Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-19 / 114. szám, szerda

5 RIPORT ÚJ szól 1993. MÁJUS 19. HOGY KERÜL A CSIZMA AZ ASZTALRA, ÉS HOGYAN LENIN AMERIKÁBA? HARC A NÉPEK TANÍTÓJÁÉRT • ÉJSZAKÁK VLADIMÍR ILJICS GYOMRÁBAN • A FORRADALMÁRT ÁTKÉPEZIK BECSALOGATÓNAK • HALÁLT ÍGÉRTEK A POLGÁRMESTERNEK Élt egyszer egy Uljanov, Lenin lett belőle, aki kiforgatta sarkából a világot, vagy legalábbis annak nagy részét. Ô volt a forradalmár és lett a népek tanítója. Végül szegényt elvitte csúnya betegsége. Bebalzsamozták, kiállították, és az emberek milliói járták bámulni. Múzeumok százaiban mutogatták a vele kapcsolatos tárgyakat és azok másolatait, versekbe, dalokba foglalták nevét, hivatalokban, iskolákban lógott a falon (festményként, fényképként), ahogy azt rímbe szedte Vlagyimir Majakovszkij, és persze a tereket is az ô szobraival díszítették. A kommunizmust építő országoknak azonban egyszercsak elegük lett a szocializmusból, hitelüket vesztették a marxisták, tanaik zúzdába kerültek, és a rengeteg szimbólum is, beleértve Lenin ilyen-olyan képmásait. Mindez aránylag csendben, feltűnés nélkül történt, ám... Poprádnak is volt egy Leninje. 1977-ben a Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság pályázatot irt ki, melyet Emil Venkov bolgár származású, nálunk élő szobrász nyert meg. Mivel nem volt pénz, a szerződést a művésszel csak 1982-ben írták alá. Hat évig tartott az ötméteres Lenin elkészítése. A szerző egymillió-kétszázezer korona honoráriumot kapott, a bronzba öntésért egymillióval többet fizettek, és a tér kiképzése, a talapzat megmunkálása további kilenc millióba került. Az akkori városatyák a szobrot a kórház elé állíttatták. Attól fogva minden ünnepségnek a tér volt a színhelye, ott zajlottak az úttörőavatások, ott tették le az esküt a kiskatonák, bár a városlakók közül sokan morogtak, mondván, inkább parkot kellett volna létesíteni, mert a kórházba a forgalmas útról behallatszik a zaj, beszáll a por ós az autók kipufogóiból az égett benzin bűze. - 1988. augusztus 4-ét sohasem fogom elfelejteni - mondta a Gerlach Szálló pincére, amikor nála is érdeklődtem, tud-e valamit a szobor sorsáról. - Akkor a bárban dolgoztam, éjfél után egy zajos, ittas társaság érkezett. Sok volt a vendég, és én mondtam nekik, hogy nincs annyi hely, ahányan vannak. Félrelöktek, közben felborítottak egy asztalt, és - no, nem részletezem. Amikor rendre akartam utasítani őket, kikérték maguknak, mondván, ók a Lenin-szobor alkotói, most leplezték le. és nekik okuk és joguk van ünnepelni. Azt találtam válaszolni, hogy engem Lenin elvtárs nem érdekel, én a bárért vagyok felelős. Másnap behivattak kihallgatásra, és utána még néhányszor. Az volt a szerencsém, hogy a levegőben már érződött a változás szele, mert ha ez az ötvenes években történik, biztos bedutyiznak. Két évvel később, májusban hatalmas darukkal leemelték Lenint a talapzatról, és ügyei-bajjal elszállították a szeméttelepre. Ott nyaralt, vészelte át a telet, mígnem valaki felvetette: pénzt kellene csinálni belőle. Értékét akkor hivatalosan 3 492 487 koronára becsülték (sohasem fogom megérteni, hogyan lehetett ennyire pontosan kiszámítani!). Mivel 1991. május 1-től a szobor a városé lett, a városi hivatal elöljárói úgy döntöttek, azé lesz a pénz, aki túlad a nyűggé vált műalkotáson. Felvették a kapcsolatot a kassai