Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-07 / 4. szám, csütörtök

1993. JANUAR 7. iÚJSZÓM GAZDASÁG EURÓPAI KÖZÖSSEGEK SZÜLETŐBEN A VILÁG LEGNAGYOBB PIACA Az új esztendő történelmi változásokat hoz az Európai Közösségek (EK) 12 tagállamának éleiében. Megvalósul a régen dédelgetett álom, az egységes belső piac, az országhatárok túlnyomórészt „légiessé" válnak, és a gyakorlatbal] is realizálódik a négy szabadság (az emberek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgásának) elve. Persze, a végső cél hátravan; az Európai Unió víziója, amely gazdasági, politikai és katonai téren is integrálná öreg földrészünk jelenlegi és leendő EK-tagjah. Hosszú volt az út 1993-ig, az eddig elért eredmények jelzik, a világ egyik erőközpontja igyekszik tartani a lépést az Egyesült Államokkal valamint Japánnal, s egyben nem zárkózik el térségünk új demokráciái elől sem. HOSSZÚ ÚT Minden 1950. május 9-én kezdődött. Ekkor tette meg Robert Schuman francia külügyminiszter az európai szén- és acélközösség megteremtésére vezető híres javaslatát. Rendkívül merész gondolat volt ez, nevezetesen a német és a francia szén- és acélgyártás, valamint fogyasztás közös ernyő alá vonása úgy, hogy ez a közösség nyitva álljon más országok számára is. Az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) alapító szerződését 1951. április 18-án írták alá (Franciaország, NSZK, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg) Párizsban. A párizsi szerződés 1952 nyarán lépett életbe és megteremtette azt a nemzetek feletti szervezetet. amely egy központból irányította a hat ország szén-, vas- és acéliparát, valamint kereskedelmét, beleértve az ellenőrzést is. A következő nagy lépésre 1957 márciusában került sor; a Montánunió hat állama aláírta Rómában az Európai Gazdasági Közösség (EGK) - közismert nevén a Közös Piac - megalapítására vonatkozó egyezményt. Ez a mai EK alapító okmánya, „alkotmánya", amely az EGK életre hívása mellett megteremtette az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom) és megtartotta a Montánuniót. Az 1958. január 1-jén életbe lépett szerződéshez 1962-ben társuit tagként csatlakozott Görögország, 1964-ben Törökország. Majd 1973-ban a Közös Piac tagja lett Dánia, Írország és Nagy-Britannia, társult tagból teljes értékű lett 1981-ben Görögország, 1986-ban lépett az EK sorába Spanyolország és Portugália. A Közös Piacnak egyébként még számos fejlődő országbeli társult tagja van, amelyek a jaundéi és loméi szerződésben kötődtek a jelenlegi tizenkettekhez. Persze, az Európai Közösségeknek számos kudarccal is szembe kellett nézniük. A '60-as években De Gaulle megakadályozta Nagy-Britannia belépését, majd a '80-as évek elejére mintegy ellaposodott a szervezet tevékenysége, egyfajta „europesszimizmus" ütötte fel a fejét. Jacques Detors, aki 1985 óta áll az EK Bizottságának az élén, tudatosította, hogy a 1999-ig tart, többek között létrehoznák az Európai Pénzügyi Uniót, közös bankkal és pénznemmel (ECU), tényleges tartalommal töltenék meg a Nyugat-európai Uniót, az EK katonai szervezetét, megvalósítanák az európai állampolgárságot, valamint kibővítenék a tizenketteket az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) tagjaival. Bár a grandiózus terv megvalósítása egyelőre akadozik (dán ellenszavazat, zavarok az európai valutapiacokon), még