Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)
1993-03-12 / 59. szám, péntek
RIPORT , Ú J SZŐ, ÖRÖK IDŐKRE...(?) Állok a féllábszárig érő hóban vagy tíz méterre az ukrán határtól, Nagyszelmenc község végén. A faluból a szomszédos Kisszelmencbe vezető utat sorompó zárja le az államhatárt jelző fehér kőoszlop mellett. Nem lenne gond megkerülni, vagy akár átbújni alatta, mégsem próbálkozom "határsértéssel. Csak állok és nézek: a sorompótól pár lépésre valódi vasfüggöny húzódik, íme: három évvel 1989 novembere után a keleti határszélen rendíthetetlenül áll a ,,limes sovieticus". Immár negyvennyolc éve. ,,S állni is fog örök időkre" - állítja Nagyszelmenc egyik lakója, a két falut elválasztó drótkerítés szomszédságában. „Nagyobb urat jobb szolgálni..." Nagyszelmenc és Kisszelmenc két szomszédos község Nagykapostól mintegy húsz kilométerre. Kisszelmenc a régebbi település, valaha nemesek lakták, míg a később létrejött Nagyszelmencet inkább jobbágyok. A társadalmi különbségek azonban fokozatosan ela két falu között, elválasztva egymástól családokat, rokonokat, barátokat, szeretőket. A vasfüggöny árnyékában Kezdetben még nem volt drótkerítés. A nagyszelmenciek, akiknek földjeik nagyrészt a kisszelmenci határban voltak, átjártak szántani, vetni, aratni. De 1946 nyarán, mikor az aratásra került volna sor, már vasfüggöny állta útjukat. Volt, aki nem tudott belenyugodni, hogy veszni lássa a termést, mint az a Huszár János nevű gazda, aki megpróbált cséplőgépével áttörni az akadályon. A szovjet határőrök elfogták, egy évig tartották börtönben. Egy kisszelmenci kislányt, aki épp a nagyszüleinél volt látogatóban Nagyszelmencen, már nem engedték vissza a szüleihez. Azóta is Nagyszelmencen él, még a szülei temetésére sem mehetett át. A lakosságnak tiltakozni sem volt ereje. De nem is lett volna értelme, hiszen Csehszlovákiában a Kassai Kormányprogram háborús bűnösökké nyilvánította a magyarokat, elveA legelső határ a temetőt szelte ketté tűntek. A két falu lakói egyaránt gazdálkodással foglalkoztak, a nagyszelmenciek nagyobb sikerrel, ott módosabb gazdák éltek. A két község 1918 után Kárpátaljával együtt Csehszlovákiához került. Akkorra már annyira összeépültek, hogy szinte egy falunak számítottak. Közös volt a temető, a nagyszelmenci római katolikusok Kisszelmencre jártak templomba, a kisszelmenci reformátusok és görögkatolikusok meg Nagyszelmencre mentek át misére vasárnaponként. Közigazgatásilag Ung megyéhez tartoztak, a helybeliek dolgozni, tanulni, ügyes-bajos dolgaikat intézni Ungvárra jártak, hiszen közel volt, alig 15 kilométerre De jött 1945 és Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. -A faluban 1945 nyarán orosz hivatalnokok és katonák jelentek meg, akik arról faggatták a bírót, Csehszlovákiához vagy Szovjetunióhoz akarnak-e tartozni. Nemcsak faggatóztak persze, hanem győzködtek is. A nagyszelmencieknek azonban egyáltalán nem tetszett az orosz, főleg azután, hogy a faluból negyven embert elvittek úgymond háromnapos munkára. Nem úgy a kisszelmencieknek. Állítólag az egyik ottani gazda egy Ignác Péter nevezetű azt mondta: „Nagyobb urat jobb szolgálni". így lett Kisszelmenc az oroszoké - meséli a 68 éves nagyszelmenci Gillányi János. Pár hónapig az államhatárt a két falu határa képezte, amely a közös temető közepén húzódott. Az utca mellett őrtorony állt, a szovjet határőrök a házak udvarán járőröztek. Később a határt 160 méterrel hátrább tolták, nyolc kisszelmenci portát átengedve Csehszlovákiának. 