Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-06 / 45. szám

Szerkeszti: Mislay Edit Számláim vannak, üres zsebem­mel; fel-alá járok, kattognak, szalad­nak a gondolatok; itt a gyerek, itt a tartozás a házra, tartozásaim ön­magámnak; fel-alá járok - új rab­szolga a fogaskerekek elaltatnak vagy összetörnek engem is.- Milyen volt?! - kérdezte a fel­ügyelő.- Szökés... nem, inkább erősen fekete bajsza volt, a feje meg egy gúlára emlékeztetett - mondta egy gúlafejű hölgy.- Nem-nem! Barna. Határozot­tan kék. Kis köpcös állal, ritka hajjal... doboz van, nem pedig fej - bizony­gatta egy dobozfejű úr.- Ne túlozza el! Az a vérfolt már akkor is ott éktelenkedett - vágott közbe váratlanul valaki. maga az érzés van bennem; annyit tudtam volna csak mondani a kérde­zőnek, hogy: rozsdabarna alap és valamilyen barokkos minta. Meg kellene állni, csak úgy, célta­lan; letérni az útról, valamelyik tisz­tásra menni, ahol forrás tör utat magának a fövenyes homokba; leül­ni, lefeküdni s nézni a tájat; persze te is ott lennél, s átölelnénk egymást. De itt vagyunk a nyolcadik emele­ten, a lifttől jobbra. Te most jöttél haza a szatyrokkal meg a gyerekkel; a gyerek sír.- Mi bajod? - kérdezem türelme­sen. Tovább bömböl. - Történt vala­mi? - fordulok feléd.- Semmi különös - mondod; ez a semmi olyan, akár a kihűlt hamu. Felállsz, a fürdőszobában beindítod a gépet; én bekapcsolom a tv-t, s az újságot kezembe veszem; olvasom a híreket; „a híd — amely régi ala­pokra épült - új szerkezetét nem bírta tovább. Ma hajnalban lesza­kadt, magával sodorva mindkét partot.“- Kész a vacsora - a gyerek jóízű­en eszik; ahogy a szobában elhelyez­kedünk az esti sorozathoz, meg­jegyzem:- Talán el kellene utaznunk - rám nézel, mintha örülnél.- Jó, de pszt! Elkezdődött - s mint nagyapáink melegedtek a kemence mellett, úgy melegedtünk mi is a képernyő előtt. Másnap mun­kába mentem; ott azt mondták:- „Holnap; hölgyeim és uraim, holnap minden rendbe jön! Eljön a királylány és megkapják a fele királyságot; azt mondják, talajtalan hely ez a virágoknak, nincs helye a szépnek; azt gondolják, még min­dig ostobaság nő a szobákban?! Higgyék el, holnap minden rendbe jön!“ - A pult mögé megyek, kinyit az áruház; és jönnek, jönnek az emberek, megállnak, csodálkoznak, hogy milyen szép áru van; mások meg szömyűlködve csóválják fejü­ket, hogy ilyenből is meg lehet élni. Nézem az embereket; vannak már ismerős arcok, amelyek mindennap itt vannak, sorba állnak a pultok mögött, majd a pénztárgépek előtt; állnak a ventilátorok alatt és várják, hogy sorra kerüljenek; a gépek kat­tognak, a mozdulatok ismétlődnek; új altatók; egész nap alig csinálok valamit, és mégis minden estére elfá­radok. Hazafelé G. barátom arról beszél, hogy anyósa múlt héten látott egy döglött fekete macskát és azóta nem akar felkelni az ágyból; azt mondja, nem akar úgy meghalni, mint a szomszéd, aki az utcán lett rosszul és az emberek csak körülállták, csak csóválták a fejüket, hogy lehet vala­ki ilyen részeg fényes nappal; mire nagysokára értesítették a mentőket, de azok már nem tudtak segíteni, szívinfarktus - még ötvenéves sem volt. Ahogy mentünk az állomás felé, az út közepén kisebb tömeg tanako­dott:- Az csak utána került oda, de az nem vérfolt volt, hanem rúzs. Mert megcsókolta közben.- Előtte csókolta meg! - kiabálta G. barátom.