Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-22 / 52. szám
Ü nnepeink szivárványos íve oly messze nő ki az anyaföldből, oly távol a mától, hogy az irdatlan távolságba szemünk belekáprázik. Tűnő zajokat is hallunk közben, csengettyűk lágy csilingelését, ko- lompok mély zengését, pléhfazekak dübörgését, jajongó kántálást és dallamos énekszót. S még egy biztos adalék: nagy pelyhekben, lágyan hull a hó! Havasak voltak akkor a karácsonyok, annak bizonyságául, hogy régen a helyükön voltak a természet dolgai. A nyár meleg volt s hideg a tél, a napfény forrón ömlött ránk, s csikorogva dörmögött a hideg. Önmaga volt az ősz, ökömyálas vénasszonyok nyara, majd monoton esők halk percegése, s kazalbontó vad szelek. A tavasz pedig nagyon igazi volt. Vidám és friss kedvű, élettől duzzadó, ibolyaillatú, langy- meleg. Az emlékezés olyan, mint amikor a folyóvízhez vagy a lápi lidércek fényéhez hasonló mélységet megfogunk, hogy két ujjunk közé szorítsuk és megvizsgáljuk, s mohó ujjunk a semmit ragadja meg, szétfolyik szorításunkban a virgonc emlékanyag. Csak a sejtéseink segítenek, a régi képek nem látványként, hanem érzésekként sejtenek fel bennünk, valami csoda folytán bennünk élő, testi valóságot öltöttek. Egykori szobánk félhomálya és a kicsi ablakok, a púpos ágyak és a díszesen faragott sarokpad felidézhetők. öregatya hulló bajusza, öregmama fehér arca és sima, fekete haja, édesapám széltermete és édesanyám üde piros arca megszokottan vesz körül bennünket öcsémmel. Barlangmelegben élünk, az ajtón lecsorgó párák még nem fagynak a földhöz, a talaj barna és hűvös. A nehéz tölgyfaasztalon ragyogás. Kereszt alakú talpazatba erősítve, fenyőhasábból készítette apám, kör alakú nyílásába dolgozva csíllogó-villogó zöld fácska, háromszögbe csúcsosodó, erdőillatú, egyenes villás ágain kicsiny gyertyalángok ülnek. Apró csillagok hullnak róla fehér fényű percegésben, kezemre pattannak és nem égetnek, szikrázó, hideg csillagok. Sok fodros fehér papír és fénylő sztaniol, az arany és ezüst angyalhaj, a szaloncukrok ragyogva szórják ezüst fényüket. A karácsonyfa csillogása mellett fáradtnak tűnik fel a lámpafény, az angyalhaj csillámlá- sa mindent beborít. Négyéves lehetek, öcsém kettő, tudomásul vesszük a fa jelenlétét, de nem kutatunk értelme után. A Jézuska hozta, anyánk csak díszítette, a tényeknek még nincs összefüggésrendszere, nincs fogalmi birodalma, a szavak csak tárgyakat jelölnek, közvetlenül érzékelhető dolgokat. Valahol a jövőben készülődnek az elvont gondolatok, a helyszín egyszerű tényei felett finom fenyőillat száll s nagy, sejtelmes jelentésű ragyogás. Várjuk tehát a ragyogást s közben új dolgok merülnek fel. Anyánk cipőinket tisztítja, kis csizmáinkat su- vickolja, egyiket az ablakba teszi, a másikat szépen az ágy alá helyezi. Várjuk a Mikulást! Már tudjuk, a jó öreg megköveteli, hogy cipőnk és csizmánk tiszta legyen! A vén szakállas apó rejtélyesen járja a világot, eljut minden gyerekhez, ajándékot hoz a jóknak, virgácsot a rosszaknak. Az elhanyagolt cipőbe és sáros csizmába nem tesz semmit. A sötétben s csendben jár, bejön a zárt ablakon, lerakja ajándékát s észrevétlenül távozik. Hiába lapulunk éberen a dunna alatt, félve várakozunk, hogy megpillantsuk fehér sza- kállát vagy legalább halljuk nagy csizmái sustorgását, hiába leselkedünk utána, sosem sikerül meglesni, mikor ajándékát a cipőbe teszi. De az ajándékok bizonyítják, hogy ott járt, a cipők és csizmák bőségszarukká változtak, megteltek éjszaka. Csokoládéfigurák, füge