Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-07 / 4. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA . ÚJ SZÓM m ÉS A NEMZETISÉGIEK annak ellenére, hogy a lakosság többsége az eredeti név mellett foglalt állást. Nézzük csak meg az Egyesült Államok déli határát. Ott senkinek sem okoz gondot, hogy San Franciscót tulajdonképpen Sanct Franciskusnak, San Antoniót Sanct Anthonynak stb. kellene nevezni. Arizóna, Új-Mexiko, Nevada államban a spanyol városneveket - El Paso, Corpus Christi, San Jósé, Sacramento, San Bernardino - nem angolosították. Erről meggyőződhetünk az Egyesült Államok déli határa mentén található községek neve alapján. A szlovák nacionalisták és soviniszták -, mert ilyenek is vannak köztünk - ölre is mennének, ha eltávolítanánk azon városok és községek neveit, amelyeket 1948 márciusában és áprilisába.! szlovák személyiségekről neveztek el azok kezdeményezésére, akik Dél-Szlovákiát reszlovakizálni akarták, vagyis rá akarták kényszeríteni az ott élő magyarokat, hogy váljanak szlovákokká. E gondolat szülőatyja Ján Stanislav professzor volt, aki a Csehszlovák nyelvtan kiadásával meggyőződéses csehoszlovakistjként lépett fel, de a későbbiekben hűen szolgálta a szlovák államot, majd a kommunistákat. Ilyen pálfordulások jellemezték a szlovák egyetem bölcsészkarának csaknem összes tanárát, Rapant professzor kivételével. Jan Stanislavot tanítványként tisztelettel köszöntöttem és egyszer, idős korában, arról próbált meggyőzni, hogy a németek Buchenwaldban tartották fogva. Értetlenkedve megkérdeztem, nem téved-e, de ő kitartott állítása mellett. Megkérdeztem tanársegédjétől, mi igaz ebben, hiszen a németek sohasem szállították koncentrációs táboraikba a szlovák politikai foglyokat. Kérdésemre azt a választ kaptam, Stanislav valóban ezt állítja, hogy így kendőzze el múltbeli bűneit. kat bármelyik magyar személyiségről, aki helyben született vagy tevékenykedett és a magyarokhoz Szlovákiában és Magyarországon is közel áll. Teljesen nevetségessé válnánk, ha azt követelnénk, hogy tüntessék el a magyar feliratokat a magyar városok utcáiról és középületeiről. A közelmúltban Vágsellyén jártam, és ott a főutcán (amelyet nem hívnak Fő utcának) könyvtár van, amelyen szlovák és magyar nyelvű táblát helyeztek el. Hivatalosan ennek nem szabadna ott lennie. Ebben a városban egy könyvesboltban árulják a magyar és a szlovák könyveket és ez sem okoz gondot. Az elárusítónők kiszolgálják a vevőket, beszéljenek azok szlovákul vagy magyarul. Végül pedig azt javasolnám, hogy létesítsenek Szlovákiában magyar egyetemet. Ha már a nyitrai pedagógiai kar tanszékein pedagógusokat képeznek a magyar iskolák számára, miért nem egyesülhetnének ezek a tanszékek egy intézményben? Nem okozna ez anyagi problémát, hiszen az iskolának megvannak a pedagógusai, tantermei, diákszállója, könyvtára és ösztöndíja a diákok számára. Úgy gondolom, Nyitra számára ez nem okozna olyan gondokat, mint az egyetem megalakítása, amikoris egyesíteni akarták a mezőgazdasági főiskolát és a pedagógiai kart, ami egy ló és egy ökör által vontatott fogatra emlékeztetett. Azt javasolnám, hogy nevezzék Mocsáry Lajos Egyetemnek, Mocsáry a szlovákok nagy barátja volt. Ha javulnak a körülmények, az egyetemet Komáromba helyezhetnék át, ez a város a Szlovákiában élő magyarok központjává válhatna. Tegyük lehetővé, hogy a magyarok ebben a városban megkapják püspökségüket is, csak tudatosítaniuk kell, hogy erről a pápa dönt és nekünk szlovákoknak is 1918-tól 1977-ig kellett várnunk érsekségünkre. Egyetértek Ladislav Deák (kollégám a Szlovák Tudományos Akadémia Történelmi Intézetében) véleményével, a kisebbségekkel foglalkozó cikkével és azzal is, hogy számunkra, szomszédjaink közül, Magyarország a legérzékenyebb pont. Ez a probléma a jövőben aránytalan terhet jelenthet az újonnan alakult szlovák állam számára, amely - úgy gondolom - a nemzetiségektől sokat követel, de keveset nyújt nekik. Nem járhatnánk inkább magyar kisebbségünk kedvébe, ha jobb létfeltételeket nyújtanánk nekik mint jelenleg? így például el tudnám képzelni, hogy a Szlovák Köztársaság személyi igazolványaiban és útiokmányaiban az egyes rubrikákat nagyobb betűvel szlovákul tüntetnék fel, és alatta kisebb betűvel magyarul, németül, csehül, lengyelül, ukránul. Aki kérvényezi, mindenki, ilyen okmányt kaphatna, függetlenül attól, hogy az adott nemzetiség által lakott területen, vagy bárhol máshol él-e. Csupán azzal kapcsolatban merülne fel probléma, hogy a ruszinoknak még nincs helyesírásuk. A magyarokkal kapcsolatban pedig nem fogadnánk el azt a magyarországi gyakorlatot, hogy a férjezett nő nemcsak hogy elveszti volt vezetéknevét, hanem átveszi férje keresztnevét is. így tehát az én feleségem Magyarországon Spiesz Antalné, Deáké pedig Deák Lászlóné lenne. Ezt a gyakorlatot a magyar nemesség vezette be hajdanán és később az egyszerű emberek is átvették. A vezetéknevek szlovák módon való használatának demokratikus szerepe lenne, és az ésszerűen gondolkodó magyarok nem is tiltakozhatnának ez elleri. Elvégre Magyarországon is terjed az a gyakorlat, hogy a férjezett nők azonnal megkülönböztethetőek kereszt- és vezetéknevük szerint, de csupán a vezetéknév szerint a pártában maradottak nem. Kapcsolatainkban további terhet jelent a helységnevek használata. A mai gyakorlat szerint minden magyar lakosú községnek vagy városnak feltüntetik a hivatalos szlovák nevét és alatta azt a nevet, amelyet 1945 előtt használtak. Tehát a Štúrovo név alatt ott áll, hogy Parkan, Gabčíkovo alatt Beš és nem két övel Böös, mert ennek kimondásába beletörne a szlovák gyerekek nyelve stb. Amennyiben valamelyik város vagy község visszakéri eredeti nevét, a Belügyminisztérium vagy eleget tesz a kérésnek vagy nem. A magyarok által lakott településeken ritkán egyezik bele. Tudom, eddig Tornala esetében jártak eredménnyel, de Štúrovóban már nem, Nevetségessé válnánk a világ előtt, ha kitartanánk amellett, hogy az utcákat elnevezhetik a szlovák személyiségekről, de nem viselhetik azokat a neveket, amelyek DélSzlovákia magyar megszállásának idejéből származnak. Névsort kellene készítenünk, hogy kiről nem kellene utcákat elnevezni. így például: Kossuthról, Petőfiről, Tiszáról, Andrássy Gyuláról. Javasolnánk viszont, hogy nevezzenek el utcákat Mocsáry Lajosról, Jászy Oszkárról, Madách Imréről, Bartók Béláról stb. Tehát listát arról, mi tilos, mit szabad, mi az alapelv, mi érvényes a demokráciában? Nevezzék el tehát a községi elöljáróságok, az utcáTudom, hogy gondolatom olvastán a szlovák nacionalisták, de főleg Laco Zrubec zsebében kinyílik a bicska. Már rég készülődök arra, hogy fellépjek Zrubec történelemhamisítása ellen. Ö, aki átélte DélSzlovákia magyar megszállását, egyes városokat és községeket