Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-19 / 14. szám, kedd

1993. JANUÁR 19. GAZDASÁG c SZLOVÁKI A IPARA •• •• •• rr KUL0NB0Z0 RAJTHELYZETEK Mivel az elmúlt negyvenvalahány év során Szlovákia erőnek erejével a „vas és acél országa" lett, különösen fontos, mi vár az iparra 1993-ban, ezen belül miként hat a gépipar hely­zetére a cseh piacok esetleges el­vesztése, hogyan alakulnak a rendkí­vül szoros gazdasági kapcsolatok a két, immár függeten ország között. Az SZK Gazdasági Minisztériuma illeté­kes osztályán Dudík mérnök nem látja sötétnek a helyzetet: „Valóban intenzí­vek a két országrész közötti kontaktu­sok a gépipar terén, ám a vállalatközi kapcsolatok a kölcsönös előnyökön alapulnak." Szlovákia iparának komp­lementáris, azaz a cseh termelési kie­gészítő jellege van, rendkívüli a füg­gősége az alkatrészek, a beszállítás terén. „A Csehország és Szlovákia között létrejött vámunió biztosítja, hogy nem kell ezekéri kemény valutá­ban fizetnünk. Különben is mindkét léi érdeke, hogy olajozottan folyjon a ter­melés és az árucsere, hiszen az egy­másra utaltság kölcsönös.'' A gazdasági tárca négy súlyos öröksége a bősi vízi erőmű, a garam­szentkereszti alumíniumkohó, a mohi alomerőmű és a konverzió folyamata Ez utóbbi nem log lelassulni? „Nem tervezünk lényeges korrekciókai, igaz a pénzhiány ugyancsak korlátozó té­nyező. A polgári termelésre való átál­lás életképes projekteket igényel, en­nek hiánya vagy bősége határozza meg a konverzió sebességét. A külföl­di tőke bevonásától sem zárkózunk el a hadiipar átállása során. Az amerikai Reda cég például már tárgyalt Mária­tölgyesen (Dubnica nad Váhom) az ottani nehézgépgyárban olajipari fúró­berendezések gyártása érdekében. Egyébként Szlovákiában harminc vállalatot érint közvetlenül a hadiipar­ról a polgári termelésre való átállás. Ez nem lesz könnyű, mivel szinte minden cég súlyosan eladósodott, a fizetésképtelenség határán van. A szerkezetváltást elősegítő projektekre pedig kevés pénzt kapnak a költség­vetésből; 1991-ben például 64 terve­zetre 1,2 milliárd korona dotációt, míg tavaly 40-re csupán 790 milliót. De­cemberben a szlovák kormány 1993­ra 500 millió koronát hagyott jóvá a konverziós projektekre. Az ipar további beteg területe az elektrotechnikai ágazat. Ebben a szektorban különösen érzékelhető, hogy 1990-ig a fejlett világtól elzárva fejlődölt, s lemaradt az új technológi­ákról. Az utóbbi kél év piacnyitása nem sokat segített a helyzeten, hi­szen a konkurens termékek kiszorítot­ták a hazai piacról a Tesla-gyárlmá­nyokat. Ľubomír Gažák, a gazdasági minisztérium elektrotechnikai szekció­jának igazgatója szerint éppen az el­maradottság, a nélkülözhetetlen - óri­ási - beruházások, a dolgozók átkép­zése riasztja el leginkább a külföldi befektetőket. Különben is, a nyugati vállalkozók eddig a kis és közepes nagyságú cégek iránt érdeklődtek, vi­szont ebben az ágazatban a nagyvál­lalatok vannak túlsúlyban. Emellett a privatizációs eljárás hosszú ós vonta­tott menete, a szektor 5 milliárdos eladósodottsága, valamint a világban a műszaki cikkek iránti kereslet lany­hulása is hátráltatja a tőkebeáramlást. Kissé fonák helyzet alakult ki a ko­hászat terén, örvendetes, hogy az ál­talános visszaesés nem ingatta meg alapjaiban az ágazatot, exportképes­sége pedig növekedett; 1991-ben Szlovákia ipari kivitelének 26,6 száza­lékát adta; tavaly az első kilenc hó­napban ez az arány 33 