és szentjánoskenyér, narancs, meg pelendrek, mogyoró és mandarin, a Republika egzotikus kereskedelmi kapcsolatainak gyümölcsei. Messziről jön a Mikulás, tengereken túlról. Bár sosem láttuk meg őt, mindig eljött a Mikulás, amikor már iskolába jártunk és sok mindent megsejtettünk felőle, akkor is eljött, mert hittünk benne s ő jött és megörvendeztetett. J ézus születését pásztorok jelezték. Sötétedéskor érkeztek, amikor a gazda már megetette és megitatta az állatait. Az öreg pásztor jött elöl, hóna alatt hozta a supra- nyalábot. A gyerekeket kereste, kezdetben féltünk tőle, sötét sarkokba húzódtunk előle, bújtunk anyánk szoknyája mögé. Jók voltatok? - kérdezte a pásztor - a falunkban nem gulyásnak hívták, hanem tehe- nesnek! - tudakolta zordonan. Nagy bajusza fenyegetően lekonyult, a szeme mélyén azonban derű búj- kált, de mi azt nem láttuk nagy rettenetúnkben. Öregmama köténye csücskével fogta meg a supranyaláb egyik vesszejét, kihúzta a hajlékony fűzvesszőt, jobb kézbe fogta és néhányszor a pásztor nagy csizmáinak a szárára sújtott vele: „Prücs ki, hajcs ki, brücs ki!“ Megsuprálta a pásztort, aki esetlenül, mókásan ugrabugrált, kapkodva nehéz lábát, így suprálta meg a gazdasszony a pásztort, s mi tudtuk, hogy a következők mi lehetünk! Ha rosszak leszünk! A supra azután a sarokban állt, a házi rend és gyermeki fegyelem záloga, engedelmességünk biztosítéka és a rosszalkodást büntető családi szigor jelképe lett. Aztán felragyogott a karácsonyfa, vacsorára cukrosvízzel leöntött mákosguba volt. A kántáló cigánygyerekek is megjelentek, békésen, elnyújtva énekelték, hogy „Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok!“ Már iskolába jártunk és sejtettük, hogy az ajándékok titkai mögött édesanyánk áll. Ezerkilencszáznegyvennégybe a front telén nem volt karácsonyfánk. A konyhában éltünk, a földön háltunk, a szobában tovaris kapitány lakott. Azonban már korábban is voltak drámai karácsonyok. Egyre jól emlékszem! Olyan kép fűződik hozzá, amely az „örökre belénk vésődött képek“ törvényei szerint maradt meg bennünk. Az ablak előtt a faragott fapadon térdelek, nézem a behavazott udvart. A fehér hóban, sárga holdfényben és kemény fagyban egy szürke macska megy át az udvaron. Ennyi a kép, mely egy életre szól. Szürke macska a hóban! Átsétál tekintetem mezején, a pitvar felé tart, bejönni készül. Azon a télen sietett a hideg, korán leesett a hó, karácsonykor már a fagy uralkodott s a hóviharos szelek. Amikor az ablakon át megláttam a macskát, a dráma már befejeződött. A karácsonyfa félig fel volt díszítve, öregmama főzte a mákosgubát. A karácsonyfa már csillogott, de gyertyái még nem égtek, s a csillagszórók nem hánytak percegő szikrákat. Abba kellett hagynunk a díszítést. Két macskánk volt, fiatal, de már felnőtt állatok. Hízelgő betyárok, szívesen doromboltak, szerették, ha simogatják őket, a szürke az öcsémé volt, a fehér az enyém. A tűzhely közelében szunyókáltak, széken heverő ruhakupacokon gömbölyödtek, meleg kuckókba húzódtak vagy álmosan mosakodtak, hízelegve hozzánk bújtak. Este előtt kikéredzkedtek, de néha öregmama tessékelte ki őket, hogy ellenőrizzék az egereket, szemléljék meg járásukat, hogy az est jöttével alaposan rájuk ijesszenek. Besötétedés után ismét bejöttek, készültek az esti melegre, de akkor még nem voltak a szobában. A karácsonyfa díszítése közben kétségbeesett, segélykérő macskari- mánkodást hallottunk. Mélyről jövő, reménytelen nyávogást. Megérez- tem, hogy valami szörnyű dolog történhetett, a rettenet iszonya megérintett, mely felénk közelít s mindjárt elér. „A macska beleesett a kútba!“ ezzel jött be apám. Télen a kút- tól féltem. Nyáron is féltem tőle, hogy olyan mély és csendes, de télen különösképp! A kutat most jég borította. Káváját, a lefolyó vályút és a vödröket, két vödör közlekedett fel-alá láncon a vasfogas hengeren, magát a zömök hengert, mindent komisz, vastag jégpáncél fedett. A vályúba folyó vízből mindig maradt egy kevés rajtuk, újabb vékony rétegek fagytak a már meglévőre, így hizlalta magát a jég. Amikor a víz az ember kezére fröccsent és megérintette nedves ujjaival a henger nagy kerekét, régi szecskavágó kereke a kallantyúval, bőre a vashoz fagyott. Mintha tüzes lenne, úgy csípett a fém. Mint egy jégbarlang szája, mint egy fagyos, gonosz torok, olyan volt a kút. A macskák ismerték a kutat, káváját néha átugorták, hogy a nyári konyhába jussanak. A macska nem gondolt a jéggel, ösztönei megszokott ugrására lendítették, de a sima alattomos jégmezőn körme nem talált fogózót, olyan ilyenkor a jég, mint a tehenek által simára nyalt kősó, nem bírt megkapaszkodni a túloldalon és a vízbe hullt. De melyik? A szürke vagy a fehér? Az enyém vagy az öcsémé? Egyre elhalóbban sírt a szerencsétlen a mélyben. Aztán elhalt a jajongás, a mélység elcsendesült. Apám a vasmacskát kereste, a háromágú kampós horgot, melyre hosszú kötelet kötött, zseblámpával világított a kút mélyébe és kihalászta a macska tetemét. Halálos görcs mozdulatlanságába merevedett, csapzott fehér tömb az udvaron. De akkor a szürke macska már átment előttem a hóban, már tudtam, hogy a halott állat az én cicám, a fehér! V olt ilyen karácsony is, örömben született, de a sorsot is felvillantotta, jelezve a halált. Mintha a háború végére készítene elő. Amikor is olyan erők keltek, amelyek megszüntették a karácsonyainkat. Negyvenöt volt a választóvonal, a van is, nincs is állapota. Ekkor tört meg karácsonyaink íve, a sziporkázó fények és ünnepi ragyogás, ekkor hullott alá és elveszett fagyos hidegben, rút sarakban. A férfiak nagy része Csehországban dolgozott, magába zárkózott, megdöbbenésébe és félelmeibe zárkózott a falu. A második Köztársaság nem annak indult, ami az első Republika volt. Nincs fenyő s szaloncukor, sem, boldog várakozás. Anyám a kerti tujáról hozott egy ágat, gyertya sem volt, színes szalagot kötött rá, ez bizony szimbólumnak is kevés! Talán ekkor kezdődött dacos, fiatalos lázadásunk a karácsony ellen. Vártuk, de nem az ünnep miatt. Jogok nélkül az ember űzött vad s az állatoknak nincs karácsonya! Az iskola híján durvuló ka- maszlélek irányt vesz a kocsma felé, fiatalok közössége, lányok vágyott melege hívja. Evekig nincs karácsonyfánk. Űzöttség van, menekülés és csontrepesztő telek. Nem a fenyő jelenti a karácsonyt, hanem a tánc, az ivászat, a kalandos keresés. Népek feldúlt országútján felelőtlen duhajkodás. A katolikusok éjféli miséjére sem ünnepi érzés vagy áhitat visz, különben is református vagyok, hanem a legénykedés és szórakozás reménye, az ösztönök, melyek ilyen körülmények között is lehetőségeket keresnek, hogy mint a palackból kiszabaduló szellem, repüljenek és a világra rontsanak. Dacos lázadozá- sunkban a karácsonyi dalt is parafra- záljuk és eltorzítjuk, így énekelve: „Mennyből az angyal, leesett nyakkal a földre, a földre...