Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
Bacsa Ferenc kétségbeesett hangú levélben számolt be a családját ért tragédiáról. Meghalt 32 éves felesége, 12 és 8 éves gyermekének édesanyja. Arról írt, hogy hiába könyörgött az ipolysági kórház belgyógyászati osztálya főorvosának, szenteljen több figyelmet a betegnek, a főorvos túlzottnak tartotta a család félelmét. Annak ellenére, hogy a férj ideggyógyász nővére figyelmeztette a főorvost bizonyos tünetekre, megállapításait nem vette figyelembe, s csak akkor vitette a beteget más, felszereltebb kórházba, amikor menthetetlenné vált.- Súlyos vádak - gondolkodtam hangosan az esetről, mialatt Ipolynagyfalu felé vitt az autó. A ház kapujában a férj és nővére, dr. Bacsa Katalin vártak. Mielőtt belefognának a történetbe, az apa az iskolából hazatérő kisfiát a nagymamára bízza.- Nem szeretném, ha hallaná, miről beszélünk - magyarázta öccse távollétében dr. Bacsa Katalin. - Múltkor nagy komolyan elém állt s kijelentette, ó is meg akar halni, mert akkor a mennyországban találkozhatna a mamával. „Kérve kértem...“-A feleségemet körülbelül hét éven keresztül magas vérnyomással kezelték. Gyógyszert szedett, s rendszeresen ellenőriztette állapotát mind az orvosnál, mind idehaza, hiszen van vérnyomásmérőnk. Panaszmentes volt, gond nélkül ellátta a háztartást. Persze, kíméltük. Szépen, nagy szeretetben, megértésben éltünk. Szeptember 9-én, szerdán panaszkodott, hogy fáj a foga. Ajánlottam, elviszem Nagykürtösre, ne szenvedjen. Nem akart menni, úgy gondolta, inkább másnap, ipolysági ismerősével nézeti meg. Kimentem az udvarra, s talán egy fél óra elteltével rohant értem a kisfiam, hogy anyuka nagyon rosszul van. Szaladtam én is, s láttam, hogy a feleségem öklendezik, de amikor felkaptam, elvesztette az eszméletét. Azonnal betuszkoltam az autóba, s vittem a kórházba. Szerencsére, akkor már magához tért, de nem tudom miért, belém nyilallt a tudat, hogy elveszítem. Mialatt az ügyeletes orvos vizsgálta, kiküldtek a rendelőből, majd közölték, feleségemet bent tartják, kivizsgálják, ugyanis a vérnyomása nagyon magas. Csütörtökön reggel első utam a kórházba vezetett. Beszéltem Dr. Péter Somlo főorvossal, s kérve kértem, szállíttassa egy jobban felszerelt kórházba, ahol műszerek segítségével gyorsabban megállapítják, mi történt vele. Mondjam azt, hogy ösztönösen éreztem, a baj nagyon súlyos? A főorvos csak nyugtatott, hogy nem kell tartanom semmitől, a feleségem jobban van. Bemehettem a kórterembe, s beszélhettem vele. Jobban volt, a vérnyomása 200/100-ra csökkent. Szédült ugyan, de zuhanyozni akart. Senki nem mondta, hogy nem mehet, ezért elkísértem. Aznap még kétszer látogattam meg. Előérzet Pénteken az infúziók ellenére tovább erősödött a hányingere. Megkért, szeretné látni a gyerekeket. Amikor délután a nagymama elvitte őket, a feleségemet az intenzív szobán találta. A főorvos közölte, mindez csak azért van, hogy az ápolónők szeme előtt legyen. Ismét nem tudom, mi késztetett rá, de megkértem az egyik rokont, hozza haza a fürdőből feleségem édesapját. Azt akartam, lássa még a lányát - élve. Este be is mentünk a kórházba, és Gyöngyim mosolyogva dorgált, minek küldtem a papáért. Az éjjeli- szekrényen észrevettem érintetlen vacsoráját, ezért etetni kezdtem. Volt, aki figyelmeztetett, hogy a nap folyamán hozzá sem nyúlt az ételhez. Az ápolónők feléje sem néztek, nem etették meg, ő viszont olyan gyönge volt, hogy egyedül nem volt képes táplálkozni. Szombaton reggel nem engedtek be a kórterembe. Szerencsére megérkezett ideggyógyász nővérem, aki követelte, látni akarja sógornőjét. Sírva jött ki azzal, hogy el kell tőle búcsúzni... Este beengedtek hozzá, s én megijedtem. Már nem bírta a fejét mozdítani. Mégis nyugtatni próbált. Én csak reszkettem mellette, s nyeltem a könnyeimet. Vasárnap reggel ismét a kórházba mentem. Feleségem már nagyon rosszul volt, félrebeszélt. Az orvosok csak annyit mondtak, súlyos eset, de van remény. Mi hívők vagyunk, s láttuk, meg kell adni neki az utolsó kenet lehetőségét. Amikor az ügyeletes orvossal közöltem elhatározásunkat, rosszallását fejezte ki, mondván, mit ijesztgetjük a beteget. Mondtuk, nálunk a lelkész látványa megnyugvást hoz... Rosszullé- te elllenére ideggyógyászt csak vasárnap hívtak hozzá... Agyhatói Hétfő reggel leállt a légzése. Visz- szahozták az életbe, akkor már volt orvos, s helikopter is, hogy elszállítsák az érsekújvári kórházba. Igaz, a főorvos urat nem láttam. Csak akkor jelent meg dolgozószobája ajtajában, amikor átnyújtotta a feleségem kórlapját. A nővéremnek, aki velem volt, az ügyeletes mentőorvos engedélyezte, hogy beszálljon a helikopterbe. Tíz perccel a leszállás után, mialatt a CT (számítógépes rétegröntgen) vizsgálatra vártak, ismét leállt a légzése. Azonnal az intenzív osztályra szállították, de az osztály főorvosa őszintén megmondta, beállt az agyhalál. Nyolc nap múlva táviratban közölték, hogy szeptember 21 -én este tíz óra körül meghalt - mondta a szerencsétlen férj. S míg megnyugodott, nővére vette át a szót.-Párkányban dolgoztam, ideg- gyógyászként. Amióta ez a tragédia ért bennünket, itt vagyok az öcsémmel, a gyerekeivel. Kivettem rendes évi szabadságomat, s el kell majd intéznem, hogy legalább az év végéig fizetés nélküli szabadságot adjanak. Számomra természetes, hogy segítenem kell. Mert nekem már csak az öcsém maradt. Kegyetlenül bánt velünk a sors. Először édesapánk szenvedett halálos munkabalesetet, s két hétre rá egy őrült autós halálra gázolta édesanyánkat. Egy hónapja pedig meghalt a család következő tagja. Nem vagyunk meggyőződve arról, hogy Gyöngyinek így kellett végeznie. Ezért nem tudunk belenyugodni a halálába. Mielőtt folytatná, megmutatta a sógornője fényképét. Sok a miért- Szombaton, amikor meglátogattam, bármennyire hihetetlen, azonnal láttam, állapota súlyosabb, mint ahogy azt a főorvos mondta. Gyöngyi dezorientált volt, nem emlékezett arra, mi történt vele azon a szerdai napon. Csak a fogfájást emlegette, meg a hányást. Felkerestem a főorvost, s jóhiszeműen közöltem észrevételeimet. Ám ö kioktatott arról, hogy a belgyógyász és az ideggyógyász véleménye különbözhet, s ha majd szakorvosi véleményre lesz szüksége, elhivatja a lévai neurológust. Figyelmeztettem a tarkókötöttségre, a fellépő tudatzavarra. A főorvos nem vett komolyan, teoretizált velem, s fölényesen arról beszélt, ha rendeződik a vérnyomás, egyéb kivizsgálásokra is sort kerítenek. Nem akartam tolakodó lenni, láttam, hogy a doktor urat csak a laboratóriumi eredmények érdeklik. Jelenlétemben egyszer sem hajolt a beteghez, szóba sem állt vele. Vasárnap reggel a nővér alig tudta felébreszteni a sógornőmet. Csak rázta... Amikor rákérdeztem, mi a baj, annyit mondott, hogy éjjel nem aludt, álmos... De én hallottam, milyen nehezen lélegzett... Hétfőn, amikor leállt a légzése, már nagyon sok orvos volt körülötte. Fel kell tennem a kérdést, vajon mindennek be kellett következnie? Miért nem hívhattak hozzá korábban ideggyógyászt? Miért nem küldték előbb a felszereltebb újvári kórházba? Miért nem figyeltek arra, hogy rosszulléte emlékezetkihagyással párosult? Ha legalább vasárnap este nem oktatott volna ki a főorvos úr, hogy fekete szemüvegen keresztül látom a beteg állapotát... Igaz, akkor már késő volt. Orvosi titoktartás és egyebek Az ipolysági kórházban, a főorvos dolgozószobája előtt várakozva azon tűnődtem, vajon a beteget kezelő orvosok az évek során megtet- tek-e mindent annak érdekében, hogy állapota szinten maradjon? Megpróbáltam úrrá lenni érzéseimen. A hirdetőtáblára néztem. A következő feliratot olvastam: A szív- és érrendszeri betegségek elleni liga. Kontószám. Majd: WC-papírt a kórház büféjében vásárolhatnak.