Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-20 / 47. szám

Szerkeszti: Mislay Edit P atrick nekihevülten huzi­gálta a gyufaszálat a fa­lon, amelynek kicsit repedezett festése remek dörzsfeliiletnek ígérkezett. A hatodszori próbál­kozásra a gyufa hirtelen ketté­tört, Patrick megtorpant, mert nem ismerte még az apró gyufa­fejjel való ujjmegégetés csínját. Egy dalocskát énekelt, ami­ben többször is felhangzott Jé­zus neve és a konyha felé indult. Végül is, szülei jobban szeretik, ha a gyufa ott van a gáztűzhely közelében, nem pedig a játék­szekrény alján, amire Patrick csupán morális ellenvetéssel fe­lelhet, hiszen nem ő az erősebb. Ami Jézust illeti, ez csak olyan mellékes és oktalan szenvelgés, afféle tökéletesedés volt, mivel a házból senki sem járt temp­lomba. Lábujjhegyre emelkedett, föl­emelte a fémdobozka fedelét és kivett egyet a könnyű, kénes pálcikákból. Egyszerre csak egyet: kevés lehetőség adódik a mászkálásra. Aztán ellenkező irányban új­ra megtette az utat a konyhából a szalonba. Mikor beléptem, a tűz már kellőképpen belekapott a függö­nyökbe, melyek szép, világos lánggal égtek. Pat a szalon köze­pén ülve azon töprengett, hogy valóban nevessen-e. Amint megpillantotta érdek lődő képem, úgy döntött, hogy lefelé görbíti a száját. — Ide hallgass — szólaltam meg. — Ez vagy szórakoztat, és akkor nem érdemes bőgni, vagy nem, akkor viszont nem tudom, minek csináltad. — Nem is szórakoztatott olyan nagyon — mondta —, de hát a gyufa arra való, hogy meg­gyújtsák. Ezen aztán úgy elkezdett bőg­ni, mint egy borjú. Könnyed hangra váltottam át, hogy elhitessem vele: nem is tartom tragédiának az ügyet. — Rá se ránts — mondtam. — Hatéves koromban én is fel­gyújtottam az ócska benzines- hordókat. — De nekem nincs hordóm. Be kellett érnem azzal, amit ta­láltam.- Menjünk át az ebédlőbe - hívtam —, és felejtsük el a múltat.-A kisautókkal fogunk ját­szani - ujjongott.- Már legalább három napja nem játszottunk a kisautókkal. Kimentünk a szalonból, óva­tosan csuktam be magam mögött az ajtót. Már az egész függöny leégett és a tűz belekapott a sző­nyegbe is.- Gyerünk! - mondtam. - Te leszel a kék, én meg a piros. Rám nézett: meg akart bizo­nyosodni róla, hogy csakugyan nem gondolok többé a tűzre. Elégedetten kijelentette: „Ripi- tyára verlek.“ Aztán egyórányi autózás és a célszerű visszavágás fölötti vé­geláthatatlan szóváltás után si­került végre a szobája felé terel­nem, ahol állításom szerint lázas türelmetlenséggel várja a festé- kes doboz. Aztán pokróccal fel- szerelkedve behatoltam a sza­lonba, hogy elfojtsam a kezdődő tűzvészt, amelyet semmi esetre sem akartam tragikusan felfogni. Már semmi sem látszott a sűrű fekete füsttől, amely bebüdösí­tette a levegőt. Próbáltam meg­állapítani, melyik szag erősebb: az égett gyapjúé vagy a sült festéké, és egy megrázó köhögé­si rohamban vontam le a megfe­lelő következtetést. Fújtatva és krákogva a fejemre csavartam a pokrócot, és rögtön le is teker­tem, mert a szóban forgó pokróc is meggyulladt. Kormos fények csíkozták a le­vegőt, recsegett-ropogott a pad­BORIS VIAN ló. Vidám lángok szökdeltek ide- oda, felizzítva mindent, ami még nem égett. Mikor egy égető nyelvet éreztem a lábszáramhoz férkőzni, gyorsan visszavonul­tam és becsuktam