- Utána! - kiabáltam én, és felug­rottunk a buszra. Lejtő, jobbra — lent a völgyben Miroslav Holán- merőlegesen futó út, nagy-kanyar, nagyív; balra: Jézus a kereszten, háttal a kivezető autópálya felett. Támasztom a falat; tekintetem a tizenvalahány éves tapétán. Víz­szintes; az ajtó szélétől a beépített szekrényig a minta vízszintes, körü­lötte mindenhol függőleges; „Mulat­ságos“; több mint tizenhat éve la­kunk itt és soha nem vettem észre. Magát a mintát sem tudtam volna felidézni, ha valaki esetleg megkér­dezi; az atmoszférára emlékszem, Lefeküdtem a szőnyegre, próbál­tam elengedni magam, de mindunta­lan képek kergetóztek, összefüggés­telenül. Próbáltam kikergetni min­dent a fejemből. Nagyokat, vagy inkább valamiféle szabály szerint lé­legeztem. Nagyon öregnek éreztem magam. Lassan elaludtam; a fő utcát — díszkövek helyett — színes magazi­nok és tv-készülékek borították; át­sétáltam a pavilonok előtt, a régi kirakatokat néztem, amikor gyerek­kori osztálytársam lépett mellém, akiből azóta híres betörő lett(?); nem emlékszem, miről beszélgettünk. El­válásunk után egy középületbe men­tem, amelyet nem lehetett hasonlíta­ni egyik épülethez sem; mintha a vá­rosi bíróság, a börtön, a kórház, a ravatalozó - az északi temetőnél -, a közkönyvtár, a városháza és a ho­tel épülete egybemosódott volna és egy közös épület született volna e frigyből. Tudtam, hogy jártam már ott; a lépcsőn - szűk kis sikátor- felfelé mentem a háztetők közé; különféle színes szellőző kémények kúsztak az ég felé; alatta láttam a szürke kis szobákat; tovább men­tem, párnákba süppedve gázoltam, egyenesen. Lábam előtt papírpénze­ket pillantottam meg — körülnéztem, hogy senki nem figyel-e — és össze­kapkodtam a bankókat. Tovább mentem, lassan nőttek ki tarka szár­nyaim, és a háztetők között futó utcáról leléptem a végtelen éjsza­kába. A végtelennek tűnő éjszakába. Deák Anita fordítása SINKOVITS PÉTER Hívó bontod utaid rejtező ösvényen korbácsolódsz szótagszám-kérlelóen zúzódás-torlaszokon átvágva mennél mégegyszer nem merre sodort létvigyázó hályog selejtes ezrelékkel se mérnéd mi időnként megcsillan az imbolygó résben ásónyomnyi mélyben s faggatnád hogyan omlik arcon a mosoly miként váltanak irányt hirtelen az ámbrás cetek van még célja a légzuhatagnak mert ne így és ne most ne páholyból nézd megint álcázott koporsót ne temess szédítő időkben törvényt bonts vésődjenek évek ahogy kell kezdődjék a belső romeltakarítás s e fény-leheveredésben a megtanult lehalkulás is elgördül valamerre csak tudnád miért van hajnalonként felébredsz s lám csodák csodájára még mindenki alszik a lomha dereglyék közé úsznál te is de elvéted az irányt csak valami lázt érzel de ez már a kő-ütődésű homály lassú gyúrú-mozgásnyi elmondhatatlan Vállán a szélnek pusztít-hátrálású belül rikoltozó visszakozás sunyi kacsintás a vélt rendnek mely mégis úgy hív eretnek maradj csak lemetszett kézfej más szabványt ne méretezz csak mint hullafolton a légy röpdöss egy keveset kísérletet ne tégy s hogy sámánok indulnak a végtelenből szó-rétegzö-rengetegből árnyékuk minden falon ebéden és ravatalon ívelő hang mint lant egyszer-igazi kaland íze a jóság színe a távol közelítő esők szitáló nyugalma kicsiny ünnepeink vigada lesz-e időnk mondani akarlak szabad légutak felett köröző érces sas a félfordulat is vak de a nagy zivatarok sem i vállán