Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-11 / 58. szám, csütörtök

7 LAPOZGATÓ 1993

. MÁRCIUS 11. A KEDVEZŐ JELEKRE MÉG NINCS KÉSŐ BESZÉLGETÉS ĽUBOMÍR ŠLAHOR DOCENSSEL A SZLOVÁK KORONÁRÓL, GAZDASÁGRÓL, PIACRÓL ÉS A LEHETŐSÉGEKRŐL A SME napilap március 4-i számában Vladimír Popelka kérdezte Ľubomír Šlahor docenst, aki 1982-ben távozott Svájcba, ahol az egyik legnagyobb ottani pénzintézet, a Schweizerische Volksbank vezérigazgatóságának a munkatársa lett. Lubomir Šlahor már második éve tart előadásokat a Pozsonyi Közgazdaság-tudományi Egyetemen. A lap munkatársának azon kérdésére, hogy mi a véleménye a szlovák korona körüli vitáról, egyebek között a következó'ket válaszolta: — Mielőbb el kellene dönteni, hogy devalválják-e a szlovák fizetőeszközt, vagy nem. Nem szabad bizonytalanságban hagynunk a hazai és a potenciális külföldi beruházókat. Az egész vitában azonban nekem hiányzik egy nagyon fontos szempont, mégpedig az, hogy a devizapiacok miképp tekintenek a korona értékére, ugyanis azt ők pontosan meg tudják mondani. A szlovák korona árfolyama tükrözi a pillanatnyi gazdasági helyzetet, ugyanúgy, mint a perspektívákat. A külvilág pontos elemzéseket készít erről. • Mi következik belőlük? — Az adatok azt mutatják, hogy a szlovák koronát megközelítőleg 30 százalékkal kellene leértékelni. Természetesen, nem állnak rendelkezésemre pontos számadatok, hogy javasolni tudnám a devalválás mértékét. • A szlovák kormány olyan intézkedésekkel szeretné rendezni a helyzetet, mint amilyen a behozatali illeték bevezetése, az export támogatása, devizahitelek felvétele... Melyek közülük jelenleg a legelőnyösebbek? — Kérdéssel válaszolnék. Vajon ezek az intézkedések elegendőek-e arra, hogy Szlovákia megőrizhesse a korona árfolyamát? Hiszen tudjuk, hogy nemrég értékelték le az angol fontot, az olasz lírát... Megismétlem, a legigazságosabb a devizapiac, az mindent megmond. Szerintem nem lenne ésszerű, ha a korona értékét kormányüléseken határoznák meg. Ha meg szeretné tudni a szlovák korona valós árfolyamát, kérdezze meg, mondjuk, egy heinburgi bankban. • Mit kell tennie annak az államnak, amely csak most alakítja gazdaságát, fizetőeszközét? — Elsősorban lábra kell állítania a bank- és pénzügyi rendszert. A kormányzattól független központi bankot kell kiépítenie. A pénzpolitikát nem szabad a politikusokra bfzni. A szlovákiai jegybank kialakítása nagyon lassan folyik, s hiányzik a kereskedelmi bankokra való rákapcsolása. • A szlovák kormány tagjai szerint Szlovákiának az ezredfordulóig több mint 500 milliárd koronát kellene fordítania gazdasági befektetésekre. Az összeg megközelítőleg 50 százalékának külföldről kellene érkeznie. Véleménye szerint a vállalatok képesek-e reagálni az esetleges ajánlatokra? — Az árfolyamon kívül további tényezők is közrejátszanak, köztük az infláció, a munkanélküliség... Bizonyára találnánk azonban piacokat, amelyeken eladhatnánk termékeinket. Olyan piacokról van szó, amelyek stabilak. De melyek ezek? Sikeresek lehetnénk az idegenforgalom és a szolgáltatások terén. Ezekbe a szférákba ugyanis nem kell annyit beruházni. Es például nincs perspektívája annak, ha az acéltermelésre orientálódunk. Úgy gondolom, hogy a szlovákiai vállalatoknak nemcsak Kelet felé kell fordulniuk, ahol bizonytalanok a piacok. Azt kell termelnünk, ami iránt van érdeklődés. Természetesen, mindehhez pénz kell, de különben is, az említett 500 milliárd nem nagy