Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-16 / 62. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓI 1993. MÁRCIUS 16. A KIHÍVÁS BALFÉK A II. SZLOVÁKIAI MAGYAR ÉRTELMISÉGI TALÁLKOZÓ MARGÓJÁRA A szlovákiai magyar politizálás csődöt mondott, a rendszerváltás utáni időben zászlajára tűzött programokból egyetlenegyet sem tudott megvalósítani. Teljes a csőd Bős, az egyetem, a kulturális és területi autonómia ügyében, részleges eredmények a kisebbségvédelem, a földtörvény, a transzformáció, a privatizáció, az önkormányzat ügyében. Ami viszont figyelemre méltó: egy félelmetes hazárdjáték végén a szlovákiai magyarságnak van parlamenti képviselete. Igaz, egy kicsit belterjes, igaz, alig-alig van viszonya a választópolgárokkal, igaz, sokkal többen lehetnének a parlamentben magyarok, ha nem csak egyetlen, kizárólagos igazság létezik, ha nem a hiúság, a totalitárius gondolkodás politizálásunk mozgatórugója. A csődeljárás még nem kezdődött el, de érdekes módon a felsőbbrendűség ködéből már kikiszakad egy-egy kiáltás: Szevasz, János, hát te is magyar vagy? Léva, értelmiségi találkozó, a bukásból az összeborulásba történő emigráció előszobája. Félelmetes manipulációja ez a kisebbségi érzelmeknek, hogy feledésbe merülhessen minden mocsok, amely az összes emberi értéket a szemétdombra lökte akkor, amikor még nem volt fontos az egyeztetés, a közeledés, a közös érdek. Egy magabiztos, ügyefogyott, de végtelenül lendületes mozdulattal átestünk a ló túlsó oldalára. Átzuhantunk. Ami biztató: közben a ló is fordult egyet, tehát ugyanott maradtunk; benne, mégpedig a kellős közepében. Az, hogy most már közös akarattal tapossuk-e, vagy pártállástól függően, a lényegen alig-alig változtat: sorsunk a nyilatkozók és tiltakozók sorsa, nem pedig a tevőké. Ami biztos: az összes jószándékú és populista, bátor és bátortalan, megalapozott és megalapozatlan tiltakozásunkat és nyilatkozatunkat a kalapunk mellé tűzhetjük, mindaddig, amíg nem nézünk a tükörbe, és nem mondjuk ki nyíltan: kicsinyes, szánnivaló politikai és hatalmi harcunkkal becsaptuk, félrevezettük, kihasználtuk, zsákutcába vezettük a szlovákiai magyarságot, s tettük ezt a lét minden szférájában. Ahhoz pedig, hogy mulasztásainkkal, vétségeinkkel, hazugságainkkal szembe tudjunk, szembe merjünk nézni, alá kell szállni az elefántcsonttoronyból a talajra, a földre, és nagyon alapos, de főleg becsületes elemzéssel eljutni ballépéseink gyökeréig. A szlovákiai magyar politizálás alapvető hiányosságai ugyanott keresendők, ahol az egész szlovákiai politizálás hibatényezői, amelyek véleményem szerint a következők: a) a populizmusra alapozó nemzeteszme hirdetése, mint választási program, amely kizárólag a választások napjáig kötelező érvényű a meghirdetőre nézve: amely a nemzetiségi létformában rejlő elesettséget hangsúlyozó kitételei mellett jószerivel mindennemű valóságalapot nélkülöz; b) a választási programok választások utáni kötetlen, szabad, a napi problémák függvényében való kezelése, általános, propagandisztikus, esetleges megvalósítása, a felelősségre vonás lehetőségének a teljes hiánya; c) személyi kérdések, amelyekben a politikai élet szereplői önfeledten játszadoznak egy nép, népcsoport sorsával, elfogadtatják önmaguk kizárólagos igazát, kritika esetén ellenségképet formálva: d) a nemzeti kisebbségi létnek kizárólag