Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-22 / 52. szám
önmagához aztán elég! na is belőle. Gondold meg, :1 az asztal apa! tngus Mac- - Hallgass, Willy! - intette az anekdo- le őt az apja. - Hiszen renge- 'énységünk- teg módon meg lehet téríteni eimre mén- a kárt, amit pazarlásommal non mesélik okoznék... Először is meg ;teket, mint vagyok győződve arról, hogy Alberdeen- egy olyan bemutatóra, me- •gyikükkül- lyen egy skót bankjeggyel amikor hu- gyújt szivarra, városunkból lazatért, két eljön legalább kétszáz néző. érfi fogadta Belépti díjként fizessenek fe- imerte őket. jenként egy dollárt! \z üdvözlés - Hogyan? Fejenként egy it kérdezték dollárt? Ez remek ötlet! - uj- :kkel ezelőtt jongtak lélegzetvisszafojtva Idái a közös a népes család tagjai. — Továbbá: lapunk, a Bő- d ijedten és kezű Skót, amely tízezer pél- :egetteacsa- dányszámban jelenik meg, cDouglast. biztosan fizet nekem 50 dol- undorodtam lárt azért, hogy elsőként ké- len anekdo- szíthessenek riportot arról, leajiutatom hogy mindezt szeretett ha- a sícót is tud zám dicsősége érdekében s egyenlő akarom csinálni, úgy gondo- 1... lom, hogy kormányunk megja ezt bébi- ajándékoz a szükséges szi- dezte a lég- varral. i, — Ingyen? - kérdezték ienki szeme egyszerre a családtagok, és százdolláros a szemük bizalmatlanságot k rágyújtani árult el. — A drága kubai ai szivarra. szivart ingyen? z egész ház- A legkisebb unoka, aki ed- whisky sem dig példásan viselkedett, kár- sggel is elfő- örvendve felnevetett. Az salád kilenc egész család feszülten várta, desztésekor, mi fog következni, mivel sej- hallatára el- tették, hogy a család feje még izméletüket. nem mondott el mindent, tehát vizet Nem is tévedtek. — Negyedszer és utoljára :gkisebb fia, - folytatta az apa rövid szü- iként hideg- net után. - Akad-e itt bárki nőst szintén is, aki csak egyetlen pillanatig gja is termé- is azt gondolta, hogy a saját hiszen ami százdollárosommal fogok szivarra gyújtani? Ma jöttem rá, szivarra hogy tegnapelőtt az egyik üz- 1, mit be- letben hamis százdollárost száz dollár- kaptam visszá — azt fogom megélne az felhasználni! még marad- Sági Tóth Tibor fordítása Valamelyik ínséges esztendő után történhetett, hogy a gazdák összeadtak egy-egy véke gabonát és fölrakták az iskola padlására. Attól kezdve, akinek télen vagy tavasszal elfogyott a kenyere, a közös gabonából vett kölcsön. Most is így van. A kölcsönt csapva adják; tetézve kapják vissza. Amit a csapófa levisz a vékáról, az a kamat. Hát ez a mi takarékpénztárunk. Szent Mihály napján van a közgyűlés. Akkor az iskola tájéka jövő-menő emberekkel népesült be. Ki egy zsák gabonát hoz a hátán, ki felet. Törleszte- nek vagy egészen is kifizetik az adósságot. Csak az egy Tóth Antal jön üres zsákkal. Mindenki tudja, hogy őt a nyáron a jég csúfolta meg. ő az egyedüli, aki nem biztosított.- Majd bizony — mondotta - két forintból adjak a cekurálá- sért; eddig se bántott a jég, ezután se bánt. És megitta. Persze, mikor a jég lecsördült az égből, ugyancsak hajigálta az udvarra a baltát, meg minden éles szerszámot, de a jégeső nem ijedt meg attól. A kisbíró kiméri neki a két véka búzát, három véka rozst. Én addig az írást készítem meg: Alulírott két véka búzát, meg három véka rozsot vettem kölcsönbe a község magtárából. Egy év múlva megadom. Ennek alája kellett írni. Többnyire keresztjegyet írnak. Van olyan, aki azt sem ír, csak éppen megérinti a toll szárát, aztán én írok helyette. Ez az érintés szent. Az illetőnek a lelke átszáll a tollba és benne van, amíg a nevét leírom. Soha nem történt, hogy valaki megtagadott volna ilyen aláírást. Tóth Antal eddig szótlanul és kedvetlenül állott az emberek között. Széles bölényarcán látszott, hogy megalázott- ságot érez. De ahogy odatámasztják a zsákját a falhoz, fölemeli a fejét. Körülpillant és azt mondja kevélyen:- Aláírom a nevemet. Valami tíz ember tib-láb és beszélget az iskolában. A szóra valamennyien elhallgatnak. A kisbíró beledöfi a lapátot a gabonahalomba és a pipáját elővonja. Közelebb lép az asztalGÁRDONYi GÉZA hoz. Lássuk no! Bizony még kitudódik, hogy Tóth Antal írástudó ember! Odatartom a papirost Tóth Antal elé. A tollat is megmártom és odanyújtom neki. Tóth Antal ünnepi mozdulattal veszi át a tollat. Az ünnepi mozdulatán azt értem, hogy már a levegőben előre hozzáilleszti az ujjait. Aztán meg úgy tartja, mintha szivar volna. A papirosra néz.- Hagy ülök le — mondja - állva nem tudok. Otthagyom a széket. Leül. A bajuszát végigsimítja. A két könyökét az asztalra teszi.-Hová írjam? - kérdezi dologhoz illő komolysággal. — Ide — mondom —, az aljára. Megmártja a tollat nagy óvatosan és a tolinak a hegyére pislog. Hogy mit néz rajta, nem tudom. Talán a tintacseppet nézi. Egy mozdulattal, aminővel az ázott kalapot szokták megsuhintani, le fröccsen ti a tintát oldalt a padlóra, aztán megint neki könyököl lassan, vigyázva, a papirosban megakadozva leír egy vastag kamójú, meredt nagy T betűt. A szárat alulról fölnek húzza és egy pindurka pántlikát csinál rá. Az így megmunkált hórihorgas betűvel megelégedettnek látszik. Föl is veszi a bal kezével a pipáját; egyet szippant és újra leteszi. Az ó betű hasonlóképpen lesikerül. Igaz, hogy a T betűhöz képest olyan piciny, mint a toronyhoz képest a hordóabroncs; és semmi összetarto- zandóság nem mutatkozik a kettő között, de azért jól van az. Fodor András egy aujnya szóval és fejbiccentéssel fejezi ki rá az elismerést. A pipák meg az arcok figyelemmel hajlanak az asztal fölé. Tóth Antal azonban nem ügyel rájok: a harmadik betűnek megint egy irtózatos nagy T betűt kanyarít, szinte megsercen belé a kalamus. No, de itt meg is áll. Néz. Vakarint egyet a tarkóján. Megmártja, ki fröccsen ti a tollat. Színtelen szeme rámered a papirosra. Újra márt, meg újra fröccsent és újra néz anélkül, hogy tovább írna.- No - fakad ki a bakter -, ha a végömet érzöm, kendet hívom el végröndölötöt ímya. — Ha addig be nem áll valahová íródeáknak — teszi hozzá Istenes. Tóth Antal belevörösödik a nagy gondolkozásba. A homlokán kesze-kusza ráncok torzo- lódnak össze. /4M4GyglF/?- Szentje ne légyön - mondja a tollat mérgesen lecsapva - el- felejtöttem a nagy efföt. S fölkel és úgy elsiet az iskolából, mintha hajtanák. Úgy október vége felé történt, hogy Burucz András megbízta Fodort, hogy ha már a városba megyen, hozzon a fiának egy ábécés könyvet, a feleségének meg valami orvosságot, ostyát is hozzá, meg a hordók kifüstölésére islógot. Fodor meg is érkezik este. Rakja a könyvet meg az orvosságot az asztalra.- Hát az islóg? - kérdi Burucz András.- Tyű az áldóját - feleli Fodor föllébb taszítva a homlokán a kalapját - úgy elfelejtöttem én azt, mint Tóth Antal a nagy efföt. • A legigényesebb intelligencia teszt: megérteni a lelki impotensek gondolatait. • A szakember abban különbözik a dilettánstól, hogy csak egy valamihez ért. • Gondold meg jól, hogy elkezdj-e gondolkozni! Román Közel • Az irigység az önimádat megjelenési formája. Jan Kroupa • A kritikus akkor válik halhatatlanná, amikor melléfog. • Az üres szavak robaja visszhangtalan marad. Iván Fontana • Az embernek nem kell kitartani tévedései mellett, elegendő, hogy elkövette. Iva Heciková • Az ember olyan majom, aki átcsúszott a cenzúrán. • Ne fogjuk hibáinkat a korra, van annak épp elég sajá t hibája. Gábriel Laub Sz. B. fordítása Léna. a nő akit szeretek SÁRÁDI JÓZSEF Óesztendő búcsúztató (song) Elszállt elszállt fonák Időben ez az év is. Szegényebb lettem nem gazdagabb. Elszállt elszállt fonák Időben ez az év is. Halkabb lettem nem hangosabb. Elszállt elszállt fonák Időben ez az év is. Tétovább lettem nem bátrabb. Elszállt elszállt fonák Időben ez az év is. Szomorúbb lettem szomorúan. Elszállt elszállt fonák Időben ez az év is. Magányos lettem magányosabb. Elszállt elszállt fonák Időben ez az év is. Hová megyek még? Van-e utam? Léna ökör. Elnézést — örök. Kidugta hófehér nyakát a kapun:-Te randa vízfejű! Te! — hangja áttetsző, halványkék, derűs. Mikor megfogtam a mellét, gyomorszájon rúgott és legurított a lépcsőn. — Te balfácán! — kiáltotta utánam, míg a hordágyra tettek az ápolók. Mikor újból megpillantottam, szívem a gipszelésemben vert. — Te! A kórházban nem cserélték ki a fejedet?! — tudtam, „ez szerelem!“ ...Aznap kint játszottunk az udvaron; az elsuhanó autó hátsó ülésén ült ő, kidugta a fejét az ablakon, felém intett: — Te balfácán! Az én apámnak kocsija van, a tiédnek meg lyukas nadrágja! Bee! — kidugta hófehér nyelvét.- Internikus, Multikus, Bakté- rikus — mondtam, miközben felcsúsztattam szemüvegemet az orrom nyergére. - Előrehaladott stádium...- Doktor úr, tudna valamit ajánlani? — úgy megborzadtam a gyönyörűségtől, úgy megbabonázott, hogy Tuplikus Maximus helyett Maximus Tuplikust írtam fel. Két hét múlva megjelent — mi az hogy megjelent?! —, belibbent, melegen gratulált, hogy nincs már semmi baja és a borítékomba csúsztatott egy zsebet.- Thank you/ Thank you very much! - mondtam angolul, mert közben kinyomoztattam, hogy angolt tanít a városi főgimnáziumban. — Mi? - hangjában értetlenség bújt. - Ne beszéljen kedves doktor nekem busman nyelven. - Vidám szemein megjelent egy kacsintás, egy huncut, csibész kacsintás. — Kedves... — akartam folytatni, de amint felgyorsult XX. századunkban tűnnek el emberek, úgy tűnt el Léna is rendelőmből. Felködlött emlékezetemben az óvodai jelenet; a nagy fához kötött ki, lehúzta a nadrágomat, s odahívta a lányokat. Behunytam a szemem a boldogságtól; az óvoda vezetője oldozta el a madzagot és felpofozott „perverz, antihuma- nista magatartásomért“. Ősz szüleim - akik még látták a CÁR ATYUSKÁT -, behúzott nyakkal álltak az igazgatóság előtt, s mindenféle „méltóságos uraim!“ „tetszik tudni...“, „méltóztassanak megbocsátani!“ mondatok kíséretével „kicsapattam magam“. — Brety-Tityovszk. Világvége. 10.25 indul a kettes vágányról két perc múlva. Aki akar, szálljon fel. — Az állomás minden színével és formájával hirdette: ő az állomás. Ez dühített. A vonatok közt sétáltam, unalmamban köveket raktam a sínekre, sőt egyszer az Uralt is rátoltam a sínekre, de a vonat — pofátlan módon - áthajtott a hegyen. Persze így sem tudtam kitörölni a szívemből Lénát. Próbáltam figyelmemet — így-úgy — elterelni, de minduntalan ő jutott eszembe. Ha ráfestettem az állomás oldalára, hogy nem ez az állomás, akkor is Léna jelent meg a szavak mögül, s kidugta helyes nyelvét. (Olyan jól állt neki, amikor durcáskodott.) Mire hazakerültem, már pelyhek pelyhezték az államat. Kapcsolatunk kezdete megváltozik. Ahogy leraktam doktori vizsgámat, már nem köpködött az utcán, hanem úgy mosolygott, mint a leghíresebb magazin címlapján szereplő dámák. Sőt egyszer, mintha mondta volna:-Jó napot! Észrevétlen araszoltunk egymás felé. Professzori vizsgám mellett megnyertem a 800 méteres síkfutás világbajnoki címét, és a félelmetes üzbég díjbirkózót két vállra fektettem az olimpián. (Mert ahogy emlegették szüleim: „egyszer mindenkinek benő a feje lágya!“) Ekkor kaptam az első parfümös levelet; majd „A halált megvető bátorsággal“, „a világon egyedül“ hármas szabóval ugrottam a Niagara felett az elnöki székbe, eljátszva Hollywoodban a „felejthetetlen hőst“, „Az ember valamikor visszatér“ című William Shakespeare feldolgozásában, amiért megkaptam az összes Oscar-díjat, a Béke No- bel-díjat, és Lénát - a nőt - akit szeretek. Tubold Tünde fordítása IVÁN LEV
