Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-12 / 59. szám, péntek

1993. MÁRCIUS 12. ÚJ szól PUBLICISZTIKA 6 „KŐTÍS" ÉS CIBERE Az ón gyerekkoromban már nem tartották olyan szigorúan a böjtöt, mint anyám gyerekkorában. Héttőn, szerdán, pénteken húsmentes kosz­tot kaptunk, de gyanítom, nemcsak a böjt miatt... Anyám szigorúbb nagyböjtökre emlékezik. Nagyanyámék jó kony­hát vezettek, de húshagyókedd után ők is diétásabban főztek. Anyám szülőfalujában, Kürtön rend uralko­dott: hamvazószerdán feketébe öltö­zött a falu, még a lányok is sötét ru­hát öltöttek, fekete vagy szürke „be­linerkendőt" térítettek a vállukra. . Negyven napig szünetelt a mulat­ság, a legények se daloltak estén­ként. A legszembetűnőbb változás az étkezésben következett be. Az egész faluban csak kendermagolaj­jal főztek. Árendásék ütötték az illa­tos, zöld színű olajat. „De finom volt az olajos kenyér — emlékezik anyám most, egy da­rabka csokoládét majszolva. — A szakot is nagyon szerettem.' Az ő elmeséléséből tudom, hogy a szak a kendermag sajtolásából visszamaradt pogácsa, amelyet íz­letes csemegeként fogyasztottak az emberek is, meg a jószág is. Az ola­jos savanyú káposztát is emlegeti anyám, ezt csak úgy ették, kenyér nélkül. A karácsonyi, újévi bőséges lako­mák, a disznőölések, farsangi mula­tozások „bűneit" kellett levezekelni a negyvennapos böjttel, amikor is csak növényi ételt fogyasztottak," húst egyáltalán nem, vidékenként még halat, tojást és tejet sem. A zsír­tól olyannyira tartózkodtak, hogy az edényeket gondosan kisúrolták, ne­hogy egy mákszemnyi is maradjon... Lengyelország egyes vidékein a fa­zekakat lótrágyával kenték be, ós elrejtették, s csak a nagyböjt végez­tével vették elő... A tavaszi fáradtság megjelenése egybeesik a nagyböjt kezdetével. „Sokan azt tartják, hogy az egész­ség fenntartására megkívántatik, hogy az ember a gyomrot és a bele­ket otthon megtisztítsa különösen pedig, hogy a tél elmúlván, tavaszi cura gyanánt vagy hánytató vagy hashajtóorvosságot vegyen bé." (Diószegi Sámuel füvészkőnyvéből.) A böjti étrend pótolta a télen el­használt vitaminokat, ásványi anya­gokat, tökéletesen méregteienítette — egy időre — a szervezetet. Apám sokszor emlegette a szőgyéni Ruman bácsit, aki a nagyböjtben egyetlen cigarettát sem szívott el, és egyetlen pohár bort sem ivott meg. Újra divatba jön a böjtölés, a kop­lalás. Újra felfedezzük az egyszerű ételeket. Nemcsak azért, mert egészségesek és táplálóak, hanem mert olcsók is. Az elfeledett puliszka (zubogva fövő vízbe finomra darált kukoricalisztet szórunk), a cibere (a korpát meleg vízzel leöntik, majd mi­kor erjedni kezd, leszűrik és tejjel, to­jással összehabarják, de aszalt gyü­mölcsből is készíthető) helyet kap az étrendünkben. A legnagyböjtibb eledelt, a „kő­rist" népszerűsíteni kellene. Hiszen olyan egyszerű az elkészítése. Kür­tön mindmáig nem ment ki a divatból — hála Istennek! (kopasz) Kőtís Rozsot és búzát (lehet csak bú­zát!) beáztatunk, és gyúródeszkára tesszük, elterítve. A deszkára ned­ves konyharuhát terítünk. Egyik ol­dalát alátámasztjuk, hogy a feles­leges víz lecsorogjon. Mindennap meglocsoljuk langyos vízzel. Ami­kor kb. 2 cm-es csírája van, az egé­szet ledaráljuk. Tejszerű pépet ka­punk; ebbe