Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-12 / 8. szám, kedd

7 NYUGDÍJASOK OLDALA 1993. JANUÁR 12. A

belvárosi bérház helyenként lehullott vakolata alól kikandikál a tégla. Az ablakok feletti cirádákból is már alig maradt valami. szétporlasztotta őket az idő. A hatalmas bükkfa ajtót már évtizedek óta nem lehet zárni, hogy is lehetne, hiszen kilincse sincs. A kapu alatt meg ott vannak a bűzlő kukák, hol patkányok, hol macskák ugrálnak ki belőlük. És éjszakánként oda járnak piszkítani a közeli kocsmából hazatérő részegek. Ebben a házban él Zsófi néni, akit, amikor ide költözött, még Zsófika kedvesnek szólítottak és aki a házzal együtt öregedett, kopott, fakult, míg olyan lett, mint maga a ház. Övé az első emelet egyik kétszobás lakása és csak most örül igazán, hogy nem a negyedik emeleten lakik, mivel a tüzelőt a pincéből kell felhorda• ni és lift nincs. Fiatalasszonyként hozta ide a férje. Latintanár volt, kispénzű, nagyszívű. A Zsófika kedves tanárképzős volt és imádott zongorázni. Fillérenként kuporgatták össze a hangszerre a pénzt, de sikerült, egy szép napon jöttek a speditőrök ós üggyelbajjal felcipelték a „szárnyast". Zsófi néni a mai napig ezt tartja élete legszebb pillanatának. A zongora ma is ott áll a sarokban, csipketerítő meg váza a tetején, de húsz éve nem játszik rajta neki, az „életem" — ahogy Zsófika a férjét szólította — halála óta használhatatlan bútordarabbá lett. Azóta kifordult sarkából a világ és az ő élete is. Amikor megözvegyült, Zsóka lánya 14, Viola lánya 12 éves volt. Egyedül nevelte őket, nem akadt segítsége, az ő szülei még a férje halála előtt — ahogy mondogatta — mennybementek és testvért sem hagytak neki a földön. Az „életemé" meg Pesten öregeskedtek, nem is nagyon ismerte őket. Teltek az évek — keservesen. A lányok kisasz szonyokká virultak, egyre igényesebbek lettek és követelődzőbbek is, hiszen szaporodtak az udvarlók és ők tetszeni akartak. Az anyjuk az iskolában letanította az óráit, ilyen-olyan önképzőköröket vezetett — az igazgató elvtárs megkövetelte —, ott volt minden brigádon és rendben tartotta a szertárat. Éjszakánként megrendelésre ágyneműt varrt és vasárnaponként mosogatni járt egy patinás étterembe. Zsókának és Violának színházi bérletet vett (persze ők azokon az estéken randevúztak), beíratta őket a tánciskolába, és amikor leérettségiztek, csúszópénzével addig talpalt, míg lányait be nem jutatta az egyetemre. Meg is szerezték a diplomát — az egyik közgazdász, a másik orvos lett. Zsófiát nagyon bántotta, hogy nagyobbik lányának a promócióra kismama ruhát kellett varratni, de mit tehetett, amikor a lánya belehabarodott Rudiba és egy szép napon azzal jött haza: édesanyám, férjhez mentem. Átengedte nekik az egyik szobát és únos-untalan csak azt ismételgette: kislányom, az egyetemet be kell fejezni. Violával is meggyűlt a baja, mert ki-kimaradozott, hol azt mondta, hogy évfolyamtársaival tanul, hol azt, nem tud az anyjával egy szobában aludni. Aztán bemutatta Árpádot, a vicces-pénzes pincérfiút. Hiába mondta lányának: nem hozzád való, te hamarosan diplomás leszel, Viola kinevette és ómódinak nevezte. Amikor a másik szobát is átengedte, kisebbik lányának és részeges férjének, vásárolt egy heverőt, beállította a konyha sarkába. Azt