Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-18 / 64. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA . ÚJSZÓ* 1993. MÁRCIUS 18. DÍJ NÉLKÜL - GYŐZTESEN MARKÓ IVÁN KOREOGRÁFIÁJA A SZLOVÁK TELEVÍZIÓBAN Trisztán és Izolda, illetve Jozef Doliriský és Nora Galtovičová, a Szlovák Nemzeti Színház ifjú táncosai díj nélkül jöttek haza Japánból a Nagoyában megrendezett nemzetközi balettversenyről. Nem nyertek, de nem is veszítettek, hiszen klasszikus és modern tánckettősüket olyan magas pontszámmal jutalmazta a Vlagyimir Vasziljev vpzette nemzetközi zsűri, hogy egészen a döntőig jutottak. Ott azonban már sem a Giselle, sem a Markó Iván-tói kapott Trisztán és Izolda nem volt elég ahhoz, hogy érmet szerezhessenek, tudásukkal .csupán" a közönség és versenytársaik elismerését vívták ki. A zsűri ugyanis az első díjat nem ítélte oda, a másodikat egy orosz párnak adta, a harmadikat pedig egy orosz és egy japán lány között osztotta meg. Mégsem érez csalódottságot a két pozsonyi táncos. Egymásra nézve állítják: Vasziljev helyett most a sors díjazta őket. Pár nappal azután ugyanis, hogy hazajöttek Japánból, újra együtt dolgozhattak Markó Ivánnal, hiszen a Szlovák Televízió - Schreiber Ildikó indítványozására -, divatos szóval élve: vevő lett a Jeruzsálemben élő magyar koreográfus alkotására. „Kedvesek, szimpatikusak és jól táncolnak" - felelte Markó Iván arra a kérdésemre, milyennek látja Nora Gallovičovát és Jozef Dolinskýt, majd a televíziós felvételt megelőző éjszakai próba után azt is megjegyezte: „Lehet, hogy az élet nem mindig helyes velük, ők mégis azok tudnak lenni." Tavaly ősszel Pozsonyban találkozott először Markó Iván a két szlovák táncossal, ők hívták meg a Győri Balett általuk is jól ismert egykori vezetőjét, nézze meg a Giselle-t, amelyben mindkettőjüknek főszerepe van, s a látottak alapján döntsön: felkészíti-e őket, betanítja-e nekik a nagoyai versenyre egyik legszebb tánckompozícióját, a Wagner zenéjére komponált Trisztán és Izoldát. Markó rögtön az előadás után igent mondott a felkérésre és két hétig Pesten, két napig pedig Pozsonyban próbált a táncosokkal. Egészen pontosan: Pozsonyban már csak egy éjszakai és délelőtti próbát tartottak, aztán Markó utazott is vissza Jeruzsálembe. ..Nem vártunk semmit a versenytől - mondja Jozef Dolinský -, díjra nem is gondoltunk. Mi már a puszta lehetőségnek is őrültünk, annak, hogy ott lehetünk. Felszabadultan, lelki terhek nélkül táncoltunk végig, nem éreztünk olyat, hogy ha törik, ha szakad, nekünk győznünk kell. Minden egyes fordulóban úgy léptünk színpadra, hogy tudásunk legjavát nyújtsuk és nyugodtan állíthatom: ezt sikerült is elérnünk. A második fordulóban egyedül nekünk bravózott a közönség, és alighogy lejöttünk a színpadról, a kulisszák mögött álló ellenteleink is egymás után gratuláltak." Trisztán: Jozef Dolinský, Izolda: Nora Gallovičová (Méry Gábor felvétele) Nora Gallovičová számára ez volt az utolsó balettverseny, amelyen részt vehetett. versenyszabályok szerint ebben az évben én már a felnőttek kategóriájából is kiöregedtem, de nem is bánom, hogy Nagoyával befejeztem. Nagyon rosszak a tapasztalataim. Várnában például, ahol bolgárok ültek a zsűriben, bolgár táncosok győztek A részrehajlást soha nem tudják kiküszöbölni. Nyugati táncosok nem is járnak már a várnai versenyre, Svájcba mennek inkább, vagy Amerikába. A japán közönség nem arról híres, hogy azonnal kimutatja tetszését, ők sokkal visszafogottabban fogadják a szépet, a művészi értéket, mint mondjuk mi, európaiak. De nemcsak azzal leptek meg, hogy a Giselle után tapsolni kezdtek, hanem azzal is, hogy a rendezők, miután meghajoltunk a színpadon, figyelmeztettek bennünket: nem szabad megköszönnünk a tapsot, mert azzal csak buzdítanánk a nézőket. Úgyhogy a következő alkalommal, a Trisztán és Izolda után már meghajlás nélkül, sötétben mentünk le a színpadról. Egyébként nem is foglalkoztunk a verseny alatt semmi mással, csak magunkkal, hogy végig jó formában táncolhassunk. Természetesen mi is megnéztünk néhány versenyzőt, és ha van valamilyen haszna egy ilyen nemzetközi megmérettetésnek, akkor az maga a tapasztalat, hogy láthatjuk, mire képesek mások, és mit tudunk mi." Ezt bizonyítja majd a most elkészült televíziós alkotás is; Gallovičová és Dolinský tehetségét. És persze Markó Iván nekik szóló elismerését. A tévéfelvételt megelőző napot ugyanis eltölthette volna Pesten vagy akár Bécsben is, mert onnan utazott Pozsonyba, de azt üzente táncosainak: este héttől tizenegyig szívesen próbál velük. Jött is pontosan, ahogy ígérte, s szünet nélkül dolgoztak, amíg csak azt nem mondta: kész. Ez volt szombaton éjjel, vasárnap reggel újabb próba, aztán estig, a Nemzeti színpadán felvétel. „Ez volt számunkra a legszebb díj folytatja Jozef Dolinský -, Iván jelenléte. Hogy minden teendőjét félretéve eljött, hogy tökéletesítse, amit elkezdett velünk. A versenyről, úgy érzem, nem sok marad meg bennünk, az Ivánnal eltöltött órák viszont nemcsak további pályafutásunkra, hanem emberi tartásunkra is kihatnak. Az egész forgatás baráti légkörben zajlott, s mintha nem is reflektorok sugara, hanem a belőlünk áradó öröm világította volna be a színpadot. Igényességével, a tökéletességre való törekvésével Iván valósággal fanatizált bennünket. Csodáról, szerelemről, ragaszkodásról szól a Trisztán és Izolda, a lélekben lakozó erőről. Harmadik éve táncolok a Nemzetiben, de egyetlen szereptől sem kaptam még annyit, mint ettől; az Ivántól nyert tudással pedig, érzem, jókorát léptem előre." Nora Gallovičová lázrózsákat takart el sminkjével a felvétel napján, de azt, hogy beteg, egyetlen szóval sem jelezte. „Két hétig nyomtam az ágyat a forgatás után, de akkor is azt mondom: megérte. Nekem ez életreszóló munka volt, amelyből gyakran és sokat fogok meríteni. Az sem zavart, ha késő éjjel próbáltunk. Iván mellett teljesen megszűnt az időérzékem. Munkamódszerével, egyéniségével, érzékenységével akkora hatással volt rám, hogy a felvételek során még a lázamat sem éreztem. Gyógyszer helyett, úgy látszik, nekem elég egy mágus tekintete is." SZABÓ G. LÁSZLÓ ÖNÁLLÓSULT FALU A HATÁR MELLETT BESZÉLGETÉS EGY KISKÖZSÉG POLGÁRMESTERÉVEL Migléc a Kassa-vidéki járás kis községe. A lakosainak száma mindöszsze 397. Közvetlenül a szlovák-magyar országhatár mentén található. Itt van a Migléc-Tornyosnémeti közötti nagy határátkelőhely, amely a VarsóKrakkó-Kassa-Miskolc-Budapest főútvonalra épült Sokak tudatában ez a határátkelőhely mégis Szina-Toronynémeti megnevezéssel él, ami helytelen. Hogy miként rögződhetett így? Nos, ez összefüggésben van azokkal a községátszervező praktikákkal és egyesítési anomáliákkal, amelyek az utóbbi évtizedben a térség falvai lakóinak életét