1946 tavaszán a határ végleges lett szítették állampolgárságukat. Ki hallgatta volna meg őket? A másik oldalon meg a sztálini gulagok árnyékában vajon kinek lett volna mersze szólni? Tehetetlenül állt meg Gillányi János is a határ előtt, mikor 1946 decemberében a két évig tartó „háromnapos munka" után végre hazakerült. Nemcsak pár holdnyi földjétől választotta el a vasfüggöny, családja, rokonai, barátai kerültek tőle leküzdhetetlen távolságra. - Az oroszok a három méter magas drótkerítés mellé ugyanolyan magas fakerítést is emeltek, hogy az emberek még csak ne is láthassák egymást. A falat meg sem lehetett közelíteni. Sztálin idejében, ha valaki átszólt, arra a szovjet oldalon börtön, az innenső oldalon pénzbírság várt. Azok a szerencsétlenek odaát nemhogy szólni nem mertek, de ha átkiáltott nekik valaki, még a fejüket sem merték a hang irányába fordítani. Annyira meg voltak félemlítve. A fakerítést ugyan a hatvanas évek elején lebontották, de a szelmencieknek azután sem lett könynyebb kapcsolatba kerülni egymással. Átszólhattak, inthettek, de a büntetés veszélye továbbra is fennállt. Főleg a szovjet oldalon ügyeltek szigorúan arra, hogy ilyen „határsértések" ne következzenek be. Ma is emlegetik a helybeliek azt a nagyszelmenci fiatalembert, akinek 500 koronájába került az a csokor virág, amit átdobott a drótkerítésen a neki tetsző kisszelmenci lánynak. Egy dobóruszkai legényt meg, aki átszökött a kedveséhez, a határőrök úgy összeverték, hogy többet nem volt kedve találkozni a lánnyal. A szelmenciek még a halottaktól sem búcsúzhattak el annak rendje és módja szerint. Temetés alkalmával a kisszelmenciek kimentek a falu határába, s onnan nézték, hogyan helyezik örök nyugalomra hozzátartozójukat a valamikori közös nagyszelmenci temetőben. A nagyszelmencieknek még ennyi sem adatott meg, mert a kisszelmenciek új temetője a falu másik végén található, s oda ők a határról nem láthattak el. A Brezsnyev-érában már temetésre átengedték a családtagokat. A gyászolók a felsőnémeti határátkelőhelyen várakoztak, míg a szelmenci templom harangja meg nem szólalt, csak azután léphették át a határt. Még véletlenül sem érhettek oda idejében a temetésre... Három év ígéretekkel - Nyáron lesz két éve, hogy Kisszelmenc egyik szélső házában meghalt egy Kis Gyula nevezetű ember - emlékszik vissza Gillányi bácsi. - A három testvére itt él Nagyszelmencen. A temetés napján a koporsót elhozták egészen a határig, a testvérek a drótkerítés innenső oldalán ültek le mellé, úgy folytatták le a szertartást. Az orosz határőrök már oda sem mentek... Lám, már ez is haladás. Főleg ha azt nézzük, hogy rendszerváltás előtt már az is nagy szó volt, ha valaki kapott egyáltalán határátlépési engedélyt. Hányan voltak és vannak azonban olyanok, akik a negyvennyolc év alatt egyszer sem látogathatták meg a vasfüggöny másik oldalán élő rokonukat! Ma már erre is nagyobb lehetőségük van. Ha Tőketerebesen kijárják „Míg én élek, az a drótkerítés állni fog" - Gillányi János a határátlépési engedélyt Felsőnémetinél átmehetnek Ukrajnába. Csupán a 100 méter helyett (mert körülbelül ennyi a távolság a két falu szélső háza között) 75 kilométert kell kerülniük. Mert a három év arra már nem volt elég, hogy a két falu között megnyissanak egy határátkelőt. - Évek óta kérjük, de hiába - mondja Nagyszelmenc polgármestere Gillányi László. - 1991-ben annyit sikerült elérni, hogy búcsúkor (ami május 19-ére esik) a falutól hét kilométerre a kukoricaföldön megnyitottak egy átjárót, s azon a napon a kisszelmenciek és a nagyszelmenciek átmehettek egymás falujába. 1991 decemberében a határmenti falvak polgármesterei Csapban találkoztak; kértük a kishatárforgalom engedélyezését. A jelenlévő orosz tisztek elismerék, hogy a követelésünk jogos. Meg is ígérték, hogy kaput nyitnak a drótkerítésen, mégsem történt semmi. A múlt nyáron újból találkoztunk Ruszkán, ahol az ungvári határparancsnok újból megígérte, hogy két hónapon belül meglesz a kapu. Azóta is várjuk. Ezek után nem is csoda, ha a falusiak egyre pesszimistábbak a határ megnyitását illetően. -Míg én élek, az a drótkerítés állni fog - mondja lemondóan Gillányi János bácsi, - pedig mi úgy szeretnénk, ha már holnap nem lenne. Hiszen a nagyszelmencieknek 2000 hold földjük van odaát! Azt is rendezni kellene már valahogy, de nemigen lesz abból semmi. Ahogy a kishatár megnyitásából sem. Nagyszelmenc és Kisszelmenc közös főutcáját negyvennyolc éve drótkerítés szeli ketté. A kerítés két oldalán néhány méteren felbontották az aszfaltot, de tovább