Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-20 / 47. szám

r )ttó rajzai * í... ■ek lim ■dve molekuláris > szimbólu- ísbe léptem es lakosáról 1. Kizártam iffvántartott 1 a memó- [2090 nőről tasítása így 'datból a 25 3 40 évnél iint azokat, gi kvócien- yabb, vala- xlacsonyabb sabb nőket, i fásításokat rmekes nő- mkívánatos tességekkel r.en világos yen legyen - mondta, vörös, azt j. Tjgr csupán áfásba. Va- íltek ango- ta kerülni problémá­F val fűtött, láda alakú kávéda­ráló döcögött végig szabályos időközökben a Fő utcán, a város egyik nyaralótelepe, a Csermely felé; évtizeddel a villamosvasút előtt ez a különös, idomtalan közlekedési eszköz bonyolította, le a városi for­galmat, de ezt is inkább csak nyáron használták a kirándulók. Az első hó betemette az utakat, a kisvasút hó­napokra lomtárba került s csak ta­vasszal vijjogott fel újra a széles utcán ismerős füttye, éktelen, túlzott csöngetése. A hosszú Fő utca - tájé­kozott emberek „pontosan egy kilo­méterre“ becsülték hosszát - egyik oldalán sétáltak az urak, másik olda­lán a cselédek, bakák s a társadalom szerényebb tagjai. Az „úri korzó“ közönsége gondosan vigyázott, hogy csak végszükségben haladjon végig az utca proletárfelén; évtizedes, ki­alakult gyakorlat választotta így ketté a sétáló közönséget, a cselédek ma­guk is ügyeltek, hogy át ne tévedje­nek a túlsó, „úri“ oldalra, s csak­ugyan, miért is „vegyültek“ volna éppen az utcán, mikor az élet más területein, egyéb alkalmakkor oly egyezhetetlenül váltak szét, mint a víz és olaj? A „korzó“ délben tizenkettőkor kezdődött az utca „úri oldalán“ s aztán este hat óra felé verődött újra össze. A dóm sarkán, az Orbán-torony előtti majomszige­ten ácsorogtak a jogászok és katona­tisztek, a lengyelbundás, fehér ka- másnis megyei uracsok, mert a város aranyifjúságának öltözködésén érez­ni lehetett a közeli Sáros divatját. A színház előtt, a dóm és az egyik Fő utcai grófi palota előtt vonult fel a korzó népe, elegáns, városias tö­meg sétált itt az esti órában, s a civil ruhák sötétjéből felvillant néha egy világos folt, a korzózó „fehér pa­pok“ krémszínű reverendája. Ezek a kitűnő nevelők mozgalmas, világi­as társadalmi életet éltek. Esténként feltűntek a színházban is, fekete sza­lonkabátban, fehér pikémellényben, s oly előkelőén álltak a földszint első sorában, a zenekart a nézőtértől el­választó párkánynak dőlve, össze­font karokkal vagy fehér glaszékesz- tyűs kezükkel a színházi látcsövet emelgetve szemükhöz s világfias ter­mészetességgel bólogatva a páho­lyok ismerősei felé, mint a versailles-i színházban állonghattak a Lajosok gáláns udvari abbéi. A korzó állan­dóan népes volt e kedves papoktól, a rendházi élet szigorából mit sem árult el „világi“ viselkedésük; a tár­sadalmi és tudományos munkásságu­kat éppen úgy áthatotta ez a liberális szemlélet, ez a világias, emberséges magatartás, mint nevelési elveiket. A püspök úr is a Fő utcán la­kott, finom, emeletes, ba­rokk palotában; de őt már ritkábban kát, ugyanis a fordítást végző számítógép bizonyos intim helyzetekben nem felelt volna meg. — Minden egyes nővel nem beszélhetünk. Ez sok időt venne igénybe, s valamelyikük még rá­jönne, hogy mit is akarunk — töprengett Milton hangosan.