is megpecsételték. ban beadtuk a kormányhoz a válási kérelmünket és december 8-án a beleegyezést megkaptuk. • A vagyonelosztás simán ment? - 280 000 koronát kaptunk. Maradt néhány vitás kérdés is. Ezek közül a legproblematikusabb a határátkelőhelyen levő pénzbeváltó. Ez a mi ka taszterünkön van, de Szina szerelné megkaparintani. • Melyek a közeljövő legfontosabb tennivalói? - A legsürgetőbb feladat, hogy minél előbb jó minőségű ivóvize legyen a falunak, mert a kutaink szennyezettek, és nemhogy a csecsemőknek, de még a felnőtteknek sem ajánlatos inni vizükből. Már van egy bővizű mélyfúrás, melyből Kenyheccel közösen a Csipke-dombra nyomatnánk lel a vizet és szabadeséssel - e két falun kívül - Szina és Bölzse is ebből a garantáltan jó minőségű ivóvízből kapna. • Migléc határában egy hatalmas kavicsbánya van. Ezzel nyert valamit a lalu, vagy csak vesztett? - Földterületet mindenképpen csak vesztett. • Mennyit? - Száz hektár felett • Ki profitál belőle? - Az Iglói Kavics- és Kőbányák Állami Vállalat. Még Magyarországról is alkalmaztak munkásokat, de helybelieket nem. • Tudtommal ön úgy lett polgármester, hogy az előző foglalkozását is megtartotta. Miért döntött így? - Nézze, nekem valóban nem közömbös, hogy mi lesz a szülőfalummal. A legjobb tudásommal és minden erőmmel azon leszek, hogy a dolgok jól alakuljanak. Az újabb választásokig viszont mindössze másfél év van hátra. 1975 óta a Kelet-szlovákiai Vasmű energetikai részlegén dolgozom. Munkaadóim elégedettek velem, ezért is egyeztek bele abba, hogy amikor a falu dolgait kell intéznem, szabadnapot kérhetek. Egyelőre ez így megfelel; a többit majd meglátjuk. • Min lesz a legnehezebb változtatni? - Alighanem a szellemi és kulturális élet felépítésén. A falunkban nincs tanító és pap. Egyedül a Csemadoktól várhatunk valamit. Illúzióink nincsenek. Tudjuk, hogy a kis falvak sorsa a mai helyzetben igen nehéz... Minden azon fog múlni, hogy önerőből mire leszünk képesek. SZASZÁK GYÖRGY B

álint Dénesnek ezen az estén szokatlanul kezdődött a kiruccanása. Alig lépett ki lakása ajtaján, belebotlott a szomszédjába, a lefetyelő Markusnéba, aki menten általános beszámolót tartott a világ folyásáról, legfőképp persze a ház lakóiról, dolgairól, a földszinten lakó „büdös cigányokról", akik megint odatojtak a ház lépcsőjére, Benyóné megmérgezett macskájáról és a részeges vonatkalauzról, aki ismét eldöngette a feleségét. - Hát ahhoz mit szól, hogy itt járt az öreg Kloss lánya? - Melyik Kloss lánya? - Hát a Németországba kitelepített Klossé... Követeli vissza a házát, csak hát nem kaphatja meg, mert nem csehszlovák állampolgár. - Ne mondja! - álmélkodott Bálint. - Most meg azt rebesgetik, hogy a házkezelőségtől nekünk kell megvásárolnunk a lakásainkat. Hát mondja meg, miből? Abból a vacak kis nyugdíjból?... - Nahát, hogy mik vannak!...- esett egyik ámulatból a másikba Bálint, s megindult lassan lefelé a lépcsőn. Csakhogy az első emeletről vissza kellett térnie, hogy megnézze: a nagy locsogás közben bezárta-e lakása ajtaját. Természetesen bezárta, s ez még inkább felingerelte. Agyában fellökődött a pumpa, mereven bámulta a koszos garádicsokat, és hangosan fortyogott. Nem káromkodott, nem szitkozódott, mint más közönséges halandó, csupán zsörtölődött. Káromkodásra túlzottan békés, szelíd lelkületű ember volt, finomkodó polgár, aki önmagával is választékosan társalgott. Jól emlékezett azokra a napokra, amikor Kloss urat a házából elűzték. A „hejszlovákok", akárHAZAK ES HÁZTULAJDONOSOK 2. Házkezelőség csak most, akkor js lelkesültek, és az új szó, a „miénk" oly szépen, oly andalítóan muzsikált mindazoknak, akik fülüket a hegedűhöz odatartották, hogy a szemüket is le kellett hunyniuk. Az új muzsika hangjain ringatóztak, nem látták, hogy Kloss úr házán (a miénken?) csakhamar a kopottság, szürkeség, sápadt jellegtelenség jelei jelentek meg, mint mindenen, ami gazdátlanná, helyesebben személytelenné válik, mivelhogy az állam lett a gazdája. A lépcsőre feszülő vörös szőnyeg egy ideig még megmaradt, de többé nem portalanították, tisztogatták. Porosan, foltosán, szakadozottan, később némiképp színehagyottan nyújtózott a lépcsőn, mivelhogy Kloss úr mániákus rendszeretetét az „államatyus" nem folytatta. Ő más területen kívánt „rendet". Vevera, a házmester egy ideig még tette a dolgát, de csak ha a lakó maga fizette. Később ő is „nagyobb dolgokra adta a fejét." Egy államosított bádogosüzem igazgatója lett, és beköltözött Kloss úr lakásába. Többé senki nem mordulhatott rá, hogy nem javítja a ház elromlott vízcsapjait, villanykapcsolóit, ajtózárait. A felesége sem mosta többé a lépcsőt, szidolozta a lépcsőkorlát rézgombjait, az ajtók kilincseit. Ha valami elromlott, bepiszkolódott, nem lehetett őket zaklatni. De azért nagy bajban, ha valakit elöntött a vízözön, vagy meglepett a babiloni sötétség, Ve vera elvtárs kipirult arccal, vállán a kopott szerszámos ládájával, most is odarohant, és a szeme úgy ragyogott a becsvágytól, mint az igazgatói székében soha. Ebből is kiviláglik, hogy emberi dolgokban csámpás minden mérték, igazi munkánkat, hivatásunkat akkor szeretjük leginkább, amikor már nem végezhetjük. Átkozott dolgok ezek. De ha a fában nem lenne görcs, s az üvegben dugó, Vevera elvtárs se futkosott volna álruhában, s ült volna igazgatói székében. A viharosan államosított bérháza fölé valódi vállalat nyújtotta gondoskodó kezét: a házkezelőség. „Szükség szerint, a terveknek megfelelően" hol ide, hol oda „mozgósította" kőmíveseit, lakatosait, bádogosait, villanyszerelőit, takarítónőit stb. A kék köpenybe, munkaruhába bújt majszterek, lépcsőmosó asszonyok néha az ő házukban is megjelentek, ha útközben a város kanyargós „ösvényein" egy kis fusizásra vagy valamely büfében, kiskocsmában el nem akadtak. Amikor aztán „fáradtan" mégis megérkeztek, behúzódtak egy sötét sarokba, előszedték a sörösüvegeiket, és „nekiláttak a melónak", mert a kinyitott üvegek máris feladták nekik a leckét, így „törték magukat" csendeskén, szuszogva, krákogva (néhol horkolva), amíg az „anyaguk" el nem fogyott, aztán mentek újat vételezni. Ők is „személytelenek" voltak, senki nem ismerte őket, senki nem szólhatott a dolgaikba. Ha már valamelyik kocsmában, borozóban nagyon ismert pofák lettek, más kezelőségre helyeztették magukat, mert szerették a népszerűséget. Különben is az egész házkezelőség egy laza szalmakazal volt. Kusza szarkafészek, s nagyszerűen alkalmas arra, hogy amit a ,jónép" Klosséktól „nyert", el is veszítse. A lakbért is ez a személytelen intézmény kapirgálta össze. Bálint Dénes rendszeresen fizetett, de voltak, akik, ajaj! Utcára rakni senkit sem lehetett. Mindenkinek joga volt lakásra. Különben mi a fenének lett volna a „munkásosztály győzelme", a szocializmus győzelme? Ha aztán a házban túl nagy volt a baj, megjelentek a „szerelők", és szükség szerint leszerelték, megtoldották, levágták, átalakították, bemázolták, megkenték, víztelenítették a „baj forrását". Először a rongyos, kopott vörös szőnyeget dobták ki a lépcsőházból. Évekig ott rohadt a hátsó udvarban. Aztán a díszes kandeláberek tűntek el nyomtalanul. „Ki a fenének kell ez az úri cucc?" Helyettük pislákoló üvegbúrákat szereltek a lépcsőház falára, a takarítást pedig a legnagyobb takarítóra, az időre bízták. Bálint Dénes élvezettel figyelte e „nagytakarító" munkáját. A házban valóságos laboratóriumi állapot alakult ki egy olyan nagyformátumú régész számára, mint amilyen ő volt. Látta az idő mindent megemésztő, elemésztő hatalmát, és az élet hiábavaló kapálózását. Ebből a kicsi életszeletből párolta le kutatásai számára a legjobb ötleteket... És most ezt a megmaradt romhalmazt szeretnék ismét a nyakukba sózni, hogy a saját pénzünkön rendbe szedhessük, és aztán megint... Hát ilyesmi is lehetséges lenne? - csóválta a fejét, és kilépett az estébe borult novemberi utcára. SZŐKE JÓZSEF Migléc község önállósága 1964. január elsejével szűnl meg, amikor közigazgatásilag (a lakosság megkérdezése nélkül) összevonták a szomszéd faluval, Kenyheccel. Természetesen az intézkedés kiagyalói nem elégedtek meg ennyivel; a kél egyesített falunak új nevet adtak: Hraničná pri Hornáde. Alighanem azért ilyet, hogy a két további magyar elnevezési senki se tudja használni. De még ez sem volt elég. 1986ban a két községet Szinához csatolták. A „kényszerházasság" mára már felbomlott. Ez év elején Miglécen is polgármestert választottak. A helyhatósági választásokon az Együttélés jelöltje, Fedor István 149 szavazattal győzött a Kereszténydemokrata Mozgalom jelöltjével, Vilko Józseffel szemben, aki 59 szavazatot kapott. • Alighanem első ízben történt meg az Együttélés történetében, hogy az Együttélés ne az együttélésért, hanem a különválásért szálljon síkra. Milyen volt ennek a három falunak az együttélése és miként került sor a szétválásra? - kérdezem a 36 esztendős újdonsült migléci polgármestertől - Azt nem mondhatom, hogy egyáltalán nem törődtek a mi falunkkal, hiszen a gázt is bevezették. Ennek természetesen örülünk, jóllehet, számos más vonalon a leépítés folyamata is beindult. 1964-ig volt magyar iskolánk a faluban, most semmilyen sincs. 1964-ben az óvoda élére egy Budapestről ide került asszonyt neveztek ki igazgatónak, aki rövid időn belül szlovák óvodát csinált a magyarból. A falu lakosai közül aránylag kevesen végeznek középiskolát, főiskolára, egyetemekre pedig még kevesebben jutnak be. Senki sem vizsgálta meg, ennek hátterében nem éppen az áll-e, hogy gyermekeink az alapismereteket nem az anyanyelvükön tanulják. • Tudtommal a szomszéd falu, Kenyhec már 1989-ben önállósult Szinától. A migléciek miért vártak, miben bizakodtak? - Az első szabad önkormányzati választások után Szinán is az Együttélés jelöltje, Schmidt úr lett a polgármester. A meghirdetett programját sajnos nem teljesítette. Persze, ez nem csak rajta, hanem a képviselők hozzáállásán is múlott. Amikor azt láttuk, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene, népszavazást tartottunk. 1992 júliusában a község lakosainak 64 százaléka amellett voksolt, hogy Migléc önállósuljon. Augusztus-