Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)
1993-03-12 / 59. szám, péntek
1993. MÁRCIUS 12. ÚJ szól PUBLICISZTIKA 6 „KŐTÍS" ÉS CIBERE Az ón gyerekkoromban már nem tartották olyan szigorúan a böjtöt, mint anyám gyerekkorában. Héttőn, szerdán, pénteken húsmentes kosztot kaptunk, de gyanítom, nemcsak a böjt miatt... Anyám szigorúbb nagyböjtökre emlékezik. Nagyanyámék jó konyhát vezettek, de húshagyókedd után ők is diétásabban főztek. Anyám szülőfalujában, Kürtön rend uralkodott: hamvazószerdán feketébe öltözött a falu, még a lányok is sötét ruhát öltöttek, fekete vagy szürke „belinerkendőt" térítettek a vállukra. . Negyven napig szünetelt a mulatság, a legények se daloltak esténként. A legszembetűnőbb változás az étkezésben következett be. Az egész faluban csak kendermagolajjal főztek. Árendásék ütötték az illatos, zöld színű olajat. „De finom volt az olajos kenyér — emlékezik anyám most, egy darabka csokoládét majszolva. — A szakot is nagyon szerettem.' Az ő elmeséléséből tudom, hogy a szak a kendermag sajtolásából visszamaradt pogácsa, amelyet ízletes csemegeként fogyasztottak az emberek is, meg a jószág is. Az olajos savanyú káposztát is emlegeti anyám, ezt csak úgy ették, kenyér nélkül. A karácsonyi, újévi bőséges lakomák, a disznőölések, farsangi mulatozások „bűneit" kellett levezekelni a negyvennapos böjttel, amikor is csak növényi ételt fogyasztottak," húst egyáltalán nem, vidékenként még halat, tojást és tejet sem. A zsírtól olyannyira tartózkodtak, hogy az edényeket gondosan kisúrolták, nehogy egy mákszemnyi is maradjon... Lengyelország egyes vidékein a fazekakat lótrágyával kenték be, ós elrejtették, s csak a nagyböjt végeztével vették elő... A tavaszi fáradtság megjelenése egybeesik a nagyböjt kezdetével. „Sokan azt tartják, hogy az egészség fenntartására megkívántatik, hogy az ember a gyomrot és a beleket otthon megtisztítsa különösen pedig, hogy a tél elmúlván, tavaszi cura gyanánt vagy hánytató vagy hashajtóorvosságot vegyen bé." (Diószegi Sámuel füvészkőnyvéből.) A böjti étrend pótolta a télen elhasznált vitaminokat, ásványi anyagokat, tökéletesen méregteienítette — egy időre — a szervezetet. Apám sokszor emlegette a szőgyéni Ruman bácsit, aki a nagyböjtben egyetlen cigarettát sem szívott el, és egyetlen pohár bort sem ivott meg. Újra divatba jön a böjtölés, a koplalás. Újra felfedezzük az egyszerű ételeket. Nemcsak azért, mert egészségesek és táplálóak, hanem mert olcsók is. Az elfeledett puliszka (zubogva fövő vízbe finomra darált kukoricalisztet szórunk), a cibere (a korpát meleg vízzel leöntik, majd mikor erjedni kezd, leszűrik és tejjel, tojással összehabarják, de aszalt gyümölcsből is készíthető) helyet kap az étrendünkben. A legnagyböjtibb eledelt, a „kőrist" népszerűsíteni kellene. Hiszen olyan egyszerű az elkészítése. Kürtön mindmáig nem ment ki a divatból — hála Istennek! (kopasz) Kőtís Rozsot és búzát (lehet csak búzát!) beáztatunk, és gyúródeszkára tesszük, elterítve. A deszkára nedves konyharuhát terítünk. Egyik oldalát alátámasztjuk, hogy a felesleges víz lecsorogjon. Mindennap meglocsoljuk langyos vízzel. Amikor kb. 2 cm-es csírája van, az egészet ledaráljuk. Tejszerű pépet kapunk; ebbe lisztet szórunk, hogy palacsintatészta sűrűségű legyen, lábasba tesszük és sütőben megsütjök. A lábasba egy nádszálat szúrunk, mert a „kőtís" különben kifut. Finom édes csemegét kapunk. Kukoricalepény 35 deka kukoricalisztet beleszórunk hét deci forrásban levő sós vízbe, és addig keverjük, míg besűrűsödik. Akkor levesszük a tűzről, s ha kissé kihűlt, deszkára tesszük, és 15 percig dagasztjuk — nedves kézzel. Teniszlabda nagyságú gömböket formálunk belőle, 2 cm vastagságúra nyújtjuk, és palacsintasütőben barnára sütjük. (Ebből az adagból 16-18 db lesz.) A lepényeket kivajazott tepsibe tesszük, és forró sütőben 10 percenként forgatva, fél óráig sütjük. MŰLTFAGGATÓ A POZSONYI MAGYAR KIRÁLYI ERZSEBET TUDOMÁNYEGYETEM Régi vágya teljesült Pozsonynak, amikor 1912-ben törvény született egyeteme