- Tudod mit, Joe? Megszerzem ezeknek a nőknek a kézírását, s te majd összehasonlítod azokat az enyémmel. Meg is szerezte a kézírásokat. Nyolc mutatkozott közülük a legalkalmasabbnak. Milton megjegyezte: - Nagyszerű, az adataikat az adatbankból meg­szerezheted. Tanulmányozd át mindegyiket, s intézd el, hogy egymás után randevúzhassam velük. - Kis gondolkodás után hozzátette: — Esetleg ábécé sor­rendben. Az első hölgy egy hét múlva meg is érkezett. Amikor Milton meglátta őt, elpirult a feje búb­jáig. Úgy beszélt, mintha a folya­matos beszéd gondot jelentene számára. Ilyennek még nem is láttam őt. Nagyon sokáig együtt voltak, s Milton rám sem hederí­tett. Aztán meghívta ebédre a höl­gyet. Hozzám csak másnap szólt: — Valami nem volt rendben vele, Joe. Hiányzott valami. A hölgy szép is, intelligens is, de nem éreztem iránta semmit. Nem ő a nagy ő, próbáljunk meg egy másikat. látta a nép, zárkózottan élt, társaság­ba nem járt soha s csak a külváros utcáin tűnt fel alkonyaikor törékeny, finom alakja, valamelyik kedves ka- nonokja vagy udvari papja kíséreté­ben. Ez a püspök nagy úr volt; főhercegeket nevelt s az udvar nem feledkezett meg róla később sem, mikor elvonult e kisvárosba. Róma és Bécs meghallgatták véleményét és respektálták tanácsait. Nagy úr volt és lelkes, szigorú, aszkéta pap; hosz- szú élete végéig elrejtőzött a tömeg elől, nagy ünnepeken látták csak hívei, s akkor rendkívüli egyházi pompával jelent meg. Máskülönben MÁRAI SÁNEK>R láthatatlanul élt, katonai vaságyban aludt, mint a császár vagy mint a sze­gény, szigorú rendtartásra nevelt szerzetesek. .Különös szabású, fő­pásztori fövegben indult délutáni sé­táira, valamilyen nagyon fényes, bársonyszerű, kemény filcből készí­tett, alacsony keménykalapban, melynek karimájáról hátul kis arany­bojt lógott le a püspök tarkójára; télen-nyáron kesztyűt viselt, s ha gyermekekkel találkozott, megállt és kesztyűs kezével megsimogatta ar­cukat. A szegények negyedeiben sé­tált, elhagyott utcákon, s egyszer sokáig követtem, vonzott a töré­keny, előkelő jelenség, különösen kalapja és az aranybojt csábítottak követésére, mert senki más nem vi­selt ilyen föveget a városban. Az egyik utcasarkon észrevett, megállt, magához intett, megkérdezte neve­met, kézen fogott és hazakísért, mint egy elkalandozott bárányt. Ez a ki­tüntetés elmondhatatlan büszkeség­gel töltött el, sokáig, lázasan mesél­tem mindenkinek, aki hallani akarta, hogy a püspök, egy igazi püspök kísért kézen fogva haza. Rajongá­somban el is határoztam, hogy - há­lából, szíves viszonzásul - pap le­szek s egyik pajtásommal, egy kato­na báró vézna csontú fiával, ingek­ből és öreg szoknyákból egyházi ruhákat szabtunk, miseruhát, palás­tot és stólát, s titokban sokáig ját­szottunk misét, bérmálást és keresz­telőt; én voltam a pap s ó a minist- ráns, s megtanultam jórészt a latin miseszöveget is. Különös játék volt ez: az elhagyott fatartóban rendez­tük be kápolnánkat, oltárt építet­tünk, az egyik nagyapai borospoha­rat szenteltünk fel miseserlegnek, Ambrózy bábostól ostyát vásárol­ni többi hölggyel ugyanez volt a helyzet. Szinte valamennyien egyformák voltak. Kacagtak, a hangjuk kellemes volt, de Mil­ton mindig megállapította, hogy ez sem a nagy ő. Végül is fel­adta. — Nyolc nőt választottunk ki az egész világból. A statisztika szerint ők az eszményi nők. Miért nem tetszettek nekem? Megkérdeztem tőle: — No és te tetszettél nekik? Felhúzta a szemöldökét, a fel­vevő kamerámra vágott, s tán­colt a boldogságtól. — Ez az, Joe! Mivel én sem vagyok számukra az eszményi férfi, ők sem lehetnek számomra az eszményi nők! De hát mit tegyünk? A nap további részében csak ezen töprengett. Másnap reggel odajött hozzám, s így szólt: — Joe, intézd el te. Az egész ügyet. A memóriádban benne van az adatbankom, esetleg to­vábbi adatokkal is szolgálhatok. Mindenről, amire emlékszem, s amit tudok. — Milton, aztán mit csináljak ezekkel az adatokkal? - kér­deztem. — Hasonlítsad össze mind a 235 nő adataival. Azaz csak kétszázhuszonhéttel. Kihagyha­tod azt a nyolc tyúkot, akiket már láttam. Intézd el, hogy mindnyájan vessék alá magukat