szlovákoknak minősít csak azért, mert szlovák nevük is volt. Hiszen mi is Buda, Szeged, Esztergom, Győr stb. helyett Budínt, Segedínt, Ostrihomot és Rábot mondunk, pedig azok sohasem voltak szlovák városok. Csodálkozom, amikor azon siránkozik, hogy Szlovákiában több mint 300 faluban nincs szlovák iskola. Mire is lenne, ha nincsenek ott szlovák gyerekek! Tudatosítsuk, hogy azok a nagy jogok, amelyeket a magyarok nálunk élveznek - és. nem élveznek a magyarországi szlovákok - nem a mi nagyvonalúságunk, jószándékunk eredményei. Olyan alapelvről van szó, amelyet a nemzetközi dokumentumok rögzítenek, s azok abból indulnak ki, hogy a gyermeknek olyan iskolába kell járnia, amelyben anyanyelvén oktatnak. Elmúlt már az az idő, amikor a magyarosítás idejében a gyerekeknek magyar iskolákba, és a reszlovakizálás idejében szlovák iskolába kellett járniuk. Keserűséggel szívükben emlékeznek erre az 50-60 éves magyar polgártársaink, de olyanok, akik a magyarosításra emlékeznek, már nem élnek. Ilyen politikát csak Franciaország folytatott és folytat, amelynek 1918-tól napjainkig franciává sikerült változtatnia Elzász-Lotharingiát olyannyira, hogy Strasbourgban, a jelentős középkori német városban ma már nincs egy német felirat sem és megszűnt az a folyóirat is, amelyben minden egyes cikket németül és franciául is közöltek. Kényszerítjük mi magyarjainkat arra, hogy újságjaikban a magyar cikkek mellett a szlovák fordítást is közöljék, és kényszerítik-e erre a magyarok a Magyarországon élő szlovákokat? Ne felejtsük, a magyarosítás és a reszlovakizálás is kudarcot vallott. Ne felejtse ezt főleg a Matica slovenská és elnöke, aki szintén a szlovák nacionalizmus szellemében tevékenykedik, ahelyett, hogy a kulturális és nyelvi problémákkal törődnének. Márkus úrnak és a Maticának nem szabadna megfeledkeznie arról, hogy a Matica annak idején azért szűnt meg, mert a magyarok az egy állam, egy nemzet, egy nyelv elvet hirdették. Netán ilyen sorsra akarják juttatni a Csemadokot? Miután megírtam Szlovákia történelmét, remélem, senki sem fog magyarnak vagy ,,magyarón"-nak sem pedig németnek, vagy németbarátnak tartani. Vezetéknevemet örököltem. Az én őseim is alávetették magukat az asszimiláció törvényeinek és eredeti német vezetéknevüket először magyarosították, majd németesítették. Dr. ANTON ŠPIESZ kandidátus a Szlovák Tudományos Akadémia Történelmi Intézetének munkatársa A szerk. megjegyzése: A fenti cikket, egy-két félreérthető megállapítása és (helység)névhasználati pontatlansága ellenére, eredeti formájában és szerkesztői korrekciók nélkül közöljük. Tesszük ezt azért, mert a szerző józan meglátásai és nézetei - sajnos - ugyancsak ritkák a mai szlovák közéletben. Reméljük, önök is érdeklődéssel olvassák az írást, amelyről azonban nem kívánunk vitát indítani. 1993. JANUÁR 7. JÓKAI, MINT KÖZÉRZET? A Jókai Mór regényeiből készült filmalkotások is, úgy tűnik, dacolnak az idővel. Erről tanúskodik Az Arany ember 1962-ben született filmváltozatának karácsonyi műsorra tűzése a Magyar Televízióban. Akárhogy is vesszük, egy három évtizeddel ezelőtti film a maga művészeti ágában - immár történeti adalék. Az emlékidéző újrabemutatás pedig ritkán szerepel fő műsoridőben, és általában nem nélkülözheti a szakértői magyarázatot. Ezúttal viszont még a televíziós műsorújság sem tartotta szükségesnek a film forgatásának hátterét, s