“ Pedig lassan elmúlnak a zord idők, karácsony estéjén ismét puhán, nagy pelyhekben hull a hó, elnyeli a léptek zaját és álomvilággá varázsolja a derengő szürkeségben lapuló házakat. Aztán egy másik világ! Karácsonyfáink kávéházakban, kaszárnyákban és köztereken állnak, látjuk, de nincs hozzájuk viszonyunk. Karácsonyaink íve megtört s mélybe hullt a régi ragyogás. p ermekeink és unokáink kö- vjV rében vélünk ismét rátalálni. Mindent megteszünk, hogy karácsonyaik pályaíve és öröme töretlen legyen. A gyermeknek szüksége van rá, hogy sejtelmes dolgokban higgyen, csodákra áhítozzon. Sok gazdag ajándékot kapnak karácsonyra, igyekezetünk arra irányul, hogy megéljék azokat az örömöket, amelyek nekünk is voltak egykor, aztán eltűntek, szétfutottak. S amikor már elég nagyok és okosak ahhoz, hogy a titkok nyitját felfedjék és megismerjék, amikor a dolgok mögé láthatnak, nem világosítjuk fel őket kicsiny titkainkról, jöjjenek rá maguk! így lesz örömük maradéktalan. A gyermeki örömök fenntartásában tehát betöltjük hivatásunkat. S talán a nosztalgia is dolgozik bennünk! Utódainkban újra éljük és bepótoljuk azt a melegséget és ragyogást, melyet a történelem sötét korszakaiban és a karácsonyok elleni, kényszerű lázadásunk folyamán elmulasztottunk vagy megtagadtunk! Duba Gyula Világvárosokban csakúgy, mini az eldugott falucskákban ott díszeleg a karácsony szimbóluma - a betlehem. Ordódy Vilmos felvétele egy Tátra-alji parasztházban készült. Kis történetek nagy emberekről' A MÉREG Az ízig-vérig baloldali Shaw és a jobboldali nézeteket valló Lady Astor enyhén szólva nem kedvelték egymást.- Ha maga lenne a férjem, mérget itatnék magával - mondta egy ízben a lady. Shaw egyetéróen bólintott:- Ha maga lenne a feleségem, meg is Innám. KÖNYÖRÜLET Shaw elmesélte az egyik barátjának, hogy egy ifjú írónak sorra jelennek meg novellái, amelyekben az ó műveiből egész mondatok szerepelnek, természetesen idézőjel nélkül.- És teszel valamit ellene? - kérdezte a barát.- Eszemben sincs! - így Shaw. - Csak nem veszem el egy nyomoréktól a mankókat. FORDÍTVA JOBB Picassónak hírül vitte valaki, hogy az egyik mindenki által tehetségtelennek tartott festő ki akarja meszeltetni a szobája falát, hogy valami új módszerrel képeket fessen rá.- Ostobaság! - vélte Picasso. - Sokkal jobban járna, ha előbb képeket festene a falra, és aztán meszelte t né ki a szobát. AZ ALKOTÁS Marc Chagallt felkereste műtermében egy tisztelője, s ékes szavakkal dicsérte művészetét. A mester azonban meglehetősen közömbösen fogadta az ára- dozást. Nyugodtan festett tovább, méghozzá olyan lendülettel, hogy alaposan lefröcskölte vendége zakóját.- Oppardon! - kiáltott fel, most már mégiscsak odafigyelve. - Mindjárt hozok terpentint, és kiveszem a foltot.-A világért se 1árassza magát, mester! - lelkesült a rajongó. - Maradjon csak a folt a zakón! De mivel az ön müve, nagyon kérem, szignálja. A ZENESZERZŐ ÉS A GIPSZ Puccini ¡dós korában eltörte a jobb lábát. Amikor barátai a betegágyán meglátogatták, egy fintorral a gipszre mutatott:- Most legalább látjátok, hogy készül egy zeneszerző szobra. A jobb lába már kész. CSAK FINOMAN! Egy ifjú zeneköltő elküldte néhány szerzeményét Liszt Ferencnek. Egy hét múlva visszakapta a csomagot, a következő sorok kíséretében: „Az ön műveiben sok szép és új van. Csak az a baj, hogy ami szép bennük, az nem új, és ami új bennük, az nem szép“. FŐ AZ EGÉSZSÉG Egy önmagától eltelt, de tehetségtől éppen nem duzzadó zeneszerző saját művel szépségét dicsérte Liszt Ferencnek. Majd üstökét hátravetve felkiáltott:- Higgye el, maestro! A zsenialitás betegség. Liszt lebiggyesztette a száját:- Meglehet. De önről szerencsére lerí, hogy teljesen egészséges.
