Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-31 / 75. szám, szerda

1993. MÁRCIUS 31. ÚJ szól KULTÚRA 6 HAMLET OSZTRÁK RENDEZŐVEL - KASSAI MÓDON MAGYAR SZÍNÉSZEK SZLOVÁK SZÍNPADON Shakespeare műveit általában akkor viszik színpadra, amikor a történelemben is drámai feszültség sűrűsödik. Közép-Kelet-Európában most is ilyen időket ólűnk, ez alól Szlovákia sem kivétel. A kassai Állami Színház művészeti vezetése sem tagadja, hogy a dán királyfi történetét, a Hamletet éppen ezért játsszák. Anton Nekovar, a csehül is jól beszélő, kiváló osztrák rendező vitte színre, s az előadásnak az is érdekessége, hogy a Thália Színház három művésze: Dudás Péter — Horatlóként, Bocsárszky Attila — Marcelluszként, illetve a norvég századosként, Fabó Tibor pedig Bernardóként vendégszerepel benne. Lényegében először történt meg, hogy a kassai Állami Színház színpadán magyar színészek is megszólalnak szlovák produkcióban. Darina Poldaufovát, a színház drámai részlegének művészeti vezetőjét — aki mellesleg a dán királynőt, Gertrudot alakítja a darabban — arról kérdeztem, mi késztette őket a Hamletet játszó színészgárda ilyetén összeállítására. — Nézze, Kassa a polgárok városa. Ebben a városban különböző nemzetiségű lakosok élnek. Itt a szlovákoknak soha nem voltak problémáik a magyarokkal: közöttünk nem volt és nincs is viszálykodás! Szeretném, ha megírná — és az ország más területein is tudatosítanák —, hogy mi egyazon társadalmi klímában élünk és a nyelvi különbség nem akadályozhatja meg közeledésünket. A legnagyobb hibának azt tartom, hogy igazából nem ismerjük egymást. Természetesen, más a kassai szlovákok viszonya a magyar kérdéshez, mint azoknak a szlovákoknak, akik élő magyart soha nem láttak. De hogy a kérdését is megválaszoljam, el kell mondanom, az utóbbi időben a mi társulatunk eléggé meggyengült — egyrészt azért, mert többen nyugdíjba mentek, másrészt olyanok is akadtak, akik a szabad foglalkozású színészi státuszt választották, és megváltak tőlünk. A Hamlet viszont sokszereplős darab, és kellő játéktudással rendelkező színészeket igényel. Bevallom: először arra gondoltunk, hogy Pozsonyból hívunk vendégművészeket, de eszembe jutott, hogy hiszen a kassai Thália Színházban is van olyan színész, aki a pozsonyi színiakadémián végzett, és feltételeztük, hogy a többi szí nész között is vannak olyanok, akik a szlovák nyelvet kellő szinten bírják. Elmentünk utánuk, beszéltünk velük, szerződtettük őket, és nagy megelégedéssel mondhatom, hogy egy cseppet sem csalódtunk bennük. Teljesítményüket.a közönség és a kritika is elismeréssel fogadta. Peter Rašev, a Hamletet alakító főszereplő: — Én nagyon örülök, hogy találkoztam ezekkel a fiúkkal a Tháliából. Most már nemcsak kollégák, hanem barátok is lettünk. Lassan már harmadik hónapja van műsoron a Hamlet és ez alatt az idő alatt én a Thália Színházban sokkal többször megfordultam, mint azelőtt tizenöt év alatt összesen. Magyarul ugyan nem tudok, de a Tháliának a legutóbbi bemutatóját, a Bolha a fülbe című vígjátékot nagyon élveztem, végig nevettem, mert a színészek teljesítménye a helyzetkomikumok megoldásában egyszerűen zseniális volt. Szinte az egész szlovák társulatunk ott volt és tapsoltunk nekik. Kár, hogy a magyar nyelv olyan nehéz, mert én is szívesen szerepelnék a Thália színpadán. A Thália Színház ifjú neveltjei közül Bocsárszky Attila végzett a pozsonyi színművészeti főiskolán. Diákévei alatt a pozsonyi operaház mellett, a Redutban többször is fellépett. De vajon okozott-e számára gondot, hogy Kassán egy Shakespeare-darabban kell szlovákul játszania? — Tapasztalatból tudom, teljesen más dolog szlovákul beszélni a színpadon — elmondani