az ajtót. Az ebédlőn keresztül a fiam szobá­jába mentem. — Nagyszerűen lángol mondám neki. - Gyere, hív­juk a tűzoltókat! A telefonasztalkához léptem, és tárcsáztam a 17-es számot. — Halló! — mondtam. — Halló! — válaszolt valaki. — Tűz van nálunk. — A cím? Megadtam a lakás szélességi és hosszúsági fokát, tengerszint fölötti magasságát. — Jól van - válaszolta a hang. — Kapcsolom a tűzoltóit. — Köszönöm - mondtam. Hamarosan megkaptam az új összeköttetést, és épp annak örültem, hogy Uyen kiválóan működnek a postai szolgáltatá­sok, mikor egy kedélyes hang rámkérdezett: — Halló? — Halló? — szóltam. - A tűz­oltók?- Egy a tűzoltók közül - vála­szolta a hang.- Tűz van nálunk - mondtam.- Szerencsés — válaszolta a tűzoltó. — Megbeszéljünk egy időpontot?- Nem tudnak azonnal jönni?- kérdeztem.- Lehetetlen, uram - mondta. — Pillanatnyilag tele vagyunk munkával, mindenfelé tűz van. Holnapután háromkor, ez min­den, amit tehetek önért.- Rendben - mondtam. - Kö­szönöm. Akkor holnapután.- Viszontlátásra, uram - mondta. — Ne hagyja kialudni a tüzet. Szóltam Patnak. — Csomagolj! - mondtam ne­ki. - Néhány évet Surinam néni­nél fogunk tölteni.- Ez már döfi! - rikkantott Pat.- Látod? — mondtam. - Hiba volt éppen ma gyújtogatnod, csak két nap múlva jöhetnek a tűzoltók. Különben láthattad volna azokat a kocsikat!...- Ide figyelj! — szólt Pat -, azért van a gyufa, hogy meg­gyújtsák, nem? — Természetesen — mondtam. — Miért, mit gondoltál, mire len­ne jó?- Nagy hülye lehetett, aki ki­találta - mondta Pat. - Mégsem helyes, hogy egy szál gyufával „mindent“ meg lehessen gyúj­tani. — Igazad van - mondtam. — Végül is nem érdekes — fe­lelte. — Gyere játszani. Most te leszel a kék. — Majd a taxiban folytatjuk — mondtam. - Igyekezz! Márton Gyöngyvér fordítása JVÁN LEV Emberek, jelszavak, szavak, kövek és egy altábornagy Az ablaküveg törékeny. A tö­meg behajította az első követ.- Komolyra fordultak az ér­zelmek - mondta egy galambósz úr, minden szavát megrágva.- Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! - kiabálta a tömeg.-Ez a csőcselék - mondta határozottan az altábornagy.- Egy-két sorozatot közéjük! Mindjárt csend lenne!- Le a diktatúrával! Legyen már vége! - skandálta a tömeg.- Szabadság! Egyenlőség! Test­vériség!-Ez nem normális! Ez nem normális ez a tömeg - konstatál­ta a hadügyminiszter. - Ez nem reálpolitikus tömeg.- Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!- - Milyen világról beszélnek?!- kérdezte az elnök tűnődve.- Ha ezt a vezér látná! — só­hajtotta a galambősz úr.- Látja!ugrott fel az altá­bornagy, és letisztelgett a falon lógó vezérnek. Fényes keretben, üveglappal borítva a nagyvezér lenézett, mintha azt mondta vol­na: „Marhák“ - majd kilépett az üveglap alól, és kisétált a te­remből.-Hová megy?! Hívja valaki vissza! Csak ő tudja ezt a kócerájt összetartani! - a vészkijárat és a szemétledobó közt azonban el­tűnt a vezér örökre. ... megszólalt a telefon.- Végre — nyögött fel az el­nök. Felkapta a kagylót: - .. .igen, igen-igen. Értettem, ér­tettük... - megkönnyebbülve nézett szét.- A központ? - kérdezték egyszerre, s közben tudta min­denki, hogy igen a...- Igen - mondta büszkén.