Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-22 / 52. szám
A hatvan-egynéhány éves Lakota Jánosné, és mintegy tíz évvel idősebb nővére, Szu- chánszky Margit a Nagy kürtösi járás községében, Ipolyké- ren él. Margit néni a két részből álló falu nagyobbik fertályában, Mariska néni, a fiatalabbik pedig a kisebbikben. Ám nem ez a lényeg. A két asszony a széles környéken a legismertebb hagyományőrzők közé tartozik. Akik többet foglalkoztak néprajzzal, azoknak bizonyára nem kell külön bemutatni őket: évek, sőt évtizedek óta rendszeres résztvevői a Tavaszi szél vizet áraszt című népzenei és folklórversenynek. Többször az országos döntőjébe is eljutottak, akár szólóénekesekként, akár csoportok tagjaiként. Lelkes és hasznos hagyományőrző munkájuk elismerését az egyszerű falusi otthonuk szobáit díszítő számtalan oklevél, ajándéktárgy jelzi. Ilyenkor, karácsony táján, az esztendő leggyönyörűbb ünnepének lassan feledésbe merülő szokásait kutatva, joggal előlegezhettük meg, hogy személyükben e hagyományok igaz kincsestáraira bukkanunk, xxx A látogatást a Lakota-portán, Kiskér legszélső házában kezdtük. A fogadtatás annyira szívélyes, hogy ilyet csak faluhelyen, idősebb embereknél élhet meg az ember. Mariska néni, még mielőtt a karácsonyi népszokásokról kérdezhetném, büszkén újságolja, hogy megint „talált“ a faluban egy ősi népdalt, amelyet már Ág Tibor ismert népzenegyűjtőnk magnójára is ráénekelt. Most sem kéreti magát. Az alacsony mennyezetű kis szoba közepén, erős hangon belekezd: „Udvaromban egy diófa, annak töve nagy..,“ Hallgatom az egyik strófát a másik után, és egyre jobban lenyűgöz az idős asszony tiszta éneke. A dal maga is igazi gyöngyszem. A szöveg ráadásul a magyar népdalvilágban szokatlanul jelképgazdag, sőt nyers, ugyanis így miELOTT ^ELEDESßE MENNE (Emlékezés karácsonyi népszokásokra) Mariska néni egy fénykép erejéig felvette az ünnepi fökötőt mondja el egy halni készülő, megbecstelenített fiatal lány panaszát: „Rozmaringos udvaro- mot letaposta kend, / Fehér már- ványküszöbömöt besározta kend... // Fehér hímzett abroszomat kiégette kend, / Körül- slingett vánkusomat összegyűrte kend...“. Amikor szomorú „Hallja kend“-del elhal az ének, még hosszú másodpercekig megilletődőtten hallgatok, meglepve a nem várt élménytől. Bevallottam, a dal hatása alá kerültem. De Mariska néni máris dúdolni kezd egy másik, vidámabb éneket. Közben térül-fordul, behoz néhány gondosan összehajtogatott, patyolatfehér vánkost, megmutatja rajtuk, milyen is az a „slingelt“, ösztönösen meg- érezvén, hogy én azt aligha tudhatom... Megnézzük még csodálatosan díszített fökötójét, amelyben a népdalversenyeken szokott fellépni, aztán már csakugyan lassan a karácsonyi szokásokra terelődik a szó. Vendéglátóm itt is dallal kezdi, de alig ér a végére, amikor azt mondja:- „Tudja mit? Ezt majd inkább együtt, a Margitéknál, jó? Jobb lesz úgy, mert ami az egyikünknek nem jut eszébe, elmondja a másik...“ Fürgén felkapja a kabátját, aztán nekivágunk, csak amúgy gyalogszerrel, a Kis- és Nagykér közötti mintegy egykilométeres útnak. xxx „Luca-napkor...“ - szinte egyszerre szólalnak meg, aztán mosolyogva egymásra pillantanak. Innentől kezdve valóban felváltva folyik a múltidézés, ahogy Mariska néni mondotta: amikor az egyikük elhallgat és elmereng egy kicsit, a másikuk késedelem nélkül gördíti tovább az emlékek gombolyagát.- Szóval Lucakor volt erre olyan szokás, hogy a lányok almát varrtak a zsebükbe. Karácsony böjtjén vették ki, kiálltak az utcára, ott majszolták. - S ekkor az első arra vetődő legény lett a férjük... Vagy szintén Luca-napkor annyi cédulát vágtunk, ahány nap hátra volt a karácsonyig. Mindegyikre egy-egy férfinevet írtunk, gondosan öszszehajtottuk, majd minden este egyet a tűzbe dobtunk. Karácsonyra egy maradt: azon állt a jövendő urunk neve...