vasművel. Az százezerért átvette volna beolvasztásra. Ennyiért azonban mégsem akarták odaadni. Anton Danko, a téli stadion igazgatója ügyes ember, az idei jégkorong-világbajnokságon ó volt az egyedüli szlovák, aki a jégre léphetett - bíróként. Végül ő kötötte meg az üzletet, 13,5 ezer dollárért. A vevő: Lewis Carpenter. A poprádi gimnáziumban oktat angolt. - Mit kezd Leninnel Amerikában? - kérdeztem. - Ô hozza majd a pénzt. Seattleben van egy építőipari vállalatom, néhány telkem. Az egyiken most építik a szlovák éttermet; innen vittem a terveket, itt szereztem be a belső kiképzéshez a tárgyakat. Ha minden jól megy, nyáron nyitunk. Lenint az útkereszteződésre állíttatom, ô csalogatja majd be a vendégeket. Nálunk attrakciónak számit, 'udom, sokan eljönnek, hogy megbámulhassák. Azt a telkemet Vörös térnek neveztem el. - Miért éppen Szlovákiát szemelte ki átmeneti otthonának? - Amikor tudomást szereztem a bársonyos forradalomról, azt mondtam magamban: azt az országot látni akarom. Iderepültem, és keresztül-kasul beutaztam. A Magas-Tátra annyira elbűvölt, hogy elhatároztam, egy darabig itt élek. Hogy mégse tétlenül, felajánlottam szolgálataimat a gimnáziumnak. Szívesen fogadtak, nagyon jól érzem itt magam, sok barátra tettem szert. így ismertem meg Danko urat is. Egyik beszélgetésünkkor elmondta a Lenin-gondokat. Erre én elhatároztam: megveszem a szobrot. Bolondnak nézett, mégis üzlet lett belőle. Sokan kevesellték ajánlatomat, de végeredményben senki sem adott érte többet, így az enyém lett. Hazaszállítása, felállítása további harmincezrembe kerül, dollárban, de nem bánom. Carpenter úr egyszerűen, amerikai módra képzelte el a dolgokat. Azonnal átutaltatta a pénzt, és gondolta, viheti a portékát. Fogalma sem volt róla, hogy ez nem olyan egyszerű, az elszállításhoz rengeteg papírra, igazolásra, engedélyre van szüksége. Egy évig folyt a tulajdonos és a hivatalok közti huzavona, míg - éppen ottlétünk napján - mégérkezett a kultuszminisztérium levele: Venkov Leninje nem műemlék, ki lehet vinni az országból. Ha ezt az engedélyt nem adták volna meg, akkor Carpenter úrnak vissza kellett volna fizetni a dollárezreket, ami bizony elég nehezen ment volna, mert közben a stadion igazgatója autót és számítógépeket vásárolt a pénzen. Hogy azonban Lenin „távozása" mégse legyen sima, a városi hivatalba is érkezett egy levél. Ján Madáč, polgármesternek címezték. Tudatták vele: ha nem akadályozza meg, hogy a szobrot elszállítsák, meggyilkolják családtagjait, és a levegőbe röpítik hivatalát. A levelet nem írták alá, viszont lebélyegezték: a kommunista párt városi bizottsága - Poprád. Am a polgármester nem ijedős, nem akar visszakozni, azt tartja, az üzlet meg van kötve, neki már semmi köze az ügyhöz. De ne higgyék, hogy Lenin több mint két évig haszontalanul heverészett a szeméttelepen. Egy hajléktalannak adott otthont. Gondoltam, megnézem magamnak. Kiballagtam a Stráže nevezetű negyedbe, egy falu határába, melyet később Poprádhoz csatoltak. Errefelé szétszórtan márcsak néhány elhanyagolt családi ház van, poros az út, és sok a gaz meg a szemétkupac. Megtaláltam a bekerített telepet. A kapu ugyan zárva volt, de a kerítés egyik nyílásán mégis bejutottam; gondolom erre közlekedett a hajléktalan is. Ott volt a szobor is, félig-meddig el volt takarva zsákokkal, papírokkal, s hogy ezeket el ne vigye a