Új Szó, 1993. február (46. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-16 / 38. szám, kedd

5 INTERJÚ ÚJ szói 1993. FEBRUÁR 16. MEGSZAKADT BESZÉLGETÉS... PAVOL ČARNOGURSKÝ ÉS A MAGVAROK Az 1989-es novemberi forradalmat követően mind gyakrabban tűnt fel a lapok hasábjain Pavol Čarno­gurský neve. A szlovák állam alatti politikus a fiatal nemzedékek számára szinte az ismeretlenség homá­lyából bukkant elő. Hiszen a kommunista rendszer időszakában tilos volt a széles közvélemény előtt szólni róla. Többször ült börtönben. Az 50-es évek elején az úgynevezett burzsoá nacionalizmus elleni kampány a kommunista Husákékkal együtt sújtotta Pavol Čarnógurskýt, majd ugyanennek a H u sák na k a „konszolidáló" rendszere ítélte öt hallgatásra. Jómagam úgy éreztem, hogy számos írásában és nyilatkozatában, mint számunkra korántsem érdek­telen események résztvevője, rólunk, magyarokról, bennünket érintő politikai vonatkozásokról viszony­lag kevés szót ejt. Pedig sejthető volt, hogy ilyen irányú visszaemlékezései alighanem forrásérté­kűnek számíthatnak. Ezért kerestem őt fel 1991­ben, majd tavaly azzal a szándékkal, hogy a magya­rokhoz fűződő emlékeiről faggassam. Igaz, csak úgy, inkább saját kíváncsiságom késztetett erre. Az ér­deklődésemet szívesen fogadta, mintha egyszerre szeretett volna mindent elmondani, úgy, ahogy eszé­be jutott. Persze, egy-egy találkozás ideje véges. Megegyeztünk, hogy számos, még megválaszolandó kérdésre visszatérünk. A gondviselés azonban más­ként döntött, az elmúlt év végén. A beszélgetés folytatására sajnos már nem kerülhet sor. így már azt sem tisztázhatjuk, vajon mit is értett az alatt, amikor az önálló Szlovákiának Svájchoz ha­sonló közép-európai szerepet szánt. Remélni szeret­ném, hogy talán ezek a beszélgetésfoszlányok is számot tarthatnak a szlovákiai magyar olvasó érdeklődésére. • Talán kezdjük azzal, hogy az ön jellegzetes neve eleve kíván­csiságot ébreszt a származása iránt. -Hát igen! Amikor 1942 őszén fogadott XII. Pius pápa, egyenesen rákérdezett: „Szlovák ön, képviselő úr, mert lengyel nevet visel?" Én azt válaszoltam, hogy tudtommal szlo­vák nevem van. Azonban északi határunk közelében, Lengyel­országban máig létezik a Czarna Gura nevű település, ahonnan csa­ládunk elődje, Tomáš de Czarna Gura soltész elszármazott. Vezeté­sével 1611-ben alakult Malá Fran­ková. Itt születtem 1908-ban, az ak­kori Kisfrankvágáson. Környékün­kön, főleg a templomokban sokáig fönnmaradt tájnyelvet egyesek go­ralnak tekintik. Egyébként falunk, mely Késmárktól 30 km-re északra fekszik, egyházkerületileg sosem tartozott Lengyelországhoz, a Sze­pesi Káptalan volt a fölöttes testület. Hétgyermekes földműves családban nőttem fel. Igaz, apám gazdasága a legnagyobbnak számított a 160 lelket számláló faluban, mely soltész alapítású előjogokat élvezett. De a munkából minden családtagnak, zsenge gyermekkorától fogva, ki kellett vennie a részét. Az apám által alapított községi iskolába kezdtem járni. Jóapám írni, olvasni megta-' nult, de magyarul nem tudott. • A mai nemzedékek tudatá­ban olyan kép él, hogy abban az időben szlovák iskolák nem is léteztek. - Ez nem igaz. Az állami iskolák tanítási nyelve a magyar volt, de a községi iskolák több mint 80 szá­zalékában kifejezetten szlovák nyel­vű oktatás folyt. Egyházi iskolák is voltak. A szlovák falvakban olyan tanítót fogadtak fel, aki tudott szlo­vákul. Ha nem, meg kellett tanulnia. Különben nem tarthatta volna meg állását a szlovák környezetben. • A Monarchia éveiben tapasz­talt-e nemzetiségi elnyomást? - Gyermekfejjel egyáltalán nem. De hát milyen is a gyermek! Megma­radt az emlékezetemben, hogy mek­kora áhítattal csüngtünk 1916-ban az ű| király falra akasztott képén, amelyről nem hiányozhatott a há­roméves kis trónörökös. Ki gondolta volna, hogy majd nyolc évtized múl­tán én fogadom őt, a Pozsonyba látogató Habsburg Ottót, az európai megbékélés küldötteként. • Mindebből úgy tűnik, hogy az idö tájt nem alakult ki Önben semminemű ellenszenv. Mégis, később a magyarokat elsőszámú ellenségként emlegette. - Nos, az eszmélődés időszaká­ban és érett fejjel az ember már másként tekint vissza a gyermek­ként megélt múltra, a FEMKE elma­gyarosító szerepére, az államnem­zeti koncepcióra, gróf Tisza István­nak az egységes politikai nemzettel kapcsolatos kijelentéseire. Persze, az is igaz, hogy a Csehszlovák Köz­társaság megalakulása után a ma­gyarellenesség mérséklődött, amint érződni kezdtek az egységes cseh­szlovák nemzetfelfogásnak a gya­korlati következményei. A lőcsei gimnáziumban, ahol érettségiztem, mindent csehül tanultunk. Én a két háború közti időszakot szlovákelle­nes politikaként éltem meg. • Olvashattunk róla, hogy prá­gai jogi tanulmányait politikai okokból kellett megszakítania. - igy van. A prágai jogi karon egyébként, mai szóhasználattal él­ve, levelező hallgatóként tanultam, csak a vizsgákra jártam Úgy 1925­töl kezdve vettem részt a diákmeg­mozdulásokban. Itt a kommunisták is ugyancsak hallatták a hangjukat. Egy alkalommal olyan támadás zú­dult az egyetemen szónokló egyik kommunista diákra, hogy magam is védelmére keltem. Erre a kommu­nista párt be akart választani abba a küldöttségbe, amely a kommu­nista diákok ajándékaként traktorral kedveskedett volna Sztálinnak. A politikai életben tudatosan attól kezdve vettem részt, hogy megis­merkedtem a Hlinka párti Szlovák szerkesztőségében dolgozó Karol Sidorral, Milo Urbannal, s jómagam is írogatni kezdtem a lapba. Ezután jött az akadémiai döntés: állitólag visszaéltem a nyári szünetben élve­zett szabadsággal és a Tuka-perrel kapcsolatos gyűléseken szóno­koltam. • De térjünk vissza a magya­rokkal szembeni viszonyára. - Nos, a cseh-szlovák feszült­séggel együtt azért a Magyarország részéről fenyegető veszélyeztetett­ség érzése is ott élt a politikai, de a szélesebb közgondolkodásban is. Ezért tekintettük eleve a Dunát stra­tégiai szerepet betöltő határnak, tudva azt, hogy az itteni oldalon gondot jélentő, színmagyar területek maradtak. Ha bárki kétségbe akarta volna vonni a Csallóköz magyar jel­legét, adathamisitáshoz kellett volna folyamodnia. A fejlemények a har­mincas évek vége felé igazolták ag­gályainkat. • A bécsi döntésre gondol. A néprajzi elv ellen nehéz volt érvelni. - Igen ám, csakhogy a magyar politika az egész Szlovákia bekebe­lezésére törekedett. A szlovákság magatartásában 1938 októberétől kezdve erősen jelen volt ez az ag­gály. A Hlinka párt vezetőségében és az autonóm parlament elnöksé­gében ekkor hangzott el a kijelentés: aki ma önálló Szlovákiát akar, oda­hat, hogy Szlovákia Magyarország­hoz kerüljön. S ez nemcsak afféle politikai megnyilatkozás volt, a nem­zet széles rétegeiben visszhangra talált. Jómagam egyébként a bécsi döntés meghozatalakor, küldöttségi tagként ott voltam a Belvedere palo­tában. Kedden történt, előtte vasár­nap, itt Pozsonyban a főtéren hatal­mas tüntetést szerveztek a magya­rok - szerintem túlnyomórészt zsi­müve volt A szlovák parlament csak azután tette meg ezt a lépést, hogy Hitler kijelentette Tisonak: ha ez nem történik meg, saját sorsára hagyja Szlovákiát, s elfoglalnak ben­nünket a magyarok. • A szlovák állam időszakával kapcsolatban elkerülhetetlen a kérdés: milyen álláspontra he­lyezkedett a zsidótörvénnyel kap­csolatban? - Nyilván a zsidók kitelepítéséről szóló törvényre gondol. Ugyanis a több mint 270 paragrafusból álló ún. zsidókódex kormányrendelet volt. Sokan összekeverik ezzel, hogy a Szlovák Köztársaság parla­mentje 1942. május 15-én előzetes viták után jóváhagyta a zsidók kite­lepítését, állampolgári jogaik és va­gyonuk elvesztését kimondó tör­vényt. Amikor Martin Sokol az alkot­mánytörvény megszavazására szó­lította a parlamentet, jómagam dr. Viekolc apáttal együtt elhagytam a termet. Ellene tudtommal csak Esterházy János szavazott. Szeret­ném felhívni a figyelmet a deportálá­sok 1942 őszén történt leállításának okait illetően a vatikáni tiltakozások­ra, bár ekkor még csak a zsidók munkaszolgálatáról volt szó. Tiso 1942 augusztusában tartott holiči beszédét követően, amelyben indo­kolni igyekezett a zsidók kitelepíté­sét, három napon belül Rómában voltam a vatikáni szlovák követnél, Sidornál. Ő elmondta, hogy Tiso dók -, hogy Pozsony Magyaror­szághoz kerüljön. Október 6-át kö­vetően roppant erős volt itt a magyar propaganda. Úgy láttuk, hogy Po­zsonyt nem sikerül megtartanunk. Már előkészületek történtek arra, hogy az autonóm szlovák kormány átköltözik Nagyszombatba. S ne fe­ledjük. a szlovák állam kihirdetését megelőzően olyan jelentések érkez­tek, hogy a magyar hadsereg csa­patösszevonásokat hajt végre a ha­táron. • Ön szerint tehát a szlovák állam kikiáltása önvédelemből történt? - Igen, ezt többször kifejtettem. Szlovákia elszakadása nem Tiso (Petr Procházka felvétele) kijelentései nagy felháborodást vál­tottak ki a Szentszéknél. Átadta ne­kem a Greznzbotenek a beszédet ismertető számát, hogy az aláhúzá­sokkal együtt mutassam meg Tiso­nak, aki erre azzal reagált: miért nem jelentik ki egyenesen, hogy mondjak le. Ekkor a zsidók közül is többen felkerestek, hogy Tisót támo­gassam, mert nála csak rosszabb jöhet. Ilyen értelemben fordult hoz­zám a kommunista Husák és Novo­meský is. • Ilyesfajta emlékei eddig nem nagyon érdekelték a történésze­ket. Én, mint beszélgetőtárs, vi­szont rákérdeznék az Esterházy­hoz fűződő kapcsolataira. - Rendkívül kedvező benyomá­sokat tett rám. Jól ismertük egymást, nem messze lakott tőlünk. Elisme­résnek, tekintélynek örvendett sokak körében, mert jól felkészült ember volt, szlovákul kitűnően beszélt. Iga­zán nem úgy lépett fel, mint egy gróf. A háború vége felé elmondtam neki, hogy 1939. december 25-én Modrán összejöttünk mi, szlovák politikusok, s az úgynevezett Hodža-féle Duna menti konföderációs program alap­ján felvetettük a volt monarchia megújításaként is értelmezhető Hit­ler-ellenes cseh-szlovák-lengyel szövetség gondolatát. Az összefo­gást Magyarországra is ki akartuk terjeszteni. Mindketten elköteleztük magunkat a népeink javát szolgáló jövőbeli közös együttmunkálkodás mellett. Vallottuk, hogy a megpró­báltatásokban együtt kell marad­nunk a nemzettel. Utoljára a front után, a pozsonyi Igazságügyi Palota börtönének udvarán találkoztunk, amikor egy óvatlan pillanatban, séta közben, némán köszöntöttük egy­mást. Élénken emlékszem, hogy Es­terházy János, köztudottan vallásos emberként, rózsafüzérét morzsol­gatta, miközben a durva fegyőr gú­nyosan odavetette: „Imádkozhat bármennyit is, a Szűz Mária sem menti meg az akasztófától." S ő ezt békésen, szemrebbenés nélkül tűr­te. Még a Hitler-ellenes tervünk pa­radoxonéval kapcsolatban, misze­rint rr.égis tőlük fogadtuk el az önál­lóságot, azt mondanám el, hogy ha nem így cselekszünk, akkor Kárpát alja sorsára jutottunk volna, melyet, mint az közismert, Magyarország katonailag megszállt. Tehát akarva­akaratlanul, Hitler melletti kényszer­pályára kerültünk, akárcsak Horthy­ék. Mégis a Szovjetunió elleni há­borúban csak 450 szlovák katona esett el, azok is főleg egy cseh parancsnok hibájából, ellentétben az első világháborús igen nagy veszteségeinkkel. • Mi a véleménye arról, hogy Esterházy Jánost 1947-ben hábo­rús bűnösként halálra ítélték? Nem volt ez magyarellenes jusz­tiszmord? Vajon egyénisége nem szolgál-e rá a rehabilitálásra? - Sajnos, véleményem szerint, az ítélet fogadtatásában visszaütött, hogy annak idején a szlovák közeg­ben visszatetszést váltott ki Ester­házynak az a kijelentése, miszerint „a szlovák állam nem más, mint svindli". El is kezdődött már akkor mentelmi jogának megvonása, és bíróság előtti felelősségre vonásá­nak kilátásba helyezése. Sorsa ké­sőbb, talán emiatt is, sokakat hide­gen hagyott. Szerintem, előbb-utóbb elkezdődik a rehabilitálások szorgal­mazása. Én nagyon bízom számos derék ember emlékének megtisztí­tásában, és ebben számítok ameri­kai rokoni kapcsolatomra is. • A múlt viszontagságai után miként látja a jövőt? - Mindent meg kell tenni azért, hogy a térség népei biztonságban érezhessék magukat. Évszázado­kon át, 1792-ig a magyarok és a szlovákok viszonya felhőtlen volt. A magyar államnyelv bevezetése keserítette meg a szlovákok életét. A magyarok pedig féltek a pánszlá­vizmustól, hogy nemcsak elszakítja a szlovákokat, vagyis Szlovákiát, hanem teljesen elnyeli őket. Sajnos, a bolsevizmus ezt majdnem véghez is vitte, s nemcsak a magyarokkal, hanem velünk szemben is. Én na­gyon szeretném, ha Szlovákia olyan szerepet játszana Közép-Európá­ban, mint amilyet Svájc Nyugat­Európában ZILIZI TIHAMÉR TANÁCSOK: ADÓÜGYBEN § FÖLDÜGYBEN § BIZTOSÍTÁSÜGYBEN § KIS KERESET jeligére kéri a választ az az olvasónk, akinek a férje állami gazdaságban dol­gozik, saját maga pedig munka­nélküli, és segélyt sem kap már. Szarvasmarha-tartással foglal­koznak, tavaly 3 darabot adtak el a felvásárlónak. Most arra is kíváncsi, az idei várható bevé­telből ugyanúgy fizet majd adót, mind eddig? - Mint arról már többször is írtunk, január elsejétől új törvé­nyek szerint fizetjük a jövede­lemadót, de a tavalyi bevételek megadóztatása még a korábbi törvény szerint folyik. Az adóbe­vallást február 15-ig kellett meg­tenni, vagyis ha esetleg nem adta be adóbevallását az illeté­kes adóhivatalban, az esetleges késésért megbírságolhatják. Kérdezőnk jól tudja, hogy amennyiben kiadásairól nem tud bizonylatokkal szolgálni (hiszen a darát, répát stb. pl. „háznál" veszi), akkor az 1992-es jöve­delméből 55 százalékot átalány­ban levonhat a költségekre, ezenkívül 6000 korona leszá­mítható tételt, a maradékból pe­dig 15 százalékot fizet be az adóra. Az idei bevételeiből pedig jövőre a következőképpen fizet majd adót: a kiadásokra 50 szá­zalékot vonhat majd le átalány­ban (amennyiben kiadásairól a jövőben sem vezet pontos könyvelést), adómentes tétel­ként 20 400 koronát, közleke­désre pedig 2400 koronát von­hat majd le. A fennmaradó összeget adóztatják meg majd 15 százalékos kulccsal, éspedig akkor, ha ez az összeg nem haladja meg majd a 60 ezer koronát Arra is kíváncsi a kérdező, vajon mi az igazság abban, hogy egy jövedelemből két sze­mélyre is szétírható az adóbe­vallás. Ez tény, ezt eddig is bárki megtehette, ha számításaikból az derült ki, hogy jobban járnak, ha a kettéosztott összegből két­szer vonják le a leszámítható tételeket. Megtehette bárki, de a számítások szerint ennek 60 ezer koronás adóalapig nem volt sok értelme. (Olvasónk bizonyára arra a la­punkban is közölt példára utalt, amelyben leírtuk, hogyan oszt­ható ketté a jövedelem, miként írható le mindkét részből az áta­lányköltség és a többi leszámít­ható tétel, és ebben a példában az összjövedelem 60 ezer koro­na alatt volt - a szérk. megjegy­zése.) Biztosítási kötelezettségének befizetésével kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg: amennyi­ben vállalkozói engedélye van, és fővállalkozásban vállalkozik, a havi 1100,- koronát (a 46+4 százalékot a minimálbér össze­géből, ami jelenleg 2200,- koro­na) be kell fizetnie. Lehetséges, hogy a biztosítási törvény meg­változik, de amíg nem módosít­ják, ez a szabály érvényes. Per­sze, ez már csak az idei tevé­kenységére vonatkozik. MOLNÁR ROZÁLIA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents