Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-30 / 44. szám

Régen világos van már, de az ég tarjagos. Hol kisüt a nap, hol meg elfészkelődik a felhőkben. Az öregember fölébredt, s komótosan megdörzsöli a szemét. Az orvos javallatára most ki kellene ugornia az ágyból, tornázni, hogy helyrerázza csontjait. De semmi kedve hozzá. Hasztalan az orvosi tanács, ha az embernek se hangulata, se ereje. Hiába, ma nem megy. Törődöttnek érzi magát. Biztosan a változó időjárás miatt. Fekszik hát mozdulatlanul, szemét lesunyja, és arra gondol, ifjúságában mennyire semmibe vette, ha az öregek panaszkodtak. Nagyanyja is gyakran a derekában érezte az esőt, csontjában az idöjá- rásváltozást. Nem szerette hallgatni az öregek panaszait. Neki nem fájt semmije.

De most már neki is elnehezedett a teste. Valahogy minden megváltozott, szinte észrevétlenül. Már nem ö parancsol a testének, teste szorítja rá a lemondásra. Ma már egy keskeny árkot sem merne átugrani. Su- hanc korában úgy fölszaladt a hegyre, alig lihegett. Ma már egy kisebbfajta dombra is nehéz fölkapaszkodnia, mert a szíve a torkába ugrik.

Kintről behallatszik az utca zaja. Villamosok zakatolnak, autók zúgnak, fék csikorog. A toronyház paneleresztékei ilyenkor kissé megremegnek. Vagy csak ö érzi ezt a finom vibrálást?

A nap hirtelen kiles felhőtakarójából, sugarai betűznek a szobába, átfutnak a falon. Szénaszagot sodor be a szellő a félig nyitott ablakon. Tegnap kaszálták a ház előtti csene- vész füvet. Micsoda szörnyű kaszálás volt az! A törpe, motoros kaszálógépek olyan ércesen berregtek, mint a traktorok. A kaszálógépek nyergében kuporgó suhancok nevetve cikáztak ide-oda. Nem is sorban kaszáltak, hanem szeszélyük szerint, mint amikor a kocaborbély lépcsőzetesen nyírja az ember haját. Hol van már a régi virtus, amikor a legények kidüllesztett mellel kaAz amerikai avantgárd nagyasszonya

A 92 éves Dienes Sára Magyarországon született és nevelkedett, képzőművészeti tanulmányait Párizsban végezte, ezt London követte, majd később Amerika. Élete folyamán szinte mindennel foglalkozott: rajzolt, festett, textilezett, táncolt, ékszereket készített, szobrászkodott, férje hatására még matematikai tanulmányokat is végzett. Együtt dolgozott Femand Lé- ger-vel, Amadé Ozenfant művészeti iskoláját vezette, Henry Moore tanította szob- rászkodni, John Cage, Jas- pers Johns, Bob Rauschen- berg volt a barátja, Andy Warhof fotósorozatot készített róla, a New York-i Galle- ry Air tagja. Az idén kiállítássorozatot indít Európában. Dienes Sára - akinek az élete és művészete egy és ugyanaz - ma egy New York melletti művészkolóniában él és dolgozik, nem zavarja az öregség, szellemileg friss és nyitott - igazi életművész!

száltak, amikor suhant a kasza és szépen egymásra dőlt a kövér, harmatos fü rendje. Egy pillanatra mintha hallaná a régi-régi kaszapengést.

Mélyet lélegzik. A keserédes szénaszag visszaindítja a hajdani mezőkre, gyerekkorába. Ott jár a mar- garétás réteken, a derékig érő fűben. Méhek, bogarak döngenek, tücskök cirpelnek, az erdő alól ütemesen kiáltozik a kakukk. Egy percig önfeledten hallatja a kakukkot. Bentröl, mélyről jön a hang, az elhagyott erdők alól, az ifjúság napfényes tájairól.

De csörömpöl megint a villamos, Erőszakos hangja ketté vágja az idős ember álmodozását. Érzi, illő lenne már fölkelnie. Az asszony mintha kiáltott volna a konyhából, hogy kész a reggeli.

Kibújik az ágyból, lassú, szögletes mozdulatokkal öltözik. Mióta nyugdíjba vonult, senki, semmi nem sietteti. A begyakorolt mozdulatok még élnek, de már nem csigázzák föl a kedvet indulásra, rohanásra, tülekedésre. Ráérősen mozog, mint akinek végtelenül sok az ideje. Reggeli után kiül a ház előtti padra. Körülötte nyurga fák lombjában motoz az ősz eleji szellő. E fákat akkor ültették, amikor ide költöztek. Akad itt nyírfa, fenyő meg nyárfa, még szomorúfűz is. A csemetékből derék, sűrű üstökű fák fejlődtek. De az idén nagyon megsínylették az aszályt. Most már itt-ott berozsdál- tak a lombok, véraláfutásosak a levelek.

