Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-19 / 114. szám, szerda

1993. MÁJUS 19. ÚJ szól KULTÚRA 6 TÓTH LÁSZLÓ f JA NEM SZABAD SZÓLANI SZABADON" Néhány vonás Csontos Vilmos 1945-1948 közötti portréjához* Csontos Vilmos Benešhez Miért haragszol reám, s mért vagyok Elítélt, és miért tagadsz meg engem, A magyart — aki itt nőtt —, s hagyod, Hogy menjen?! Sőt útját sepred: lépjen, fusson. Nem számít: célja, hogy merre vezet? Tovább élni, itt — az ősi jusson — Nem lehet?! Vállamon bús évek nehezülnek, S ha távozom: nem bánja senki se? A fecskék is őszkor így repülnek Messzire. Elindulunk hát, kietlen őszbe, Új fészket rakni talán még tudunk. Vagy talajtalanul, s mindörökre Szétfutunk? Már keringünk csak a fészek körül, De a te arcod örömtől ragyog: Örülsz, hogy kivágatnak tőből A magyarok. (1947) Csontos Vilmos (1908) a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom ismert nevű, ám korántsem meghatározó jelentőségű lírikusa. Egész életét lalun élte le, távol az irodalmi-szellemi központoktól; az induláskor szüntelenül Adyt idéző, olykor már-már Adyt utánzó, későtjb egyértelműen Sinka István és Erdélyi Józsel nyomdokaibán járó költészete vitán leiül a nép írók, parasztírók rokonává avatja őt. Verseiben a daltorma, a ballada, a népköltészeti ihletés és a magyaros verselés kerül túlsúlyba. Első verseskötete (Magyar ugaron, 1932) huszonnégy éves korában jelent meg, amit a második világháború végéig még további kettő követett (Üzentek értem, 1936; Tovább kell menni, 1941), s 1934-ban Üzent a föld címmel két lévai írótársával, Agárdy Zsigmonddal és Sass Jánossal közösen is kiadott egy verseskötetet. A háború éveiben megjárta az orosz frontot, súlyos betegség dönti ágynak, visszakerül a hátországba, majd kalandos úton megszökik, hazamegy a falujába, Garamsallóra, bujkálni kényszerül. Életének, pályájának első feléről Gyalogút című önéletrajzában számolt be részletesebben a hetvenes évek elején (az 1972-ben megjelent emlékirat 1988-ban új, átdolgozott kiadásban is napvilágot látott), mely költőnk közvetlenül a háború napjaival kapcsolatban is tartalmaz néhány — az általánosságokon és a közismert történelmi lények ismételgetésén, sajnos, csak egy-két mondat erejéig túllépő — utalást. 1945 szeptemberében — lévén hogy „civilben" asztalos volt — társaival együtt Csontos Vilmost is kivezényelték a csatai vasúti (fa)híd építéséhez: itt éri őt až első deportálások híre: „Az egyik délben megjelent közöttünk a csatai és az oroszkai komisszár — írja erTŐI önéletrajzában —, s felszólították a községekből ott dolgozó embereket, hogy akiknek a nevét felolvassák: álljanak külön. A listán szereplőkkel közölték, hogy másnap reggel útnak indítják őket új munkahelyükre Csehországba. Aki megtagadja az engedelmességet, államellenes cselekmény miatt bíróság elé állítják. Nagy zúgolódás támadt. A komisszárok csendőrökkel fenyegetőztek. Estefelé híre jött, hogy a környező községekben is hasonló a helyzet. Nem mertünk hazatérni, kél éjszaka a közeli lekéri majorban aludtunk, ismerősöknél." Verset mind a háború alatt, mind pedig ezekben a „zúzmarás" években lényegében folyamatosan írt. Ezekből az opuszaiból későbbi válogatott köteteibe is fölvett néhányat. (Az 1956-os Kell itt a szó című többet, az 1968-as Csendes lobogással, illetve az 1978-as Dalol a föld címűbe kevesebbet.) Koncsol László tehát