mindenki természetesnek vette, hogy a mama takarít, bevásárol, főz, hogy éjszakánként még mindig varrja az ágyneműt és javítja tanítványai dolgozatait, óráira segédeszközöket készít. Aztán megszületett Istvánka. Zsóka első fia, Zsófia első unokája. Egy évvel később Viola is világra hozta Mártont és ugyanabban a hónapban Zsóka is Julikát. A gyerekek éjjel-nappal sírtak, hol az egyik, hol a másik. A mosógép csak úgy nyelte a pelenkákat, aztán ott száradtak a szobában kihúzott köteleken, a székek támláin, Zsóka és Viola ZSÓFI NÉNI egyre gyakrabban veszekedett a tűzhely mellett, férjeik meg egyre gyakrabban kimaradoztak. Zsófika kedvesből Zsófia néni lett — gyűltek a ráncai, eresedett a lába, emelkedett a vérnyomása. Amikor megszületett Viola lánya, Zsuzsika, szívét próbálták megreperálni egy fürdőben, ahonnan a kezelés lejártával mégiscsak haza kellett mennie. Rossz hírre érkezett: Rudi megúnta a gyereksírást, a civakodásokat, a szűkös körülményeket — elköltözött. De egy jó hír is várta: Violáék lakást kaptak. Zsófi nénit nyugdíjazták. Fájó szívvel hagyta ott tanítványait és kollégáit. A búcsú napjára rengeteg pogácsát sütött, s míg szaggatta a tésztát, viszszapergette az időt, kedvenc diákjaira gondolt, egy-egy könnyet is ejtett. Szépen búcsúztatták, annyi virággal tért haza, hogy a pincéből fel kellett hoznia az üres befőttes üvegeket is, mivel a csokrok nem fértek el a vázáiban. Ha itt érne véget a történet, akkor talán azt is mondhatnánk: az életét nem aranyozta be a boldogság, de hát, Istenem, hasonló sorsúból ezernyi szaladgál a világon. December volt és Zsófi-nagyi meséi a Jézuskáról, a karácsonyról szóltak. Hatalmas pelyhekben hullott a hó, elvitte hát Istvánkát és Julikát sétálni, élvezni a telet. — Gyerekek, ha haza megyünk, iszunk egy forró teát és csinálok bundás kenyeret is. A gyerekek nem kaptak teát, ő viszont elővette a vendégeknek tartogatott konyakot és három pohárral is ivott belőle. Az történt ugyanis, hogy egy levelet talált az asztalon. „Drága anyukám. Kérlek, ne haragudj, elmentem, Svájcba. Viseld a gyerekek gondját, amint mód lesz rá, visszajövök értük. Pénzt küldök. Köszönöm. Csókol Zsóka." Ennyi. Ez négy éve történt, néhány hónappal azután, hogy Zsóka elvált Ruditól, akkor, amikor Viola is Árpádtól. Akkor, amikor Zsófi néni alig tudta elviselni a nagy szégyent — amit gyakran fel is hánytorgatott —, hogy orvos és közgazdász lányai „csak ennyire vitték". Zsókának jól megy a sora. Férjhez ment, privát rendelője van és rendszeresen küldi a pénzt. De a gyerekeket nem veheti magához. A férje nem vállalja őket, és ő sem jön, mert „nem akarja a szívét fájdítani". Istvánka már negyedikes, Julika másodikos. Márton is iskolás, csak Zsuzsika óvodás. Most valamennyi unokájának a nagymama viseli a gondját, mert Viola börtönben tölti büntetését. Bizony, oda került! Sikkasztott. Miután elvált Árpádtól, egyre szűkösebben élt, nehezen tudta elviselni a nincstelenséget, nem szívesen öltötte magára divatjamúlt ruháit, a gyerekeket is szépen akarta járatni, és a harmadik kézből hozzá került ócska Skodát is le kellett cserélni. Amikor hamisításokkal pénzhez jutott, abban reménykedett, hogy hamarosan minden fillért a helyére tesz, hogy majd segít a jómódú Zsóka és senki sem vesz észre