- Lucaszék készítése errefelé nemigen volt szokás, de elmondhatok róla egy-két dolgot. Ugye ennek is karácsony böjtjére kellett elkészülnie. A készítője vitte magával az éjféli misére. Ha felállt rá - ott meglátta, kik a gonosz emberek, a boszor- . kák! Azok persze mise után üldözőbe vették, amiért leleplezte őket, csakhogy a szék gazdája ezt már előre tudta. Mákot vitt hát a zsebében, azt szórta végig maga mögött, s míg a boszorkák azt szedegették, ő szerencsésen hazaért.- Fonni vagy varmi - isten őrizz volt Luca napján! Ugyanúgy nem mehettek az asszonyok látogatóba sehová. Ha valamelyikük mégis megtette, ki is kapott utána rendesen. Aztán este megjöttek a lucázók, akik orsót, fonalat, tűt hoztak, hogy juszt is varrjunk. El is zavartuk őket íziben, néha még kö is repült utánuk! Mert ha akkor tűt fogunk a kezünkbe, mintha a tyúkjaink fenekét varrtuk volna be, hogy egész évben ne tojjanak ...- Karácsony böjtjének reggelén nem volt szabad kiengednünk a tyúkokat a baromfiudvarra, s ott etetni, mert akkor a szomszéd rájuk kiabálhatott: ,Etté, te tyúk, de enyém lesz a haszna!’ Helyette benn az ólban, egy szekérabroncsba szórtuk a magot, hogy a tyúkok el ne bóklásszanak máshová tojni. Utána fokhagymát vittünk ki az állatoknak, vagyis hát a kutyának meg a kakasnak, hogy egész évben erősek legyenek, és ne győzze le őket a szomszédé. A kutya még csak-csak bekapta, de a kakasba biz’ úgy kellett beletömnünk...“- Aztán lassan letelt a böjt, és mi is készülődtünk. Akkorra már a kemencében, a ,láng előtt’ megsütöttük a túróslepényt, készen volt a csík, a gubó, a ,fe- rentő’... Ez utóbbiról az a hagyomány járta, hogy ahányat süt a háziasszony, annyi libája lesz. Ott állt már a nagy fazék káposztaleves is, de előtte édesapánk még szétvágott egy almát annyi gerezdre, ahányan voltunk, és ezekkel a szavakkal adta oda: ,Ha eltévednétek valahol, jusson esztekbe, kivel ettétek a karácsonyi almát...’. Utána fokhagymát ettünk, hogy erősek legyünk, majd mézbe mártott ostyát, hogy egész évben úgy szeressük egymást, mint amilyen édes a méz... Egy-egy szem diót is vettünk a kosárból: ennek a belseje megmutatta, egészségesek leszünk-e a következő esztendőben... Hát nagyjából ezek a szokások voltak nálunk karácsony táján. Legalábbis mi, idősebbek, sok mindent így csinálunk a mai napig. Mert olyan szép, olyan hangulatos volt, hogy úgy érezzük, nem szabad elfelejtenünk. Meg nem is tudnánk... Vas Gyula (A szerző felvételei) CD XII. 22. Valamennyi európai nép közül ebben az évszázadban a magyarok „szóródtak szét" a legnagyobb mértékben. A 14-15 millió magyar közül nem egészen tízmillió él az anyaországban. Fordítva pedig: minden harmadik magyar az első világháború után újonnan megvont országhatárokon kívül él. Bár az „anyaországi magyarok“ száma sokáig növekedett, legújabban csökken. Különös módon a magyar kisebbségek létszáma az asszimiláció nyomása ellenére kevésbé csökken, mint az anyaországban éló lakosságé. Ebből az következik: a külföldi magyarok számaránya évről évre nő. Ezáltal a feszültségek is növekednek - lásd Romániát, Szlovákiát és a Szerbiához tartozó Vajdaság tartományt. Ez a tény kiindulópont a szomszédos államok számára, hogy a határváltoztatás óhaját, az „irredentizmust" róják fel Budapestnek. Politikailag ilyen veszély egyáltalán nem létezik. SZÁMOK ÉS TÉNYEK Világszerte hét olyan ország van, amelyben a magyarok száma több mint százezer. A listavezető - Magyarország után - Románia, körülbelül kétmillió magyarral, ezt követi Szlovákia (600 ezer). Az Egyesült Államok (körülbelül félmillió) még megelőzi Szerbiát, amelynek Vajdaság tartományában 400 ezer magyar él, és Ukrajnát (negyedmillió). Mintegy százezer magyar kanadai állampolgár lett. Ezután következik Ausztrália, a Cseh Köztársaság és Brazília - mindegyikben több mint 50 ezer magyar él -, továbbá Ausztria 40 ezer magyarral. Dávid Zoltán demográfus kiszámította, hogy a magyarok hányada a Kárpát-medence lakosságában 54,4 százalék volt. Hosszabb ideig ez alig változott: 1970-ben a hivatalos statisztikák szerint még mindig 52 százalékot ért el (sőt, egyes magyar becslések szerint 53,6 százalékot). A hetvenes évektől kezdve azonban megkezdődött a csökkenés. Az 1910. évi, az első világháború előtti utolsó népszámlálás eredményei szerint Magyarország területén (az államjogilag független Horvátország és Szlavónia nélkül). 