százalékra ugrott lel. Az elmúlt időszak többmilli­árdos technológiai beruházásai még a különböző áremelések ellenére is biztosítják a versenyképességet. A kohászat árnyoldala viszont a hatal­mas energia- és nyersanyagigényes­ség, ami alaposan megterheli az im­portszámlát. Persze, az összmérleg a iényeg: ha a kohászat exportjából származó nyereség jelentősen meg­haladja a behozatali költségeket, ak­kor a 14 milliárd koronás invesztíciók­nak meglesz az értelmük. (só) STARTOL A BOSI IPARI PARK LEHETŐSÉG A HELYBELIEKNEK IS Szellemvárosok. Az aranylázak idején hetek, hónapok alatt a semmiből kinőtt településeket nevezték így, amelyek a lelő­helyek kimerülése után hasonló gyorsasággal váltak elha­gyatottá, hogy azután évtizedekig hirdessék országnak-világ­nak az emberi kapzsiság és nagyravágyás múlandóságát. Valami hasonló játszódik le napjainkban Bős mellett, a falu és az erőmű közti területen. Itt is vége a „boomnak", csoma­golnak az építők, egymás után árvulnak el az óriási csarno­kok, és bár néhány épületébe a közelmúltban délszláv mene­külteket telepítettek, tulajdonképpen évek óta kihasználatla­nul állt az óriási munkásszállás is. Azelőtt pedig nagy volt a sür­gés-forgás ezen a környéken. A mintegy százhektáros területet a vízlépcsőt építő vállalatok felvonu­lási területként használták, sokhe­lyütt feltöltötték, csarnokokat épí­tettek rá, sziklákat, kavicsot és más építőanyagot tároltak rajta, a szabadon maradt részeket pedig az évek során teherautók tízezrei döngölték keményre. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy az itteni részt csak ideigle­nesen vonták ki a mezőgazdasági földalapból, így a munkák végez­tével az építőknek újra termőterü­letként kellene visszaadniuk (most már) az eredeti tulajdonosoknak. Ez viszont egyáltalán nem lenne olcsó dolog, a becslések szerint mintegy négyszáz millió koroná­val terhelné meg a vízlépcső be­ruházási költségeit. Erre a tényre hivatkozvajava­solta tavaly tavasszal Ivan Čarno­gurský, a Hydrostav igazgatója, hogy a területet a törvényben sze­replő négyzetméterenkénti negy­ven korona lefizetése nélkül von­ják ki a földalapból, és a környék foglalkoztatási gondjai megoldá­sának érdekében tegyék rajta le­hetővé egy ipari park létrehozá­sát. Az engedélyt - még az előző kormánytól - meg is kapták, és így megkezdődhetett egy olyan akció szervezése, amely remélhe­tőleg a pozsonyi társaikon kívül a régióbeli vállalkozóknak is beru­házási, a helybeli lakosságnak pedig elhelyezkedési lehetősége­ket teremt. AZ ALÁÍRÁST ELHALASZTOTTÁK 1992. december 23-án, egy keddi napon, ünnepélyes alkalom­ból gyűlt össze több ismert sze­mélyiség a bősi községházán. A nagyterem asztalán már előkészít­ve várta őket a Duna Kereskedel­mi Társaság (DKT) alapító okmá­nyának több példánya. A benne foglaltak alapján a DKT lehetősé­get kap arra, hogy a falu és a vízi erőmű közti területen ipari tevé­kenységgel, kereskedelemmel, szolgáltatásokkal stb. foglalkozó új részvénytársaságokat alapít­son. A szöveg üzletek közvetíté­sét, gépkocsjavítást, fa- és fémfel­dolgozást, benzinkút üzemelteté­sét és mezőgazdasági termékek feldolgozását említi. Ezen a keddi napon tehát Bő­sön megjelentek a DKT fő rész­vényeseinek a képviselői. 25 százalék a Hydrostavé, amelynek igazgatója, Ivan Čarnogurský, az akció főszervezője, akitől a bevitt létesítményeken kívül a jövőben főként azt várják, hogy külföldi befektetőket csábít az ipari park­ba. A második negyed váromá­nyosa a Vízgazdálkodási Beruhá­zó Vállalat, amely az állami tulaj­dont képező létesítményekkel száll be a társaságba. Ezek kö­zül ugyan még többnek nem tel­jesen rendezett a tulajdonjoga, de az előkészítő tárgyalások so­rán Július Binder igazgató nem hagyott kétséget afelől, hogy a döntés számukra lesz kedvező. A részvények harmadik harmada két bank birtokába jut. Ők telje­sen semlegesek az ügyben, nyil­vánvalóan jó befektetési lehető­séget szimatolnak, így képviselő­ik mindent gyorsan aláírtak és ­távoztak. A legnagyobb gondban a rész­vények utolsó negyedének gaz­dái, a bősi ökormányzat képvise­lői vannak. Ez nem is csoda, hi­szen bármilyen tapasztalatokat is szereztek ez idáig, az ipari park­ban rejlő lehetőségek szemmel láthatóan nagy falatot jelentenek számukra, ráadásul a családi ék­szerüket viszik a vásárra, (gy azu­tán óvatosak, bizalmatlanok, még akkor is, amikor a forgatókönyv szerint már csak az ünnepélyes aláírásra kerülne sor. „Akadékos­kodásuk" miatt az ünnepi aktusra nem került sor, és mivel az opti­mista Čarnogurský majdnem min­den fontos lap munkatársát kicső­dítette Bősre, ebből kisebb sajtó­szenzáció keveredett. rábban leállított aranyosmaróti tég­lagyárat. A telepet egy 65 száza­lékban külföldi tulajdonú részvény­társaság vette át, amely vállalko­zásához 600 millió korona hitelt vett fel, és üzembe helyezett egy modern, automata téglagyárat. Bős esetében a tavalyi tapoga­tózó tárgyalások során Ivan Čar­nogurský több külföldi érdeklődő­re is bukkant. Olasz cégek a helyi mezőgazdasági termékeket feldol­gozó gyárak telepítését ajánlották fel (növényolaj, dehidratált élelmi­szerek, konzervek), ráadásul évi 6 millió dollár értékben vissza is vá­sárolták volna ezeket a terméke­ket. Az osztrák ELK cég pedig a Nyugat-Európában egyre népsze­rűbb skandináv-amerikai típusú faházak építését vezette volna be. Az évi nyolcszáz darabos terme­lés felét külföldre vitték volna, a maradékot pedig 400-500 ezer koronás áron a hazai piacra szánták. Napjainkra, sajnos, ak­tuálissá vált egy hajószerviz léte­sítése is. Ez lényegében komplex szolgáltatást jelent a bősi akadály leküzdésére váró hajók számára, amibe a készletek feltöltésén kívül például a mosoda is beletartozik. Ivan Čarnogurský viszont arra is figyelmeztet, hogy a DKT megala­pításának elhalasztásával ezek a tárgyalások megszakadtak, így napjainkban lényegében mindent újra kell kezdeni. GYÁRKÉMÉNYEK RENGETEGE Felmerül tehát a kérdés, hogy ki mit várhat a Duna Kereskedel­mi Társaságtól. Ivan Čarnogurský szerint a DKT-nek elsősorban közvetítő szerepe lesz, azon fog igyekezni, hogy több tucat külön­böző részvénytársaság megalakí­tásával hasznosítsa a kezelésé­ben, illetve tulajdonában lévő te­rületet és az ott található létesít­ményeket. Példaként saját vállala­tát említette, amely hasonló mó­don élesztette fel az évekkel ko­BŐSI AGGODALMAK Az ötlettel kapcsolatban a falu­ban megoszlanak a vélemények és mi is hosszú ideje rágódunk a kérdésen - mondja Gróf Árpád polgármester. Ő mindenképpen nagy lehetőséget lát benne, amelytől akár faluja jövője is függhet. Ilyen esély esetén még a Čarnogurský és Binder nevekhez tapadó múlton is túl kell tennünk magunkat, fontosak azok a befek­tetők, akik idehaza munkát terem­tenek a több mint háromszáz munkanélkülinek - teszi hozzá. Persze, azt sem szabad elfelejte­ni, hogy ha távol tartják magukat az