teljes joggal hivatkozott Csontos Vilmosra is, amikor példákat keresett a „hallgatás éveinek" mítoszát tagadó, a (cseh)szlovákiai magyar írás(beliség) folyamatosságát, folytonosságát hangoztató, e nemzeti kisebbségi literatúra addig általánosan elfogadott korszakolását kiigazító tanulmányához. Csontos Vilmos ezen időszakban született, kötetben (is) megjelent versei többnyire költőnk háborús élményeit, otthona utáni vágyódását, illetve az új élet eljövetelébe vetett hitét szólaltatják meg. Az előbbiek közül az 1944-ben keletkezett Jaj, Szikince... című, balladikus szépségű verse, illetve az ugyancsak 1944-es keltezésű Ősz van felétek az emlékezetesebb, míg az utóbbiakra talán az „Új holnap jön tegnapodra, / S új ház épül a romokra!" reménykedését legtisztábban megfogalmazó, 1945-ben íródott Testvér, vigyázz! a leginkább kézenfekvő példa. Csakhamar rá kellett azonban döbbennie neki is, hogy a remélt „új holnap" egyelőre továbbra is csak álom marad a csehszlovákiai magyarság számára. Megütközve olvassa az egyik zselizi üzletben kifüggesztett táblát: „Ne beszélj magyarul!" Az eset verssé formálódik a tolla alatt: a címében is e felhívás szövegét idéző opusz — mely az ismertebb Benešhez mellett Csontos másik olyan verse, melyben közvetlenül a csehszlovákiai magyarságot éri sérelmek, megaláztatások élményét dolgozza fel — ez idáig. Koncsol Lászlóéhoz hasonlóan, elkerülte Csontos költészetének és a csehszlovákiai magyar írásbeliség adott szakaszával foglalkozók figyelmét. (Igy e sorok írójáét is, aminek következtében a vers mind a Szélén az országútnak..., mind pedig a Mint fészkéből kizavart madár... című antológiákból kimaradt. Pedig a „Ne beszélj magyarul!" költőnk a második világháború utáni első verseskönyvében, az 1956-ban megjelent Kell itt a szó címűben is megtalálható. A versben Csontos „költőt tagadó" kornak nevezi a kort, melyben él, s melyben a „tél hava" hull még „a bátrak szivére", s nagy elszánással határozza el, hogy inkább a hallgatást, az elnémulást választja, ha már szava, dala úgysem szólhat szabadon: „Ha nem lehet, ha nem szabad Szólani szabadon, Lantom, húrod legyen szakadt, S hallgasson el dalom." A szóban forgó vers 1947. október 23-án íródott, öt nappal korábban készült el a már említett, s a korral kapcsolatban gyakran idézett Benešhez, mely a Kell itt a szó-ban még Óh, Beneš! címen szerepel. A Benešhez-ben Koncsol „a kezdődő diaszpóra drámájának pontos képeit" látja felvillanni, megfogalmazódni, s dokumentumértékénél fogva ezt a poétikailag korántsem hibátlan verset mi is a kérdéses kor egyik fontos írásbeli megnyilatkozásaként értékelhetjük, amely hetven-hetvenöt esztendő (cseh)szlovákiai magyar irodalmának egyik alapélményét, a talajvesztettségtől való félelmet is példás hitelességgel önti verssorokba: „Vállamon bús évek nehezülnek, S ha távozom: nem bánja senkise? A fecskék is őszkor így repülnek Messzire. Elindulunk hát, kietlen őszbe, Új fészket rakni talán még tudunk. Vagy talajtalanul s mindörökre Szétfutunk?" Sokakhoz hasonlóan Csontos Vilmos is hihetetlennek találja a lakosságcsere, azaz a (cseh)szlovákiai magyarok Magyarországra való áttelepítésének hírét, s kiábrándultan szemléli a körülötte zajló eseményekel. Pozsonyba utazik, ahol a magyar konzulátuson megtudja, hogy ők is rajta vannak a háborús bűnösök listáján: „Hát ilyenek a háborús bűnösök, mint