a politikai és érzelmi szférába helyezése, a gazdasági rész elkendőzése, pontatlan megítélése, a problémák felismerésének és azok kezelésének teljes hiánya. A felvázolt négy problémakör, természetesen, nem teljes, szükség van részletes lebontásukra, széles körű elemzésükre, visszavetítésükre a közéleti szférába oly módon, hogy a szlovákiai magyarság szempontjából ne a kisebbségi lét legyen a domináns elem, hanem az ökonómia és a törvényesség. El kell dönteni, hogy számunkra mi a fontos, és fel kell állítani a fontossági sorrendet. El kell érnünk azt, hogy kimondott szavunk hitelességéből adódóan jelentőséggel bírjon és meghallgatásra találjon, legyen súlya, olyképpen, hogy, ha valamit alapos megfontolás után kimondunk, akkor az legyen a cél, melynek alávetjük magunkat, melynek mindent alávetünk; az legyen a probléma, melyet meg kell oldanunk. Ha az éppen a falutáblák sorsa, akkor arról ne nyilatkozzunk, az ellen ne tiltakozzunk, hanem állítsuk a helyükre őket; ha az éppen a magyarság egyetlen lehetőségét jelentő föld, akkor azt kell megvédeni mindenáron, s nem ölre menni, hogy melyik párté a dicsőség a földtörvényügyben. Aki vállára veszi a szlovákiai magyarság gondjait, mert úgy véli, hogy ő erre elhivatott, s ebben a hitében mások is megerősítik, és ha mer az egész szlovákiai magyarsag neveben szólni, akkor szóljon igazat; és ne csupán pártalapon, hanem az egész szlovákiai magyarság nevében lehessen őt felelősségre vonni. Aki hazudik, ködösít és félrevezet, annak nem szabad megengedni, hogy tovább hazudjon, ködösítsen és félrevezessen. Ha egy politikus - mozgalma, pártja vagy a szlovákiai magyarság nevében - súlyos politikai zavarában ad abszurdum meghirdeti a szlovákiai magyar területi autonómia tervezetét, mint programot, akkor ne érhessen bennünket olyan meglepetés, hogy ugyanez a politikus fél év múlva a területi önigazgatást nem tartja megvalósíthatónak a gyakorlatban. A jelenlegi szlovákiai magyar politizálás csődje a szlovákiai magyarságot tudati zsákutcába vezette. Nincs alaposan megfontolt és felépített stratégia, s nincs motiváció, amely a szlovákiai magyarságot az egység felé irányítná, nincs politikai akarat, amely fel tudná rázni a teljes letargiába süllyedt magyarságot, mely magyarság eltévedt a hazugság, a ködösítés, a másodlagosság, az általánosítás, a kvaterkázás útvesztőiben. Parlamenti képviseletünk a konstruktív ellenzékiség, a totális ellenzékiség és a politikai lojalitás bűvkörében csapong, kicsit szánnivalón, kicsit magatehetetlenül, kicsit sértődötten. Igaz, közben elveszik az óvodáinkat, igaz, likvidálásra ítélik a mezőgazdasági szövetkezetek negyven százalékát, és a magyar munkanélküliség idén elérheti a negyven százalékot, igaz, hogy közben a mezőgazdasági feldolgozóipart a magyarlakta vidékeken bűnszövetkezetek privatizálják, igaz, hogy közben a magyar paraszt kétségbeesésében fillérekért adja el a földjét, igaz, hogy közben a magyar önkormányzatok egy, a számukra diszkriminatív adótörvény függvényében már idén tönkremennek - igaz, majd tiltakozunk. A II. lévai találkozó zárónyilatkozata végtelenül intelligens és végtelenül szimpatikus szöveg, szavak sokasága, ám mind-mind aláhull a valósággal való első találkozás pillanatában. Ha ma akad még olyan pártvagy mozgalmi vezető, aki elhiszi, hogy a jelenlegi egymáshoz-egymásba való