Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
r * * Fotó: Resovsky Interjú Jirí Hájekkal- Professzor úr, ön Csehszlovákia létrejöttét és az ország felbomlását egyaránt megérte. Riporteri közhellyel szólva, ön nemcsak Csehszlovákia tündöklésének és bukásának, hanem századunknak is élő tanúja... Az viszont már egyetlen pillanatig sem közhely, hogy társalgás közben, a tekintetét keresve, úgy érzem: tart valamitől!- Igen, tartok. Az önmagukat megfellebbezhetetlennek vélő politikusoktól és az erőpolitikától, amely állandó hadszíntérré változtatja az országot, a politikát, az értelmiségi köröket.- Mostanában tényleg rengeteg nálunk a megválaszolatlan probléma. Vajon közülük, Viszockijjal szólva, melyik most a szükséges kérdés?- Például az, hogy a jövő birtoklásáért folyó harcban tovább mélyül-e a szakadás, vagy sikerül megtalálni a megbékélés kereteit. Itt vagyunk mindannyian a jelenbe zárva, s lélegzetvisszafojtva figyeljük: Csehszlovákiának a történelem előtt sikerül-e letennie pontosan ugyanazt a vizsgát, amelyen a széthullott Szovjetunió és a romokká lőtt Jugoszlávia már megbukott. E példáknak óvatossá kellene tenniük a nálunk alkudozó feleket. Hazánkban távolról sem arról van csak szó, hogy a válás civilizált lesz-e vagy sem. Fontos tudatosítani, hogy a cseheket és a szlovákokat sem területi, sem etnikai problémák nem állítják egymással szembe. Itt inkább arról van szó, hogy a kereken hetvenévnyi együttélés ki tudott-e termelni annyi gazdasági, politikai jótéteményt mind a cseheknek, mind a szlovákoknak, amennyit jó szomszédokként is érdemes megőrizni a jövőnek. De még inkább arról van szó, hogy a vezető politikusok vitáiban Prágában nem tűnik-e minden szlovák igény közönséges nacionalizmusnak, illetve Pozsonyban minden cseh igény közönséges „pragocentrizmusnak“. Ráadásul a szakítás javára működő tényezőket is számításba kell venni. Például azt, hogy akárcsak 1968-ban, Szlovákiában most is hallatlanul erős az önállóság vágya. Vagy azt, hogy Csehország jóval kevésbé van Szlovákiára szorulva, mint fordítva. Mindemellett az sem mellékes, hogy a legutóbbi parlamenti választások egy radikálisan piac- gazdasági kurzust segítettek hatalomra Csehországban és egy állampárti egyeduralomra törekvő kurzust Szlovákiában, ahol az ellenzéknek is már-már kötelessége kormánypártinak lenni. Látni kell azt is, hogy a szlovák politikusok zöme - sajnos — a sértettség modorára hangolta rá a közvéleményt, aminek kényszerpályás következményei vannak. Rögtön akár abban is, hogy a külföldi tóke érdeklődését szinte teljes egészében Csehország köti le; ennek tudatában Meciarék viszont kockázat nélkül mutatkozhatnak hazafiasnak, hiszen alig van kit elriasztani. E törésvonalakat még markánsabbá teszi, hogy az emberek nehezen tudják megszakítani egyéni sorsuk folyamatosságát; így kevesen tudatosítják, hogy az emberi magatartás, a szellemiség a fontosabb, mint az irányzatok és a címke. Ellenkező esetben aligha történhetett volna meg, hogy a legutóbbi választások előtt Szlovákiában fél-bolsevik és fél-nacionalista kon- juktúralovagok ragyogó szociálliberális programokat, féltucat ködös alternatívát mondjanak anélkül, hogy a választóik emberi magatartás dolgában is garanciákat kérjenek tőlük. Lényegében ennek levét isszuk most, az ország kettészakításának végkifejlete előtt.-Nem tudja vagy nem akarja lezárni a közelmúltat?- Miért zárnám? Mármint legbelül. Nálam a régmúlt sincs lezárva; akkor hogyan tudnám vagy akarnám leengedni a függönyt a közelmúlt előtt? Számomra a tegnap és a ma nem választható el, bár a megítélés, a tisztánlátás iszonyúan nehéz... Ha másokról van szó, alapjában véve a bűnbocsánat híve vagyok; de azt mégsem tartom szerencsésnek, hogy a tisztesség határát ki-ki a saját életrajza szerint szabja meg és annak megfelelően csináljon új időszámítást. Úgy tűnik, hogy kicsit sok az önjelölt körülöttünk. Ez azért veszélyes, mert ezek az emberek hajlamosak a gyűlöletre, a bosszúvágyra, a pillanatnyi helyzettel, netán a hatalommal való visszaélésre.- Professzor úr, hol van hát a visszanézés határa?