ügytől, bárki, aki megfelelő tő­kével érkezik, felvásárolhatja a földeket és a helyiek teljesen ki' szorulnak az életüket befolyásoló döntések meghozatalából. Igy te­hát a falu a DKT részvényeinek 25 százalékáért vállalta a tulajdo­nosokkal való kapcsolattartást. Ennek keretében háromféle le­hetőséget kínálnak. Eladhatják földjüket a falunak (négyzetméte­renként húsz koronás áron), kér­hetnek érte DKT-részvényt (négy­zetméterenként ötven koronáéit) vagy pedig egyszerűen csereföl­det fogadnak el érte. A minden­képpen gazdálkodni óhajtók szá­mára ez utóbbi már csak azért is előnyös, mert az erőmű mellett tönkretett terület rekultiválása jó pár évig eltarthat. Bős képviselői tehát elvileg nem ellenzik a vállalkozás beindí­tását. Tudatában vannak viszont annak is, hogy az ördög sokszor a részletekben bújik meg, kivált­képp az ilyen nagy volumenű ügyletek esetében. Ezért az ön­kormányzati képviselőkből külön­bizottságot hoztak létre, amely a végső döntés előtt újra és újra körüljárta a felmerülő problémá­kat. A bizottság vezetője Kántor István, maga is vállalkozó, (gy építhetett saját jó vagy rossz ta­pasztalataira. A helyi képviselő­testületben az Együttélés színeit képviseli, de ez nem akadályozta meg abban, hogy pártállásra való tekintet nélkül a régióban élő leg­jobb szakemberektől kérjen taná­csot. így azután végül összeállta kép, és felismerték, hogy a szép lehetőségek mellett gondolni kell a megalakítandó társaság hétköz­napjaira is. A Duna Kereskedelmi Társaság ugyanis a területen fek­vő összes létesítmény tulajdono­sává válik, így neki kell előterem­tenie az utánuk fizetendő különfé­le adókat és díjakat. Amennyiben viszont kihasználásukra nem sike­rül a megfelelő tempóban odacsá­bítani a vállalkozókat, a DKT esetleg gazdasági nehézségekkel szembesülhet. Ilyen esetben pe­dig nem mindegy, ki milyen érték­kel érkezett a házasságba. Az épületek, utak és a vasúi esetében az értékbecslés nem is jelentett problémát, nehezebben ment viszont ez a föld esetében. Hosszú viták után négyzetméte­renkénti húszkoronás árban ma­radtak, de a bősiek végül ezt ke­vésnek ítélték, és emiatt hiúsult meg az ünnepélyes aláírás. Ehe­lyett újabb háromórás tárgyalás következett, aminek végén ötven koronában állapodtak meg. Ivan Čarnogurský később ezt az enge­dékenységet azzal indokolta, hogy a DKT létrejötte milliárdos üzletek előtt nyithatja meg a ka­put, és ezért néhány millió miatt nem szabad tovább késlekedni. Végül tehát mind a két fél elérte a célját, így másnap - Pozsony­ban és már csak egyetlen újságí­ró jelenlétében - az alapító okirat­ra mégiscsak rákerült az összes aláírás. EPILÓGUS ÉS PROLÓGUS 1992. december 24-én tehát véget ért a Duna Kereskedelmi Társaság vitákkal terhes szerve­zése. Ezzel egyidőben beindult egy folyamat, amely várhatóan óriási változásokat okoz a falu életében. Az, hogy valójában mi is nő ki az erőmű építői által tönk­retett területen, az még a jövő ze­néje. Reméljük, hogy az elmúlt években örvendetesen megerősö­dött régióbeli vállalkozói szféra is felveszi az eléje dobott kesztyűt, és így a születendő részvénytár­saságokban nemcsak alkalmazott­ként, hanem minél nagyobb számban vezetőként és tulajdo­nosként is találkozhatunk kör­nyékbeliekkel. A bősi ipari park ugyanis csak ily módon lesz ké­pes teljesíteni teljes mértékben a küldetését. TUBA LAJOS (Méry Gábor felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents