Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-06 / 45. szám
Szerkeszti: Mislay Edit Számláim vannak, üres zsebemmel; fel-alá járok, kattognak, szaladnak a gondolatok; itt a gyerek, itt a tartozás a házra, tartozásaim önmagámnak; fel-alá járok - új rabszolga a fogaskerekek elaltatnak vagy összetörnek engem is.- Milyen volt?! - kérdezte a felügyelő.- Szökés... nem, inkább erősen fekete bajsza volt, a feje meg egy gúlára emlékeztetett - mondta egy gúlafejű hölgy.- Nem-nem! Barna. Határozottan kék. Kis köpcös állal, ritka hajjal... doboz van, nem pedig fej - bizonygatta egy dobozfejű úr.- Ne túlozza el! Az a vérfolt már akkor is ott éktelenkedett - vágott közbe váratlanul valaki. maga az érzés van bennem; annyit tudtam volna csak mondani a kérdezőnek, hogy: rozsdabarna alap és valamilyen barokkos minta. Meg kellene állni, csak úgy, céltalan; letérni az útról, valamelyik tisztásra menni, ahol forrás tör utat magának a fövenyes homokba; leülni, lefeküdni s nézni a tájat; persze te is ott lennél, s átölelnénk egymást. De itt vagyunk a nyolcadik emeleten, a lifttől jobbra. Te most jöttél haza a szatyrokkal meg a gyerekkel; a gyerek sír.- Mi bajod? - kérdezem türelmesen. Tovább bömböl. - Történt valami? - fordulok feléd.- Semmi különös - mondod; ez a semmi olyan, akár a kihűlt hamu. Felállsz, a fürdőszobában beindítod a gépet; én bekapcsolom a tv-t, s az újságot kezembe veszem; olvasom a híreket; „a híd — amely régi alapokra épült - új szerkezetét nem bírta tovább. Ma hajnalban leszakadt, magával sodorva mindkét partot.“- Kész a vacsora - a gyerek jóízűen eszik; ahogy a szobában elhelyezkedünk az esti sorozathoz, megjegyzem:- Talán el kellene utaznunk - rám nézel, mintha örülnél.- Jó, de pszt! Elkezdődött - s mint nagyapáink melegedtek a kemence mellett, úgy melegedtünk mi is a képernyő előtt. Másnap munkába mentem; ott azt mondták:- „Holnap; hölgyeim és uraim, holnap minden rendbe jön! Eljön a királylány és megkapják a fele királyságot; azt mondják, talajtalan hely ez a virágoknak, nincs helye a szépnek; azt gondolják, még mindig ostobaság nő a szobákban?! Higgyék el, holnap minden rendbe jön!“ - A pult mögé megyek, kinyit az áruház; és jönnek, jönnek az emberek, megállnak, csodálkoznak, hogy milyen szép áru van; mások meg szömyűlködve csóválják fejüket, hogy ilyenből is meg lehet élni. Nézem az embereket; vannak már ismerős arcok, amelyek mindennap itt vannak, sorba állnak a pultok mögött, majd a pénztárgépek előtt; állnak a ventilátorok alatt és várják, hogy sorra kerüljenek; a gépek kattognak, a mozdulatok ismétlődnek; új altatók; egész nap alig csinálok valamit, és mégis minden estére elfáradok. Hazafelé G. barátom arról beszél, hogy anyósa múlt héten látott egy döglött fekete macskát és azóta nem akar felkelni az ágyból; azt mondja, nem akar úgy meghalni, mint a szomszéd, aki az utcán lett rosszul és az emberek csak körülállták, csak csóválták a fejüket, hogy lehet valaki ilyen részeg fényes nappal; mire nagysokára értesítették a mentőket, de azok már nem tudtak segíteni, szívinfarktus - még ötvenéves sem volt. Ahogy mentünk az állomás felé, az út közepén kisebb tömeg tanakodott:- Az csak utána került oda, de az nem vérfolt volt, hanem rúzs. Mert megcsókolta közben.- Előtte csókolta meg! - kiabálta G. barátom.