felállításáról. A Mátyás király által 1467-ben felállított Academia Istropolitana megszűnése óta — mindössze 23 évig működött — Pozsony csak 1625-ben jutott ismét abba a helyzetbe, hogy közel állott az egyetemalapításhoz. II. Ferdinánd király ebben az évben új egyetem felállítását határozta el Pozsonyban, és konkrét lépéseket is tett ebben az irányban. Az egyetem felállítása azonban elmaradt. Pázmány Péter 1635-ben az érsekség akkori székhelyén, Nagyszombatban állított fel egyetemet. Pozsony város csak 1787-ben kapott főiskolát, amikor Mária Terézia Nagyszombatból Budára helyeztette az egyetemet, s helyébe Nagyszombatban 1777-ben felállított királyi akadémiát Pozsonyba helyezte át. Ez a főiskola két karból állott — bölcsészeti és jogi —, de a magyar szabadságharc leverése után a császári udvar 1850-ben önkényesen jogi szakiskolává (hároméves jegyzőképzővé) fokozta le a főiskolát. Ezt a szakiskolát a kiegyezés után 1875-ben I. Ferenc József ismét főiskolai rangra emelte, és bölcsészeti karral is kibővítette. A jogi akadémiának ez a szervezeti felépítése egészen 1912-ig fennmaradt. Igaz ugyan, hogy az akadémia tanári kara már 1876-ban mozgalmat indított egy új egyetem felállításáért, de ez nem járt sikerrel. A tervet támogató Trefort Ákos kultuszminiszter a javaslatot 1880-ban terjesztette a király elé, de ott nem hagyták jóvá. Magyarországon ebben az időben már más vidéki városok, Kassa, Debrecen, Pécs, Győr, de legfőképp Szeged is mozgalmat indított egyeteme felállításáért, és Pozsonynak most már ezekkel is versenyt futva kellett célját elérnie. Ráadásul ebben az időben hunyt el a Pozsonyt támogató Trefort, s így a város esélyei ezzel is csökkentek. A pozsonyi egyetem felállításáért a felvidéki főúr, Ápponyi Albert tett újabb, jelentős lépéseket 1906-ban. Lényegében őt támogatva, ugyanakkor a budapesti egyetemek túlzsúfoltságára is hivatkozva, Zichy János kultuszminiszter is javaslatot tett a pozsonyi és debreceni egyetem felállítására. Ennek a tervnek az elfogadását azonban az akkori magyar pártviszályok megakadályozták. Igy aztán csupán 1912-ben született parlamenti döntés a két egyetem felállításáról. A parlament döntését még ugyanebben az évben Ferenc József is jóváhagyta. A pozsonyi egyetem nevére az akkori városi könyvtár vezetője, a későbbi egyetemi könyvtár tudós igazgatója, Kurnlik Emil terjesztett elő javaslatot. A javaslat szövege teljes egészében feltárja annak hátterét, amikor indoklásában hangsúlyozza: „ Városunk 1907 óta egyik kiváló helyévé vált a 700 évvel ezelőtt itt, Pozsonyban született Árpád-házi Szent Erzsébet kultuszának, amely mindinkább egybeszövődött a néhai Erzsébet királyné (Ferenc József Pozsonyban igen népszerű felesége 1898-ban hunyt el) iránt való rajongó tisztelettel, ós valóban lélekemelő módon nyert megtestesülést akkor, amidőn felséges urunk, királyunk Istenben boldogult nejének életnagyságú márvány reliefjét egy pozsonyi művésszel, városunk most épülő Erzsébet emléktemploma számára ajándékképpen elkészítette." igy lett a pozsonyi egyetem neve Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem. Az egyetemet tehát az Árpád-házi Szent Erzsébetről nevezték el, de e névválasztásba kétsok más országos előkelőség. A király még ugyanazon évben, december 14-én meghalt. Tehát 1918 őszén már három fakultással (jog, bölcsész, orvos) működött az egyetem. A tanévet 1918. október 5-én nyitották meg. Polner Ödön rektor a megnyitóban már világosan éreztette a Közép-Európa felett gyülekező viharfelhőket, rámutatott a Magyarországot szétrobbantani akaró nemzetiségi bujtogatásokra, és az egyetemen tanuló magyar, német, szlovák hallgatók példamutató barátságára. Az országban azonban ekkor már napról napra nőtt a zűrzavar. Október végén kitört a magyar őszirózsás forradalom, ugyanakkor (október 28.) a cseh és a szlovák politikai erők is proklamálták a Csehszlovák Köztársaság megalakítását. Az egész magyarság arcán ott ült a kérdés „Mi lesz?' A szerencsétlen fordulatnak nem utolsósorban a Károlyi-kormány A pozsonyi Kék templom, Szent Erzsébet fogadalmi temploma 1913-ban ségtelenül belejátszott az, hogy Ferenc József magyarbarát feleségének is Erzsébet volt a neve. A pozsonyi egyetem építésének nagystílű terveit az 1914-ben kitört világháború alaposan megzavarta. 1914-ben a jogi akadémiát egyetemi karra emelték, ugyanakkor megkezdte működését az orvostudományi kar, a bölcsészeti és természettudományi karok pedig az elkövetkezendő két évben formálódtak valódi egyetemi karokká. így következett el az egyetem valódi felavatása, amelynek ünnepségeit 1916. november 19-én, Erzsébet királynő neve napján tartották. Az ünnepségen az akkor már igen öreg és beteges Ferenc Józsefet Albrecht főherceg képviselte, és ő mondott avatóbeszédet. Jelen volt Csernoch János hercegprímás, Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter és gyengesége volt az oka. Ez a kormány a frontokról hazaözönlő magyar hadsereget jóformán szétzavarta, s így az ország védhetetlenné vált. A háborús szenvedésekben kimerült, ezernyi megpróbáltatástól elfásult magyar nép alig volt képes megérteni a szüntelenül változó eseményeket, és szinte teljesen tehetetlenné vált a kialakult új helyzetben. Nyáron a kormány még azt hirdette, hogy fényes jövő vár Magyarországra, ha tűrhetetlenül kitart a háborúban, aztán jöttek mások,, akik megváltást és örök boldogságot ígértek a magyar nemzetnek, ha, a pacifista vezéreket követve, gyorsan befejezi a háborút, és őszintén megbékél az antanthatalmakkal. Károlyiék uralma alatt azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a „jóakaratú antant" szomszédaink vakmerő támadásaitól és garázdálkodásaitól sem kívánja megvédeni Magyaroszágot: Károlyiék szétzüllesztették a hadsereget, szomszédaink viszont ekkor szervezték erőssé, s minden oldalról átlépték Magyarország határát, melynek megcsonkítása most már kivédhetetlenné vált. Ilyen helyzetben a pozsonyi egyetem az egyetlen rendelkezésére álló fegyverrel, a tudomány fegyverével kezdett hadakozni. Az egyetem tanári kara, amelynek több neves szlovák tudós is tagja volt, Pro Hungaria címmel memorandumot dolgozott ki, s azt a franca s angol nyelven is megjelentetve, a tudomány érveivel igyekezett kimutatni, hogy Magyarország szervezett szétdarabolása teljes mértékig ellenkezik a természetes és történeti államalakulás elveivel, s hogy az ilyen szétdarabolás beláthatatlan következményekkel fog járni az egész térség számára. Ez a memorandum abban a hitben készült, hogy a békekonferencia még 1918 őszén összeül, s azon Magyarország képviselőit is komolyan fogják venni, és az antanthatalmakra hatni fognak a józan tudományos érvek. Csakhogy a békekonferencia 1918 őszén nem ült össze, s a memorandum szavai pusztába kiáltott szavak maradtak. Az egyetem vezetői, diákjai abban a megmozdulásban is részt vettek, amelynek során november 23-án felirat készült, s azt Pozsony város öszszes társadalmi rétege, intézménye nyelvi különbség nélkül aláírta. Ebben a feliratban tiltakoztak a Magyarországtól való elszakítás ellen. Mindez azonban nem segített. Károlyiék megelégedtek a tiltakozással, nem cselekedtek. Ugyanakkor a csehek átkeltek a határon, és komoly ellenállás nélkül nyomultak előre. Az egyetem tanári kara ebben a szorult helyzetben arról tanácskozott, hogy miként menthetné meg az egyetem felszerelését, könyvtárát stb. Teljesen tévesen értelmezve a helyzetet, biztonságos helyre akarták menekíteni az egyetem vagyonát. Ezt azonban abban a helyzetben nem lehetett megvalósítani, márcsak azért sem, mert a kormány is ellenezte az elmenekülést, és szüntelenül azt hangoztatta, hogy „Pozsony elszakításától nincs mit tartani". De az egyetem elszállítását az akkori közbiztonsági helyzet se tette lehetővé, mert mire decemberben vagonokat szereztek, Pozsonyban már teljes zűrzavar uralkodott, s a vörös gárdisták garázdálkodtak. így aztán az egyetem mégiscsak Pozsonyban maradt, és az ellenkezés egyik legfőbb erőssége lett a megszállókkal szemben. Ez pedig végleg