részleges siker esetén is új dinamikával tölti meg Európa fejlődését. előírások egységessé válnak. A bankok és biztosítók minden tagállamban nyithatnak fiókokat, és kínálhatják szolgáltatásaikat. E nagyszabású tervek megvalósítására és a további fejlődés elérésére az EK bonyolult intézményrendszert hozott létre, amely a nemzeti és a közösségi - vagyis nemzetek feletti - érdekek egyeztetésére szolgál. Összesen négy intézmény, az EK Bizottsága, miniszteri tanácsa, az Európa Parlament és az Európai Bíróság látja el a tizenkettek szer1958 = Európa - 6 Franciaország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Belgium, Németország Közös Piac fejlődése megtorpant, még számos akadály fékezi az áruk szabad forgalmát. Ez a leiismerés vezetett a közösségi „nagypiac" megteremtésének tervéhez, vagyis ahhoz az elhatározáshoz, hogy a 12 állam között ténylegesen jöjjön létre az emberek, az áruk, a szolgáltatások, valamint a tőke szabad mozgása. Az 1986-ban - az Egységes Európai Aktában - lefektetett célkitűzések, ha nem is maradéktalanul, 1993-tól valósulnak meg. Ám az 1989-től felgyorsuló események, az európai politikai térkép radikális átalakulása, a német egyesítés, a kelet-közép-európai új demokráciák létrejötte, majd a Szovjetunió felbomlása sürgetővé tette a továbblépést. E késztetésnek eleget téve 1991 decemberében a hollandiai Maastrichtban új korszak kezdetéi jelző csúcstanácskozást tartottak az Európai Közösségek vezetői. Célként jelölték meg, hogy az EK több lesz egyszerű közös piacnál, az eddigi gazdasági teljesítményre-összeolvadásra építve újabb jogköröket vesz át a kül-, a biztonság- és a védelmi politikában. Maastrichtban felvázolták az Európai Unió menetrendjét, a gazdasági, pénzügyi és politikai közösség keretét. E háromlépcsős folyamatban, amely SZABADSAGJOGOK ÉS INTÉZMÉNYEK 1993. január 1-jétől az egységes belső piacon az emberek, a termékek, a szolgáltatások és a tőke akadálytalan mozgása becslések szerint együttesen évi 30-40 milliárd dollár közvetlen hasznot hozna. Igaz, még nem fogadta el az EK 12 tagállama közül valamennyi azt a 282 jogszabályt, amely az 1985-ben összeállított Fehér Könyv szerint elengedhetetlen a határ nélküli piac megvalósulásához. Ha minden akadály elhárul, akkor a tizenkettek állampolgárai abban az országban tanulhatnak, dolgozhatnak és élhetik nyugdíjas napjaikat, amelyikben csak akarnak, oda utazhatnak útlevél nélkül, ahová éppen kedvük tartja. A 345 millió EKlakosnak más szempontból is kedvező lesz az egységes piac: az áruk és szolgáltatások szabad áramlásával kibontakozó verseny vonzóbb árakat, gazdagabb áruválasztékot jelent a fogyasztóknak. Egységes garancia, szavatosság, egységes vevőszolgálat lesz érvényben. Az ipar és a kereskedelem szintén élvezi az egységes piac előnyeit. Megszűnnek az államhatárok, az időt rabló ellenőrzések, a szabványok, teágazó feladatait. Az EK Bizottság a szervezet motorja és igazgatója, a szerződések és elvek betartásának őrzője, továbbá javaslati monopóliummal rendelkezik. Tagjai között szerepel minden tagállamnak legalább egy képviselője. Az EK miniszteri tanácsa a döntés szerve, amelyben a tizenkettek külügyminiszterei (vagy egyes területek szakminiszterei) vesznek részi. A miniszteri tanács azonban csak a közösség bizottsága által tett javaslatok alapján dönthet, és a döntéseit ismét a bizottság hajtja végre. A demokratikus ellenőrzést az Európa Parlament szolgálja, ennek tagjait ötévente közvetlenül választják (1979 óta) az egyes tagállamokban, jogköre általában csak a véleményezésre terjed ki. Három lényeges feladata van: megállapítja a közösség költségvetését, amelyből finanszírozzák az fcK agrár-, regionális és szociálpolitikáját, közreműködik a közösség törvényhozói jogi aktusaiban és ellenőrzést gyakorol a tizenkettek szervei felett. Az Európai Bíróság biztosítja a közösségi jog értelmezését és vitás esetekben az alkalmazásáról dönt. Tizenhárom bírája van, Luxemburgban ülésezik, hat évre nevezik ki őket. ítéleteivel és értelmezéseivel a törvényszék hozzájárul az egységes európai jog kialakításához, amely kötelező a közösség szervei, a tagállamok, a nemzeti bíróságok és az egyes polgárok számára. HAZÁNK ÉS AZ EK Az Európai Közösségek, mint kontinensünk legfontosabb gazdasági és politikai csoportosulása, földrészünk többi országa számára is rendkívül vonzóvá váll. Az EFTA-országok (Ausztria, Svájc, Lichtenstein, Svédország, Finnország, Norvégia és Izland) és Kelet-Közép-Európa államai, köztük hazánk is, sorra kopogtatni kezdtek az EK kapuján. A közösség első reakciója így foglalható össze: előbb a tizenkettek szövetségének „elmélyítésére" van szükség, csak azután kerülhet sorra a további „kiszélesítés". Ám, hogy a jelentkezők ne maradjanak hoppon, az EK az EFTA-tagoknak javasolta az Európai Gazdasági Térség megvalósítását, amelynek keretében az emberek, az áruk, a tőke és a szolgáltatások korlátlan mozgását, valamint a közösség szabályait kiterjesztené e hét országra is. így a skandináv és alpesi országok részesülnének a 345 milliós piac előnyei-, bői, igaz, az EK döntéseibe nem szólhatnának bele. Magyarországnak, Lengyelországnak és Csehszlovákiának - átmeneti megoldásként - az EK a társulást ajánlotta tel, melynek gazdasági célja a szabad kereskedelem elérése 10 év alatt, vagyis az a helyzet, ahol az EFTA országok most tartanak. A társuló országok versenyképessége kisebb, ezérl a közösség átmetet biztosít, saját korlátozásait hamarább feloldja, viszont a visegrádi négyek gazdaságának számos szektora még évekig vám- és egyéb védelmet élvezhet. A társulási szerződés értelmében azonnal vámmentes az EK-ba irányuló csehszlovák export 70 százaléka, míg az onnét származó import esetében ez az arány csupán 20-25 százalékos. Csehszlovákia kél utódállamának lázas sebességgel újra kell tárgyalnia a szerződést és áthidaló megoldást kell találnia a köztes időre. A második világháborút követő európai megosztottság, a kétpólusú világ megszűntével kontinensünk, melynek erőssége a sokszínűsége, ismét erőre kapott - ennek legkézzelfoghatóbb bizonyítéka az Európai Közösségek belső piacának megvalósíiása. Az EK közel négy évtizedes fejlődése tehát minőségileg új stádiumba érkezett, s egyben a világ többi gazdasági tömbjének is utat mutathat: sok különböző érdek és sajátosság is összeegyeztethető, ha van elég elszántság és világosak a célkitűzések. SIDÓ H. ZOLTÁN A MEZŐGAZDASÁG VÁLSÁGA: TÉNY A mezőgazdasági üzemek túlnyomó többsége veszteséggel zárta a múlt évet, fizetésképtelen, csökken a termelés, az állatállomány stb. A letűnt rendszer idején a mezőgazdaság a közvéleménnyel ellentétben sem stabilizáló tényező, hanem hatalmas állami támogatásokkal mesterségesen stabilizált és túlfűtött ágazat volt. Szociális kérdés volt az olcsó tej, hús és kenyér. Ez az olcsóság a lakosságnál a pazarlást és a túlfogyasztást ösztönözte. Falusi üzletesek szerint a barna kenyér és a 2 koronás tej nagy része háziállatok takarmányozására szolgált. Ez a válság azonban nem a növénytermesztést sújtja, hiszen az szinte mindenütt nyereséges, hanem az állattenyésztést, azon belül is a szarvasmarhatartást, tej- és hústermelést egyaránt. Ez az ágazat a letűnt rendszerben is veszteséges volt, de a növénytermesztés mostaninál nagyobb nyeresége a dotációkkal együtt nyereséges szinten tartotta az üzemeket. A válság azonban tény, a mezőgazdaság veszteségesen termel. Felismerhetők és működnek azonban általánosabb törvényszerűségek is, és levonhatók bizonyos tanulságok a szabadpiaci gazdasági logika alapján. A DOTÁCIÓ CSAK LÁTSZATRA JOBB Véleményem szerint a mezőgazdasági termelés azért veszteséges, mert a társadalom nincs rákényszerülve a mezőgazdaság termelési költségeinek megtérítésére, vagy nem hajlandó erre. A társadalom ezt megteheti az állam révén, dotációk formájában vagy közvetlenül olyan árszínvonal elismerésében, amely fedezi a termelők, a feldolgozók és a forgalmazók költségeit. A közvéleménnyel ellentétben ugyanis alig termelődik nyereség a feldolgozóknál és az élelmiszerforgalmazóknál. Ezt fizetésképtelenségük bizonyítja. Kis üzletek is tartoznak tejcsarnoknak, pékségnek, húsüzemnek egyaránt. A dotáció első hallásra jobbnak tűnik, mert a fogyasztó számára alacsonyabb árakat eredményezhet, de ez önbecsapás, mert a dotációra szánt pénzt az állam csak a lakosság megadóztatásával szerezheti be. Pénztárcánk szempontjából tehát mindkét megoldás egyenértékű. A dotáció azonban felvet egy csomó problémát. Alapvetően igazságtalan dolog, mert az adófizetők pénzéből (tehát a miénkből) olcsóbb élelmiszert biztosít mindenkinek, így a tehetősebbeknek és a külföldi turistáknak is, akik meg tudnák fizetni a magasabb piaci árat. A tejet nem ivók és a vegetáriánusok is tiltakozhatnak, hogy az ő adójukból ne dotálják a tej- és húsárakat. Aki ilyet akar fogyasztani, az fizesse meg az árát. Nyugaton olyan támogatási spirál alakult ki, amely immár felemészti a Közös Piac költségvetésének több mint a felét. Az adófizetőknek nemcsak a rossz hatásfokú kisgazdaságokat kell eltartaniuk, hanem a támogatások által túlfűtött mezőgazdaság túltermelési feleslegeinek kivitelét is fizetniük kell. E nyugati támogatási politika eredménye az lett, hogy megakasztotta a kisgazdaságok koncentrálódásának természetes lolyamatát, a kiválasztódást. A felgyülemlett feszültségek robannással fenyegetnek és gátjai immár az európai integrációnak is. Az egykor oly büszke nyugati farmerekből, akik azelőtt nemcsak a nemzeti összterméket növelték, hanem a nemzeti jövedelmet is, immáron az állam szociális eltartottjai lettek, akik ugyan növelik a társadalmi összterméket, de nem növelik, hanem fogyasztják a nemzeti jövedelmet, mint mindenki, aki támogatást kap. Ez egyetlen mezőgazda számára sem lehet vonzó perspektíva. A nyugat-európai támogatási politikát egyébként sem a lakosság olcsóbb élelmiszerhez való juttatásának az igénye szülte, hanem a gazdaságtalan, kisméretű farmergazdaságok csődbe jutásának szociális okokból történő megakadályozása, ezérl az inkább árfelhajtó hatású. A mi tőkeerős, több lábon álló nagygazdasági rendszerünk rugalmas alkalmazotti réteggel rendelkezik, így a fenti indokok alapján nem szorul támogatásra. Meggyőződésem, hogy mezőgazdaságunk termelési támogatások, szabott árak és termelési kvóták nélkül is jó kondícióba hozható már középtávon, ha szabad lolyást engedünk a piaci folyamatoknak, és az állam csak közvetve befolyásolja ezeket. FELVÁSÁRLÁSI ÁRAK ÁLLAMI GARANCIÁVAL Ha már az állam nem dotálja mezőgazdaságunkat, akkor azt más módon kell nyereségessé tennünk. Olyan árszínvonal elérésére van szükség, amely fedezi a termelők, leidolgozók és kereskedők költségeit. Elérhető ez államilag garantált felvásárlási árakkal is, ezt azonban nem tartom piaci megoldásnak, mert aki rákényszerül, az úgyis olcsóbban adja, adhatja, főként, ha magánfelvásárlókkal üzletel. Ezt már tapasztalatból tudjuk. Hatékonyabbnak tarlom, ha az állam a termelőkkel együtt közvetve próbál hatni a kereslet és kínálat viszonyára. Köztudomású, hogy ha túltermelés esetén nagyobb a kínálat, mint a kereslet, akkor csökkennek az árak, és esetleg nem fedezik a termelői költségeket. Példaként felhozható a tej- és marhahústermelés veszteségessége, de a sertéshús nyári alacsony ára is. Ellenpéldakánt felhozható a sertéshús éwégi magas felvásárlói és üzleti ára. Erre a közvetett beavatkozásra hozták létre a piacszabályozási alapot, ami a növényi termékek esetében hatékonyan tüntette el a hazai piacról az árleszorító felesleget. A lejtermékek és a marhahús esetében azonban képtelen volt egymaga megbirkózni a feladattal, s így olyan árszínvonalat szavatolni, ami legalább fedezné a szarvasmarha-tartás költségeit. Itt egyeztetett fellépésre van szükség a tenyésztőkkel, hogy a túltermelés megszüntetése érdekében fontos állományfelszámolások és csökkentések szervezetten ós csak ott folyjanak, ahol esély sincs a nyereséges tartásra. Mindaddig azonban, ameddig a kormányzat politikai okokból nem enged szabad folyást a piaci viszonyoknak, kötelessége megakadályozni az agrárszféra összeomlását a különböző jogcímen kirótt elvonások csökkentésével vagy eltörlésével. MÉG VANNAK TARTALÉKOK Ha e sorok olvastán a fogyasztó (a termelő is az) arra gondol, hogy ezt már megint neki kell megfizetnie, akkor ebben neki teljesen igaza van. Mivel mi élünk itt, ebben az országban, és ha nem akarjuk a jövő generációkra kamatostul átruházni a problémák megoldását, csak mi jöhetünk számításba. Az állampolgár a kisebb és a nagyobb rossz közt választhat. Ha ugyanis az árszínvonal nem éri el a költségek fedezéséhez szükséges szintet, a termelők kénytelenek lesznek felszámolni szarvasmarha-állományukat, utat engedve a behozatalnak, amely sokkal drágább lesz, mint a hazai agrárszféra által elvárt ár. A torz árakra egy példa: Nálunk olcsóbb 1 liter tej, mint ugyanennyi sör vagy limonádé, pedig a tejhez tehén is kell. Ezek után várható-e egyáltalán árcsökkenés a jövőben? Az optimális árszínvonal elérése után a konkurencia és a jobb szakmai munka hatására csekély árcsökkenés képzelhető el az élelmiszerpiacon, mert mezőgazdaságunk költséggazdálkodásában, belső szervezetrenszerében és a veszteséges részlegek felszámolásában még komoly tartalékok vannak. Az árcsökkenéshez azonban nélkülözhetetlen a kormány antiinflációs politikája is. KÖNŐZSI LÁSZLÓ mérnök