Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-03 / 51. szám, szerda

1993. MÁRCIUS 3. ÚJ SZÓ. PUBLICISZTIKA 6 ÜVlŰLTFAGGATÓ Ebben az évszázadban az ember önmagát feszítette keresztre Megbomlott erkölcsi értékrendje. A szakadék szélén áll, s nincs közös, öszszemberi program, kapaszkodó a számára. E szakadék-pszichózis Európában hódít a legnyilvánvalóbban. Ha végigtekintünk térségünkben az emberi szándékok egymásnak teszülő tarka kavalkádján, el kell ismernünk, hogy a romlás már a századunk elején megkezdődött, s ennek főszereplői a szlávok, a germánok és a franciák voltak. Mohó nacionalizmusuknak áldozata Európa, s ennek mi, magyarok, legjobb esetben is csupán mellékszereplői voltunk. De a mi bűnünk se kicsi: mi se maradtunk, avagy nem maradhattunk tiszták. Ha végigtekintünk véráztatott századunk tragikus eseményein, s elgondolkodunk azon, hányszor fogadkoztunk az elesett hősök és áldozatok sírja fölött, hogy „emléküket megőrizzük", hogy „példájukból okulunk", és „soha nem feledjük el őket", s aztán megbékélt lélekkel gyorsan hazamentünk, hogy a hősöket is és a tanító eseményeket is mielőbb elfeledjük, akkor lesütött szemmel el kell pirulnunk, és zavarba kell jönnünk, mert magunk se tudjuk, hogy kik a szerencsésebbek: azok, akiket eltemettünk és elfeledtünk, avagy azok, akik most nélkülünk, kihűlt szívvel, minden nemes emberi eszmének hátat fordítva ténfergünk e hazánknak nevezett térségeken, s az elesett hősök, áldozatok emlékével se tudunk mit kezdeni. Ezeken a nyilvánvaló és jelenlevő tényeken gondolkodtam, amikor íróasztalomhoz ültem, hogy azokról írjak, akiket mindenki elfeledett, akik hetvennégy évvel ezelőtt, lebruár 13án, a délelőtti órákban még éltek, hogy azután délután... De lássuk, mi is történt ezen a napon Pozsony főterén, a mai romos vásárcsarnok előtt. A korabeli sajtó beszámolói szerint Pozsonyban 1919. február 13-án, az általános politikai sztrájk második napján (a sztrájkkal előző írásomban foglalkoztam) a város utcái csendesek voltak. „Békés járókelők köszöntötték egymást, az utcasarkon (a mai Manderla-ház előtt) a szokásos rendőr posztolt - egy, se több, se kevesebb. Csupán a Vízikaszárnya előtt állott készenlétben némi lovaskatonaság, de neki se akadt dolga". A szervezeti szociáldemokrata munkásság vezetői ezen a napon, szerda délután három órára népgyűlést hirdettek a vásárcsarnok előtti térre. Ezen a gyűlésen akarták felhívni a munkásokat és a város lakóit, hogy miután a demonstrációs sztrájk olyan rendben zajlott le, másnap, csütörtök reggel vegye fel újból mindenki a munkát. A gyűlést az előírásoknak megfelelően a szociáldemokrata párt vezetőségének küldöttje jelentette be a rendőrségen, ahol azt tudomásul vették. Már jóval két óra előtt megindult a népáradat a vásárcsarnok felé. Ezer és ezer ember sereglett össze, akik a legnagyobb rendben és csendben, beszélgetve várták a népgyűlés kezdetét. Ekkor történt, hogy egy cseh katona ment arrafelé, ahol a nép gyülekezett, ós egy fiúnak letépte a nemzetiszínű kokárdáját, majd ütlegelni kezdte. A közelállók mindezt nem nézhették tétlenül, odaugrottak, és most már ők kezdték ütlegelni a cseh katonát, aki riadtan szaladt a közeli, Kórház utcai kaszárnyába, ahonnan rövid időn belül öt fegyveres katona érkezett a térre, és minden előzetes felszólítás nélkül lőni kezdték a népet. Lőtték és közben bajonettel hajtották maguk előtt az embereket. Az első halott is bajonettszúrást kapott. Egy cseh katona a hátába döfte a bajonettjét, amely a mellén jött ki. A szegény munkás odakapott a hátához, másik kezével a száját akarta befogni, mert dőlni kezdett belőle a vér, aztán két lépést tett előre, és összerogyott. Időközben egyre több katona érkezett a térre, akik most már gépfegyverrel is belelőttek a tömegbe. A rengeteg ember nem tudott hová menekülni. Befutottak a kapuk alá, a mellékutcákba, de kisebb csoportok még mindig maradtak a téren, s ezek jó célpontul szolgáltak a katonáknak. A vásárcsarnok előtt ekkor már széltében-hosszában hevertek a halottak és a súlyos sebesültek. És ebben a pokoli lövöldözésben váratlanul megjelent az olasz antant tiszt, Barraca ezredes, városparancsnok autója. Amikor a szétkergetett tömeg meglátta a rendkívül népszerű olasz városparancsnok autóját, kitörő lelkesedéssel fogadta az ezredest. A teret megint 10-12 ezer ember lepte el, és örömujjongva vette körül a parancsnok autóját, akinek szemlátomást jólesett az ováció. Barraca azonnal elrendelte a katonaság visszavonulását, s a jelenlevők tájékoztatták őt a történtekről. Elvezették a kórház utca elején állott péküzlet elé, ahol az első halott után maradt vértócsát mutatták meg neki. Barraca szemlátomást ideges lett, s kijelentette, hogy az ügyet kivizsgáltatja. Ugyanakkor az embereket nyugalomra intette, mire a jelenlevők lelkesen vállukra kapták és az autója felé vitték. A parancsnok „evviva!" kiáltások közben távozott a székhelye, a Grassalkovich palota irányába, ám akkor újabb bonyodalom támadt. A tér 14es számú házának emeletéről valaki az utcára dobott egy magyar zászlót, melyet egy fiatalember a vásárcsarnok előtt: kandeláberek egyikére akart feltűzni. Az oszlopra mászó fiatalemberre azonnal rálőttek, és a zászló egy cseh légionárius kezébe került, akit a tömeg megtámadott és ki akarta ragadni kezéből a zászlót. A légionárius a zászlóval a Kórház utca felé hátrált, a dühös tömeg meg követte. Ismét lövöldözés keletkezett. Ezt a lövöldözést kellett a távozó Barrecának meghallania, mert az autója ismét megjelent a téren, ahol a tömeg éljenezve vette körül. A parancsnok ki akart szállni az autójából, de egy cseh légionárius puskatussal fejbeütötte az ezredest, mire a segédtiszt a sebesült parancsnokot látva, elhajtott Barrecával. Ezzel aztán felborult minden rend. A kaszárnyákból száz számra érkeztek a katonák, és valóságos sortüzeket adtak le. A teret megtisztítva utcáról utcára rohamoztak. Irtózatos zavar támadt mindenütt. A katonák fellövöldöztek a házak ablakaira, belőttek a kapuk alá. Valóságos utcai harc volt ez, melyben csak az egyik fél rendelkezett fegyverrel. Némely házat valósággal megostromoltak. Ugyanis az általános lövöldözésben a cseh katonák azt hitték, hogy a város lakói is visszalőttek. Erről azonban szó sem lehetett, hiszen minden fegyvert beszolgáltattak. Az emberek a házukba menekültek, a kapukat bezárták. Az utcákon katonai járművek futkostak. Csupán másnapra derült ki a vérengzés áldozatainak a száma: hét halott és huszonhárom súlyos sebesült. Sok sebesült megtorlástól tartva - nem vett igénybe orvosi segítséget. Az áldozatok: Kubech Vilmos, tizenhét éves fémipari szaktanuló; Kovács György, huszonnyolc éves hadirokkant; Sós Ferencné, városi kocsis felesége; Albrecht Károly, huszonegy éves volt tengerész; Lunczer Gusztáv - további adat nélkül; Heringes Ferenc, szabómester; Záhorszky Gyula, zsolnai lakos. A megszállók szolgálatába állt rendőrség természetesen igyekezett a legionáriusok felelősségét a minimumra csökkenteni, s ennek érdekében néhány tényt más színben tüntetett fel. E szerint: „A rend fenntartására kivonult katonaságot délután negyed három óra tájban a népgyűlés helyén hóval megdobálták, leköpdösték és szidalmazták, s ez szolgáltatott okot arra, hogy a katonák fegyverüket