mi?" — tette föl önéletírásának tanúsága szerint a kérdést magának. Valószínűleg ugyanehhez a pozsonyi útjához kapcsolódik az az 1946. december 21-én, a pozsonyi magyar meghatalmazott hivatalában dr. Ravasz Károly jelenlétében jegyzőkönyvezett helyzetjelentése is, amelyben a következőkről számolt be: „A zselizi járásban levő Garamsalló községet december 17-én zárták körül és a magyarok közmunkára való elszállítása 19-én lejeződöll be. Összesen 44 család került elszállításra. A dobolásnál nyíltan áttelepítésről, nem pedig közmunkára való elvitelről beszéllek, bár a kijelölés közmunka behívóval történt. Csontos István 60 év körüli beteg ember a vonatban meghall és Párkánynánán tették le Garamsallótól 30 km-re." Garamsallóról a csendőrök Kisölvedre mentek, ahonnan 19-én kb. 20 családot szállítottak el. A csendőrök borozgatás közben azt mondották, hogy 18-a után szabadságra mennek és az áttelepítést január 6-a után lógják folytatni." Ezzel a vallomásával költőnk is csatlakozott azokhoz a százakhoz, ezrekhez, akik leveleikkel, beszámolóikkal, vallomásaikkal segítették a magyar (és a nemzetközi) szervek munkáját, hogy minél teljesebb képel kaphassanak a csehszlovákiai magyarság helyzetéről. Pozsonyból hazatérve. Csontos Vilmos asztalosszerszámait és minden személyes holmiját bepakolja egy szekrénybe, azzal, hogy „ha menni kell, hát indulhassak". Egyébként is örömnmei menne: „Pozsonyból hazajövet családomban leírhatatlan csüggedést okozott a hír. Én másképpen reagáltam a dologra: csak engedjenek ki az országból, szerszámaimmal, örömmel megyek — elég a terrorból, a fojtogató benesi légkörből!" Csak sajnálható, hogy a költő ez időben írt feljegyzéseinek, verseinek zömét egyelőre nem ismerhetjük: kéziratos formájukban várnak további sorsukra: „a háború utáni verseket megtaláltam, egész füzettel... — írta 1992. június 1-jén kelt levelében e sorok szerzőjének. — Azonban ezek még nem kerültek nyilvánosságra, talán nem is érdemelnek nyomdafestéket? Nem tudom Már nemigen érdekelnek..." Hasonlóképpen sajnálható az is, hogy önéletírásának egyik kiadásában sem szól részletesebben sem a Pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatalban tett látogatásáról, sem pedig a közvetlen környezetében történtekről. Igy önéletírása arra vonatkozóan sem ad felvilágosítást, hogy neki magának végül is hogyan sikerült elkerülnie a deportálást, illetve az áttelepítést. * Fejezetek a szerzőnek a Kalligrarn Kiadónál a közeli napokban megjelenő, Elfeledett évek című tanulmánykötetéből. ** A költő 1992. június 1-jén kelt, e sorok írójához címzett levelében ezzel kapcsolatban már úgy tudja, hogy Csontos Istvánt nem holtan, hanem betegen tették le Párkánynánánál a vonatról, ami azonban mit sem változtat vallomásának hitelességén, igazságtartalmán. — T.L.megj. LISTÁK ÉS ÉRTÉKEK O

lvasom az Élet és irodalom legújabb, 18. számában, mi jelent meg tavaly a magyar irodalomból külföldön. Azaz, milyen regényt, elbeszéléskötetet, költői teljesítményt tartottak arra érdemesnek, hogy európai vagy világnyelvre lefordítsák és megjelentessék irodalmunk színe-javából. Nem tudom, persze, a lista tartalmazza-e valamennyi külföldön kiadott magyar szerző művét. Valószínűleg nem, mert ugyanez a felsorolás már megjelent a lap 13• számában is, érkezett is rá reagálás: Ana Okrouhlá nehezményezte, hogy kifelejtették Esterházy Péter Kis