a szélnek mérleges kettétörésnek minek mi megőrzött minek mi ígér halottak kertjéből szép Ü2 távollét-kékesült menet rámolt éveiről szóljon a v alászállásból elégtelen számozott-megálló-aritmia dadogásunk zűrzavara iránytű igazgyöngy-vétkül merülő-szó haza nélkül nedves szalmán véres mi mást szolgál házadból Idtessékelődsz mert másnak is kell a hely kezedben kehely vonzata még test a testnél indulatok estelednek vad mandulaágak reszkető íve hajlik az égen lám t ahogy megálmodtuk nőnek a vétkes liliomok letűnéses zarándokok társai a menedéknek küldetéses meredélynek jegyese vagy az iszapos mi utódot csak derű szül a vágynak egymást kémlelő vásznak a dér-hajnali ezüst-lovak sörényén rőzs-tüzek lobogn a megszületett szó néven-hívja a továbbélőt érő-védőt a feledéstől + A vajdasági magyar költi bői választottuk a verseket. Hangodat karístolja a tapasztalás. Meséd már keserű. Nincs igazi hited: kudarcaink elfordítják az arcod. (Esterházy Péter)- Biztosan nem így nézett ki, hisz én akkor fordultam be a sarkon és biztosíthatom arról, hogy szögletes arcú. Én még nem is láttam ilyet, arra is gondolhatnék, hogy a nyakán A majom, az még csak a nagy szám! Például Bojnicén a Feri. Fogod a cukrot: Puff! Nesze Fe­ri! Fogja a cukrot, kibontja, meg­nézi, megnyalja, ropogtatja is. Csak át ne próbáld ejteni! Kis kövecskével, dugóval, sörös tep­sivel. A kis olasz is törölgette magát a Feri-féle turhától, sűrű basztardok és kretínók között. Pedig oda van írva nagybetűvel: Vigyázz, a majom köp! Szlová­kul. A bunkó olasz, miért nem olvasta el? Nagy szám a majom! Vagy a pozsonyi (Bratyiszla- va). Etetem a majmot a ZOO- ban. Cukorka, minden. A haver szorgalmasan rágja, vakarja köz­ben a fenekét. Most jó palit fog­tam ki, gondolja, nagyokat pis- lant bantu szemeivel. Experi- ment! Leszakítok egy gyermek- lánc-virágot (púpava), cselesen eldugom, melengetem a kezem­ben - nesze, Öreg! Elkapja, bá­mulja, nem érti. Eldobja, jobbra el. Balról: Te majom, nem látod mi van oda írva? „Az állatokat tilos etetni!“ Bámulok bambán, belenyúlok a tasakba, a nagy­okoshoz dobok 1 db Haslerkyt (mentolos cukorka), ösztönösen elkapja. ÉN jobbra el. Elmegyek egy dalai láma mellett, behöm- pölygök a sörözőbe, ismerőseim már ott várnak. Leteszem a Has­lerkyt az asztalra, áldva legyen a Fácán, az az aranyos, szívom is a vérét. Szétnézek, a szomszéd asztalnál, feltűnési mániájában, egy lány rasztásra vett figurájá­val, nagyokat riszálva feneké­vel, küldöncként jár-kel az asz­talnál ülő társaságnak, sörért. Láthatóan fárad. Süt a Nap a ha­jadra, bepállik az agyacska. Mi­lyen jó kis látvány lenne, ahogy mászik fel a sörrel a raszták szent hegyére. Marley, Marley, de csak a zenéd jutott el meg a hurkahajad. Átmehetne in­kább a szembeni ZOO-ba, állat­kákat nézni, természetet. Ott süt Hajdú István get, egyszóval: fasza gyerek le­szek. Megyünk a várba turistásdit játszani. Magasan van, jó a kilá­tás. Jön a busz, vígan zötykölő- dünk. Zöty, zöty, zöty, puff, zöty, zöty... A férfiak sörtől bűzlenek, az asszonyok körül förtelmes iz­zadságglória. Egek, micsoda egyveleg! A fogódzkodó majd leszakad, olyan keményen tar­tom, a majom ügyes mozdulatai­ra gondolok, ahogyan mozog a kiálló ágakon. Pislogok a tájra, a Nap, csak bűz van az állatkaki­tól. Itt sincs jobb szag. Itt homo szarszag van. A majom odaát, mégiscsak nagy szám. Vajon sze­retne-e egy kriglivel? Jön a nagy­okos is, nagyokosné is, meg­szomjaztak a Haslerkyre. Belép, szétnéz, észreveszi a Haslerkyt is az asztalon, megint rám néz, rákacsintok, elkapja a fejét, jobbra el. Fácánvér. Félnek tő­lem, pedig még szívesen adnék cucut. Azt is megígérném nekik, hogy minden felkiáltójeles záka- zovics táblát megtanulok fejből, nem rontom el az állatkák hasát Haslerkyvel, belépek a zöldek­hez, a csikkeket nem dobom a jár­dára, lapátot fogok magamnál hordani és elásom, nem fogok stoppolni, az úton bigézni, kocka­fejet csináltatok műfogsorral, ma- muszkit veszek télire, jó mele­kissé elbóbiskolok. Gyönyörű őserdő, liánok, pálmák, narancs, citrom, banán, állatok, békében és nyugalomban. Tarzanosan mozgok a fákon. Ez lenne a pa­radicsom? — Végállomás — ria­dok fel a szürke dobozhangra. A paradicsomból egy mozgó pléhkonzervbe. Ballagunk vidá­man a csehó felé. Torkomban mintha egy forró sündisznó pö­rögne. Fa-vas-festék kombiná­cióra ülünk le. A sündisznót ha­marosan ürgévé változtatom. Dangsz, egy korsó szinte csattan a gyomromban. Csak szomjaz­zon a majom, mégiscsak én va­gyok a gondolkodó. Az emberek körülöttem nem virítanak a jókedvtől. Furák a mozdulataik, gesztusaik. Vég­tagjaik mintha megnyúltak vol­na, lomha járásukkal vízzel töl­tött ballonra emlékeztetnek. Válluk roggyant, kezük térdig ér, hirtelen, dinamikus mozdula­tokkal nyúlnak a poharuk után. Arcizmaik összekapódnak, gör­csösen vicsorítanak. Az ivás előtt uhúval koccintanak. A szám úgy tátva marad, hogy egy kóbor méhraj odvas fának nézi. Az embereknek erős ma­jom beütésük van. így ücsörgők tátott szájjal a vár alatti cselló­ban. Akkor hát roham! Elő azzal a faltörő kossal! — Uhuhuhu — búcsúztat. Vígacskán kimegyünk, fütyö- részünk, a „Megismerni a ka­nászt“ című népdallöncsöt. Maj- mos pofik jönnek szembe. Már csak pár darab Haslerkym ma­rad, úgyhogy csak púpavovic. Szakítsanak maguknak. Pucsí- tom a szemem, szeretek ébren járni. Szögesdróthoz érünk. Nagy, végtelen szögesdróthoz. Megtapogatom, szúr, még jó, hogy nem vezettek bele kakajót. Leszakítok egy púpavovicot — rászúrom. Végig rá kellene szurkálni az összes gubancra. Nincs ennyi virág. Szemben meg a majmok. Pendítgetem a huza­lokat, azzal szórakozok. Kifeje­zetten jól szól. Egy szessziont kéne összecsapni. Megáll egy jeep, valaki ki­száll, látni rajta, hogy orangután. Üvöltöz valamit. Zöldre fe re. Vagy pö vele gurítan A drót cs Acélja meg Csak egy i Tartjuk. Ne Ikarusz tud< A majmok mennek a m — Ugorj be G-dúrba — üvöltök felé. Nem ugrik, azazhogy igen, de hozzám. Rámutat egy gigászi nagy zákazovic táblára, megfe­nyeget, tovább megy. Hát mégis, a kockafej a jó. Bizisten, kockára préseltetem. 50 centi lesz egy oldala. Szóval a = 50 cm, az űrtartal­ma pedig a3, tehát V = a3 = 503 = 125 000 cm3. Végre itt futok feli!' A gorillatípi lassúak. Ne szünk bilettí Jól bekerít kell ilyenkoi zovic. Nézem a t a múzeumba bunkók - ócs hét ezekből megállapítan ma nem dedi a kútba dobc Majd a strá; lógatom is a Magas. Alatti na a Duna, D hogy tetszik Már tudom. L kínál. Át szál hova? Oda. í Átnézek. Od; berek. Fürde Fognak egy 1 a Donauba. I Elúszik. Soka Hol lehet ii A gorilla r Adok neki ej bambább. Jövünk lef mellett. Hdl! A buszmegá A szögesdról még Haslerkj szopogatjuk. - hosszú az ú

Next

/
Thumbnails
Contents