor sikerül áthidalniuk ezt a „nemzedéki ellentétet", s csak remélni lehet: soha nem lesz e ténynek társulaton belüli ellentét az eredménye. DUSZA ISTVÁN Kis NYELVŐR RÉGIÓ Az utóbbi két-három év egyik legnagyobb karriert befutott szava a régió. A rendszerváltást megelőző időkben csak elvétve találkoztunk vele, ma pedig már a közéleti és a publicisztikai nyelvhasználat jellemző elemévé vált (nemcsak a magyar, hanem a szlovák nyelvben is). Beszélünk például keletközép-európai régióról, ezen belül a Kárpátok Eurorégióról; a Csemadok anyagaiban a nyugati és keleti régióról olvashatunk; megalakult a Csallóközi Régió, de hallottam már ezeket a kifejezéseket is: palóc, bodrogközi, csilizközi régió. Azt mondhatjuk tehát, hogy a 'táj, tájék, övezet, terület' jelentésű, latin eredetű régió szavunk manapság elvileg bármilyen terület megnevezésére alkalmas, s csak az adott szövegkörnyezet igazít el bennünket a tekintetben, pontosan mire vonatkozik. Régió szavunk elterjedésében nyilván közrejátszott a megváltozott politikai helyzet is: egyre nagyobb szerephez jutnak az állampolgári kezdeményezések, ezen belül mind jelentősebbé válik az egyes vidékek, területek közötti természetes és évszázados kapcsolatok felélesztése. Napjainkban tehát kialakulóban van a régió szónak egy sajátos jelentése, melyet így írhatunk körül: bizonyos vidékeknek, településeknek a mesterségesen kialakított adminisztratív alakulatokon (országok, kerületek, megyék, járások stb.) átnyúló tömöi ülése, mely létrejöhet csak egy állam, de akár több állam területén is. Mivel egészen új nyelvi fejleményről van szó, egyelőre nem tisztázott az e szót tartalmazó kifejezések írása: egyszer kisbetűvel, máskor meg nagybetűvel leírva olvashatóak (pl. keleti régió, Csallóközi Régió, Kárpátok Eurorégió). A kétféle írásmód nyilván különbségekre, a szerveződés hivatalos (intézményesített) vagy nem hivatalos jellegére utal. A nagybetűs írás azt jelzi, hogy az egy adott területen belül levő megyék, járások, városok, falvak stb. között intézményesített kapcsolat alakult ki. A kérdés az, hogy ezek a kifejezések a tulajdonnevek mely csoportjába sorolhatók: intézménynévnek vagy földrajzi névnek tekinthetők-e. A régió főnév jelentése (terület, vidék) alapján a megye, kerület, járás, grófság stb. típusú szavakhoz áll közel, tehát egyfajta földrajzt köznévnek tekinthető. Köztudott, hogy a földrajzi nevek esetében csak az államalakulatok nevében írunk minden szót nagy kezdőbetűvel, a kisebb adminisztratív egységek, államrészek megnevezésében viszont a megye, járás, bánság, terület, grófság stb szavak kisbetűsek. Ebből következik, hogy a Csallóközi Régió típusú kifejezésekben a régió szót elvileg kis kezdőbetűvel kellene írni. Mi a helyzet azonban a több állam szomszédos területein kialakult régiókkal? Talán úgy kellene őket írni, mint az államalakulatok nevét, vagyis minden szót nagybetűvel kellene kezdeni? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása a nyelvészekre vár. Ezzel a helyesírási problémával azonban mindenképpen foglalkozni kell, ha állandósul a régió szó sajátos jelentése, s nem csak divatjelenségről van szó. Tapasztalatom szerint ugyanis ezzel a szóval akkor is találkozunk (mégpedig elég gyakran), amikor nem mutatható ki a már említett többletjelentése, pl. amikor egyszerűen a járás, kerület, tájegység neve helyett áll Nemrég részt vettem egy tanácskozáson, ahol egyetlen felszólalásban ötször hangzott el a régió szó, s mindig más területtel kapcsolatban. Valószínűleg nemcsak nekem, a többieknek is nagyon oda kellett figyelniük a beszélőre, hogy mikor melyik területet említi. A tanácskozáson egyébként mások felszólalásában is előfordult ez a szó, néhányszor az adott járásra, máskor pedig egy közeli magyarországi