semmit. Nem így történt. Rájöttek a csalásra, elítélték. Az édesanyja magához vette Viola gyerekeit is, szemrehányás és szó nélkükl. Mosott, főzött rájuk, tanult velük, Zsuzsikát reggel óvodába vitte, délután érte ment. Igaz, ellehetett volna vele ő is, de Zsófi néni egyre hallgatagabb és sírósabb lett, egyre gyakrabban nézett a pohár aljára, de annyira józan volt, hogy megítélje, alkalmatlan már a gyermeknevelésre, csupán az a dolga, hogy kimossa, kivasalja a ruháikat, enni adjon nekik. Ez a felismerés még inkább elkeserítette... Egyetlen barátnője, az özvegy Sz-né szeretettel figyelmez tetgette: „Zsófikám, hagyd abba az ivást, nem lesz jó vége, elveszik tőled a unokáidat". S egy napon valóban jött egy hivatalnoknő és azt mondta, hogy a kicsiket elhelyezik gyermekotthonban. Zsófi néninek az volt a szerencséje, hogy az a bizonyos hölgy rendben találta a lakást, látta, hogy fő a tökfőzelék és a csirkepaprikás és hogy a szomszédasszony, akit Zsófi néni kétségbeesésében áthívott, azt mondta: „Rendesen ellátja a gyerekeket, sokat foglalkozik velük és az unokák is ragaszkodnak hozzá, nincs ok az állami gondozásra, és én is segítek, csak ne vigyék el őket." Hát maradtak. Csak Zsófi néni bánata nem szűnik. Ki-kijár a temetőbe, az „életemnek" panaszkodik, de ez vajmi keveset segít rajta, ezért aztán hazafelé be-be tér egy-egy kocsmába és megveszi a félliteresét a közeli élelmiszer boltban. Az ünnepek előtt elment az unokáival az anyukáiknak ajándékot vásárolni. Ide-oda tántorgott, valaki megjegyezte: „Hogy lehet egy ilyen részeg öregasszonyra gyerekeket bízni?!" Istvánka nem állta meg szó nélkül: „A mi nagymamánk nem részeg, csak fáradt!" Pedig jól tudta, az úrnak igaza van. A Svájcba szánt csomagot együtt vitték a postára. A börtönbe is együtt mentek, vigasztalták a zokogó Violát. Amikor szentestén feldíszítették a fát, Zsófi-nagyi csak annyit mondott: jaj Istenem — és összeesett. A gyerekek szólítgatták, de amikor látták, hogy nem mozdul, átszaladtak a szomszédnénihez. — Megrepedt a szíve — mondta és magával vitte Istvánkát, Julikát, Mártont és Zsuzsikát... — Olyan nagymamátok volt, mint senkinek a világon — mondta zokogva a csillogó fenyőfa alatt és hozzátette: ezt sohase felejtsétek el. Zsófika kedvest, Zsófi nénit kivitték a temetőbe, unokáit pedig elvitték a gyermekotthonba... OZORAI KATALIN A FIAMTÓL A LÁNYOMHOZ... Kovács néni olyan egyszerűnek maradt meg az emlékezetemben, amilyen egyszerű a neve vagy a ruha volt, amelyet találkozásunkkor viselt. A rajta levő kopott kabátról, rojtos végű kendőről lerítt egypár évtized vihara. De a néni arca mosolygós volt, hangja szinte túlságosan is vidám. Pedig... Az autóbuszon ismerkedtem meg vele. Egy hideg decemberi napon együtt utaztunk R.-be. Éppen a fiától jött ós a lányához készült látogatába. Ő kezdeményezte a beszélgetést, és az alig valamivel több mint félórás út alatt egy sokat átélt, egyszerű falusi parasztasszony élettörténetét mesélte el. A saját életét. — Bizony, kilenc gyereket szültem e világra, és hat ma is él közülük. Három fiam a fronton maradt. Fiatalon megözvegyültem, az uramat elvitte a tüdőbaj és egyedül kellett gondoskodnom a gyerekekről. A legnagyobb tizenkét éves volt, mikor az apjuk meghalt. Nehéz volt az életünk. Akkoriban egészen