lisztet szórunk, hogy pa­lacsintatészta sűrűségű legyen, lá­basba tesszük és sütőben megsüt­jök. A lábasba egy nádszálat szú­runk, mert a „kőtís" különben kifut. Finom édes csemegét kapunk. Kukoricalepény 35 deka kukoricalisztet beleszó­runk hét deci forrásban levő sós víz­be, és addig keverjük, míg besűrűsö­dik. Akkor levesszük a tűzről, s ha kissé kihűlt, deszkára tesszük, és 15 percig dagasztjuk — nedves kéz­zel. Teniszlabda nagyságú gömbö­ket formálunk belőle, 2 cm vastag­ságúra nyújtjuk, és palacsintasütő­ben barnára sütjük. (Ebből az adag­ból 16-18 db lesz.) A lepényeket ki­vajazott tepsibe tesszük, és forró sü­tőben 10 percenként forgatva, fél óráig sütjük. MŰLTFAGGATÓ A POZSONYI MAGYAR KIRÁLYI ERZSEBET TUDOMÁNYEGYETEM Régi vágya teljesült Pozsonynak, amikor 1912-ben törvény született egyeteme felállításáról. A Mátyás király által 1467-ben felállított Aca­demia Istropolitana megszűnése óta — mindössze 23 évig működött — Pozsony csak 1625-ben jutott ismét abba a helyzetbe, hogy közel állott az egyetemalapításhoz. II. Ferdi­nánd király ebben az évben új egye­tem felállítását határozta el Po­zsonyban, és konkrét lépéseket is tett ebben az irányban. Az egyetem felállítása azonban elmaradt. Páz­mány Péter 1635-ben az érsekség akkori székhelyén, Nagyszombat­ban állított fel egyetemet. Pozsony város csak 1787-ben ka­pott főiskolát, amikor Mária Terézia Nagyszombatból Budára helyeztet­te az egyetemet, s helyébe Nagy­szombatban 1777-ben felállított ki­rályi akadémiát Pozsonyba helyezte át. Ez a főiskola két karból állott — bölcsészeti és jogi —, de a magyar szabadságharc leverése után a csá­szári udvar 1850-ben önkényesen jogi szakiskolává (hároméves jegy­zőképzővé) fokozta le a főiskolát. Ezt a szakiskolát a kiegyezés után 1875-ben I. Ferenc József ismét főis­kolai rangra emelte, és bölcsészeti karral is kibővítette. A jogi akadémiának ez a szerve­zeti felépítése egészen 1912-ig fenn­maradt. Igaz ugyan, hogy az akadé­mia tanári kara már 1876-ban moz­galmat indított egy új egyetem felál­lításáért, de ez nem járt sikerrel. A tervet támogató Trefort Ákos kul­tuszminiszter a javaslatot 1880-ban terjesztette a király elé, de ott nem hagyták jóvá. Magyarországon eb­ben az időben már más vidéki váro­sok, Kassa, Debrecen, Pécs, Győr, de legfőképp Szeged is mozgalmat indított egyeteme felállításáért, és Pozsonynak most már ezekkel is versenyt futva kellett célját elérnie. Ráadásul ebben az időben hunyt el a Pozsonyt támogató Trefort, s így a város esélyei ezzel is csökkentek. A pozsonyi egyetem felállításáért a felvidéki főúr, Ápponyi Albert tett újabb, jelentős lépéseket 1906-ban. Lényegében őt támogatva, ugyan­akkor a budapesti egyetemek túl­zsúfoltságára is hivatkozva, Zichy János kultuszminiszter is javaslatot tett a pozsonyi és debreceni egye­tem felállítására. Ennek a tervnek az elfogadását azonban az akkori ma­gyar pártviszályok megakadályoz­ták. Igy aztán csupán 1912-ben szü­letett parlamenti döntés a két egye­tem felállításáról. A parlament dön­tését még ugyanebben az évben Ferenc József is jóváhagyta. A pozsonyi egyetem nevére az akkori városi könyvtár vezetője, a későbbi egyetemi könyvtár tudós igazgatója, Kurnlik Emil terjesztett elő javaslatot. A javaslat