szél, valaki öreg ajtókat, fadarabokat, deszkákat rakott rájuk. A lábán keresztül beleláttam Vlagyimir Iljics gyomrába (ez sem adatik meg mindenkinek). Egy öreg matrac volt benne, egy rozoga szék, néhány kidobott gumiabroncs, néhány lábas, üveg. Letelepedtem a szobor tövébe és vártam. Abban reménykedtem, viszszajön lakója. Vagy egy óra múltán jött is egy férfi, gondoltam: no, ez az én emberem. De nem, a telepőr volt. Mondom, mi járatban vagyok. -Arra hiába vár, már elment. A múlt nyarat itt töltötte, nappal csavargott, mert a bronzot túlságosan átforrósította a nap, de estére mindig visszajött. Nem lehetett vele beszélni, csak bámult rám, nem válaszolt. El akartam küldeni, féltem, hogy felgyújtja ezt a sok szemetet, és akkor nekem gyűlik meg a bajom, de ö csak maradt. Hát hagytam. Télire aztán eltűnt. Most áprilisban megint itt volt, de valaki feljelentette, úgyhogy aztán rendőri kísérettel kellett távoznia. Biztos elengedték, mert azóta már néhányszor járt itt. De most csak ritkán jön, lehet hogy jobb helyet talált magának. Anton Dietrich a hajléktalanok kurátora. Nála próbáltam felfedni az ismeretlen kilétét. Ö is csak hallomásból tud róla, náluk nincs a nyilvántartásban, mert különben a hajléktalanoknak a város adott egy öreg bérházban három fürdőszobás lakást, kilenc ágyat. Dietrich úr azt javasolta, menjünk el oda, mert a csavargók ismerik egymást, hátha nyomra vezetnek. A ház előtt legalább húsz roma ácsorgott, beszélgetett, körülöttük gyerekeik hancúroztak - hát kérdezősködtem. Látásból ismerték, de hogy kicsoda és hová lett, nem tudták, mert: - Fura egy ember volt az, soha senkivel sem beszélt - mondta az egyik sovány agg. Ezek után az volt az elképzelésem, hogy legalább megszerzem a szobor fényképét, egy olyan felvételt, amelyen még Lenin ott áll teljes pompájában a téren. Voltam a városi hivatalban, a járási lap szerkesztőségében, a könyvtárban, a múzeumban, az antikváriumban, az iskolákban, körbejártam az újságosbódékat, hátha akad egy régi képeslap, de csak az időmet vesztegettem. Három év múltán egyetlen kép sem maradt arról a szoborról, amelyre Poprád nem is olyan régen annyira büszke volt! Hazafelé utazva jutott az eszembe, hogy Emil Venkovnak biztos lesz fotódokumentációja. Felkutatása egy detektív dicséretére válhatna. Nem volt nagy kedve a találkánkhoz, végül kötélnek állt. - Milyen érzés, hogy szobrát Amerikába szállítják? - Nézze, én egy pályázatot nyertem, és a szerződés értelmében megcsináltam a munkát. Különben ez az egyetlen szocialista jellegű munkám. Azok közül, akik ma elítélnek, akkor sokan szívesen lettek volna a helyemben. Engem az egész ügy nem érdekel. Én megkaptam a honoráriumomat, ezzel számomra az ügy le van zárva. - Talán mégis vigasztaló, hogy nem olvasztják be, és ezután is valahol az emberek nézegetik majd? - Szakmai szempontból ma sem tartom rossznak, és nem is szégyellem. Felkeresett Lewis Carpenter, adjak tanácsot, hogyan szállíthatná haza a szobrot. Mondom neki: szakszerűen szét kell fűrészelni, óvatosan becsomagolni, aztán összeforrasztani és felállítani. Megkért, vállaljam el ezt a munkát, és addig maradhatok a családommal Amerikában, ameddig csak akarok. Nemet mondtam, történjék ez már nélkülem. Különben remek fickó, fél órára jött, és két napig maradt nálam. Azóta is tartjuk a kapcsolatot... Ha minden igaz, Vlagyimir Iljics Lenin szobrát ezekben a napokban Rotterdamba szállítják, onnan hajó viszi az Egyesült Államokba. Persze, ha valami nem jön közbe, mert nálunk ez sohasem tudható. Tény, hogy sok embernek elmúlik a fejfájása, ha az óceánon túl tudja majd a népek tanítóját. És az is lehet, hogy sokak lelkét melengeti a tudat, hogy Lenin mégis él - örökké... OZORAI KATALIN E. V. felvételei Amikor Lenin hátat fordított Poprádnak - erös acélhuzalt kötöttek a derekára, és a dam leeresztette a limlom közé. Ő most már az enyém - örvendezett Lewis Carpenter. LAPSZÉLEN JELENTÉS TÁBLAÜGYBEN Nem hagyott annyiban a dolog, s egy adódó alkalommal elmentem Budapesten a Lónyai utcába, Andrej Ferko glosszája nyomában, hogy lássam azt a Horthy-emléktáblát, amelyet bizony a szlovák író soha nem láthatott a volt református gimnázium, a mai közgazdaságtudományi egyetem falán. Hoszszas kutatás után találtam aztán egy táblát, az épület előcsarnokában, amely arról tudósít, hogy az iskolát Horthy kormányzósága alatt Ravasz László püspöksége és ki tudja kinek a minisztersége idején kik építették. A tábla tehát az építők és az építtetők emlékét hirdeti, s az egykori kormányzó neve egyszerűen korszak-jelzés. Ilyen táblát a hajdani királyoktól a tegnapi nagyságokig Szlovákia-szerte is találni ugyancsak tetemes számban. Andrej Ferkót akkor különben személyesen a budapesti csehszlovák nagykövet igazította helyre, ő azonban később is ragaszkodott ahhoz a kényszerképzetéhez, hogy a magyar fővárosban emléktáblát emeltek Horthy nak. Föltehetően az az újabb cáfolat sem fogja előítéleteiben megingatni, amelyet a Literárny týždenník legújabb száma közölt Ivan Mrva tollából. Mrva arra a kihívásra reagál, amelyet Ferko a szlovákiai PEN-hez intézett, hogy ugyan miért nem tiltakoznak egy magyar történelemtankönyv ellen, amely Horthyt ábrázoló fényképet közöl, amint 1938-ban fehér lovon áthalad a komáromi hídon. Ebből Ferko azt a következtetést vonta le, hogy a jelenlegi magyarországi iskolákban „naďmaďarorság' propagandája zajlik, s újra érvényes a „tót nem ember" ideológiája, amely kifejezés - Ferko szerint - azt jelentené szlovákul, hogy „nemaďar nie je človek". Mrva először is kiigazítja a nyilvánvaló fordítási tévedést, majd hozzáteszi, hogy az ilyesfajta kiszólások a világon mindenütt léteznek, „főleg az alacsonyabb árszínvonalú vendéglőkben, rendes mennyiségű alkohol elfogyasztása után". S azt is kimutatja, hogy Ferko forrása egy Nový čas-beli hírecske, a könyvet nem is láthatta, mégis elegendő volt számára, hogy a ,,J. V. Sztálin újságíró-díj kitüntetettjének stílusában" azonnal ítéletet mondjon a mai demokratikus Magyarországról. „Ferko figyelmeztet Štefan Moravčík nyilatkozatára, hogy a lövöldözés a tankönyvekben kezdődik - folytatja Ivan Mrva, s hozzáteszi -, a lövöldözés az újságokban is kezdődik, különösen az Andrej Ferko stílusában írott cikkekkel." Nos, nem hiszem, hogy Andrej Ferkót ezentúl a tények tisztelete fogja jellemezni. Jó tudni azonban, hogy vannak olyan szlovák tollforgatók, akik szükségesnek tartják a hamis tények, hamis fényben előadott látszatok helyreigazítását. Még magyar ügyekben is. Még akkor is, ha csaknem biztosan kockáztatja a Ferko-család valamelyik tagjának támadását. Még jó, hogy a szlovák hetilap hajlandó leközölni az ellenvéleményt, Ivan Mrváét. Még jó, hogy vannak még örömök! (brogyányi)