összeg, hiszen tudjuk, mennyi pénzzel dotálják például az egykori NDK gazdaságát. Valamit még el szeretnék mondani a Szlovák Köztársaság láthatóvá tételéről. Amennyiben sikerül stabilizálnunk a gazdasági helyzetet, közvetlen demokráciát kell bevezetnünk, életbe kell léptetnünk a népszavazás intézményét, hogy az emberek maguk dönthessék el, vajon nagyobb hatalmat kívánnak-e a községeknek és régióknak. Ezzel fokozódhat a Szlovákia iránti nemzetközi bizalom, amelynek különféle lobbyk sok kárt tettek. Határozottan növekedne hitelünk, ha lemondanánk az úgynevezett konfliktusos tervekről, ha a magyar nemzeti kisebbségnek megadnánk az autonómiát, de egyúttal a nagyszombatiaknak, a kassaiaknak, a zsolnaiaknak is, azaz mindenkinek. Decentralizáljuk a politikai hatalmat. FEDOR VICO karikatúrája, Lidové noviny, 1993. III. 2. HABSBURG OTTO ERDELY-VIZIOJA AUTONÓMIA? ÖNIGAZGATÁS!!?) Aznap este 10 órakor a romániai Kolozsvárott minden előzetes figyelmeztetés nélkül kialudtak a lámpák, megszólaltak a szirénák, és a helyi rádióban közölték, hogy a lakosság vonuljon le az óvóhelyekre, mégpedig gyakorlatozásképpen, külföldi fegyveres invázió ellen. A „polgári védelmi gyakorlat" keretében ezt az éjszakai riadót tavaly júniusban rendelte el a kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar. A riadó valódi céljáról azok beszélhetnek, akik figyelemmel kísérték a polgármester korábbi lépéseit is. A városban — ahol a lakosság megközelítőleg 50 százalékát az etnikai magyarok alkotják — Funar leszedette az összes magyar feliratot, beleértve a hagyományos cégtáblákat is; bezáratta a helyi magyar ifjúsági szervezet székhelyét, s korlátozni kezdte a magyar egyesületek gyülekezési jogát. Mivel a legközelebbi határ a magyar, elképzelhető, hogy ki ellen irányult a fegyveres külföldi invázió során követendő eljárás gyakorlása? A kolozsvári polgármester akciójára kritikus szemmel is lehet tekinteni, de egyúttal nem lehet nem meglátni a magyarországi pánhungarista soviniszták aktivizálódását, ami egyértelműen a többségi nemzet és a nemzeti kisebbség közötti konfrontációra irányul. A térségben kialakult feszültség fokozódását néhány nappal ezelőtt elősegítette a magyar érdekek európa parlamentbeli képviselője, Habsburg Ottó is. Az erdélyi magyar klubok győri összejövetelén rámutatott arra, hogy Romániában és más országokban állítólag durván, embertelenül bánnak a nemzeti kisebbségekkel. Kijelentette, hogy Erdély (ezzel román Székelyföldre gondolt) ősi magyar föld, s ezért a legjobb lesz, ha az ottani magyar lakosság ott marad, mivel „a független Erdély még virágozni fog, de jogaiért állandóan harcolni kell". Habsburg Ottó Erdély-víziójával elsősorban a Ceausescu-diktatúra népszerű ellenzője, Tőkés László református püspök ért egyet. Tőkés, aki ma azzal vádolja Ion Iliescu elnököt, hogy tudatosan fékezi a romániai demokratikus reformokat, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség radikális szárnyának a képviselője, annak a szervezetnek, amely a 484 tagú parlamentben 39 hellyel rendelkezik; az RMDSZ 1,6 millió etnikai magyart képvisel, Románia lakosságának megközelítőleg 6 százalékát. A szövetség nemrég Brassóban kongresszust tartott, amelyen a küldöttek a szervezet tevékenységének további irányvonaláról döntöttek. Nyilatkozatukban ismét felszólították a román kormányt, hogy a magyar kisebbségnek nyújtson nagyobb támogatást nemzeti identitása, kultúrája, nyelve, vallása és