egy adott szöveget —, mint a civil életben fogalmazni. Ha tudod a nyelvet, végül is nincs gond. Az Állami Színház felkínálta lehetőségnek örültem, mert egyenest a Rómeó és Júliából léphettem át a Hamletba, ós érezhettem, hogy ez az osztrák rendező mennyire másként nyúl Shakespeare-hez, mint Usztics Mátyás, aki nálunk a Rómeót rendezte. Anton Nekovar kezdettől fogva tudta, mit akar, teljesen felkészülten jött a próbákra. Mint rendező nagyon sokat adott a látványra: tükrökkel, fényekkel, árnyékokkal dolgozott, teljesen újszerű képi megoldásokkal, ami végül is jól sikerült, de a figurák közötti viszonyok kidolgozására már valahogy nem jutott elég ideje — nekem legalábbis ez az érzésem. Mindemellett, a próbák izgalmasak voltak, jó volt együtt dolgozni — és egy cseppet sem volt gond, hogy ki milyen nemzetiségű. Olykor magunk között, persze, viccelődtünk. Van egy kép, amikor a Hamletet alakító Rašev — aki mellesleg apai ágon bolgár — és mi, a három tháliás vagyunk a színpadon, és rávesszük Hamletet, hogy bosszulja meg apja gyilkosát — nos, ezt a jelenetet a rendező tréfásan osztrák-magyar jelenetnek nevezte el. Minden udvariaskodás nélkül, valóban, őszintén mondhatom: jó volt együtt dolgozni a szlovák kollégákkal. Jó hangulatú próbáink voltak, összebarátkoztunk, megkedveltük egymást. Ebben a politikai helyzetben, ami most van, végül is ki más, mint legalább azok Bocsárszky Attífe az emberek tartsanak össze, akiken úgymond: az „ország" szeme. ' Fabó Tibor: — Először történt meg életemben, hogy teljesen más színházi nyelvi közegben léptem fel, jóllehet a magyaron kívül találkoztam már más nyelvi közeggel a színpadon. — Ezt hogyan értsem? — Úgy, hogy egyes darabokban olykor a Thália színpadon is vannak idegen nyelvi betétek. Legutóbb, a Bolha a fülbe című komédiában például elég sok spanyol szöveget kellett mondanom. — Ezek szerint te akár egy spanyol színházban is tudnál játszani? — Spanyolban talán igen, mert jól bírom ezt a nyelvet, és már angolul is egész tisztességesen megtanultam. Hogy most itt lehetünk a szlovák színpadon, ennek ón elsősorban az erkölcsi oldalát emelném ki: az egészben az a szimpatikus, hogy végre aktívan tudunk együttműködni, s a kapcsolatunk problémamentes. Úgy érzem, anyaszínházunk jó hírnevét öregbítjük ezzel. Dudás Péter: — A nyelvi ismeretek elsajátítása egyáltalán nem idegen tőlünk, viszont a kiejtés színpadi begyakorlásának nagyon fontos szerepe van. Szeretném hangsúlyozni, hogy e téren is kellő segítséget kaptunk a szlovák kollégáktól. Szükségünk is volt rá, mert ennek a bensőséges, közös erőfeszítésnek lett az az eredménye, hogy a bemutató — majd az azt követő előadások — után, akik nem ismertek bennünket, nem akarták elhinni, hogy mi magyar színészek vagyunk. Meggyőződésem, hogy ezt az együttműMAJDNEM EGY EMBERÖLTŐVEL KÉSŐBB ALAIN ROBBE-GRILLET A KUKKOLÓ CÍMŰ REGÉNYÉRŐL Vajon ki ismeri ezt a furcsa nevű franciát, s még inkább (elsősorban) regényeit? Alain Robbe-Grillet az idősebb nemzedék kiválósága (szül. 1922ben); regényíró, esszéista és filmrendező. Forgatókönyvei közül (A halhatatlan; A gyönyör fokozatai stb.) mindössze a Tavaly Marienbadban (1970) találja meg az utat a magyar olvasókhoz; szintén lefordítatlan Az új regényért című tanulmánya is. Prózai munkásságából ugyancsak töredékes írói arckép bontakozik ki, hiszen gazdag tárházából (A féltékenység rései; A találka háza; Egy New York-i forradalom tervezete stb.) mindeddig csak három mű-regény tolmácsolását tartották lefordításra érdemesnek: az Odipusz-legenda modern változatát elbeszélő A radírokat (1975), a lélektani elemezést különböző terek és idők egymásba játszásával helyettesítő Útvesztőt (1971), valamint A kukkoló (1992) című regényét. Ez utóbbi mű harminchét év után (1955-ben írta) először jelent meg teljes terjedelmében magyarul, bár a Voyeur-ből A francia „új regény" című 1967-es antológiában egy hoszszabb részlet Kéjleső címen napvilágot látott. A kisregény a „nuovo román" kristálytiszta esztétikájának esszenciája, hiszen hőseinek tudatában a jelenbeli történés, a múlt emlékképei, valamint a jövőben várható és elképzelt események keverednek egymással. Törekvéseiben némiképp a szimultaneizmus abszorbeálódik, mint ahogy szerepet kap az abszurd is, amely mintegy túlhajtott valóságban egyrészt bizarr összefüggéseiben, másrészt pedig nemegyszer a megmagyarázhatatlan „tényekben" vetítődik elénk. Szimbolikus jelentést hordoz Mathiasnak, az ügynöknek mindmáig tartó különös gyűjtőszenvedélye: a különböző hosszúságú madzagok. „Néha napokig kellett várnia hogy új szerzeményét a gyűjteményébe tehesse; addig a jobb zsebében őrizgette a mindig ott lapuló kis rézlánccal együtt. Ilyen körülmények között még a legfinomabb spárga is hamar elveszti fényét és tartását; megkopik, megfeketedik, a fonat meglazul, kiszálasodik. A fémláncszemek dörzsölése nyilván meggyorsította a kopást. Ha tűi sokáig kellett várni, előfordult, hogy az új szerzemény teljesen tönkrement, vagy csak csomagok kötözésére volt már alkalmas." Ez a megszállottság állandó idegfeszültségben tartja, hát még amikor a hajó fedélzetén nyolcas alakba kötött madzagot talál. Gyanakvásunk egyre jobban erősödik, s bár közvetlen bizonyíték nincs, valamiképpen mégis összefüggést találunk a tizenhárom éves Jacqueline rejtélyes halála és az órákkal ügynökölő Mathias között, még akkor is, ha a sziklaház gazdasszonya a gyilkosságot határozottan férjének, Pierre-nek, alias Jean Robin-nek tulajdonítja. A főszerepben (mindeme jelzett intermezzó — madzaghistória — mellett is) ellentétes lelki folyamatok játszódnak le: teljesen indokolatlanul (?) cigarettavéget keresgél a fűben, szorgalmasan gyűjtögeti és figyelmesen regisztrálja a kislány körül hullámzó eseményeket (nagy apparátussal keresik a szerencsétlent; holttestét rákászok fedezik fel a parti sziklák között stb.), hogy végül nyaktörő ösvényen araszolva kiszabadítsa Jacqueline sziklára tapadt szürke gyapjúkabátját, s miután meglátja a sziklafal tetején a „koronatanút" (a fiatal Julién Marek személyében), a „kompromittált" ruhadarabot gombócba gyűrve azonnal viszszadobja (elsüllyeszti) a tengerbe. A tragédia nyomán ismeretlen öregember helybeli mondát evokál a kávéházban: minden tavasszal egy szüzleányt kell levetni a sziklafalról, kiengesztelve a szelek istenét, hogy kegyes legyen a hajósokhoz, meg a tengeri utazókhoz. A habokból aztán hatalmas, kígyótestű, kutyafejű szörny emelkedik ki, s az áldozattevő szeme láttára elevenen felfalja a szerencsétlent. A végkifejlet, amely egyenlőségjelet tesz az objektív valóság / a gyermek halála / és az irracionális „mítizmus" / a szörny áldozata/ közé, Mathiast lelki depresszióba taszítja. Alain Robbe-Grillet nem leplezi le nyíltan a bűnöst (Robin, Mathias, esetleg véletlen baleset?), s ezzel együtt a bűnhődés motívumát is elhanyagolja, ám a detektívregénybe illő fragmentumok mégis sejtetnek valamit... Az író bizonyos történéseket (a napsugarak törésszögének dinamikus interpretációja, a Jóreménység kávéház figuráinak erőteljes helyzetelemzése, állandó visszatérések a kiindulóponthoz — a világítótoronyhoz vezető út stb.) többször, másmás szemszögből, megismétel. A kocsmában a pálinka rendelését például a szerző kétféle beállításban magyarázza el: a) Mathias ugyanolyan italt kórt, amilyet a toronybeli munkások ittak (100. o.) — jelen idejű történés; b) A kocsmárosné már töltött a munkásoknak, amikor Mathias betért (103. o.) — múltbeli történés ós emlékkép-töredék integrációja. Ez utóbbi eset is bizonyítja, hogy az író úgy tesz hősével, mintha érzéki csalódás történne vele. A retrospektív módszer nemegyszer bravúrosan közeli idősíkokat vegyít egybe, s így a történések „mozaik"-hangu latok reális bizonyosságával érnek fel, miközben Robbe-Grillet mintha önmagát is kívülről figyelné, szigorú matematikai hűvösséggel. A retrospektív képek minduntalan megszakítják az elbeszélés természetes menetét, ám mégsem oly mórtékben, hogy összekuszálódjanak (a gondolatok csapongása, gyermekkori asszociációk azonosítása a valósággal — Mathias nevelkedése nagynénjénél, miközben felnőttként maga sem tudja, ki a tulajdonképpeni anyja stb.). ködóst — melynek az alapjait leraktuk — minden, konfliktust előidéző hatás nélkül olyanná lehetne fejleszteni, ami mindkét színházat gazdagítaná. Már az egy nagy dolog, hogy egymás kultúrájából, színházi gyakorlatából meríteni tudunk. A Hamlet kapcsán annyira összebarátkoztunk, hogy közösen akár egy stúdióelőadást is összehozhatnánk. Kétségtelen, jő ilyesmiről hallani, de hadd kérdezzem meg Darina Poldaufovától, hogy vajon hivatalos szinten is számítanak-e további együttműködésre a Thália színészeivel. — Igen. Már a következő darabunkban is, amely musical lesz. 1994-ben a város nagy szülöttjének, Márai Sándornak a Kassai polgárok című drámáját bemutatjuk szlovákul, ennek a létrehozásában szintén számolunk a Thália művészeivel. Kolár Péter, a Thália igazgatója: — Jóindulat és egyeztetés kérdése csupán, hogy színészeink több színházban is feladatokat vállaljanak. Mi a jövőben leginkább a kassai Állami Színház operatársulatának énekeseit tudnánk vendógszerepeltetni, annál is inkább, mert közöttük több magyar van, így színházunk a zenés darabokat az eddiginél magasabb művészi szinten tudná bemutatni. Az együttműködés eredménye különben nemcsak színházi vonalon értékelhető. A tapasztalat azt mutatja, hogy a mi közönségünk is elmegy a szlovák színházba megnézni, hogyan játszanak ott színészeink, és ugyanez a helyzet fordítva. SZASZÁK GYÖRGY Dudás Péter (A szerző felvételei) Mathias tanácstalansága mindegyre „atavisztikus" gondolkodásbeidegződés folyama: semmi udvariasság (kedvesség) nincs a modorában (a házalás ugyanis némi „klisérendszert" előfeltételez). A Jacqueline körül kialakult „ostromhelyzet" felborzolja idegeit, bizonytalanná válik emberi mivoltában. Amikor például a halászhajó birtokosának jóindulatát visszautasítja, merthogy a negyedórányi készülődés kevés, „ha nem iszom meg a tejeskávémat, és nem eszem meg jó ráérősen kéthárom szelet kenyeret, akkor el van rontva az egész napom". Eszmefuttatásunk végén a következőkben összegezhetjük A kukkoló igazi kvalitásait: nem a történet folyamatossága, inkább a részletrajz precizitása a domináns (a móló explikatív ábrázolása dimenzionális szempontból; az optika arányainak lélegzetelállító impresszionális interpretációja), akárha Mathias mindössze aprócska láncszem lenne ebben a farkastörvényű (ám látszólag szelíd), de a katarzist mindvégig magában hordozó összetett panorámájú és kaleidoszkopikus világban... Valósághű ós eredeti ábrázoláskészsége nemcsak kitűnő olvasmányélményt ígér, hanem mélyenemberien elgondolkodtató is. Vargyas Zoltán fordítása szabatos és magyaros. A folyamatosságot nem szakítja meg nehézkés mondatfűzése, s az egyszerűségre törekedve sikerült átmentenie a „bonyolult tartalmiságot"; finoman előkelő kifejezésmódja biztos nyelvtudásról árulkodik. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992.) KÖBÖLKÚT! JÓZSEF Fabó Tifoos"