megpecsételte a sorsát. SZŐKE JÓZSEF AZ ISMERETLEN ÁRNYAI Az idővel még visszafelé sem tud lépést tartani az emlékezet. Van, ami korábbinak tűnik, van, ami csak később merül fel az egyre halványuló — és egyre fáradtabb — értelem veremmélységeinek napfénynemjárta zugaiból. S hiába igyekszik az ember a „kihagyásokra" magyarázatot keresni — ós találni —, igazi magyarázat nincs. Nincs, mert nem is lehet. A belső leépülés jótékony iszapolódása egy-egy mozzanatot szép csendesen befed, s ha valami váratlan rengés vagy hullámverés fel nem kavarja, a folyamatos süllyedés végérvényesen elrejti: megkövesül és hangját veszti. Lehet, hogy ezek az elsüllyedt, hangjukat vesztett rétegek rejtik a bennünk levő, látszólag ok nélkül feltörő félelmet?! Azt a félelmet, amelynek nem ismerjük a forrását, amely egyszerűen csak — láthatatlan gejzírként — feltör a mélyből s átjárja valónkat. Az egyedüllétben, gyermekkorom magányában éltem meg egykor hasonló borzongásokat. Az alkonyi erdőben, ha váratlanul egy bagoly vadászat közben arcom előtt suhant el, puha, bársonyos repüléssel; amikor egy fácánkakas vagy fogoly berrent fel a lábam elől... Mintha a halál érintett volna meg egy pillanatra. Vagy csak az ismeretlen? Meglehet, de: van-e a halálnál ismeretlenebb?! A kérdés természetesen mostani. Akkor ilyen kérdés nem volt. Hogyan is lett volna? De ez sem egészen pontos, mert hisz maga a halál hétköznapjaink minden órájában jelen volt. Közönségesen, szürkén és — szükségszerűen. Mint annyi más, ez is hozzátartozott létezésünk környezetéhez, ahogy a fák, a bokrok, vagy az égbolt kéksége, zivataros felhőgomolygása és csendes, havakat eregető téli békéje. A látható halál ott munkált körülöttünk sokféle változatban. És egyáltalán nem volt riasztó, sem félelmetes. Tavasz idején, amikor a tojásokból kikeltek a kiscsirkék, megesett, hogy a vigyázatlan kotló néhányat közülük összetaposott; eltemetésük a gyerek dolga volt. A megmaradottak úgy aratás táján már vágócsirkék voltak, s azokat nagyanyánk, anyánk — az aratókat erősítendő — levágta s megfőzte paprikásnak, pörköltnek... Halál? Félelem? Itt s ilyen vonatkozásban e két fogalomnak nem volt jelentősége. Más tartományokba utalta a természet és a közösség megmaradásának szüksége és törvénye. S az őszi liba- és kacsavágások? Ugyanúgy. Csak ezek már valami módon egy kevéske emelkedettséget, szertartást is hoztak magukkal. A kacsamáj, libamáj, meg a fertályok az ünnepet jelentették. Volt, amikor csak egy-egy vasárnap szelídségét, máskor a tágabban vett család egybesereglését — mondjuk szüretkor. Csirkék, kacsák és tömött libák pirosra sült tetemei nem az elmúlást idézték meg, hanem az élet, az öröm és az egybetartozás ünnepi perceit. Valamit, amiről istenigazában Krúdy is csak ihletett pillanataiban tudott írni... Karácsony táján aztán jöttek a disznótorok — a „pörzsölések"... Az idő mélységeiből e halálközeli hétköznapok lángjai lobbannak elém. De van ennek egy másik vonulata is. Az, ami nem otthoni, ami túl van ezen, ami a verebészés és varjúzás folytatásának mondható: a vadászat. Ami akkor még inkább látvány, mint cselekvés, bár hajtóként cipeltem elég lőtt nyulat, meg fácánt magas hóban, mély szántásban egyarát... Látható e példák egészéből, hogy abban a gyermekben, aki voltam, nem ezek az élmények a félelem forrásai. Ami élt, az nagyobb erővel riasztott. Meg a sötétség. A sötétség, amelynek takarója megnöveli a képzelet árnyait; a mélységek s a magassságok benépesülnek titokzatos árnyakkal, csodalényekkel, fogvacogtató históriákkal. Hol van mindettől a körülöttünk levő, hétköznapi halál? Fényévnyi távolságra! Mert az igazi félelem, az igazi borzongások belülről támadnak, belülről támadtak. Az elalvás előtti percek hozták, a csend, a belülről ébredő csend, amely elhozta a maga kérdéseit, kéretlenül. A némaság ikerszavait: hogy van az ember, ha már nincs?! Mi tudható abból, ami túl van ezen az időn?! Mi tudható abból, ami voltunk?! Vagy ami lehettünk volna? Itt valahol, akárhol... GÁL SÁNDOR