a végterméken hagyott korabeli lenyomatot megvilágító visszapillantást. A beharangozás kétkedés nélküli magabiztossággal bocsáthatta előre, hogy a „színpompás alkotás nem okozhat csalódást a romantika kedvelőinek." Hát igen. A jóság és gonoszság végletekig kiélezett szembeállítása, a konfliktusok maradéktalan feloldása, a boldogságvágy beteljesülése a mindenkori emberi rezgéshullámokkal találkozik. Erre építve a forgatókönyvíró és rendező, Gertler Viktor szakmai hozzáértése Jókai regényének vonzerejéből sokmindent átmentett a filmi megjelenítés eszköztárával. Mindazonáltal ott motoszkál a kérdés: vajon a mostani televíziós felújítás mögött nem fedezhetők-e fel - legalább egy kikacsintás erejéig - történeti, szociológiai ós társadalom-lélektani szempontok. Hisz ne feledjük: a regény- és filmbeli cselekmény egy közbülső korban, a feudalizmusból a kapitalizmusba vezető átmenet időszakában játszódik. S a tény, hogy ma szintén egy sajátos átalakulás zajlik térségünkben, már önmagában is érzékennyé tesz - minden történelmi különbség ellenére - az akár ösztönszerű, akár elmélkedve felfedezett rokonvonások iránt. Vajon ellen lehet-e állni a képzettársításoknak, amikor Tímár Mihály hajóírnok csak az Ali Csorbadzitól meglehetősen gyanús - a filmben szinte már jótékonysággá szelídülő - körülmények között „szerzett" milliók révén tett szert induló tőkére ahhoz, hogy vállalkozó lehessen? S erről a nézőnek valószínűleg nemcsak az jut eszébe, hogy most itt milyen elkeserítő a belső „eredeti" tőkehiány, ami gátolja a gazdasági hatékonyságot eredményező piaci viszonyok kibontakozását. A néző alighanem akaratán kívül is annak hatása alá kerül, amit maga Jókai sugall. A regény 19. századi magyarországi társadalomképével foglalkozó egyik nemrég - már a rendszerváltás után - megjelent tanulmány ezt úgy fogalmazta meg, hogy „becsületes munkával nem lehet jelentős összegű pénzhez jutni." Ebben, ahogy azt Az Arany ember ábrázolásmódját szerkezetét és motívumait elemző legutóbbi terjedelmes tanulmány kimutatta, - mely az Irodalomtörténeti Közlemények tavalyi 4. számában jelent meg - Jókai sajátos antikapitalizmusának kivetülését kell látni, ami akkori korszellemet tükrözött. Gyanítható, hogy az írói szemlélet áramkört teremt a mai ember reagálásaival. Az említett tanulmány szerzője viszont úgy vélekedik, hogy Jókai kapitalizmusképének kifejezetten „káros hatása mindmáig érződik." Nos, a filmnek aligha tulajdonítható - a képzettársítások ellenére sem - akkora hatóerő. Mégis elgondolkoztató a kérdés: lehet-e és miért a romantika szórakoztató művészetének, akár regény, akár filmátdolgozás formájában ekkora befolyása - téves látásmódot terjesztve - a közgondolkodásra. Ha igaz, akkor ebben valószínűleg nem Jókai a hibás. A szórakoztató művészet alapja ugyanis az érdekesség, ami - ahogy ezt a szakirodalom kimutatta - az „ismert" és az „ismeretlen" szerves egységére épül. A szórakoztató művészet nem vált ki belső katarzist, az embert nem emeli önmaga fölé. De mégiscsak szembesül az ember tapasztalataival és élményeivel. Jókai hatásában valószínűleg mindig ott van a mindennapi közérzet. KISS JÓZSEF DE TI AZÉRT NE LEGYETEK SZOMORÚK." Egy erdélyi népdal első szakaszának befejező sorát idézem írásom címében. Bevezető soraiban magyar fiúk énekelnek az ,,este későn megperdített dobról", majd a felolvasott ,,nehéz