szövege teljes egészében feltárja annak hát­terét, amikor indoklásában hangsú­lyozza: „ Városunk 1907 óta egyik ki­váló helyévé vált a 700 évvel ezelőtt itt, Pozsonyban született Árpád-házi Szent Erzsébet kultuszának, amely mindinkább egybeszövődött a néhai Erzsébet királyné (Ferenc József Pozsonyban igen népszerű felesége 1898-ban hunyt el) iránt való rajongó tisztelettel, ós valóban lélekemelő módon nyert megtestesülést akkor, amidőn felséges urunk, királyunk Is­tenben boldogult nejének életnagy­ságú márvány reliefjét egy pozsonyi művésszel, városunk most épülő Er­zsébet emléktemploma számára ajándékképpen elkészítette." igy lett a pozsonyi egyetem neve Magyar Királyi Erzsébet Tudo­mányegyetem. Az egyetemet tehát az Árpád-házi Szent Erzsébetről ne­vezték el, de e névválasztásba két­sok más országos előkelőség. A ki­rály még ugyanazon évben, decem­ber 14-én meghalt. Tehát 1918 őszén már három fa­kultással (jog, bölcsész, orvos) mű­ködött az egyetem. A tanévet 1918. október 5-én nyitották meg. Polner Ödön rektor a megnyitóban már vi­lágosan éreztette a Közép-Európa felett gyülekező viharfelhőket, rámu­tatott a Magyarországot szétrobban­tani akaró nemzetiségi bujtogatások­ra, és az egyetemen tanuló magyar, német, szlovák hallgatók példamuta­tó barátságára. Az országban azonban ekkor már napról napra nőtt a zűrzavar. Október végén kitört a magyar őszirózsás for­radalom, ugyanakkor (október 28.) a cseh és a szlovák politikai erők is proklamálták a Csehszlovák Köztár­saság megalakítását. Az egész ma­gyarság arcán ott ült a kérdés „Mi lesz?' A szerencsétlen fordulatnak nem utolsósorban a Károlyi-kormány A pozsonyi Kék templom, Szent Erzsébet fogadalmi temploma 1913-ban ségtelenül belejátszott az, hogy Fe­renc József magyarbarát feleségé­nek is Erzsébet volt a neve. A pozsonyi egyetem építésének nagystílű terveit az 1914-ben kitört világháború alaposan megzavarta. 1914-ben a jogi akadémiát egyetemi karra emelték, ugyanakkor meg­kezdte működését az orvostudomá­nyi kar, a bölcsészeti és termé­szettudományi karok pedig az elkö­vetkezendő két évben formálódtak valódi egyetemi karokká. így követ­kezett el az egyetem valódi felava­tása, amelynek ünnepségeit 1916. november 19-én, Erzsébet királynő neve napján tartották. Az ünnepsé­gen az akkor már igen öreg és bete­ges Ferenc Józsefet Albrecht főher­ceg képviselte, és ő mondott avató­beszédet. Jelen volt Csernoch János hercegprímás, Jankovich Béla val­lás- és közoktatásügyi miniszter és gyengesége volt az oka. Ez a kor­mány a frontokról hazaözönlő ma­gyar hadsereget jóformán szétza­varta, s így az ország védhetetlenné vált. A háborús szenvedésekben ki­merült, ezernyi megpróbáltatástól el­fásult magyar nép alig volt képes megérteni a szüntelenül változó ese­ményeket, és szinte teljesen tehetet­lenné vált a kialakult új helyzetben. Nyáron a kormány még azt hirdette, hogy fényes jövő vár Magyaror­szágra, ha tűrhetetlenül kitart a há­borúban, aztán jöttek mások,, akik megváltást és örök boldogságot ígértek a magyar nemzetnek, ha, a pacifista vezéreket követve, gyorsan befejezi a háborút, és őszintén meg­békél az antanthatalmakkal. Káro­lyiék uralma alatt azonban nyilván­valóvá vált, hogy a „jóakaratú an­tant" szomszédaink