Üldögél a pádon, nézi az utcán

föl-alá rohanó villamosokat, a városi forgalmat, amelyet megszokott, de nem kedvelt meg. Egy fiatalasszony kézen vezeti kisfiát. A gyerek szőlőt majszol. Eszébe jut, hogy az idén még alig evett szőlőt. Pedig szereti. Ám eléggé drága. Másra kell a pénz, fontosabb dolgokra.

Megint előjön a gyermekkor. Abban az időben faluhelyen nem volt nagy érték a szőlő. Minden kertben termett, a házfalakra is felfuttatták. A gödrös, hepehupás domboldalakon is ott sorjázott a szőlőtőke. Volt ott fehér, rózsaszínű, fekete és barnáspiros bogyó, mindenki igyekezett egy kis szólót termelni. De jó szólók is voltak, zamatosak, illatosak, mézesek! Még most is az ínyén érzi csodálatos ízüket.

Az idős ember elmosolyodik. Arcát a nap felé fordítja. Kedveli a meleget, különösen amióta megdere- sedett a haja. Bár az idén hosszú és forró volt a nyár, őszre hajlón gyorsan lehűlt a levegő, sőt, megjött az eső is. Fölnéz a toronyházra. Az erkélyen még lángol a muskátli. Kényelmes ez a városi élet, túlságosan is, szinte az unalomig. Mégsem az igazi. Nincs itt elég hely a szemnek, sem a szívnek. Csak a rengeteg ház, a zaj meg a füst; a zsúfoltság, a rohangálás. Milyen más volt ifjú korában! Amikor a réteken, mezőkön nevető szemű lányokkal csatangolt. Esténként meg fölnézett a csil- lagsűrűs égre. De szép is volt, de rég is volt! Azóta azok a szép lányok is megvénültek. Kár értük, nagy kár D. Gy.

Amerikában nagy port vert fel a közelmúltban az ismert életrajzíró, George Carpozi A megmérgezett toll című könyve. Miről is van szó? A szerző leleplezi benne egy másik „írónő“, a 49 éves Kitty Kelley „nem lát- tamozott életrajzi regényeit", amelyeket Jackie Kennedyről,

Elizabeth Taylorról,

Frank Sinatráról, s legutóbb Nancy Reaganról írt, amelyek bestsellerekké váltak a könyvpiacon, s több millió dollárt hoztak szerzőjének. Az írónő - aki valójában a Washington Post újságírója volt - könyveiben pletykákat, féligazságokat, hamis információkat s nemegyszer kiagyalt hazugságokat szellőztet hősei magánéletéről, kitalált forrásokra, nem létező tájékoztatókra hivatkozva.

Carpozi saját fegyvereivel teriti le „áldozatát“. Hiteles forrásokra utalva bebizonyítja róla, hogy már fiatalkorában kleptomániás volt, ezért dobták ki az egyetemről, amikor megtalálták nála szobatársai ékszereit és óráit. A Washington Post szerkesztőségében „mindenre kapható kislányként“ ismerték. Állítólag szívesen kotorászott a szemétkosárban. Főnöke egyszer szándékosan eldobott egy jegyzetpapírt, amely azt az utasítást tartalmazta a titkárnő részére, hogy vegyen néhány szál rózsát, mivel a felesége teherbe esett, s ezzel akar neki kedveskedni. A hír azonnal megjelent az újság pletykarovatában, s Kíttyt a főnöke

azonnal elbocsátotta. Kollégái úgy kommentálták elmenetelét, hogy mielőtt megismerhették volna írásainak a stílusát, másmilyen stílusát jobban ismerték. Carpozi azt is kiteregette, hogy annak idején Kitty egyszer a Washington Post fényképészével » járt vidéken riporton, s együtt töltötték az éjszakát. A férfi enyhébb szívinfarktust kapott, a hölgy azonban annyi fáradságot sem vett, hogy a kórházba kísérje. Az életrajzíró kíméletlen könyve hősnőjével szemben, pontról pontra bizonyítja „jólértesült“ információinak kétes voltát, kitalálásait, hazugságait. A „Queen of Sleaze“ megjelöléssel bélyegzi meg a szenzáció- hajhász újságírónőt, amit a legenyhébben „a piszkosságok királynőiéként“ lehetne lefordítani.

Kitty Kelley tehát kiütéses vereséget szenvedett. Ritka esetben oly érthető és jogos a bosszú, mint az ő esetében.

Oswald István nyugdíjast:

hogy van?- Koromhoz képest túlságosan is jól. Elhagytam a 88- at, ennek ellenére még most is rugalmasan mozgok.

• Pista bácsi, téged Pozsony város élő legendájának is lehetne nevezni,- Igen, én nemcsak születésemmel kötődöm ehhez a városhoz, hanem a szívemmel is. Életem folyamán számtalan lehetőségem lett volna máshol maradnom, de én mindig visszatértem, így Bécsből is, ahová érettségi után kerültem. Itt a Világkereskedelmi Főiskolán (Hochschule für Welthandel) tanultam, s természetesen tagja voltam a bécsi Magyar Akadémikusok Egyesületének is.

