Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-30 / 44. szám

- Mintha mindenre, még a legrosszabbra is felkészült volna - ilyesmit érzek a szavai mögött.- Hetvennégy éves múltam augusztusban; ez már bizony az a kor, amikor az ember élete utolsó szakaszában botorkál. Megadni persze még nem akarom magam, de az elmúlásra valóban felkészültem már. Igen, kegyetlen és elszomorító, hogy el kell mennünk egyszer, a természetbeli folyamatosság, maga az élet viszont nem hal meg, a flóra, a fauna újra és újra megújul, a fajok fennmaradnak, és ez mind-mind gyönyörű körforgás, amelynek megvannak a maga törvényszerűségei. Én hiszek abban, hogy ha a test el is pusztul, a szellem tovább él az utódokban. Mint ahogy a kultúra, a művészet, a tudomány gyökerei is végighúzódnak a történelmen ... ez nem a véletlen műve, ennek így kell lennie. Az a törekvés, szellemiség, amelyet az ember művészként produkálhat, nem hal meg. Az élni fog, és abban én is benne leszek. 1938 óta szinte egyfolytában dolgoztam, de most, hogy a műtét után leálltam, most érzem csak igazán, milyen szoros a kapcsolatom a közönséggel. írnak és érdeklődnek, hogy mi van velem, és ez azért is megnyugtató, mert tudom: nem múlok el nyomtalanul. Egyszerűen bele kell csak törődnie az embernek, hogy elmegy, számolnia kell azzal, hogy vége, az utolsó felvonás van már csak hátra. A legszebb dolog természetesen az lenne, ha a színpadon halhatnék meg, mint Moliére. Idősebb kollégáim játszottak is utolsó pillanatig, amíg el nem fogyott az erejük. Én is addig szeretném csinálni, mert még terveim vannak, rendezni is fogok, ha igaz.- Nehezebbek az éjszakái, amióta ilyen kérdéseken töpreng?- Nem. Egyáltalán. Nem könnyű magyarázatot találni erre, de számomra a halál bizonyos mértékben felszabadulást is jelent. A munkától, az élet terheitől, konfliktusaitól ugyanis nagyon el lehet fáradni. Márai Sándor írja, hogy „Ember vagyok, tehát hős vagyok.“ Nagyon sokan nem értették és én magam sem fogtam fel sokáig ezt a mondatot. Most már tudom, mit takar. Arra céloz, hogy minden ember, aki végigéli az

életét, az hősnek tarthatja magát, igazi hősnek. Minden baját, konfliktusát leküzdve, terhekkel a vállán megy végig az úton, ami nem kis teljesítmény. Igen, a munka az élet terhe, a sok munka. Ugyanakkor éltetni, ambicionálni is ez tudja az embert, főleg, ha hivatásérzete is van. Legyen lakatos, szabó vagy cipész az illető, aki szereti a mesterségét, az nem ad ki a kezéből hanyag, elsietett, felületes munkát. Csak arra törekszik, hogy minden darabot, amit ő csinál, megcsodáljanak, s ha elismerik őt, akkor még jobbat szeretne alkotni. Irtózatosan fárasztó folyamat ez, de megéri. Ha tudatosítjuk, hogy maradandót hagyunk magunk után, akkor az valószínűleg felszabadultság a szellem számára.

— Schopenhauer a halált is a világmindenség részének tartja.

— Olvastam én is, de én arra a következtetésre jutottam, hogy a halál nagy-nagy feloldo- zás lehet. Nem is félek már tőle. Tavaly, amikor vizsgálgatni kezdtek a kórházban, valósággal turkáltak bennem. Csöveket dugtak le, tükröztek... eleinte oda sem figyeltem, abban bíztam, hogy gyorsan túl leszek mindenen, aztán rá kellett döbbennem, akármilyen modern is az orvostudomány, szinte középkori kínzóeszközökkel vizsgálják az embert. Már bőgősek a vénáim a sok szurkálástól, az ujjhegyeimet, ahol a vércukrot mérik, szitává bökdösték. Ha meglátok egy tűt, elkap az idegesség. Már reszketek, ettől is rosszul vagyok. Ezektől a kínlódásoktól kell tehát megszabadulnia az embernek, bár az életösztön munkálkodik benne még akkor is, amikor a „nagy álommal“ egyre többet foglalkozik. Igen, az életösztön csodálatos dolog. A megtaposott fűszál egy idő után ismét kiegyenesedik. A mag, amely rossz helyre került, utat tör magának. A fa, egy másik fa árnyékában elkezd ferdén nőni. Ilyen az ember is. Csak sajnos, elfelejtettük, hogy mi is a természet gyerekei vagyunk, akár a fa, a vad, a bogár, vagy a virág. Ez mind-mind összefügg és láncolatot alkot, amiből lehet, hogy az ember ki akar tömi, de az biztos, hogy nem sikerül neki.