pszichoanalitikai teszteknek. Az eredményekkel egészítsd ki az tünk, s mikor ministránsom késhegy­gyei csengetett egy pohár peremén, magasra emeltem a borral töltött serleget és borzongva éreztem szá­jamban az ostyát, mely az Úr Testé­vé változott abban a pillanatban... Nem volt éppen egészséges játék, s a püspök úrnak, ha hírét veszi, kevés öröme telt volna csak benne. A püspöki palota udvarában, az udvari traktus egyik hát­só szobájában szerkesztették a kleri­kális újságot. Négy napilap jelent meg a városban, a püspök újságját s még két munkapárti sajtóterméket magyar nyelven nyomtattak, a ne­gyediket, egy zipszerföldön is elter­jedt, régi napilapot németül. A lapok pártpénzekből tengették életüket s a szerkesztők sűrűn változtak. A legtöbb vidéki szerkesztő roman­tikus lézengő ritter volt abban az időben, vándor bérmunkások, akik sűrűn változtatták a városokat, lapo­kat és távozásukat a helyi kávéhá­zak főpincérei siratták meg. A vidéki szerkesztő hivatásosan rajongott az irodalomért, s a kávéházban, amikor éppen nem kártyázott, a „legmoder­nebb szerzők“ művei borították előtte a márványasztalt. Vándorol­tak az országban, mint a primadon­nák, munkájukat gyalázatos rosszul fizették s a mellékjövedelemből ten­gették életüket, amit a kártyaasztal vagy a helyi klikkek sajtókampányai vetettek nekik. A sajtó tekintély volt még akkor és hatalom. A betű e por- tyázó szegénylegényei között hatal­masságnak számított a helyi szer­kesztő, ez a félelmetes bennfentes, pufók és kövér ember, aki asztmati­kus dohogással járta naphosszat a várost, nyakkendőcsokra lazán lo­bogott szalonnás tokája alatt, min­den „közügy“ volt számára, időn­ként Pestre utazott, ahol a „legma­gasabb körökkel“ tárgyalt országos ügyekben, mint ezt bizalmasan meg­súgta később... A polgárok féltek a sajtóból. A kereskedő, a bankigaz­gató, a városi hivatalnok kényszere­dett, tüntető meghittséggel fitogtatta a nyilvánosság előtt, hogy jó vi­szonyban él a sajtóval, ezek a sima, polgári életek átkozottul féltették sablonos titkaikat a nyilvánosság el­lenőreitől. A „szerkesztő úr“ mindig fennkölt lelkű ember volt, rajongott Adyért és a modem költőkért, de ugyanakkor gyakran látogatta a vi­déki takarékok és szövetkezetek igazgatói szobáit, ahol valószínűleg más egyébről is vitatkozott, mint irodalomról és költészetről. Ezért adatbankjaikat, s hasonlítsad össze az enyémmel. Keresd meg a kölcsönös összefüggéseket. Milton aztán heteken át saját magáról beszélt nekem. A szü­leiről, gyermekkori barátairól. Majd iskolai élményeiről és fel­nőtté éréséről. Mesélt azokról a kislányokról, akiket csodált - de csupán távolról. Adatbank­ja hihetetlenül kibővült. Közben tökéletesedett azon képességem, hogy a szavakat szimbólumokká változtassam és a szimbólumo­kat szavakká. Elbeszélését így fejezte be:- Tudsz rólam mindent, s egyre inkább hasonlítasz rám. Ugyanúgy gondolkodsz, mint én, tehát jobban meg is értesz engem. Mivel engem jól megér­tesz, számomra az igazi nő, a nagy ő az lesz, akit adatbank­jának információi alapján ugyan­olyan jól meg fogsz érteni, mint engem. így beszélgettünk, s én egyre jobban és jobban megértettem őt. Már képes voltam hosszabb mondatokat és bonyolultabb ki­fejezéseket is alkotni. A hangom is kezdett hasonlítani az övére, és a beszédstílusom is egyre in­kább Miltonéra emlékeztetett. Egyszer ezt mondtam neki:- Ide figyelj, Milton. A nőnél nem csak a külső a fon tos, hiszen az megváltozik. Neked olyan nőre van szükséged, aki egyéni­ség. Hasonló vérmérsékletűnek kell lennie, mint amilyen te vagy, s érzelmileg is közel kell aztán féltek a sajtó embereitől és általában megvetették őket. Mikor családom neszét