- Utána! - kiabáltam én, és felugrottunk a buszra. Lejtő, jobbra — lent a völgyben Miroslav Holán- merőlegesen futó út, nagy-kanyar, nagyív; balra: Jézus a kereszten, háttal a kivezető autópálya felett. Támasztom a falat; tekintetem a tizenvalahány éves tapétán. Vízszintes; az ajtó szélétől a beépített szekrényig a minta vízszintes, körülötte mindenhol függőleges; „Mulatságos“; több mint tizenhat éve lakunk itt és soha nem vettem észre. Magát a mintát sem tudtam volna felidézni, ha valaki esetleg megkérdezi; az atmoszférára emlékszem, Lefeküdtem a szőnyegre, próbáltam elengedni magam, de minduntalan képek kergetóztek, összefüggéstelenül. Próbáltam kikergetni mindent a fejemből. Nagyokat, vagy inkább valamiféle szabály szerint lélegeztem. Nagyon öregnek éreztem magam. Lassan elaludtam; a fő utcát — díszkövek helyett — színes magazinok és tv-készülékek borították; átsétáltam a pavilonok előtt, a régi kirakatokat néztem, amikor gyerekkori osztálytársam lépett mellém, akiből azóta híres betörő lett(?); nem emlékszem, miről beszélgettünk. Elválásunk után egy középületbe mentem, amelyet nem lehetett hasonlítani egyik épülethez sem; mintha a városi bíróság, a börtön, a kórház, a ravatalozó - az északi temetőnél -, a közkönyvtár, a városháza és a hotel épülete egybemosódott volna és egy közös épület született volna e frigyből. Tudtam, hogy jártam már ott; a lépcsőn - szűk kis sikátor- felfelé mentem a háztetők közé; különféle színes szellőző kémények kúsztak az ég felé; alatta láttam a szürke kis szobákat; tovább mentem, párnákba süppedve gázoltam, egyenesen. Lábam előtt papírpénzeket pillantottam meg — körülnéztem, hogy senki nem figyel-e — és összekapkodtam a bankókat. Tovább mentem, lassan nőttek ki tarka szárnyaim, és a háztetők között futó utcáról leléptem a végtelen éjszakába. A végtelennek tűnő éjszakába. Deák Anita fordítása SINKOVITS PÉTER Hívó bontod utaid rejtező ösvényen korbácsolódsz szótagszám-kérlelóen zúzódás-torlaszokon átvágva mennél mégegyszer nem merre sodort létvigyázó hályog selejtes ezrelékkel se mérnéd mi időnként megcsillan az imbolygó résben ásónyomnyi mélyben s faggatnád hogyan omlik arcon a mosoly miként váltanak irányt hirtelen az ámbrás cetek van még célja a légzuhatagnak mert ne így és ne most ne páholyból nézd megint álcázott koporsót ne temess szédítő időkben törvényt bonts vésődjenek évek ahogy kell kezdődjék a belső romeltakarítás s e fény-leheveredésben a megtanult lehalkulás is elgördül valamerre csak tudnád miért van hajnalonként felébredsz s lám csodák csodájára még mindenki alszik a lomha dereglyék közé úsznál te is de elvéted az irányt csak valami lázt érzel de ez már a kő-ütődésű homály lassú gyúrú-mozgásnyi elmondhatatlan Vállán a szélnek pusztít-hátrálású belül rikoltozó visszakozás sunyi kacsintás a vélt rendnek mely mégis úgy hív eretnek maradj csak lemetszett kézfej más szabványt ne méretezz csak mint hullafolton a légy röpdöss egy keveset kísérletet ne tégy s hogy sámánok indulnak a végtelenből szó-rétegzö-rengetegből árnyékuk minden falon ebéden és ravatalon ívelő hang mint lant egyszer-igazi kaland íze a jóság színe a távol közelítő esők szitáló nyugalma kicsiny ünnepeink vigada lesz-e időnk mondani akarlak szabad légutak felett köröző érces sas a félfordulat is vak de a nagy zivatarok