vakmerő táma­dásaitól és garázdálkodásaitól sem kívánja megvédeni Magyaroszágot: Károlyiék szétzüllesztették a hadse­reget, szomszédaink viszont ekkor szervezték erőssé, s minden oldalról átlépték Magyarország határát, melynek megcsonkítása most már kivédhetetlenné vált. Ilyen helyzetben a pozsonyi egye­tem az egyetlen rendelkezésére álló fegyverrel, a tudomány fegyverével kezdett hadakozni. Az egyetem tanári kara, amelynek több neves szlovák tudós is tagja volt, Pro Hungaria cím­mel memorandumot dolgozott ki, s azt a franca s angol nyelven is meg­jelentetve, a tudomány érveivel igye­kezett kimutatni, hogy Magyarország szervezett szétdarabolása teljes mér­tékig ellenkezik a természetes és tör­téneti államalakulás elveivel, s hogy az ilyen szétdarabolás beláthatatlan következményekkel fog járni az egész térség számára. Ez a memo­randum abban a hitben készült, hogy a békekonferencia még 1918 őszén összeül, s azon Magyarország képvi­selőit is komolyan fogják venni, és az antanthatalmakra hatni fognak a jó­zan tudományos érvek. Csakhogy a békekonferencia 1918 őszén nem ült össze, s a memorandum szavai pusz­tába kiáltott szavak maradtak. Az egyetem vezetői, diákjai abban a megmozdulásban is részt vettek, amelynek során november 23-án fel­irat készült, s azt Pozsony város ösz­szes társadalmi rétege, intézménye nyelvi különbség nélkül aláírta. Eb­ben a feliratban tiltakoztak a Magyar­országtól való elszakítás ellen. Mind­ez azonban nem segített. Károlyiék megelégedtek a tiltakozással, nem cselekedtek. Ugyanakkor a csehek átkeltek a határon, és komoly ellenál­lás nélkül nyomultak előre. Az egyetem tanári kara ebben a szorult helyzetben arról tanácsko­zott, hogy miként menthetné meg az egyetem felszerelését, könyvtárát stb. Teljesen tévesen értelmezve a helyzetet, biztonságos helyre akar­ták menekíteni az egyetem vagyo­nát. Ezt azonban abban a helyzet­ben nem lehetett megvalósítani, márcsak azért sem, mert a kormány is ellenezte az elmenekülést, és szüntelenül azt hangoztatta, hogy „Pozsony elszakításától nincs mit tartani". De az egyetem elszállítását az akkori közbiztonsági helyzet se tette lehetővé, mert mire december­ben vagonokat szereztek, Pozsony­ban már teljes zűrzavar uralkodott, s a vörös gárdisták garázdálkodtak. így aztán az egyetem mégiscsak Pozsonyban maradt, és az ellenke­zés egyik legfőbb erőssége lett a megszállókkal szemben. Ez pedig végleg megpecsételte a sorsát. SZŐKE JÓZSEF AZ ISMERETLEN ÁRNYAI Az idővel még visszafelé sem tud lépést tarta­ni az emlékezet. Van, ami korábbinak tűnik, van, ami csak később merül fel az egyre halványuló — és egyre fáradtabb — értelem veremmélysé­geinek napfénynemjárta zugaiból. S hiába igyek­szik az ember a „kihagyásokra" magyarázatot keresni — ós találni —, igazi magyarázat nincs. Nincs, mert nem is lehet. A belső leépülés jóté­kony iszapolódása egy-egy mozzanatot szép csendesen befed, s ha valami váratlan rengés vagy hullámverés fel nem kavarja, a folyamatos süllyedés végérvényesen elrejti: megkövesül és hangját veszti. Lehet, hogy ezek az elsüllyedt, hangjukat vesztett rétegek rejtik a bennünk levő, látszólag ok nélkül feltörő félelmet?! Azt a félelmet, amely­nek nem ismerjük a forrását, amely egyszerűen csak — láthatatlan gejzírként — feltör a mély­ből s átjárja valónkat. Az egyedüllétben, gyermekkorom magányá­ban éltem meg egykor hasonló borzongásokat. Az alkonyi erdőben, ha váratlanul egy bagoly vadászat közben arcom előtt suhant el, puha, bársonyos repüléssel; amikor egy fácánkakas vagy fogoly berrent fel a lábam elől... Mintha a halál érintett volna meg egy pillanatra. Vagy csak az ismeretlen? Meglehet, de: van-e a halálnál ismeretlenebb?! A kérdés természetesen mostani. Akkor ilyen kérdés nem volt. Hogyan is lett volna? De ez sem egészen pontos, mert hisz maga a halál hét­köznapjaink minden órájában jelen volt. Közön­ségesen, szürkén és — szükségszerűen. Mint annyi más, ez is hozzátartozott létezésünk környezetéhez, ahogy a fák, a bokrok, vagy az égbolt kéksége, zivataros felhőgomolygása és csendes, havakat eregető téli békéje. A látható halál ott munkált körülöttünk sokféle változatban. És egyáltalán nem volt riasztó, sem félelmetes. Tavasz idején, amikor a tojásokból ki­keltek a kiscsirkék, megesett, hogy a vigyázatlan kotló néhányat közülük összetaposott; eltemetésük a gyerek dolga volt. A megmaradottak úgy aratás táján már vágócsirkék voltak, s azokat nagya­nyánk, anyánk — az aratókat erősítendő — le­vágta s megfőzte paprikásnak, pörköltnek... Halál? Félelem? Itt s ilyen vonatkozásban e két fogalomnak nem volt jelentősége. Más tarto­mányokba utalta a természet és a közösség megmaradásának szüksége és törvénye. S az őszi liba- és kacsavágások? Ugyanúgy. Csak ezek már valami módon egy kevéske emelke­dettséget, szertartást is hoztak magukkal. A ka­csamáj, libamáj, meg a fertályok az ünnepet je­lentették. Volt, amikor csak egy-egy vasárnap szelídségét, máskor a tágabban vett család egybesereglését — mondjuk szüretkor. Csirkék, kacsák és tömött libák pirosra sült tetemei nem az elmúlást idézték meg, hanem az élet, az öröm és az egybetartozás ünnepi perceit. Valamit, amiről istenigazában Krúdy is csak ihletett pilla­nataiban tudott írni... Karácsony táján aztán jöt­tek a disznótorok — a „pörzsölések"... Az idő mélységeiből e halálközeli hétközna­pok lángjai lobbannak elém. De van ennek egy másik vonulata is. Az, ami nem otthoni, ami túl van ezen, ami a verebészés és varjúzás folytatá­sának mondható: a vadászat. Ami akkor még in­kább látvány, mint cselekvés, bár hajtóként ci­peltem elég lőtt nyulat, meg fácánt magas hó­ban, mély szántásban egyarát... Látható e példák egészéből, hogy abban a gyermekben, aki voltam, nem ezek az élmények a félelem forrásai. Ami élt, az nagyobb erővel ri­asztott. Meg a sötétség. A sötétség, amelynek takarója megnöveli a képzelet árnyait; a mélysé­gek s a magassságok benépesülnek titokzatos árnyakkal, csodalényekkel, fogvacogtató históri­ákkal. Hol van mindettől a körülöttünk levő, hét­köznapi halál? Fényévnyi távolságra! Mert az igazi félelem, az igazi borzongások belülről tá­madnak, belülről támadtak. Az elalvás előtti per­cek hozták, a csend, a belülről ébredő csend, amely elhozta a maga kérdéseit, kéretlenül. A némaság ikerszavait: hogy van az ember, ha már nincs?! Mi tudható abból, ami túl van ezen az időn?! Mi tudható abból, ami voltunk?! Vagy ami lehettünk volna? Itt valahol, akárhol... GÁL SÁNDOR

Next

/
Thumbnails
Contents