a Kisszelmenci oldalon ugyanúgy folytatódik tovább az út, mint ötven évvel ezelőtt. Vajon föl fogják-e valaha tölteni a hiányzó néhány métert, vagy marad minden úgy ahogy van - örök időkre...? S. FORGON SZILVIA A toronyban ugyan már két éve nincsen őr, de a vasfüggönyt azóta sem lehetett megbontani Méry Gábor felvételei 1993. MÁRCIUS 1 2. ÚJJÁÉLEDŐ KÓRHÁZ Bár a hót közepén a kórház főbejáratát még zárva találtuk, az oldalajtón csak úgy özönlöttek a látogatók. Mert a kórház, bár fél gőzzel, de üzemelni kezdett. - Az eltelt két hónap próbára tette a kórház valamennyi dolgozóját. Nem túlzás, mindenki jelesre vizsgázott. Tenni- és segíteniakarásból, kitartásból, lelkesedésből. Pedig nagyon nehéz volt... - tájékoztatott dr. Roman Haramia kórházigazgató- A múlt héttől folyamatosan vesszük fel a betegeket, tény viszont, hogy egyelőre csak a sürgős eseteket. Ugyanis nem egyszerű feladat csíramentessé tenni a központi műtők részlegét. Orvosaink előreláthatólag április elején műthetnek újra. Sebészeink azonban nem tétlenkedtek a kényszerpihenő alatt sem, hiszen a szomszédos kórházakban segítették a kollégáikat. Az igazgató elismeréssel szólt a tűzkárokat felszámoló, illetve a felújítást végző szakemberek munkájáról. Nem tagadta viszont azt, milyen nehézségeknek néztek és néznek elébe. - A tűzvédelmi előírásokat kötelező betartani, de megfelelni a normáknak - a jelenlegi helyzetben - szinte lehetetlen. Ilyen nagy tűz után sokmindent másképp látunk, értékelünk, s tudjuk azt is, hogy lépnünk kell Csakhogy nem egyszerre, mert a munkálatok időés pénzigényesek. Megtudtam, hogy a légtechnikai berendezés kicseréléséhez, a tűzlépcső felépítéséhez néhány év kell. Az óriási méretű munkák elvégzését a kivitelezők - egy húsz évvel ezelőtt felépített kórházban - sem vállalják szívesen. így történt, hogy ez idáig már két vállalat visszaadta megbízását. Nem titok, hogy az újvári kórház mintájára épült fel a pozsonyi Ružinov és a galántai egészségügyi intézet is. Ott sincs korszerű tűzvédelmi rendszer, külön tűzlépcső, vészfelvonó. S ezeknek a kórházaknak - ez idáig szerencsére nem lobbantak lángra - a nélkülözhetetlen munkálatok bebiztosítására az egészségügyi minisztérium nem ad pénzt. Az újvári kórház felújítása 40 millió koronás érvágást jelentett. Hogy kinek? - Az egészségügyi minisztériumnak és a biztosítónak - közölte az igazgató. - Mit fizet a biztosító? - kockáztattam meg a kérdést, hiszen köztudott, hogy tűz-, víz- és egyéb természeti csapások kárvallottjai kártérítést követelhetnek. Igaz, elemi feltétel, hogy megkötik a biztosítási szerződést. S ezt az újvári kórház elmulasztotta. -A helyzet nem ilyen egyszerű. A költségvetési intézményként működő kórházakat eddig nem lehetett biztosítani. Erre egyszerűen nem volt mód, hiszen anyagi fedezet sem volt Honnan vette volna a kórház a biztosításra szükséges több százezer koronát? Most viszont, hogy a kórház hozzájárul az állami költségvetéshez, keressük azt az előnyös feltételeket nyújtó biztositót, amellyel szerződhetnénk. Néhány hót múlva tehát helyreáll az érsekújvári kórház régi, megszokott rendje. A túz feltételezett okaként a szakemberek a villanyvezeték hibáját jelölik meg. Az intézetben a romboló tűz apró jeleivel találkoztunk csak. Egy-egy nem rögzített tömlővel, lógó vezetékkel. Az alagsorban kissé más a helyzet. A padlóról hiányzik az új burkolat, a felvonók ajtókereteibe, bár látszik, számtalanszor lemosták, beivódott a korom, s fémes részeiről leolvadt a festék. A régió lakosai fellélegezhetnek. A hasonmás kórházak igazgatóit pedig - az újvári túz óta sok egyéb gond mellett - a tűzbiztonság kérdése is nyomasztja. Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, vajon ha nem az egészségügyi miniszter „anyakórházát" érte volna a tűzkár, vajon ugyanígy a zsebébe nyúlt volna a minisztérium? De eszembe jut a tárca közismert pénztelenségének ténye, s némi aggodalom lesz rajtam úrrá: nehogy a többi szlovákiai kórház fázzon rá a minisztérium nagylelkűségére! PÉTERFISZONYA