-Es? Az elnök az altábomagyra mosolygott és bólintott. Mind­annyian az elsiető embert néz­ték, akinek délceg járása biza­lommal öntötte le a tanácsot. Tubold Tünde fordítása fölism érés furcsa se öngyilkosjelölt se alkoholista nem voltam soha a múltra mégis ráment az életem a többi ráadás a napom alkonya még megyek nem rohanva araszolva a rég belémköltözött úton zavar ez a nagy jövőtlen nyüzsgés hogy jövőtlen pontosan tudom türelmemet naponta próbára teszi az idő ott vagyok hol az elhagyott pléhkrisztus áll jövómből egyre magabiztosabban mint kukoricásból a vaddisznó előcsörtet a halál ZIRIG ÁRPÁD VER ebben az ország ebben az országban még n szabadabbak a kutyák min az ember szabad csak egyt ebben a kertben öszibaracl ebben a kertben egyedül vagyok ember ebben a kertben szabadabl mint a kutyák szabadabb mint a madarak ez a kert a hazám itt vagyok otthon és itt is r, úgy döntöttem hogy a mai ebben a kertben a fák is sz A nevem Joe. Ugyanis így nevezett el a kollégám, Milton Davidson. Ő számítógép­kezelő, én pedig számítógép va­gyok. Az egész világra kiterjedő Multivac-hálózat része vagyok, s kapcsolatban állok e rendszer minden egyes részével a világ minden sarkában. Ismerek min­dent. .. azaz csaknem mindent. Konkrétan Milton személyi számítógépe vagyok. Ő annyit tud a számítógépekről, amennyit senki más nem tud, én mint kísérleti modell szolgálom őt. Milton beszélni is olyan jól meg­tanított engem, hogy így nem tud a Multivac-hálózat egyetlen más számítógépe sem.- Csupán azt kell megoldani, hogyan alakítsuk át a hangot jelképekké — mondta nekem egy alkalommal. - Ez ugyanaz az elv, mint az emberi agy munká­jának elve, bár be kell vallanom, ma mégnem tudjuk, hogy az agy milyen jelképrendszereket hasz­nál. De én ismerem a te szimbó­lumaidat, és lépésről lépésre át­alakítom őket szavakká. Én ugyan azt gondolom, hogy nem beszélek olyan jól, mint ahogyan gondolkodni tudok, de Milton szerint jól beszélek. Mil­ton még nőtlen, bár hamarosan negyvenéves lesz. Említett vala­mit, hogy még nem találta meg a nagy Őt. Egy szép napon kö­zölte velem:- Joe, most már igazán meg­keresem. Megtalálom a kedvese­met, s te segíteni fogsz nekem ebben. Már nincs kedvem ah­hoz, hogy örökké téged fejlesz­szelek annak érdekében, hogy megoldjad a világ problémáit. Most te próbáld meg megoldani az én problémámat. Keresd meg a hozzám illő nőt. Megkérdeztem tőle:- És ki a hozzád illő nő? szavai akti elektronika mókát. Ös. a földkerel szóló adat, a 3, 784, tí férfit, s bi riámba a 3 szóló adatc Milton t hangzott:- Vonjai évnél fiata- Ezt te nem értheted — felel­te Milton. — Elég, ha találsz ne­kem egy eszményi nőt. Be vagy kapcsolódva a Multivac-hálózat- ba, tehát hozzáférhetők számod­ra a világ összes nőjéről szóló információk. Sorba vesszük a nők különféle csoportjait, és kizárásos módszerrel eljutunk majd ahhoz, akit keresünk. Egy tökéletes hölgyhöz. Aki nekem való. Nyomban válaszoltam:- Kezdhetem. Milton egymás után adta az utasításokat, melyekre nyilván felkészült.- Előbb vond ki a feladatból az összes férfit! Ez egyszerű dolog. Milton idősebb női akiknek a sük 120-ná mint a 150 és a 175 cm Milton i adott, kizái két, valam fiziológiai rendelkező - Még n számomra, a kívánt ni - S a haja , a színt nem Két hétfg 235 nő jöht 1amennyien lul. Milton a bárminem

Next

/
Thumbnails
Contents