sem i vállán a szélnek mérleges kettétörésnek minek mi megőrzött minek mi ígér halottak kertjéből szép Ü2 távollét-kékesült menet rámolt éveiről szóljon a v alászállásból elégtelen számozott-megálló-aritmia dadogásunk zűrzavara iránytű igazgyöngy-vétkül merülő-szó haza nélkül nedves szalmán véres mi mást szolgál házadból Idtessékelődsz mert másnak is kell a hely kezedben kehely vonzata még test a testnél indulatok estelednek vad mandulaágak reszkető íve hajlik az égen lám t ahogy megálmodtuk nőnek a vétkes liliomok letűnéses zarándokok társai a menedéknek küldetéses meredélynek jegyese vagy az iszapos mi utódot csak derű szül a vágynak egymást kémlelő vásznak a dér-hajnali ezüst-lovak sörényén rőzs-tüzek lobogn a megszületett szó néven-hívja a továbbélőt érő-védőt a feledéstől + A vajdasági magyar költi bői választottuk a verseket. Hangodat karístolja a tapasztalás. Meséd már keserű. Nincs igazi hited: kudarcaink elfordítják az arcod. (Esterházy Péter)- Biztosan nem így nézett ki, hisz én akkor fordultam be a sarkon és biztosíthatom arról, hogy szögletes arcú. Én még nem is láttam ilyet, arra is gondolhatnék, hogy a nyakán A majom, az még csak a nagy szám! Például Bojnicén a Feri. Fogod a cukrot: Puff! Nesze Feri! Fogja a cukrot, kibontja, megnézi, megnyalja, ropogtatja is. Csak át ne próbáld ejteni! Kis kövecskével, dugóval, sörös tepsivel. A kis olasz is törölgette magát a Feri-féle turhától, sűrű basztardok és kretínók között. Pedig oda van írva nagybetűvel: Vigyázz, a majom köp! Szlovákul. A bunkó olasz, miért nem olvasta el? Nagy szám a majom! Vagy a pozsonyi (Bratyiszla- va). Etetem a majmot a ZOO- ban. Cukorka, minden. A haver szorgalmasan rágja, vakarja közben a fenekét. Most jó palit fogtam ki, gondolja, nagyokat pis- lant bantu szemeivel. Experi- ment! Leszakítok egy gyermek- lánc-virágot (púpava), cselesen eldugom, melengetem a kezemben - nesze, Öreg! Elkapja, bámulja, nem érti. Eldobja, jobbra el. Balról: Te majom, nem látod mi van oda írva? „Az állatokat tilos etetni!“ Bámulok bambán, belenyúlok a tasakba, a nagyokoshoz dobok 1 db Haslerkyt (mentolos cukorka), ösztönösen elkapja. ÉN jobbra el. Elmegyek egy dalai láma mellett, behöm- pölygök a sörözőbe, ismerőseim már ott várnak. Leteszem a Haslerkyt az asztalra, áldva legyen a Fácán, az az aranyos, szívom is a vérét. Szétnézek, a szomszéd asztalnál, feltűnési mániájában, egy lány rasztásra vett figurájával, nagyokat riszálva fenekével, küldöncként jár-kel az asztalnál ülő társaságnak, sörért. Láthatóan fárad. Süt a Nap a hajadra, bepállik az agyacska. Milyen jó kis látvány lenne, ahogy mászik fel a sörrel a raszták szent hegyére. Marley, Marley, de csak a zenéd jutott el meg a hurkahajad. Átmehetne inkább a szembeni ZOO-ba, állatkákat nézni, természetet. Ott süt Hajdú István get, egyszóval: fasza gyerek leszek. Megyünk a várba turistásdit játszani. Magasan van, jó a kilátás. Jön a busz, vígan zötykölő- dünk. Zöty, zöty, zöty, puff, zöty, zöty... A férfiak sörtől bűzlenek, az asszonyok körül förtelmes izzadságglória. Egek, micsoda egyveleg! A fogódzkodó majd leszakad, olyan keményen tartom, a majom ügyes mozdulataira gondolok, ahogyan mozog a kiálló ágakon. Pislogok a tájra, a Nap, csak bűz van az állatkakitól. Itt sincs jobb szag. Itt homo szarszag van. A