művelődése megőrzéséhez. Állítólag a városoknak és megyéknek saját, helyileg megválasztott képviselőiknek kellene lenniük, akik olyan ügyekben döntenének, mint a költségvetés és közművelődés. Bár általánosan hangoztatták, hogy „a nemzeti kisebbségek problémáinak a rendezése terén a hivatalok riem tettek semmit", el kell mondani, hogy a kongresszuson a konfrontációt elvető irányvonal győzött. Tőkés László tiszteletbeli elnök lett, s a szövetség élére Markó Béla magyar lapkiadó, a békés álláspont híve került. A küldöttek döntésének az volt a célja, hogy megvédjék az RMDSZ és a Demokratikus Konvencióba tömörülő többi- ellenzéki párt szövetségét. A kongresszuson módosult a romániai magyarok alapvető célja is. Állítólag már nem törekednek az autonómia elérésére, csupán csak az önigazgatásra. A mérték letesebb megfogalmazás — amelyet azonban különféleképpen lehet értelmezni — azt jelenti, hogy a Romániában élő magyarok nem nyúlnak a konfrontáció eszközéhez, s ezzel nem adnak fegyvert a szélsőséges román nacionalisták kezébe. Ez olyan út, amelyen haladva enyhíthető a nemzetiségi feszültség, s nemcsak Romániában. TIBOR MROCEK Práca, 1993. III. 4. MILYEN CÉLT KÖVET DURAY MIKLÓS? A SME március 5-i számában az alábbi jegyzet jelent meg (bog) aláírással: Noha a szlovák közvélemény az utóbbi három év folyamán már megszokhatta Duray Miklósnak, az Együttélés mozgalom elnökének nem túl finom nyilatkozatait, mégis minden új megnyilatkozása viták egész sorát indítja el. Egy kisebb „faux pas" után — amelyet Csáky Pálnak, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti képviselőjének strasbourgi fellépése okozott — most egy újabb rajzolódik. Duray Miklós ugyanis a Magyar Nemzet című magyar napilapnak adott interjújában (a múlt héten jelent meg — a szerk.megj.) részletesen foglalkozik a szlovákiai magyar etnikum jellemvonásainak a módosulásával. Véleménye szerint ez az etnikum már nem nemzetiség, hanem egyenrangú nemzet, a többségi nemzettel bizonyos „társnemzetet" alkot, minden, ebből fakadó joggal. Alkotmányunk azonban ezt a fogalmat nem ismeri. Vajon Duray úr azokra a nemzetekre gondolt, amelyek közös összekapcsolója a magyar nyelv? Nos, ebben az esetben téved. Ő maga ezt a fogalmat a Magyar Nemzetben így magyarázza: „Ez egyenrangúságot jelent: Mindkét félnek azonosak a jogai saját értékei megőrzésére. Az egyenrangúság elve alapján a szlováknak joga van a szlovák nyelvű, a magyarnak a magyar nyelvű művelődésre, ami azért lényeges különbség, mert az egyenjogúság jelenlegi elve alapján a magyarnak adott esetben csupán a szlovák nyelvű művelődésre lenne joga." (A szerző nem idézte pontosan Duray sza vait, fontos utalásokat hagyott ki, ezért úgy tűnhetett a szlovák olvasónak, hogy az érvelés sántít — a szerk. megj.)Úgy tűnik, Duray Miklós megfeledkezett arról, hogy ebben az országban érvényesül az alkotmány és az emberjogi alkotmánylevél is. A Szlovák Köztársaságban élő összes kisebbség számára szavatolják a jogot az anyanyelven történő művelődésre és információ terjesztésére. Végezetül, politológiai szempontból a „társnernzet" fogalma enyhén szólva nem a leghelyesebb. Vajon mi a célja Duray Miklósnak? HOGYAN TOVÁBB BŐSÖN? A Szlovák Köztársaság komoly diplomáciai vitába bonyolódott szomszédjával, a Magyar Köztársasággal. Az ellentétet az eredetileg a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer részét képező bősi vízmű építésének a befejezésével és üzemeltetésével