- Számomra ez a kérdés csupán személyes síkon értelmezhető, akárcsak a bűn és a bűnhődés is. A visszamenőlegességet kutatva sohasem szabad a tizedelésig süllyedni. Gondolom, nyolcvan esztendő tapasztalatával bátran leszögezhetem: az 1968-as orosz megszállás idejében a terník-kor- mány külügyminisztere, a hetvenes évek második felében pedig a Charta 77 egyik kezdeményezője, tehát a radikális szembenállók egyike voltam, mégis úgy érzem, hogy eddigi életemmel „csak“ egyszemélyes utat jártam. Egyszerűen úgy fogtam föl a saját helyzetemet, hogy a Husák-érában sem szabad feladni az életet és a jelenlétet, így vagy úgy, de ezzel a korszakkal majdnem mindenkinek lehet elszámolnivalója.- Pár napja, hogy a Charta 77 sajtóközleményben hozta nyilvánosságra: kereken másfél évtized után berekeszti a tevékenységét. ön hogy érzi ma: a Charta és hozzá közelállók a rendszerváltás előtt vajon mennyire tartották befolyásuk, netán ellenőrzésük alatt a csehszlovákiai folyamatokat?- Annak idején mi is több ízben feltettük magunknak a kérdést, hogy hallgatnak-e ránk?... Utólag mérlegelve a dolgokat úgy érzem, hogy voltak időszakok, amikor a kelleténél halkabb, erőtlenebb volt a mi szavunk. Az érem másik oldalát tekintve viszont látni kell azt is, hogy a Charta tevékenységének első tíz-tizenegy évében nem is akartuk az utcára küldeni az embereket, hanem a különböző memorandumok és a külföldi kapcsolattartás révén küzdöttünk az emberi szabadságjogokért: A Charta befolyása akkor kezdett hangsúlyosabbá válni, amikor felnőtt a ’68 utáni nemzedék, s ezek a fiatalok változásokat akartak. Olyanokat, amilyeneket Lengyelországban, Magyarországon, a gorbacsovi idők Szovjetuniójában, tehát a Csehszlovákiával egy tömbben levő országokban láttak. Ezek a fiatalok a demokrácia, a szabad véleménynyilvánítás felé akartak egyértelmű lépéseket tenni; mi viszont, ezzel párhuzamosan, arra törekedtünk, hogy megmutassuk: az állam mikor és hogyan sérti meg az egyébként általa kreált törvényeket, illetve az általa aláírt nemzetközi szerződéseket. Például a helsinki szerződést vagy a bécsi utótalálkozó megállapodásait. Félelem nélküli, nyílt társadalmat akartunk. A sors iróniája, hogy ebben akaratuktól függetlenül ugyan, de olykor éppen a hivatalos hatalomgyakorlók adták nekünk a legnagyobb segítséget. Például azzal, hogy Csehszlovákiában az emlékezetes Néhány mondat számára a legnagyobb publicitást maga a Rudé právo, s annak függvényében a Pravda és az Új Szó adta szidalmaival, illetve a kiragadott szövegrészekhez fűzött elferdítő kommentárjaival. Az emberek ugyanakkor ismerték a teljes szöveget is, hiszen az kézről kézre járt... A Charta így volt a demokrácia, a pluralizmus iskolája. Hívők és nem hívők, reformkommunisták és nyílt ellenzékiek együtt dolgoztunk benne.- Mindennek kapcsán önkéntelenül is felmerül Dubcek neve...- Ő sokáig hallgatott, s életének abban a szakaszában a politikailag bebörtönzöttek mellett is alig-alig emelt szót. Más kérdés, hogy a Dubcekhez közelállók közül sokan voltak egyben a mi barátaink is; s ennek révén a kapcsolattartás is megvolt. Ez a viszony azt követően vált együttműködéssé, hogy a nyolcvanas évek második felében Dubcek és Havel személyesen is tárgyalt.- Hájek úr, 1968-ban ön a Dubcek-Svo- boda-Cerník-Smrkovsky-Kriegel politikai ötösfogat külügyminisztere volt. Történelmi tény, hogy a Prágai Tavasz az emberarcú szocializmust kínálta alternatívaként a Brezsnyev diktálta sztálinizmussal szemben. Érdekelne hát, vajon a szocialista szónak van-e az ön számára még pozitív tartalma?- Számomra nincs, de elfogadom azokat az embereket, akik számára van. Elfogadom, mert az én életemben is volt a szocializmusnak pozitív jelentése. Például éppen 1968-ban, amikor belső szembefordulással akartunk változásokat kicsikarni. Akkoriban szinte senki sem gondolta közülünk, hogy romboló hibái miatt a szocializmust végleg megutálja a társadalom. Az élet úgy működik, hogy a legképtelenebbnek tűnő dolgok is bekövetkezhetnek. Ezt egyszerűen tudomásul kell venni. Mint ahogy azt is> hogy a rendszerváltás utáni helyzetnek - a kikristályosodás időszakában - akarva- akaratlanul magán kell viselnie a korábbi évtizedek terhét. Ez a helyzet természetes velejárója a parancsuralmi rendszerből a demokráciába, az egypártrendszerű államból a jogállamba való átmenetnek.