majom odaát, mégiscsak nagy szám. Vajon szeretne-e egy kriglivel? Jön a nagyokos is, nagyokosné is, megszomjaztak a Haslerkyre. Belép, szétnéz, észreveszi a Haslerkyt is az asztalon, megint rám néz, rákacsintok, elkapja a fejét, jobbra el. Fácánvér. Félnek tőlem, pedig még szívesen adnék cucut. Azt is megígérném nekik, hogy minden felkiáltójeles záka- zovics táblát megtanulok fejből, nem rontom el az állatkák hasát Haslerkyvel, belépek a zöldekhez, a csikkeket nem dobom a járdára, lapátot fogok magamnál hordani és elásom, nem fogok stoppolni, az úton bigézni, kockafejet csináltatok műfogsorral, ma- muszkit veszek télire, jó melekissé elbóbiskolok. Gyönyörű őserdő, liánok, pálmák, narancs, citrom, banán, állatok, békében és nyugalomban. Tarzanosan mozgok a fákon. Ez lenne a paradicsom? — Végállomás — riadok fel a szürke dobozhangra. A paradicsomból egy mozgó pléhkonzervbe. Ballagunk vidáman a csehó felé. Torkomban mintha egy forró sündisznó pörögne. Fa-vas-festék kombinációra ülünk le. A sündisznót hamarosan ürgévé változtatom. Dangsz, egy korsó szinte csattan a gyomromban. Csak szomjazzon a majom, mégiscsak én vagyok a gondolkodó. Az emberek körülöttem nem virítanak a jókedvtől. Furák a mozdulataik, gesztusaik. Végtagjaik mintha megnyúltak volna, lomha járásukkal vízzel töltött ballonra emlékeztetnek. Válluk roggyant, kezük térdig ér, hirtelen, dinamikus mozdulatokkal nyúlnak a poharuk után. Arcizmaik összekapódnak, görcsösen vicsorítanak. Az ivás előtt uhúval koccintanak. A szám úgy tátva marad, hogy egy kóbor méhraj odvas fának nézi. Az embereknek erős majom beütésük van. így ücsörgők tátott szájjal a vár alatti csellóban. Akkor hát roham! Elő azzal a faltörő kossal! — Uhuhuhu — búcsúztat. Vígacskán kimegyünk, fütyö- részünk, a „Megismerni a kanászt“ című népdallöncsöt. Maj- mos pofik jönnek szembe. Már csak pár darab Haslerkym marad, úgyhogy csak púpavovic. Szakítsanak maguknak. Pucsí- tom a szemem, szeretek ébren járni. Szögesdróthoz érünk. Nagy, végtelen szögesdróthoz. Megtapogatom, szúr, még jó, hogy nem vezettek bele kakajót. Leszakítok egy púpavovicot — rászúrom. Végig rá kellene szurkálni az összes gubancra. Nincs ennyi virág. Szemben meg a majmok. Pendítgetem a huzalokat, azzal szórakozok. Kifejezetten jól szól. Egy szessziont kéne összecsapni. Megáll egy jeep, valaki kiszáll, látni rajta, hogy orangután. Üvöltöz valamit. Zöldre fe re. Vagy pö vele gurítan A drót cs Acélja meg Csak egy i Tartjuk. Ne Ikarusz tud< A majmok mennek a m — Ugorj be G-dúrba — üvöltök felé. Nem ugrik, azazhogy igen, de hozzám. Rámutat egy gigászi nagy zákazovic táblára, megfenyeget, tovább megy. Hát mégis, a kockafej a jó. Bizisten, kockára préseltetem. 50 centi lesz egy oldala. Szóval a = 50 cm, az űrtartalma pedig a3, tehát V = a3 = 503 = 125 000 cm3. Végre itt futok feli!' A gorillatípi lassúak. Ne szünk bilettí Jól bekerít kell ilyenkoi zovic. Nézem a t a múzeumba bunkók - ócs hét ezekből megállapítan ma nem dedi a kútba dobc Majd a strá; lógatom is a Magas. Alatti na a Duna, D hogy tetszik Már tudom. L kínál. Át szál hova? Oda. í Átnézek. Od; berek. Fürde Fognak egy 1 a Donauba. I Elúszik. Soka Hol lehet ii A gorilla r Adok neki ej bambább. Jövünk lef mellett. Hdl! A buszmegá A szögesdról még Haslerkj szopogatjuk. - hosszú az ú