• Itt találkoztál József Attilával is.- Igen, dr. Lábán Antal a bécsi egyetem magyar tanszékének a lektora hozta őt magával az egyesületbe, amelynek később a könyvtárosa lett. Amikor 1926-ban Attila Párizsba ment, én lettem az utódja a könyvtárosi funkcióban.

• Hogy emlékszel rá, mint emberre?- Félszeg, mindig zavarban lévő ember benyomását keltette. Ha verseit mondta hallgatóság előtt, rendszerint lámpalázzal küzdött. A könyvtárosi tevékenységéről a legnagyobb jóindulattal sem mondható el, hogy pontos, precíz lett volna. Nem vezetett kölcsönzési naplót,

aztán gyakran elfelejtette, kinek is adott ki könyvet. Egyszóval, nem volt a pontosság és a rendszeretet mintaképe. De most is féltve őrzöm egyik verseskönyve nekem dedikált példányát.

• Pista bácsi, a főiskola elvégzése után hogyan alakult az életpályád?- Visszatértem Pozsonyba és egy kőolaj-finomító üzemnél helyezkedtem el. A háború után 1945-ben mint magyart, megbízhatatlant, Ligetfaluba deportáltak, de még aznap sikerült visszaszöknöm. 1952-ben a Meop- ta üzemben segédmunkásként kaptam állást, mozivetítő tükröket csiszoltam. Majd a szerelési részlegre kerültem, s itt a mester helyettese lettem. Nyolc év után - a szemem miatt - innen mentem rokkantsági nyugdíjba.

• Köztudott, hogy tevékeny részt vállaltál a pozsonyi magyar iskolák újraindításában a háború után.- Igen, dr. Prenghy Árpáddal, Farkas Józseffel és néhány további szülővel kilincseltünk a hivatalokban. Nagyon kemény falakba ütköztünk, szinte ledönthetelen gátakat kellett lerombolnunk, míg igyekezetünket siker koronázta. Nagyon szomorú, hogy annak idején a Csema- dok sem tartotta szívügyének a magyar iskolák létrejöttét, s nem támogatta kérelmünket. Persze, mindez ma már történelmi adalék, de nem árt néha felidéznünk, mert a fiatalabb nemzedékek nem is sejtik, mennyi harcba, küzdelembe került - s főleg itt, Pozsonyban - az anyanyelven való tanulás jogának a kivívása.

• Pista bácsi, minek köszönheted, hogy mind testi, mind szellemi téren 88 évesen ilyen aktív tudtál maradni?- Józan életet élek, szellemileg állandóan foglalkozom valamivel. Itt van elsősorban a német nyelv tanítása. Számtalan magántanulóm volt és van ma is, az egyikük például Ausztriában orvos. Idegenvezetőként is gyakran alkalmaznak. S megírtam Pozsony város történetét is, a kéziratot egyik féltve őrzött kincsemnek tartom.

Felejtés ellen: agytorna

Az idős emberek gyakran panaszkodnak, hogy feledékenyek, emlékezőtehetségük gyengül. Ennek az az oka, hogy idősödő korban naponta körülbelül százezer agysejt hal el, és minden, ami ezekben az agysejtekben volt elraktározva - tudás, tapasztalat - elveszhet. így fordulhat elő, hogy az ember elfelejt neveket, vagy pedig egyszerű dolgokat nem tud megnevezni.

Általában az elhalt sejt szerepét egy másik agysejt veszi át. Szükség van azonban az ismeretek állandó ismétlésére, az agysejtek tréningeztetésére, hogy a tudás egyszerre több agysejtben is elraktározódjék.

Igen jó agytorna például egy új nyelv tanulása, mert az új szavak elsajátítása erősíti az emlékezőképességet. Az olvasás is előbb-utóbb észrevehetően élénkíti az agy tevékenységét.

Jó eredményt lehet elérni a következő gyakorlatokkal is, melyeket naponta azonos időben javasolunk elvégezni. Egy kényelmes székben ülve szemünket lecsukva gondoljunk rokonainkra, ismerőseinkre, soroljuk el nevüket, lakcímüket, életkorukat, foglalkozásukat. Másnap soroljuk fel a környéken közlekedő járműveket, útvonalukat, nevezzük meg a megállókat, mérjük gondolatban a menetidőt stb.

A sakk és más társasjáték is elősegíti az agysejtek aktivizálódását.

Az évek során mindenki gyűjt tudást, tapasztalatot. Ezeket az agysejtek elraktározzák. Idővel mindez teljes feledésbe merülhet, kitörlődhet az agyból. Agytornával, emlékezést serkentő gyakorlatokkal újra előhívhatók az elraktározott ismeretek, és újra szilárdan bevésődnek az agysejtekbe. (H. M.)

A VASÁRNAP NAGYMAMÁKNAK ÉS NAGYPAPÁPAK