- Azt is természetesnek tartja, hogy az előző rendszer összeomlása után bizonyos nacionalista és szeparatista tendenciák is felütötték nálunk a fejüket?- Ez annyiban természetes, hogy ily módon bosszulják meg magukat a korábban hazugságoffenzívával, erővel elfojtott feszültségek. És ha Csehszlovákia valóban szétesik - márpedig minden jel arra vall, hogy így lesz -, akkor még labilisabbá válhat nálunk a helyzet. Különösen Szlovákiában, ahol nemcsak a bősi kérdés izgatja a kedélyeket, hanem a szociális feszültségek kiéleződése is sokkal valószínűbb. A hatalomnak ilyan helyzetben szüksége lehet majd egy bűnbakra. E tekintetben valóban jogosak a kisebbségi aggodalmak. Különösképpen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Meciar-jelenség a populizmus kategóriájába sorolandó. Számomra ma már nem is ennek megléte az igazi kérdés, hanem az, hogyan lehet majd e jelenségből kijózanodni. Félő, hogy csak egy ijesztő macskajaj árán.- Meciarral eszerint — a Morva folyótól keletre - a szlovák nacionalizmus győzött?- így ez túlságosan sarkított állítás. A nemzeti identitás érvényesítése ugyanis egészen addig legitim érzés lehet, amíg nem jelent egyet holmiféle ellenségkép-teremtéssel, az alkotmányos keretek szétfeszítésével, agresszivitással és intoleranciával. Őszintén szólva, nem hinném, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomban kizárólag ilyen emberek vannak.- 'Csehszlovákia kettészakadásával kapcsolatosan már-már visszatérő szlogen, hogy a tömegek még nem értek meg a demokráciára, aminek kézenfekvő bizonyítéka, hogy az ország kettéválásával, a legutóbbi választások győztes pártjainak államjogi egyezkedése kapcsán sem hallatják a tömegek közvetlenül a szavukat, ön szerint vajon elmondható-e, hogy lényegesen több embernek van véleménye annál, mint első látásra vélnénk?- Meggyőződésem, hogy igen. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy a jövőben egyre többnek lesz véleménye... A politika is olyan kultúrjelenség, amit el kell és el is lehet sajátítani. A demokratikus légkör egyik értékmérője, hogy az egyén elrejti-e, avagy kinyilvánítja a véleményét.- Úgy tűnik, egyelőre a tévé előtt hüm- mögő, elszigetelt egyének vannak túlsúlyban ... A nívós vitakultúra pedig alig hogy megjelent, újra kiveszőben van.- Sajnos igen. Egyik legkirívóbb példája ennek Csehszlovákia esete a népszavazással! Az, hogy az ország a szemünk láttára és a lakosság megkérdezése nélkül hullik szét, mindennél ékesebben bizonyítja: Európának ezen a táján egyelőre még csak áldemokrácia és a hallgatások divatja járja.- Professzor úr, köszönöm az interjút! Miklósi Péter Úristen az égben! Egy anya sem azért szül fiút, hogy az öljön. Egy anya sem azért szül fiút, hogy azt megöljék. Minden anya sze- retetre szüli a gyerekét. Fájdalommal és reménnyel. Az életre szüli. Nem a halálra. A rácsos kiságyban egy kisfiú alszik. Keresztben fekszik az ágyon. Kezecskéi a feje mögött, lábacskái szétvetve. Arcvonásai nyugodtak. Mélyen alszik. Tán álmodik is. Vajon miről? (Jozef Baran felvétele) Az alvó kisfiút ábrázoló fénykép egy bécsi menekülttáborban készült, a JU-GO-SLA-VIA című kiállításon látható. Ezt a kiállítást a Szlovák Újságírók Szindikátusa mellett működő Fotoklub szervezte a Csehszlovák Vöröskereszt Szlovákiai Bizottságának támogatásával. A kiállítás anyagát szlovákiai fotóriporterek munkáiból válogatták. Témájuk az egykori Jugoszlávia területén folyó embertelen öldöklés, s annak minden borzalma, következménye. Ott készültek ezek a fényképek, ahol dúl a háború, nők, gyerekek, öregek kényszerülnek otthonuk elhagyására, mert hajléktalanokká, földönfutókká, üldözöttekké lettek. Csupán azért, mert néhány hatalomtól elvakult, felelőtlen és rövidlátó politikus nem mérte föl döntéseinek következményeit. A véres „játék“ tart, folytatódik. Egykori szomszédok, munkatársak, rokonok, barátok és ismerősök állnak egymással szemben. Városok, falvak lesznek a földdel egyenlővé, házak dőlnek romba, életek hunynak ki és mennek tönkre. Ezeket a képeket nem lehet közömbösön nézegetni. Megszólítják az embert: vádolnak, kémek... Úristen az égben! Belénk mar a félelem. Felkavarnak bennünket annak ellenére, hogy amit ábrázolnak, más országban, más emberekkel történik... Ez a kiállítás mementó is! (fór)