— Fiatal korában mennyire foglalkoztatták ezek a gondolatok?

„A kéz, a test hamarabb elfárad

(Oláh Csaba felvétele)

Benkő Gyula kényszerpihenője

Elegáns színész volt mindig és ma is az. Elegáns kívül is, belül is. Csakhogy amíg a külső elegancia ízlés és életvitel kérdése, addig a belső: erkölcsi tartás. Benkő Gyula pedig erre is ugyanolyan erősen figyelt, mint küllemére, megjelenésére. Emberi nagyságát a legádázabb helyzetek sem tudták megkérdőjelezni, mint ahogy színészi elsőrangúságára sem vetett árnyékot egyetlen rosszul megírt szerep sem.

Húszéves akadémísta, amikor először hívják filmezni, hogy attól fogva több mint öt évtizeden át biztos helye legyen a kamera előtt. Ördöglovas, Díszmagyar, Különös házasság, Szegény gazdagok, Két félidő a pokolban, A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A vörös grófnő, RedI ezredes, Tüske a köröm alatt - kétszázhatvan filmje közül talán ezek a legfontosabbak. A dolmány, a Deák-köpeny vagy a császárkabát ugyanolyan jól áll neki, mint a frakk vagy az öltöny, nyakkendő helyett selyemsállal. A legtöbbször grófokat és mágnásokat, történelmi figurákat és ragyogó szellemű értelmiségieket játszott, de kérhetnek tőle mást is, minden szerepében a finom lélektan mestereként jeleskedik. Két évadnyi kitérőt nem számítva 1939-től a Vígszínház tagja; ott játszott Molnár Ferenc, Csehov, Shaw, Ibsen, Albee, O’Neill, Sháffer, Enquist darabjaiban.

Most viszont nem vállal mást, csak rádiószerepet. Két hónapja már, hogy megoperálták, de még mindig nem érzi jól magát. „A hasnyálmirigyem... egy évig szörnyű fájdalmaim voltak. Augusztus közepén műtötték, és most az lenne a dolgom, hogy regenerálódjak, csak hát nem olyan könnyű. Ami ezután történik, az már sokkal inkább a természettől függ, nem pedig tőlem. “

— Semennyire. Fiatal koromban én sem gondoltam arra, hogy meg fogok halni, pedig ha készülnénk mindig a nagy útra, talán jobbak lennénk és megértőbbek. De én sem foglalkoztam azzal, hogy egyszer majd vége lesz. Sokkal nagyobb tragédia volt számomra a szeretteim halála. Esküvő előtt két héttel halt meg a menyasszonyom, az volt az első törés az életemben. Pedig tudtam jól, mi a halál, hiszen édesapám pilóta volt és 1918- ban, utolsó bevetése során zuhant a tengerbe. Ez júniusban történt, én meg augusztusban születtem. Anyám, nagymamám és a nagynéném neveltek nagyon sokáig és bizony keserves körülmények között. A legfájdalmasabb ünnep a karácsony volt számomra, amikor ajándékot kaptam. Éreztem ugyanis, micsoda önfeláldozással mondtak le dolgokról, hogy nekem örömet szerezhessenek, és én nem tudtam viszonozni. Szörnyű érzés volt ez számomra és ma sem kellemes erről beszélni.- Pályája során a legtöbbször történelmi tablók szép arcú hőseit, derék úriasszonyok elegáns lovagját, jó megjelenésű hadnagyokat, határozott fellépésű úriembereket játszott. Ez egyetlen percig sem zavarta?- Játszottam én mást is. Csalót, börtönbe került szélhámost, elszegényedett dzsentrit, de a díszmagyar tényleg jól állt rajtam.- III. Richard szerepe ugye, messziről elkerülte?- Még annál is messzebbről.- De eljátszotta nem is olyan rég a III. Richard írnokát. Ami tizenhárom sor a szövegkönyvben.- Engem sohasem érdékelt, hogy mekkora szerepet kapok, mert egy mellékesnek látszó figurában nem egy esetben sokkal nagyobb élvezetet találtam, mint egy főszerepben. Ibsen Vadkacsájában a teológust alakítottam és boldog voltam, hogy vörös’parókában, szeplős arccal játszhattam, mert megvolt az értelme. Én azt tanultam és ma is azt vallom: nem a színésznek kell jelen lennie a színpadon vagy a kamera előtt, hanem a figurának. A nézőnek azt kell hinnie, hogy ott, a szeme láttára valóban történik valami, s akit lát, az nem én, Benkő Gyula vagyok, hanem egy idegen ember, akire ott figyel fel először.- Legyengült szervezete, mit gondol, mikor engedi meg, hogy újra játsszon?- Nagyon lefogytam, így nem

léphetek színpadra. A Mesék az írógépről című zenés darabban vendégszerepeltem a József Attila Színházban, még a műtétem előtt. A betegségemet el tudtam titkolni, de azt, hogy lefogytam, nem sikerült, ötvenhét kiló voltam. Meg is jegyezte egy barátom az előadás után, hogy „Az arcodon semmit sem lehetett észrevenni, de a ruhád ment, Gyulám, nem te.“ Felszednem még nem sikerült. Az erőm viszont szép lassan visszajön, érzem. Molnár Ferenc Vörös malom című darabját szeretném színre vinni a Vígben, örülnék, ha minél hamarabb sor kerülne rá. Egyébként nyugodt vagyok, nem is hinné, mennyire nyugodt. A műtét előtt is, amikor a vérnyomásomat mérték, azt kellett hogy megállapítsák, nincs bennem semmi izgalom, noha pontosan tudtam, mi vár rám. Hogy három és fél órán át dolgoznak majd rajtam: De azt mondtam: nincs más megoldás, ezen túl kell esnem. A kéz, a test gyorsabban fárad, mint a lélek, ez most számomra is világossá váh- Szabó G. László

Gregory Peek:

9

1992. X. 30.

„öreg sztár nem vén sztár“

Ez az egyenes jellemű és tartásé hős úgy vonult be a filmtörténelembe, mint az a férfiú, aki ott is fölényesen győz, ahol mások kudarcot vallanak. „Éppen elég főszerepet játszottam, most kiegyezem életem alkonyának csendes örömeivel“ - mondja. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy kiöregedett Hollywoodból. Korán kel, reggelenként 10 kilométeres futással őrzi a kondícióját és nagyon szívesen hagyja magát rábeszélni arra, hogy olykor-olykor a kamerák elé álljon. „Ha az ember kialakította az image-ét, akkor abból jó ideig megél - mondja. - Meglehetősen hosszú időn át játszottam a kemény öklű, lágyszívű hőst. Éppen ezért nehezen állok ellen az egyszerű civil szerepeknek. “ Gregory Peck rendkívüli népszerűsége ellenére, s noha egyike volt azoknak a sztároknak, akik Hollywood sajátos arculatát kialakították, csak ötödszöri nekifutásra kapta meg azOscar-díjat. Amikor a megtisztelő kitüntetést átvette, a könnyeivel küszködött. A későinek érzett elismerés különösképpen meghatotta.

Korán felismerte, hogy hivatása szempontjából kívánatos, ha magánélete a lehető legegyszerűbb és bonyodalmaktól mentes.

Gregory Peck mostanában is fellép egy-egy vidéki színházban és számos partin, sztárrendezvényen jelenik meg, hogy emelje az esemény fényét.

Ezt a gondolatot nem egy öregedő, sikertelen epizódista állítja, hanem korunk egyik legkeresettebb sztárja, Kim Basinger, aki nemrég arról beszélt az újságíróknak, hogy milyen magányos.- Már gyermekkoromban egyedül voltam, noha öten voltunk testvérek! - állítja. - Az iskolában is magamra hagytak, ezért kezdtem már akkortájt írogatni. A fiúk észre se vettek, az iskolát valóságos börtönnek éreztem.

Kevesen tudják, hogy Kim énekesnőként indult a művészi pályán, a Music TV egyik versenyén. Ott határozták el, hogy kiadják nagylemezét, de az utolsó pillanatban Kim meggondolta magát. Most ismét elővette az általa komponált dalokat, újra hangszereltette, és producere máris nagy jövőt jósol neki.

Kim Basinger már nem hajlandó pucérkodni, mint annak idején, amikor a Kilenc és 1/2 hét reklámja érdekében a Playboy a meztelen képeivel volt tele. Nagyon visszavonultan él, különösen amióta férjhez ment Alec Baldwinhez. Richard Gere partnereként forgatta a Végső analízist, ami krimi a javából, és különlegességként ő a sztárja Ralph Bakshi Cool World című rajzfilmjének, amelyben élőben is megjelenik.