kapcsolatos nézetkülönbségek idézték elő. A vita bonyolult volta abban rejlik, hogy műszaki, gazdasági és jogi szempontok keverednek, és egy harmadik fél, az Európai Közösség is bekapcsolódott. Az ellentétek komolyságát támasztja alá, hogy jelentős, Szlovákia területén levő műszaki és energeiaipari műről (...) van szó. A nyilvánosság előtt kevesen hangoztatják, de sokan gondolják, hogy közvetett módon a Szlovákia és Magyarország közötti határ állandóságáról van szó. Ez a szempont a múltbeli, jelenlegi és a jövőbeli szlovák—magyar kapcsolatok gyanúsítgató interpretálásából indul kí, s nern lehet ésszerűen megnevezni. Ezzel szemben a gazdasági, az ökológiai, az energiaipari, esetleg más műszaki szempontokat nagyon könnyű körülhatárolni. (...) Lehet, hogy magyar részről a politikai tekintély is szerepet játszik, amely viszont nem mérhető le. A nézeteltérések elsimítása terén kiindulópont lehet az egzakt, a pontosan körülhatárolható szempontok és a nem egzakt, a nem felmérhető szempontok elkülönítése. Ez azt jelenti, hogy az ökológiai, energiaipari, hajózási, pénzügyi ós más, hasonló szempontokat külön kell választani a politikaiaktól, a diplomáciaiaktól, illetve a presztízsszempontoktól. A vízművel kapcsolatos technikai és gazdasági problémákat műszaki ós ökonómiai értékelésnek kell alávetni. Aztán a politikai vagy presztízsszempontokat el lehet vetni. Tekintettel arra, hogy az Európai Közösség is bekapcsolódott a vitába, feltételezhető, hogy az EK a műszaki és gazdasági szempontok megítélése során saját kritériumainak az érvényesítésére fog törekedni. (...) 1989 és 1993 között szemmel látható eltolódás tapasztalható a magyar érvelés terén. 1989-ben Magyarország a Bős-vitában a környezeti károkkal, ma pedig a nemzetközi jog megsértésével érvel. A magyar érvelés módosulásában rejlik a budapesti diplomáciai pozíció gyengesége is. Ha akkor Magyarország nem helyezkedik arra az álláspontra, hogy a beruházásnak káros környezeti hatásai vannak, akkor nem került volna sor a vízlépcsőrendszeren végzett magyar munkák felfüggesztésére. Ha magyar részről nem állították volna le az építési munkákat, nem került volna sor — csak szlovák területen — a bősi vízlépcső kivitelezésének a befejezésére, vagyis a felvízcsatorna meghosszabbítására, és ezzel a Duna elterelésére; nem törtónt volna meg az, amit Magyarország a nemzetközi jog megsértésének tekint. Ezért a folytatódó vitában a szlovák stratégia alapját annak kellene képeznie, hogy Pozsony visszatér az 1989-es, eredeti magyar érveléshez az állítólagos ökológiai veszélyről. (...) Szlovákia és Magyarország szomszéd állam, s a két ország a jövőben is szomszédos lesz. A múltbeli, a jelenlegi és majdani szlovák—magyar kapcsolatok tekintetében Bős kérdése elhanyagolható probléma. Csak abban az esetben nem volna ilyen, ha ürüggyé válna. Ürüggyé más, olyan célok követésében, amelyek nem a környezetvédelemre, nem a szlovákiai és a magyarországi lakosság s — elsősorban — nem a vízmű környékén élő emberek érdekeinek a védelmére irányulna. A két ország szélesebb biztonsági és fejlődési érdekei megkövetelik, hogy Pozsony és Budapest ésszerűen, indulatoktól mentesen viszonyuljon a vitáshoz, s azzal az akarattal, hogy rendezni kívánja a nézeteltéréseket. JÁN ČARNOGURSKÝ, Slovenský denník, 1993. III.

2. A kózölt, rendszerint rövidített cikkek, írások nem feltétlenül tükrözik az Új Szó véleményét. Az oldalt összeállította: MA Dl GÉZA