csiszolódásnak a választópolgárnál van valamilyen jelentősége, akkor az a vezető vagy naiv, vagy nagyon agyafúrt és gátlástalan, vagy berendezkedett a múltbéli érdemekből származó mítosz bugyraiban a túlélésre. Az egymáshoz-egymásba való csiszolódás jelentőségét a választások előtt kellett volna mérlegelni, s létrehozni azt az egységes fellépést, amelyet éppen az a politikus szorgalmaz, aki ezt a lehetőséget meghiúsította, kivette a szlovákiai magyarság kezéből. SOOKY LÁSZLÓ KRIMI HELYETT MELODRÁMA (Folytatás az 1. oldalról) dezvényre, egyre ingerültebben téblábolt az előcsarnokban. Hát lehetséges ez?! Nemcsak a választási ígéreteiket, hanem még a népszerűségük esetleges növelését elősegítő nagygyűléseket sem veszik komolyan? Végre fél hét körül megérkezett az SZK Nemzeti Tanácsának két képviselője, Eva Rusnáková és Anna Draxlerová. Az alig egyharmadáig telt mozihelység közönsége nem volt elragadtatva a vendégektől. Rövid bevezető beszédük után az egyik hallgató kerek perec kimondta, amit a többiek is gondoltak: „Fülek és az egész régió súlyos gondokkal küzd. Végre úgy tünt, a kormány és a DSZM jeles képviselőinek elmondhatjuk, mi nyomja a szívünket. Erre mi történik? A miniszterek és Kočtúch professzor hiányoznak, igaz, önök megjelentek, de valójában a távolmaradók lennének a fontosak. Pozsonyban a kormány csak civódik, a képviselők a fizetésemelésükkel törődnek, ahelyett, hogy az ország lakosságának gondjaival foglalkoznának. Nem ezt vártuk. Miért kellett csalódnunk?" Természetesen, a zúgó taps nem maradt el. A mentegetőzés, hogy a minisztereknek hirtelen fontos dolguk, ügyük, akadt, nem elégítették ki a résztvevőket. Eva Rusnáková, aki éppen a Losonci járásból származik és a parlamentben az iskolaüggyel foglalkozik, elmondta: a tanítóknak, tanároknak emelik a kötelező óraszámot, ami újabb elbocsátásokhoz vezet A súlyos pénzhiány miatt a költségvetés többmilliárd koronával kevesebbet hagyott jóvá az iskolaügy számára, mint amennyit e terület igényelt. Rövid előadása hihetően hangzott, de egy olyan városban, amely az amúgy is nagy munkanélküliséggel sújtott járásban is a legrosszabbul áll e téren, nem tudtak megértően bólogatni az újabb rossz hir hallatán. Rövid idő elteltével úgy tűnt, a nagygyűlés érdektelenségbe fullad. Fontos dolog az iskolaügy, fontos a legiszlatív (e területet Anna Draxlerová képviselte), ám még fontosabb a gazdaságilag pangó, sőt hanyatló régió talpra áll(ít)ásának kérdése. Mielőtt idő előtt abba maradtak volna a kérdések, jött a hír - kisvártatva megérkezik Hvezdoň Koštúch, a parlament nemzetgazdasági és-költségvetési bizottságának elnöke, aki majd válaszol a várost érintő kérdésekre. Valóban, hét óra után pár perccel megérkezett a professzor, s máris közgazdasági kiselőadásba kezdett. Erezni lehetett, hosszú évekig volt a pedagógusi pályán, a hallgatóságnak, mint a diákoknak, nagyivű gazdasági körképet vázolt fel. Tette ezt annak ellenére, hogy a lakosok elsősorban a helybeli gondok orvoslására voltak kíváncsiak. Fejtegetései során nem maradt el Václav Klaus bírálata, akinek „érzéketlen reformja" döntötte romlásba a füleki régiót is. A napokban Öturán tanácskoztak Szlovákia gazdasági lehetőségeiről, s ott három feladatot tűztek ki az 1993-as évre: megállítani a gazdasági visszaesést, a fejlődés lokális központjait kell létrehozni, valamint a szociális teherbírás határait nem átlépni. Éppen az utóbbival magyarázta Hvezdoň Kočtúch a korona leértékelésének elvetését, ami szerinte súlyos inflációt idézne elő. Elmondta, mindaddig a haladó települések és régiók nem állhatnak talpra, míg a költségvetésből csupán 23 százalékban részesülnek. Óturában abban is megállapodtak a közgazdászok, hogy szolidaritási, összetartási alapot hoznak létre, éppen a fülekiekhez hasonló gondban levő térségek számára. Ez már így szokott lenni. A konkrét kérdésekre, hogy mi lesz a helyi Kovosmalt üzemmel, amely az egész környék motorja volt, nem kapott a hallgatóság választ, csupán az általánosság szintjén mozgott a felelet. Ráadásul a helybelieket a munkahelyek elveszítésén túl egy másik probléma is rendkívül aggasztja: a bűnözés elharapózása. Eva Rusnáková képviselő, losonci lévén, tisztában volt a helyzettel; elmondta, a nagyvárosok, mint Pozsony, Kassa, Nyitra és Eperjes után máris a Losonci járás következik a bűnesetek számát illetően. Szerinte nem a lakosság számától kellene függővé tenni a helyi rendőrállomány nagyságát, hanem az elkövetett szabálysértések mennyisége szerint. Anna Draxlerová a kérdésekre válaszolva közölte, szigorítani fogják a törvénykezést, nem lesznek olyan elnézőek a bűnözőkkel szemben, de az új legiszlatíva megalkotása időt követel. Abban igaza volt Kočtúchnak, hogy a szociális tűrőképesség határát nem szabad átlépni. Ezzel kapcsolatban az egyik felszólaló megjegyezte: a Pravdában azt olvasta, 4960 korona az átlagfizetés, ami elég szépnek tűnik, de abban bizonyos, hogy Füleken ennél jóval alacsonyabb. A nyugdíjasok helyzete szintén megkerülhetetlen probléma, egyikük nyíltan kijelentette: „A/e hitegessenek bennünket pótlékokkal, nevetséges emelésekkel. Inkább mondják meg nyíltan, nincs rá pénz". Hogy milyen új információkkal gyarapodtak a hallgatók a nagygyűlés végén? Nehéz megmondani, mert az elhangzottakból elsősorban az szűrődik ki, amit mindenki tud: kevés a pénz, rögös út áll előttünk, vissza kell fogni a kiadásokat. Talán Hvezdoň Kočtúch is kiérezte, nem ilyen lehangolóan kell befejezni a rendezvényt. Ezért kitért a regionális politikára, az összetartás, megsegítés fontosságára, mire a hátsó sorokban valaki megszólalt: „Ezt a tanácsot a kormány is megszívlelhetné, eleget viaskodik Mečiar és Kňažko!" A professzor, hogy a szakszavakkal, számokkal teletűzdelt előadását valami könnyen emészthetövel zárja, anekdotába kezdett az IBM amerikai számítógépgyár ügyes üzletkötőjéről, aki nehéz helyzetben sem adta fel az ügyet. A csattanó elsült, a biztató szavak jólestek, a nagygyűlés véget ért. Másnap a DSZM losonci országos választmányi ülésének szünetében egy ismerős történetre kaptam fel a fejem; Hvezdoň Kočtúch újfent az IBM-anekdotával szórakoztatta beszélgetőpartnereit. Talán nemcsak Fülek, hanem a DSZM vezérkara is biztatásra szorul? SIDÓ H. ZOLTÁN Csak néhány napja mutatták be a pozsonyi Korzo Színházban Rudolf Sloboda Armagedon darabját - hatalmas sikerrel. Nem, nem színházi kritikát akarok írni, mivel nem vagyok színikritikus, csupán a színház szerelmese, rendszeres látogatója. Arról szeretnék inkább szólni, miként vállalkozhat egy színész - rendhagyó, ám követendő módon. A felejthetetlen előadás utáni csevegés, pezsgőzés közben tudtam meg, hogyan is született ez a darab. A nőt alakító