- A beteg személyével kapcsolatban nem sokat mondhatok. Betegségét illetően az orvosi titoktartás kötelez - közölte dr. Peter Somlo főorvos.- Nem nyilatkozik? - tettem fel a kérdést.- Nincs jobb témája, amiről írhatna? A laikusok nem sokat érthetnek az egészből. A fiatalasszony megkapta a megfelelő kezelést. Bármit is mondanak a családtagok. A beteget a férje hozta be 220/110-es vérnyomással, centrális vesztibuláris szindrómával. (Hányással - a szerk. megjegyzése). Másnap szemész vizsgálta meg, s olyan elváltozásokat észlelt, amelyek egy hosszú ma- gasvérnyomás-betegség következményei. Megállapította, hogy károsodott az érhálózata. Ezért - egyebek mellett - a vérnyomásrendezésre összpontosítottunk, s fáradozásunk sikerrel járt.- Miért nem vették figyelembe az eszméletlenséget?- Miről beszél? Ezt senki nem említette, nincs a kórlapban sem. Sem a férj, sem az ideggyógyász kolléganő nem közölték velem.- Talán ha a felvételnél nem a beteget, hanem a férjet faggatták volna...- Nem nagyon emlékszem a férjre. Nem én vettem fel a beteget. Ám a neurológus kolléganőnek megengedtem, hogy vizsgálja meg sógornőjét. Igaz, ő téves diagnózisról akart meggyőzni. Szerintem nem volt olyan tünetcsoport, ami más vizsgálatot indikált volna. A lévai neurológus diagnózisa egyezett az enyémmel: hipertóniás encefalopá- tia. A beteg klinikai képe változó volt, a vérnyomást lecsökkentettük. Mondok néhány eredményt: 175/105, 130/80, 165/100, 155/100. Hétfőn, amikor leállt a légzés, ismét neurológust hívattunk a beteghez, aki azonnali agyvizsgálatot (CT) rendelt el. Sajnos, az agykárosodás olyan mértékű volt, hogy bekövetkezett az, ami bekövetkezett.- A férjnek mégis mást mondott. Biztatta...-Természetesen, hiszen mint említettem, az eredmények jobbak voltak.- Megmutatná a boncolási leletet?- Még nem érkezett meg Érsekújvárból. Bacsa Ferenc nem vádol, csak kimondja: az ipolysági kórház belgyógyászati osztályán nem szenteltek elegendő figyelmet felesége betegségének. A főorvos szerint megfelelően jártak el. Hol az igazság? Otthon, riportírás közben eszembe jutott, hogy mialatt a főorvost néhány percre elhívták, az asztalán lévő orvosi hetilapból a következő mondatot másoltam ki. Bevezető az egészségügyi etikába: a jogi és az erkölcsi normák között különbség van. Nem minden, amit a törvény megenged, egyúttal etikus is. Péterfi Szonya Rémhírek - hősi szárnyakon Szűkebb körű szerkesztőségi megbeszélésünk kellős közepén rontott be munkatársunk a főszerkesztő szobájába:- Dunacsúnnál magyar tankok a határon! Történt ez akkor, amikor épp az ott végzett elterelési munkálatok miatt a szlovák -magyar kapcsolatok már jócskán kiéleződtek. Nem ez volt az első valótlan hír. Korábban hallottunk nagyméretű magyarországi hadgyakorlatokról, Szlovákia légterének megsértéséről. Hírek, amelyek első hallásra megriasztják a közvéleményt. Annál is inkább, mert tekintélyes politikusok terjesztik őket. Míg a szlovák fél riasztgatta saját és a szomszédos országok lakosságát, erőltetett ütemben folyt a Duna elterelése. A magyar fél állandó tiltakozása közepette. A felek kijátszották aduikat. A magyar kormány nemzetközi támogatást remélt. A szlovák kormány ezzel szemben valószínűleg nem számolt erélyesebb tiltakozással. S valóban. Az Egyesült Államokban az elnökválasztási előkészületek időszakában alig foglalkoztak a problémával. Az utóbbi időben is inkább az Európai Közösségre hagyják annak kezelését. A nyugat- európai országokat is jobbára a saját gondjaik kötik le. Egyetlen dolog aggasztja őket: nehogy újabb tűzfészek keletkezzen Közép-Európá- ban, hisz az eddigiekkel se tudnak mit kezdeni. A szlovák politika - a jelekből ítélve - a Nyugat újabb konfliktusoktól való félelmére alapozza bósi taktikáját, bizonygatva, hogy a feszültséget a magyar fél szítja, aminek hátterében irredenta szándékok húzódnak meg. Mitagadás, az állítás hitelességétől függetlenül, e vádak hallatára Bukarestben, Belgrádban, sót Bécsben is nyugtalankodni kezdenek. Mert mi történik, ha mégis? Soha nem lehet tudni... A rémhír szörnyű következménye, hogy valótlansága ellenére is zavarja a köz nyugalmát és megtéveszti az embereket. És bármennyi cáfolat következik is utána, a kételyek a tudat alatt, az érzelmekben tovább élnek. S hogy ez valóban így van, ékes példa rá a bukaresti visszhang. Máris elhangzott a javaslat az első világháború után létrejött, Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát tömörítő Kisantanthoz hasonló, és természetesen Magyarország ellen irányuló szövetség alakítására. Persze, most már Csehország nélkül, csak szlovák részvéttel. A Duna-elterelés iránti nagyobb érdeklődés felkeltése nem járt a várt sikerrel. A környezetvédők se tudtak nagyobb tömegeket mozgósítani és a remélt ezrek helyett a tiltakozók száma mindössze két-háromszáz résztvevőre zsugorodott. A saját, nem kis gondjaikkal birkózó emberek egyre kisebb érdeklődést mutatnak a nagypolitika iránt. Beleuntak a nem sok eredményre vezető tüntetésekbe, tiltakozásokba. Az ugyancsak nem éppen gondtalanul éló nyugateurópaiaktól pedig Bős elég távol esik. Erre következtethetünk a budapesti rádió egyik éjszakai műsorában hallottak alapján is. A Dániából jelentkező magyar kivándoroltnak a műsorvezető feltette a kérdést: hogyan ítélik meg a dánok a bósi ügyet. Mitagadás, az idegenbe szakadt honfitárs eléggé zavarba jött. Az ottani sajtóból, tévéből, rádióból minderről nem sokat tud. Az utóbbi napokban mégis mintha a bósi vitában némi derűlátásra jogosító elmozdulás történt volna. A csehszlovák és a magyar fél végre a hágai nemzetközi bírósághoz fordul. Talán ezt kellett volna tenniük a vita elmérgesedése előtt! Csakhogy! A szlovák kormányfő korábbi tévényilatkozatában kijelentette, hogy kormánya a hágai bíróságnak egyelőre nem partnere. Egyedüli partner az év végéig hivatalban levő szövetségi kormány. Igen ám, de a szlovák kormány Bős ügyében eddig se tartotta tiszteletben a szövetségi kormány álláspontját. Vajon figyelembe veszi-e ezután? Bizonyára nem véletlen, hogy a szlovák kormány gyors ütemben befejezte a Duna elterelését. Szlovákia teljes önállósulásáig, azaz január elsejéig, nemzetközi fórumokon a Bősön történtekről is a szövetségi kormányra hárul a felelősség. Bár az eseményeket aligha befolyásolhatta. A szenvedélyeket felkorbácsoló vita - ha kisebb hévvel is - tovább tart. Egy fontos tanulságot azonban máris levonhatunk. Sok példa bizonyítja, hogy azok a politikusok, akik valótlan állításaikkal mások iránt próbálnak bizalmatlanságot kelteni, könnyen a saját kelepcéjükbe esnek, mert maguk is hitelüket veszthetik. Ez pedig egy politikus számára könnyen az elkerülhetetlen vég kezdetét jelentheti ... Zsilka László * 1992. XI. 1í ÚBUJBSEfl 3 Adamc sik Ferenc felvétele Őszi táj