magyar pornográfia című művét, amely csehül is, szlovákul is megjelent a pozsonyi Gemini Kiadónál. Levelére Váncsa István válaszolt, megköszönve a kiegészítést. Mit ad isten, a 18. szám ugyanazt a kiegészítetlen listát közli — valószínűleg a nyomdai átfutás miatt. De nem is ez a lényeg. A Szerzői Jogvédő Hivatal irodalmi ügynökségének közvetítésével külföldön kiadott művek lajstroma így is elárul egy s mást a magyar irodalom külföldi megítéléséről és fogadtatásáról. Divatokról, s persze, arról is, mely szerzők műveit „futtatják" külföldön, avagy hogyan működik a szelekció egyik-másik országban. Vajon a lobbizásnak vagy a fordítói odafigyelésnek köszönhető-e egy irodalmi érték megjelenése a külföldi könyvpiacon, s mely országokban van befogadóképesség a magyar próza iránt? Prózát említek, mert a listából kiderül, hogy mindössze két verskötet jelent meg magyar költőtől (Kalász Mártontól és Radnóti Miklóstól, német, illetve angol nyelven) külföldön. A legfordítottabb szerző, talán nem meglepetés, Esterházy Péter, akinek regényeit (Kis magyar pornográfia, A szív segédigéi, Ki szavatol a lady biztonságáért, valamint egy novellaválogatás) hét nyelven (szlovákul, csehül, dánul, hollandul, lettül, spanyolul, olaszul, franciául) adták ki tavaly, s van olyan ország (Hollandia), ahol csak őrá kíváncsiak a magyar írók közül. Örvendetesnek mondható Márai Sándor (Vendégjáték Bolzanóban, Zendülök) francia kiadása, s hogy Ottlik Géza Iskola a határon című regénye végre olaszul is olvasható. A legérdekesebb talán mégis a lett nyelven kiadott szerzők névsora (Esterházy, Hajnóczy, Mészöly, Nádas), ami nagyrészt a fordító ízlését tükrözi; mind a négy kötetet Lima Zihare fordította. A választék azonban meglehetősen féloldalas: a tíz nyelvre lefordított könyvek csak tizenhárom magyar író műveit tartalmazzák, s még ezek közt is találunk krimit és okkultizmust. A legelgondolkoztatóbb talán mégis az a tény, hogy az évtizedeken keresztül deklarált hídjaink leroskadni látszanak: cseh nyelven mindössze Kristóf Attila A dadogó gyilkos, szlovákul pedig Szepes Mária A mindennapi élet mágiája című kötetei jelentek meg, illetve a már fentebb említett Esterházy-kötet. Az ember nem is tudja, büszke legyen-e a magyar olvasóközönség befogadóképességére és nyitottságára (amely egy idő óta valószínűleg szintén torzabb képet mutatna), vagy szomorkodjék afölött, hogy míg például a nyitrai diákok egy felmérés szerint Havelt, Kunderát, Hrabali, Vaculíkot olvasnak (eredetiben is), addig ez a cseh és szlovák olvasók és a magyar irodalom viszonylatában nem mondható el. S a többi szomszéd? A listáról (amely meglehet, foghíjas) teljesen hiányzik például Ausztria, Lengyelország, Románia, Jugoszlávia, hogy csak a legközelebbieket említsük. S még egy nem egészen elhanyagolható jelenség szúr szemet: meglehetősen furcsa dolog, hogy a magyar írószövetség Sütő Andrást jelölte Nobel-díjra a magyar tollforgatók közül, ugyanakkor Esterházyt, Galgóczit, Márait, Ottlikot, Mészölyt, Nádast ismerhetik a külföldi olvasók. Lelki szemeim előtt már látom, milyen lázasan keresnék Sütő műveit az angolok, amerikaiak, a japánok, s riadtan kérdezgetnék, ki ez a magyar író, nem romániai? Feltéve persze, ha megkapná a díjat, aminek meglehetősen kevés az esélye, hiszen Románia felfedezésének nincs kerek évfordulója, mint volt tavaly Amerikának. (kövesdi)