főszereplőt Zita Furková mondta el. - Sose voltam szép, most meg már ráadásul öreg is vagyok, de - színésznő. Ez a szakmám, szeretem, és őrületbe kergetett az a gondolat, hogy otthon kell ülnöm és várnom kell egy felkérésre, egy színigazgató kegyes ajánlatára. Hoszszas tépelődés után egy álmatlan éjszakán elhatároztam, hogy felkeresem Rudolf Slobodát. Szeretem a könyveit, gondoltam, reméltem, tud írni egy testreszabott színdarabot, bár azt az egyetlent, amit húsz évvel ezelőtt megírt, sohasem mutatták be. Összeszedtem minden bátorságomat és felkerestem. Kertelés nélkül megmondtam miért jöttem. Meghallgatott és azt mondta: „Ebből nem lesz semmi. Nem tudok én színdarabot írni, meg különben is, nincs témám." Erre azt válaszoltam: „Hát írjon az édesanyjáról..." Felálltam és elmentem. - Amikor beszélgetésünk után egyedül maradtam - ezt már Rudolf Sloboda mondta -, arra gondoltam, miért is ne írnám meg anyám életét, történetét; túlságosan is élő volt bennem, hiszen csak néhány hete temettem el. Nem volt ő egy olyan asszony, akivel dicsekedni szokás, de az anyám volt, és én eltökéltem, hogy igazzá formálom, olyanná, amilyen volt. Éreztem, hogy valóban Zita Furková a legalkalmasabb megszemélyesítésére . - De akkor még ők ketten nem sejtették, milyen fejfájást okoznak nekem - szólt közbe a darabot rendező Juraj Nvota. - Sloboda úrnak fogalma sem volt a színház, a színpad adta lehetőségekről, a technikáról, eredeti verziójában egyszerre tizenkilenc embert vonultatott a színpadra és három szín felállítását írta elő, ami ugyebár a színpadunkon kivitelezhetetlen, hiszen akkora, akár egy nagyobb nappali. Ám a darab elolvasása után a téma és feldolgozása megragadott, gondoltam, lehet vele valamit kezdeni. Hatszor dolgoztattam át a szerzővel, úgy, hogy a főszereplővel együtt a háta mögött álltunk és azonnal, helyben korrigáltattuk a megvalósíthatatlan!. Végül mindhárman szinte lázban égtünk, és hálás vagyok Zita aszszonynak, hogy tulajdonképpen beletuszkolt egy adott szituációba. Soká jártuk körbe a témát és jókat mulattunk a felidézett sztorikon, melyek az alkotómunkához, a darab színpadi realizálásához fűződtek. Zita Furkováról a színház világában élők közül csak kevesen nem tudják, hogy asztmás, allergiás. Ugyanakkor Sloboda olyan jelenetekbe kényszerítette, ahol táncolnia, gyorsan forognia, énekelnie, ráadásul - a második jelenetben, a mennyországban - két zsák szálló pehelyben kell hemperegnie. De a színésznő mindezt vállalta, mert be akarta bizonyítani, hogy képes teljesíteni a feladatot, és hogy ott van még a helye a világot jelentő deszkákon. Hát ezt valóban be is bizonyította. Alakítása tökéletes volt - szinte percenként Gobbi Hilda Kurázsi mamáját juttatta az eszembe - és magával ragadta szinésztársait is. De ami még ennél is fontosabb - a közönséget. Zita Furková olyasmire vállalkozott, amihez nem kellett kiváltania a vállalkozói engedélyt és adóznia sem kellett, mégis kihívása bizonyos szempontból merész, és ahogy ezt a tények bizonyítják - sikeres vállalkozás. Munkát adott a szövegírónak, szinésztársainak és mindenkinek, aki színre vitte a darabot és bebiztosította a kasszasikert is. Éjféltájban kilépve az utcára arra gondoltán^ sokan cselekedhetnének Zita Furkovához hasonlóan, másmás területen, mindnyájunk örömére és hasznára. Csak merni és dolgozni kell... (ozorai)