9 944 627 magyar 2 948 186 román 1 946 355 szlovák 1 903 357 német 464 270 rutén 464 516 szerb 194 808 horvát és 404 412 lakos élt. más nemzetiségű A magyar kisebbség nemcsak Romániában, hanem Csehszlovákiában és a Szerbiához tartozó Vajdaság tartományban is politikailag nem lebecsülendő erőnek számít. Ezek a kisebbségek nem egyesülésre törekednek, hanem a lehető legszabadabb kapcsolatra az anyaországgal és valamiféle autonómiára. Hogy Budapest egyet-mást tenni tud értük, azt világosan látják; éppúgy azt is, hogy az államközi konfliktusok nem kívánatosak. KISEBBSÉGSZÁMLÁLÁSI PROBLÉMÁK Márpedig nem kevés probléma akad. Az 1990-es népszámlálás idején MagyarorTIZENÖTMILLIÓ MAGYAR A VILÁGBAN Egyes prognózisok szerint 2000-ben a Kárpát-medencében élő embereknek már csak 47,3 százaléka lesz magyar, bár a magyarok abszolút száma állandóan növekszik. Elsősorban a szlovákok, a románok, valamint a cigányok ténylegesen gyorsabban szaporodnak. A németek és a zsidók száma a második világháború után csökkent. HÁROM ORSZÁGBAN JELENTŐS POLITIKAI ERŐ A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége (RMDSZ), amely eddig a legnagyobb létszámú párt a Nemzeti Megmen- tési Front mögött, a szavazatok majdnem 8 százalékával a legújabb választások óta az ötödik helyen áll; ez a kisebbségi csoport politikai erőnek számít. szág lakosságának lélekszáma pontosan 10 375 323. Ebből több mint félmillió fő a kisebbség tagja volt. Hogy hányán, senki sem tudja pontosan: a nemzetiségi szövetségek és a népszámlálási ivek különböző számadatokról beszélnek. Amióta ugyanis a népszámlálási ivek kitöltése szolgált törvényellenesen alapul a zsidók deportálásához, majd a németek és a szlovákok kényszerkitelepítéséhez, jogos fenntartások vannak a „nemzeti hovatartozás“ rovattal szemben... Az 1990-es népszámlálás során 10 22? 000 ember vallotta magát magyarnak. E kritérium szerint csak 37 000 német volt az országban, bár számuk 1941-ben még 477 000-et ért el. Közben mintegy 200 000 embert kitelepítettek; tehát 240 000 „nyomtalanul“ eltűnt. Aligha tételezhető fel, hogy asszimilálódtak - inkább okultak a rossz tapasztalatokból. De más furcsaságok is vannak. 1941- ben 76 000 magyar állampolgár vallotta magát szlováknak. 1946 és 1948 között a „lakosságcsere-egyezmény" keretében 73 273-an közülük önként, minden vagyonukkal együtt áttelepültek Szlovákiába. Az 1949. évi népszámlálás szerint mégis 26 000 szlovák élt Magyarországon. A szlovák vezetőség 1947-ben kijelentette: csak azokat a magyarokat nem utasították ki, akik írásban elismerték, hogy ők „elmagyarosított szlovákok", és újrafelvé- telüket kérték „a szlovák nemzet kebelébe". Több százezer magyar volt hajlandó erre a „reszlovakizálásra”, anélkül, hogy kilátása lett volna etnikai identitásának megőrzésére. A csehszlovák statisztika szerint tehát az 1941. évi 800 000 magyarból papíron 1950-re csak 367 000 maradt. Azután, ahogy enyhült a félelem, annál többen vallották magukat újra magyarnak: 10 éven belül számuk újra 170 000-rel növekedett; ezen ok miatt egyes statisztikusok egészséges kételkedést tanúsítanak más országok számadataival szemben. Az adatokkal való zsonglörködésnek néha egészen gyakorlati okai is vannak: a vegyes házasságoknál ugyanis nem ritka, hogy a két házasfél az akkor éppen uralkodó irányvonal szerint az egyik vagy másik nemzetiség tagjaként véteti fel magát a nyilvántartásba. A legjobb példa erre Kassa környéke. Az 1910-es népszámlálás idején ott a magyarok túlnyomó többségben voltak. Csehszlovákia megalapítása után ez az arány néhány év alatt a szlovákok javára fordult meg. Amikor a második világháború alatt ezt a területet Magyarországhoz csatolták, újabb gyökeres fordulat történt; 1945 után pedig a második „szlovakizálás" következett. (Befejezés a következő számban) Aki segített a múltidézésben: Sz. Margit néni A karácsonyi szokások mellé egy „terven felül“ bemutatott gyönyörű háziszőttes