parancsolatról" Egy köztes sort inkább le sem írok, bár mostanság valamifajta hidegháborús légkör kezd ködleni a Tátra és a Magyar Alföld fölött. Történik ugyanis, hogy Vladimír Mečiar, a szlovák kormány elnöke a legutóbbi egymás utáni napokban többször is nyilatkozott a most születő szlovák hadsereg majdani nagy erejéről, amit szerinte a szomszédságban érezhető feszültségek indokolnak. Felmerül a kérdés, kiket ért ő a „szomszédság" fogalom alatt. A Cseh Köztársaságot? A Lengyel Köztársaságot? Az Ukrán Köztársaságot? A Magyar Köztársaságot? Az Osztrák Köztársaságot? Egy bizonyos, hogy az ilyen megfogalmazások nemcsak félreérthetőek, de bármikor vissza is vonhatóak, mondván: nem azt értették alattuk, amit „igazából" jelentettek. Az alábbi azonban már félreérthetetlen:,,Felteszem a kérdést, tiszt urak: képesek-e rövid idő alatt úgy felkészíteni a Szlovák Köztársaság Hadseregét, hogy az a legjobban felkészített hadserege legyen Közép-Európának? Számszerűen nem vagyunk sokan, ezért nagy és erős szervezettségűnek, operatívnak és nagy teljesitő-képességűnek kell lennünk..." Ebben a megfogalmazott követelményben egyértelmű az erőfölényre való törekvés, márpedig az az ország, amely Közép-Európában fölé akar kerekedni a másiknak - bizony mondom - hasonlatos Szerbiához. Számomra a dolog azért is kínos, mivel a szavak mögé bújtatott ellensségképnek mindegyre a Magyar Köztársaságot asszociálom. Szlovákiai magyarként tudom, hogy a két ország közötti bármilyen hadi helyzet létrejötte újra konkrét jogfosztásunkat eredményezheti, hogy ama balkáni „etnikai tisztogatásról" külön már ne is beszéljek. Mostanság Meőiarnak indokolnia kell, hogy a költségvetés szociális ellátást szolgáló tételeinek megnyirbálása után a tárcák közül miért éppen a hadsereg és az újra beindított hadiipar kapja a legnagyobb támogatást. Indoklásként legkézenfekvőbb a „magyarveszély" - kívül és belül. Belül is, hiszen a szlovákiai magyar fiúknak - mint ama erdélyi népdalban - előbb-utóbb fel fogják olvasni a nehéz parancsolatokat az északszlovákiai kaszárnyákban való bevonulásra. Nemcsak ez a tény ellenkezik a megszűnt szövetségi állam védelmi doktrínájával, amelyben rögzítve volt, hogy a katonaköteles fiúk lehetőleg lakóhelyükhöz közeli helyőrségekben teljesítsenek szolgálatot. Volt! Észrevétlenül kihullott az új Szlovák Köztársaság mostanság meghirdetésre kerülő katonai doktrínájából „a feltételezett ellenségkép tagadása". így aztán ellenségkép van, belső és külső veszély van, most már csak fegyverkezni kell. Otthonról és külföldről vásárolt haditechnikával. Aki valamennyire is tisztában van a térség geopolitikai állapotaival, az tudja, hogy a déli határait védő Magyar Köztársaság saját területi integritásán kívül Közép-Európa békéjét és nyugalmát is védelmezi. így tehát, amikor védelmi radarrendszereket is kér Oroszországtól a szovjet hadsereg okozta károk megtérítésének fejében, aligha a térség nyugalmát szolgálja, ha Szlovákia kormányfője ennek nyomán burkoltan fegyverkezési versenyt hirdet. Mert azt ebben a régióban aligha gondolhatja komolyan bármely kormány feje, hogy országa látszatra védelmi doktrínát hirdetve igazi erőfölény birtokába jut. Erőfölényre törekedni csak egy új fegyverkezési verseny beindításával lehetséges. Márpedig ennek a „nehéz parancsolatokat" hallgató magyar és szlovák fiúk közösen innák meg a levét. DUSZA ISTVÁN