használták. Barreca ezredest a rendőrségen felvett tanúvallomás szerint egy civil ember fegyverrel inzultálta." Ugyancsak a rendőri iroda jelentése szerint: .A Baross-út és a Dobrovits Mihály utca sarkán lévő ház második emeletéről rálőttek az éppen arra haladó cseh katonákra, úgyhogy azonnal szigorú intézkedést kellett tenni a ház lakói ellen... A magyar zászlót a rendőri sajtóiroda jelentése szerint Níderhauser Károly műegyetemi hallgató dobta le a Vilmos császár tér 14-es számú ház emeletéről. Níderhausert, aki Níderhauser Emiiné lisztkereskedő fia, a rendőrség letartóztatta." A város lakói azonnal gyűjtést kezdeményeztek az áldozatok hozzátartozóinak és a sebesültek családjának megsegítésére. Pozsony döbbenten, keserű szívvel készült a temetésre, de a város tragikus sorsa maradéktalanul még nem teljesedett be. SZŐKE JÓZSEF VÉRFÜRDŐ A VÁSÁRCSARNOK ELŐTT pVi:sany. püísturíj A Vásártér és a Kórház utca sarka 1919-ben DON-KANYAR 43 A LÓ INNENSŐ ÉS TÚLSÓ OLDALAI Lassan a végéhez közeledik a magyar Televízió Sára Sándor Pergőtűz című, 25 részes dokumentumfilmjének teljes, csonkítás nélküli bemutatása. A sorozat hétről hétre majdhogynem a naptári időrendet követve eleveníti fel a doni vérfürdő emlékeit. Mégis úgy tűnik, mintha Sára Sándor vállalkozása kívülrekedne az ötvenedik évfordulóhoz kapcsolódó megemlékezések látószögén A nézők szinte hallani vélik a célzást, hogy a hosszú ideig lefojtott emlékek immár szabad felszínre törése és az áldozatok iránti ilyesfajta kegyeletadás - nem elég időszerű. Úgymond többre van szükség. Túlélők indulatai, történészek kérdésfeltevései és megdöbbenést, éles vitát kiváltó politikai megnyilatkozások kísérik a félévszázados évfordulót. S mindez alighanem úgy csapódik le a közgondolkodásban, hogy nő a múltkép iránti elbizonytalanodás, „őrizzük meg emléküket úgy, hogy megtették kötelességüket" - olvashattuk az egyik központi magyar napilap vezércikkében a doni katasztrófa summázataként. S az olvasó törheti a fejét, milyen kötelességet ós kivel szemben: a hadvezetéssel, a Horthy-rendszerrel, Hitlerrel és végsősoron a hazával? Igaz, a korabeli politikai propaganda ezt harsogta. De mit jelentsen egy ilyesfajta értékrend sugalmazása ma, amikor végre lehetőség nyílik arra, hogy hatalmi érdekektől függetlenül, torzításmentesen táruljon fel az a szörnyű ellentmondás, mely a második magyar hadsereg katonáinak ós tisztjeinek sorsát oly mélyen tragikussá teszi. Tőbb mint százezer ember pusztulása - s egy kis nép véráldozataként - önmagában is súlyos közösségi megrázkódtatás. A Don-kanyarban és a végtelen orosz hómezőkön, a hazától kétezer kilométer távolságra a magyar honvédek a győzelem vagy halál hamis alternatívájának kegyetlen csapdájába kerültek. S a túlélőkben mindmáig tart a belső lelki tusa: volt-e ennek értelme, összhangban állhatott-e ez egyáltalán a magyar érdekekkel? A válasz jó ideig roppant egyszerűen hangzott. Vezércikkek és tankönyvszövegek egyaránt, ellentmondást nem tűrő hangon szögezték le, hogy a második világháború „a magyar uralkodó osztálynak önös érdekekből vezetett, fasiszta, területszerző akciója volt." Önkéntelenül is felidéződik Cseres Tibor Parázna szobrok című sajátos ikerregénye, mellyel folyóiratközlésben már a hetvenes évek közepén megismerkedhetett az igényesebb olvasóközönség. Nagyjából az idő tájt, amikor Sára Sándor írók, filmesek ós történészek közreműködésével elkezdte a dokumentumfilm egy jellegzetes műfajának kimunkálását. Cseres regénye írói lelemény, egyfajta lelkiismeret-faggatás, a szövevényes összképet felvillantva. Azt igyekszik érzékeltetni, hogy az egyszerű honvédek ós hazafias tisztek számára milyen válaszhelyzetek adódtak a megszabott háborús kényszerpályán haladva. Ugyanakkor azt is bemutatja, hogy a túlélők sorsába miként, milyen fölényesen, valóságidegenséggel és eltorzuló szemlélettel szól bele a háború utáni politikai rendszer. Mindezt Cseres egy képletes írói megoldáshoz folyamodva ábrázolja. A nagybetűs Asztal úgy elevenedik meg a regényben, mint a hatvanas évek politikai ós katonai vezetésének ítélőszéke, mely egy furcsa tiszti magánnyomozás ügyének tisztázása kapcsán hirtelen szembesülni kénytelen a> legkülönbözőbb második világháborús élményekkel. S a csak bűnösöket és ártatlanokat ismerő fekete-fehér ítélkezés olyan emlékképekről kénytelen véleményt mondani, mely sem a bűnösséget, sem az ártatlanságot nem bizonyítja. S ekkor a kiút - a vizsgálat lezárása. Tudjuk, a mindennapi életben ez annyit jelentett, hogy mélyen hallgatni kell a parancsteljesítés és a szembefordulás közötti szakadékról, melynek áthágása az orosz fronton csak egyeseknek, s szinte csak a véletlennek és a legképtelenebb helyzeteknek köszönhetően sikerült. A sztálini szemlélet a fasizmus feletti győzelmet - amit csak a nyugati demokrácia és a sztálini diktatúra közötti szükségszerű összefogás hozhatott meg - a kommunizmus diadalaként állította be. A fasizmus és az antifasizmus közötti választóvonal megvonásába beleszóló kommunista kizárólagosság pedig nem ismerte a történelmi és a társadalomlélektani szempontok mérlegelését. Aki a reakció oldalán harcoló hadseregben pusztult el, csak megvetést érdemelhetett, ha pedig életben maradt, arra kényszerült, hogy törölje ki az emlékezetéből a múltat. Hogy e dogmává merevedett torz logika mennyire nem engedett a maga szorításából, arról beszédesen vall Juhász Gyula akadémikus egyik 1989-ben született cikke, amelyet előszóként használtak fel a Pergőtűz forgatókönyvének kiadásához. Az eredendően a Sára-film védelmében készült írást már korábban közölte a Népszabadság. Amikor viszont szovjet nyomásra leállították a Krónika televíziós bemutatóját és a szóban forgó könyvet is bezúzták, erre a sorsra ítéltetett az az írás is, amely a Népszabadságban már olvasható volt. Nos, nem kétséges, hogy a mostani átértékelési hullám is meghozza a maga fonákságait. Hisz már a szándék is a háború jellegére vonatkozó korábbi megítélés logikájának a fordítottjára épül A kommunizmus bukásából próbálják eredeztetni azt a következtetést, hogy akkor viszont a hitleri fasizmus oroszországi háborúja a bolsevizmus elleni jogos kereszteshadjárat volt, tehát ma beigazolódik a Hitler oldalán történt hadviselés helyessége. Mindez így, ilyen nyers megfogalmazásban, persze, nem hangzik el. „Csupán" a német fasizmus világuralmi törekvései vesznek homályba. Sztálin háború utáni közép-európai hódításai feledtetik, hogy a valóságban - ahogy azt számos írás hangsúlyozza - ehhez a Szovjetunió megtámadása nyitotta meg az utat. Arról például már nem is ildomos szót ejteni, hogy milyen jövőt szán a német győzelem Közép-Európa népeinek, így szinte szégyen felemlíteni, amit 1947-ben Csécsy Imre polgári radikális politikus állapított meg a Ha Hitler győzött volna című füzetben. „Mi, magyarok ós valamennyien az ő rabszolgái lennénk. S nem kétséges, hogy a mi fajtánkat is, mint alacsonyabb rendűt ós fölöslegeset, kiirtásra ítélte volna." Mindez, mintha elfelejtődött volna. Az időközben távozott honvédelmi államtitkár, Raffay Ernő kijelentette, hogy a németekkel vállalt szövetség terhe tulajdonképpen nem több, mint magánügy, kinek-kinek önmagában kell elszámolnia vele. Elkezdődött volna a kör négyszögesítése? KISS JÓZSEF (Folytatjuk)