megyére vonatkoztatva. A divatszavak elterjedését általában újdonságuk segíti elő. A régió esetében ehhez még az is hozzájárult, hogy latin eredetű lévén, a köztudatban a művelt, választékos kifejezésmód elemeként élt. A gyakori használat azonban még a legeredetibb, legválasztékosabb szót, kifejezést is elszürkíti; egyazon szó folytonos ismétlése a szöveget egysíkúvá teszi, vagyis a divatszó alkalmazása éppen az ellentétes hatást váltja ki, mint amilyent el akartunk érni. A bodrogközi, galántai, Garam-menti, Győr-Sopron megyei stb. régió helyett beszéljünk továbbra is a Bodrogköz-ről, a Galántai járásról, a Garam-menti területről, Győr-Sopron megyéről, a régió szót pedig használjuk ott, ahol valóban szükség van rá. SZABÓMIHÁLY GIZELLA ÚJ SZERVEZET MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK VILÁGSZÖVETSÉGE Budapesten az elmúlt hétvégén megalakult a Magyarok Világszövetségének Képzőművészeti és Iparművészeti Társasága. Célja, hogy a világ bármely táján élő és alkotó magyar képzőművészeket, iparművészeket, szakírókat és műpártolókat önálló jogi személyként egyesületbe fogja össze. Fekete György, a magyar kultuszminisztérium helyettes államtitkára szerint az egyesület lehetővé teszi majd, hogy a magyar alkotók találkozzanak egymással, továbbá egymás művészetének megismerését vagy akár a közös alkotómunkát is. A társaság székhelye a budavári Szentháromság téri palotában lesz, amely a Csoóri Sándor vezette Magyar Kultúráért Alapítvány tulajdona. A magyar képzőművészek világszövetsége az alakuló gyűlésen megválasztotta az egyesület tisztségviselőit és elfogadta az alapszabályt. A társaság elnökévé nagy szavazati többséggel Kő Pál szobrászművészt választották meg a jelenlévők. A pénteki alakuló ülés után szombaton már előadásokkal és vitával folytatódott a magyar képzőművészek találkozója. Sümegi György művelődési minisztériumi főosztályvezető beszédében úgy vélekedett, az újonnan alakult társaságnak szinte kötelessége lesz kezdeményezni a magyar művészek találkozóit, hogy megismerhessük a műtermek valóságát Stockholmtól Budapesten át egészen Bukarestig. Sok szó esett az 1996-os budapesti világkiállításról is, s az azzal kapcsolatos művészeti teendőkről. Sz. Kürti Katalin igen fontosnak tartotta, hogy 1996-ra kész legyen a Magyarországon kívül élő magyar művészek teljes adattára. Tamás István pedig a külföldön működő magyar intézetek kiállítási lehetőségeit ismertette meg az alakuló közgyűléssel. KOKES JÁNOS, Budapest SCRIPTOR FÜZETEK Új vállalkozásba kezdett a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt., olvashatjuk a Magyar Hírlap május 11-i számában. Kötve a századelő nemes hagyományaira, amikor az újságírás csúcsait olyan nevek fémjelezték, mint Ady Endre, Juhász Gyula, Móra Ferenc vagy a „kávéházi" írók (Karinthy Frigyes, Nagy Lajos, Szép Ernő), a kiadó hasznosnak látja napjaink és a közelmúlt publicisztikájának legjavát kötetek formájában megjelentetni. A hír szerint a közeli napokban jelennek meg a Scriptor füzetek alábbi kötetei: Váncsa István Körutazás Amnéziában, Gyurkovics Tibor A Szent Bal, R. Székely Júlia Hátsó pöfl, Brenner György Tizenötmillió. A kiadói tervben szerepelnek Megyesi Gusztáv, Kovács Zoltán, Csatár Imre, Borenich Péter, Bakonyi Péter, Sumonyi Papp Zoltán, Bodor Pál, Nyerges András, Nádra Valéria kötetei, de további írókkal is szerződést kötöttek, például Kertész Ákossal, Szálé Lászlóval, Szabó Györggyel és másokkal. A Scriptor sorozat füzetei a szétszórtan, itt-ott megjelent — irodalmi igényű — publicisztikák gyűjteménye kíván lenni. A kötetekből kiderül, hogy az egymás mellé szerkesztett cikkek nem részek összességeként kerül az olvasó elé, hanem új egészként, minőségileg mássá áll össze a szétszórt publicisztika. (y)