más volt a világ. A legnagyobb három fiú velem járt napszámba. Az apróbbak gondja, meg a háztartás a kislányomra maradt. Istenem, milyen szívesen neveltem volna fel őket én is olyan sorban, mint amilyenben a mai gyerekek nőnek, dehát... Nekünk nem tellett szép ruhára, drága játékokra, hiszen néha még kenyér sem volt a háznál. Pedig amit lehetett, mindent megtettem értük. Egy-egy éjjel alig aludtam pár órát, és mégis helyt kellett állnom a napszámban, mert különben elveszítettem volna a helyemet. Akkoriban könnyen kitették az ember szűrét, ha nem becsülte meg magát, mert nagyon sok volt az éhes száj és nagyon kevés a munka. Hatan valahogy mégis felnőttek. A háború után már csak a két kisebbik fiam maradt velem ortthon, a többi szétszéledt. Ki erre, ki arra. Gyárba, építkezésre, férjhez, ahogy hozta a sors. A két kisebbik a katonai szolgálat letöltése után továbbtanult. Az egyik mérnök lett, a másik műszerész. Nem panaszkodhatnak, valamennyien jómódban élnek. Van lakásuk, autójuk, hétvégi házuk... Nekem is jó érzés látni az ő boldogságukat, azt, hogy az ő életük könnyebb és szebb, mint az enyém volt. Csak egy dolog bánt: hogy nekem mégsem jut sehol egy nyugodt, meleg sarok, néhány jó szó, emberi melegség, szeretet... Pedig egy ilyen vénasszony már olyan kevéssel beérné! Lehet, ha dolgozni tudnék, ha olyan erős lennék, mint valamikor, amikor kilencükért küzdöttem, de hiába, nem bírok már, 86 éves leszek az idén... Már a szívem is rakoncátlankodik egy ideje. Pihennem kellene, feküdni, kerülni minden izgalmat, ezt tanácsolják az orvosok is. De hogyan, amikor egyik gyerekemnek sem kellek... Sorra járom őket. Mikor melyik könyörül meg rajtam és fogad be egy pár hétre. Tovább sehol sem maradhatok, mert az egyiknél a menyem, a másiknál a vőm nem nézi jó szemmel, ha ott „rontom a levegőt". Nem olyan régen is az egyik fiam azt mondta nekem: — Tudja mit, mama? Legjobb lenne magának egy intézetben, ott az öregek között biztosan jól érezné magát... Én csak néztem rá, a meglepetéstől se szólni, se nyelni nem tudtam. Még sírni sem tudtam, annyira megrémültem. Mivel érdemeltem ón ezt? Hiszen nem ártottam én senkinek! Csak ugye, a konyhát, ahol helyet adtak, bebüdösítettem az orvosságommal. És a menyemnek ez nem tetszett. Elég átható szaga is van, az igaz, de mit csináljak, ha az orvos ezt írta elő... Sokat gondolkodom azóta az intézeten. Néha már nem sok hiányzik ahhoz, hogy oda ne menjek magamtól is. De mikor úgy szeretem a családomat... és ami leginkább visszatart, hogy így láthatom az unokákat és a három kis dédunokámat is. Ott pedig — tudom — soha egyikük sem látogatna meg. Bár talán mégis jobb lenne már nekem abban az otthonban, én is ellennék ott, ahogy annyian mások. Az egyik fiamnak nagyon jó összeköttetései vannak, csak egy telefonjába kerül — azt mondja —, és soron kívül bejuthatok valamelyik otthonba... Az idős néni szavai halk zokogásba fulladnak. Az autóbusz döcögve megáll az állomáson, az utasok kiszállnak. Elbúcsúzom Kovács nénitől, de még sokáig nézek utána, amint apró, sietős léptekkel elindul a város túlsó vége felé, kopott táskájában a kis nyugdíjából vett csokoládéval és gyümölccsel a dédunokái számára... S. FORGON SZILVIA UJEVI MEGLEPETÉS Az óév utolsó napján fázósan toporogtunk a zöldségbolt előtt. — Nem szeretem a sorbanállást, inkább jóval nyitás előtt jövök, így én vagyok az első — fordult felém az előttem álló idős úr. Lehajtott fejjel, kissé mogorván hallgattam okfejtését, hiszen olvasással szerettem volna múlatni az időt. Csak amikor lapozni akartam, láttam meg az arcát, illetve égszínkék, tiszta szemét. A táskámba rejtettem az újságot. — Ne haragudjon, hogy zavarom, de megkérném, nézze meg az árjegyzéken, mennyibe kerül a rózsakrumpli. A múlt héten vettem két kilót, a feleségemmel nagyon elégedettek voltunk. Mi mindig hójában főzzük meg, mert így gazdaságosabb. Pedig szeretjük a sült krumplit is, csakhát a zsírral takarékoskodni kell. Míg a jegyzéken a burgonya árát kerestem, feltárta öregségének fájdalmas pillanatait. — Olyan nyomorultak vagyunk, annyira szerencsétlenek. Pedig valaha nyugodt öregséget képzeltünk el magunknak. A valóság fájdalmas, elkeserítő. Mert nem ezt érdemeltük —• mondta, s hangja reszketni kezdett. — Egek, mit mondjak? Mivel, hogyan vigasztaljam az idős bácsit? — töprengtem magamban, de mielőtt szólhattam volna, folytatta. — Pozsonyba Pilzenből költöztünk, még a háború után. Csehországban származásom miatt nemkívánatos személy lettem, eltanácsoltak a bíróságról is. Munkásnak álltam, majd tisztviselőként mentem nyugdíjba. Nyolcvanként éves vagyok, a felségem hetvenhét, mégis az ón nyakamba szakadt a bevásárlás, mosás, főzés gondja. Magduskám, szegény, idegbeteg. Van amikor hetekig „tiszta", s ilyenkor elviselhető számára a lét. Á nincstelenség viszont kiborítja. Pedig soha nem éltünk nagylábon. Igaz, ilyen nehezen sem... Mert kétségbeejtő a drágaság. Hát nem szörnyű, hogy a munkával eltöltött évek után szinte csak a lakbérre, s a legszükségesebbre telik? Hogy csak kéthetenként vehetünk egy kis csirkét, amiből levest főzünk, aztán pörköltet, majd az egyik combját rántva esszük? Hogy baj van, ha a zöldségből, krumpliból egy-egy darab megrohad, mert hiányzik? Karácsony előtt a csarnokban vásároltam be, azt gondoltam, ott olcsóbb. Fél kiló mandarint is vettem — a feleségemnek akartam örömet szereni — és három romlott volt közötte. Az árus láthatta, mennyire számít minden fillér, mégis becsapott! Magduska meg rohamot kapott... Végre megtaláltam a krumpli árát, s félbeszakíthattam az idős úr panaszáradatát. — Megint drágább lett! Kifogytunk a pénzből, most már két kilóra sem telik. Egy cseh újságban olvastam, hogy Prága főpolgármestere több tízezer korona jutalmat adott magának s munkatársainak. Hogy Szlovákia vezetői is magas prémiumokat szedtek fel. De ki gondol a szerencsétlen nyugdíjasokra? Kérvényeztem volna, hogy kártalanítsanak? Kérjek szociális segélyt? Nekem a bélyeg is drága. Mondjam az orvosnak, ne ajánljon vitamindús, tápláló kosztot az asszonynak? Ne írjon fel szemüveget számomra, mert nem tudom kifizetni a keret árát? És még én szégyenkezem... Magduskával éppen karácsonykor arról beszélgettünk, hogy ha volna olyan gyógyszer, amely végezne velünk, nyugodt lelkiismerettel lenyelnénk — telt meg a szeme könnyel. S míg a boltos kinyitotta az üvegajtót, rákérdezett a narancs árára is. — Talán ha valamivel kevesebb burgonyát veszek, futja majd pénzemből egy apró narancsra is. Meglepem vele Magduskát az új esztendő reggelén... (péterfi)