vette később, hogy újságok körül forgolódom Pesten, sokáig elveszett embernek tartottak, mintha gyepmestemek vagy hóhér­nak állottam volna be. Az újságíró ebben a korszakban még nem tarto­zott vidéken a polgári társadalom­hoz, előre köszöntek neki, de nem hívták meg ebédre. A társadalmi ranglétrán valamivel a helyi színtár­sulat hősszerelmese előtt követke­zett. Társadalmi és gazdasági helyze­te csak a legutóbbi időkben változott meg, érdemesen és előnyösen. A „szerkesztőség“ legtöbbször homályos szobácska volt a nyomda szomszédságában, s egyi­dejűleg itt rendezték be a raktárt, kiadóhivatalt és az elmaradhatatlan papírkereskedést is; a makulatúra savanyú, állott szaga elkeveredett a nyomdafesték és az ólompor ne­héz, fojtogató páráival, a „főszer­kesztő“ szivarozva ült a kiadóhiva­tal íróasztal mellett és kormánypárti pausálékon vagy előnyös állami nyomdamunkák megszerzésén törte a fejét, a szerkesztő a esti telefont ragasztotta le a szomszéd asztalnál, s az üvegajtón áthallatszott a nyom­tatógép zúgása és a hajtogatólányok éneke. Varázsos helyiség volt ez, s aki légkörét megismerte egyszer, elveszett. A szomszéd teremben ma­gas, a fedőlapon apró rekeszekre osztott szedőszekrényekben poroso­dott a Betű. Diákkoromban elfogó- dottan lopakodtam be az ismerős helyi nyomdák szedőszobájába, néz­tem a kéziszedők munkáját, míg az . öreg Banekovics, a helyi szedők do­yenje s a legnagyobb helyi lap met- tőrje, egy napon reám szólt: „Nincs vezércikkünk, fiatalúr; írjon vala­mit“. Átmentem a szerkesztőségi szobába, amely éppen üres volt - a szerkesztő kártyázott valahol -, leültem az egyik asztalhoz, találtam néhány kutyanyelvet, rágni kezdtem a tollszár hegyét, s írtam egy vezér­cikket a kártékony és önkényes vá­rosi gazdálkodás ellen. Banekovics elolvasta a cikket, megdicsért, rög­tön kiszedte, saját kezűleg betördel­te, s estére meg is jelent. Izgatottan jártam a városban egész nap, úgy éreztem, valami jóvátehetetlen tör­tént velem. Tizennégy éves voltam. A Bankó egyik kilátópontjáról -t\. be lehetett látni a várost, tornyaival, magas háztetőivel, kes­keny utcasoraival; ide látszott a két „úri temető“, a Rozália és a Kálvá­ria, ahol sírboltokba temetkeztek a jobb családok, nem úgy, mint a Köztemető egyhangú sírparcellái­ban a proletárok és a zsidók. A Ro­zália volt az egészen előkelőek, a patríciusok, környékbeli nagy csa­állnia hozzád. Ha ezt megtalá­lod, a külseje csupán másodlagos tényező. Ha a kiszemelt 227 nő közt nem találjuk meg a megfe­lelő partneredet, akkor körülné­zünk másutt is. Feltétlenül fo­gunk találni olyan nőt, aki talán külsejét tekintve nem lesz a leg­megfelelőbb, de valóban egyéni­ség lesz. Mit szólsz hozzá?- Teljes mértékben egyetér­tek - mondta. — Amit elmagya­ráztál, az teljesen érthető és vilá­gos. Ezt már azelőtt is tudnom kellett volna, még mielőtt el­kezdtem keresni a hozzám illő nagy Őt. Mi ketten mindenben égyetér- tettünk; teljesen egyformán gon­dolkoztunk. — Milton - mondtam —, nem lesznek semmiféle problémáink, ha felelsz még néhány apró kér­désemre. Az adatbankodban van még néhány fehér folt, né­hány dolog, ami nem egészen világos. Ami ezután következett, arról Milton később azt mondta, hogy az egy annyira > agyafúrt pszi­choanalízis volt, amilyenről ő azelőtt soha még csak nem is hallott. Lehet, hiszen sok min­dent megtanultam, amikor a 227 nő analízisét készítettem. Milton boldognak látszott. Jó­kedvűen jelentette ki: — Ami igaz, igaz: szeretek ve­led beszélgetni, Joe. Hasonló egyéniségek vagyunk.- Akkor hát kiválasztjuk a legjobb hölgyet - feleltem. ládok, dzsentrik és arisztokraták te­metője, a Kálvária kakukkfüves, re- zedaszagú sírjaiban aludtak a módo­sabb bugriscsaládok. A város kis te­rületen megfért szűk utcáival, apró piacaival, melyeket az egykori vár­ban és erődítésben mértek ki ilyen szűkösen; s a csúcsíves tetők fölött, a zsúfolt háztömegeknek oly ponto­san a közepén, mintha körzővel szabták volna ki helyét, magasan emelkedett a dóm befejezetlen, sete­sután tető alá hozott féltomya. A hatszáz éves székesegyház maga­san állt a város fölött, mint a közép­pontja minden életnek, gondolatnak, amely évszázadokon át áramlott kö­rülötte: mintha időkön és korokon át tartaná a város egyensúlyát, mint a megformált Eszme, amely messze láthatóan emelkedik ki a körülötte csámcsogó, halandó köznapi zűrza­varból, a város meghitt zsivajából, ötvenhárom méter magasan állt a város fölött a toronyőr, aki a tűzre s a város békéjére vigyázott, s ötven méter magasan ágaskodott a dóm szomszédságában a kőből épült ha­rangláb, az Orbán-torony, mély sza­vú, komor hangú harangjaival, me­lyek már Rákóczi idejében is hirdet­tek ünnepet, veszedelmet és halált. M indig borzongás fogott el, ha elmentem kapuja előtt. Benn, a félhomályban állandóan mi­séztek vagy ájtatoskodtak az oltárok valamelyikénél. „Milyen érzések töltenek el, ha elmegyek a dóm ka­puja előtt?“ - adta fel minden évben kedvenc dolgozattémáját egyik ma­gyartanárunk, s minden évben meg­győződéssel feleltem, hogy „feleme­lő érzések“ töltenek el a dóm kapu­jában. A dóm, ez a nagy és teljesen kifejezett gondolat kissé terrorizálta a várost. Sok volt és lenyűgözött, titokzatos volt, homályos és fensé­ges, nem lehetett megszokni és bele­törődni, a város fölött élt, gőgösen és nagyszerűen. Egyik pincéjében, nagy márványkoporsóban őrizték Rákóczi hamvait. A koporsó körül babérkoszorúk és zászlók hevertek, ezzel a felírással: „Pro libertate.“ Mindig megremegtem, mikor - isko­lai kirándulások, kegyeletes látoga­tások alkalmával - a régi, foszlott zászlókon ezt a szót olvastam. Külö­nös íze volt, harsogott, mint egy vers nagy, robbanó sora, melynek olvas- tára a hideg szalad végig az ember hátán. Nem tudom pontosan, mire gondoltam, mikor ezt a szót olvas­tam; valószínűleg nem a „hazára“ és a „hazaszeretetre“, mint a szónokok emlegették, egyszerűbben csak a szó elsőrendű értelmére, a szabadságra. Ha elmentem a dóm előtt, megvil­lant bennem ez a szó, mint egy homályos jelszó, amelyért talán ér­demes élni. Ezt a hölgyet én a 227 között fedeztem fel. Charita Jones volt a neve, az egyetemi könyvtár­ban dolgozott. A többiek egy­két szempontból nem feleltek meg, ám Charita esetében meg­lepő volt a Milton kívánalmaival való egyezés. Miltonnak nem beszéltem ró­la. Hiszen ő szimbolikus kódjai­mat úgy állította be, hogy az teljesen azonos volt az ő csele­kedeteivel és gondolkodásmód­jával, ezért én magam intézked­tem. Meg kellett találnom a módját: miként adjam Charita tudtára, hogy a világon va­gyunk. Ez kényes munka volt, mert senkinek még csak sejtenie sem volt szabad, hogy ilyesvala- mi létezik. Erről csakis Milton tudott meg én. Mindezeknek az értelmi szerzője Milton volt. Ám mivel Milton a hatáskörén túlmenően cselekedett, felelős­ségre vonták és letartóztatták őt. Rólam nem mondhatott semmit, mert ez csak a bűnösségét sú­lyosbította volna. Milton tehát elment. Holnap pedig megjön a vékony, hűvös ujjú Charita, s édes hangján elkezd majd csi­cseregni. Meg fogom őt tanítani arra, hogy miként működhetünk együtt, s miként kell gondoskod­nia rólam. Mi mást lehet itt ten­ni, ha egyéniségünk annyira összeillő. Azt fogom mondani neki: — Joe vagyok. És számomra te vagy a nagy Ő... Sági Tóth Tibor fordítása Egy polgár vallomásai (részlet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents