Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-30 / 44. szám
t/asÉrnap r .. . egyszerre nyomasztó és felemeiden felelősségteljes. (Ótos András felvétele) Pillantások találkozása - mondhatnánk a legegyszerűbben. A kisfiú tekintete merev, látszólag szenvtelen, szinte konok makacssággal ügyel erre az egyirányítottságú nézésre, se jobbra, se balra, de nem is előre; inkább belülre, visszafelé, mintha tükör ütné vissza, egy rozoga, régi, ormótlan tükör egy kaca- tokkal túlzsúfolt szobában, egy tükör, amely feltételeket szab, önbemérhetőségre kényszerít, figyelmeztet és gátolja az őszintébb megnyilatkozást. Tilt. Megtiltja mondani: „Látod, nekem már muzsikálnom kell, pénzt keresni, pedig eléggé kicsi lennék még én is.“ Ezért visszafelé és befelé forduló a tekintet. A kislány pillantásában inkább az érdeklődés. Némi szimpátia is. De nem áll meg. Ellép. „Furcsa-mókás egy figura vagy, de azért tetszel“ - mondaná, ha egyáltalán mondana valamit. Gondozott, ápolt kislány. Kiegyensúlyozott és hangulatos is, gondolom. De miért sétál egyedül, felügyelet nélkül a belvárosban? És milyen csomagot bíztak rá, amit ott szorongat a bal hóna alatt? A tekintete nyílt. Nincs tükör előtte. Nincs semmi előtte. Csak ez a kisfiú. De csak egy pillanatra. Ők ketten valószínűleg nem tudják, mi történik ezekben a hetekben-hónapokban ezzel az országgal. Hogy mi történt ezzel az országgal. Amely tavaly még jóval nagyobb volt. A leendő iskolai kirándulások majd nem Abháziába vagy Dubrov- nikba vezetik el őket, hanem máshová. Tudatuk nem regisztrálja, hogy egyszer volt itt egy nagyobb ország, ahol szabadon jártak-keltek az emberek. Útlevél nélkül. Hogy egy pénznem volt forgalomban. Hogy a Zágrábból, Szplitből, Szarajevóból, Lendváról vagy Tetovóról feladott képeslapokra ugyanazon bélyeget kellett ráragasztani. Valahová máshová kerültek, s ezt tartják majd természetesnek. Hideg tél várható az idén a tantermekre. Az iskolák többsége máris latolgatja, hogy a zi- mankós hónapokban szabadságoltatja a diákokat, s majd nyáron pótolják be a tananyagot. A vajdasági iskolák legtöbbje mindössze egy-másfél hónapra elegendő tüzelőanyaggal rendelkezik. Színitársulatok mondják le vendégszerepléseiket az üzemanyaghiány miatt. A buszjáratok megfeleződtek, de azok is bizonytalanok. A bankokban nincs pénz, a nyugdíjasoknak háromszor-négyszer kell a tolóablak elé járulniok, hogy megkapják havi járandóságukat, mert naponta csak meghatározott összeget vehetnek fel. Hadisikereket halmozunk, a zárlat viszont egyre inkább vasmarokkal szorít és lassan megbénít mindent. Gyárak, üzemek nép- telenednek el, munkások százezrei éldegélnek a szavatolt minimális jövedelemből. Egyetlen egy virágzik csak: a feketepiac. Mindenki ügyeskedik, mindenki beszerez, amit még lehet, s inkább délelőtt, mint délután, mert akkorra az ár már változik. A rendőrség a kisebb lopásokat nem is tartja számon. Gépkocsi- ellenőrzéskor viszont rendszerint megkérdezik: „Visz-e fegyvert?“ Itt élnek nemzetek fegyverrel, s kisebbségek fegyver nélkül. Ez is a hétköznapokhoz tartozik. A hétköznapokhoz, amelyeket nem követ ünnepnap. A siváruló valóság jegyei lép- ten-nyomon kitapinthatóak. De minek mindezzel foglalkozni. A hétköznapok amúgy is peregnek, váltják egymást, néha lassan, olykor gyorsabban, de napzárultával a lajstrom többnyire változatlan. Inkább nézzük meg mégegy- szer ezt a felvételt, amelyet Ótos András kollégám, az újvidéki Magyar Szó fotóriportere készített. Vajon mit muzsikálhat a kisfiú? - kérdezem most magamtól hirtelen. Látom, lábára csizmát húztak, vastag ingblúzt adtak rá. Mit lehet muzsikálni néhány odadobott dinárért? Mit lehet zenében elmondani, ha a tekintet ilyen konok és zárkózott? Most látom: inkább szomorú ... Sinkovits Péter Állandó újjászületésünk Nehezebben lélegzik a bearanyozott levelek súlya alatt. Meghajlik kissé és lassúbb, szomorúbb lesz a természet. A fáradt napsütésben feltámad olykor az őszi szél. Fázósan húzzuk be a nyakunkat, s már most várjuk a tavaszt. Végre megokolhatjuk mindennapos depresz- sziónkat, az üres, semmitmondó pillantásokat. Az érett gyümölcs viszont sokszor saját éretlenségünket juttatja eszünkbe. Talán még nem nőttünk fel annyira, hogy megértsük az ősz harmóniáját. Sokakat az elmúlásra emlékeztet, pedig ő csak időt ad. Korábban gyújtja fel szobáinkban a villanyt, lelassítja életütemünket. Mintha csak igyekezne felkészíteni a karácsony hangulatára. Ráébreszt, mennyire összefonódnak életünkben az események, hogy a legerősebb akarat és a legszilárdabb elhatározásunk ellenére sem ébredhetünk az új esztendő napján jó emberként, ha az óév utolsó napján is nem úgy feküdtünk le. A természet is hosszasan készül a télre, szinte megérik rá, hogy álomba szenderedjen. Elgondolkoztató, mennyit panaszkodunk, hogy rengeteg a dolgunk, s lassan elveszünk a tennivalók sodrásában. Ám sokaknak ez a tevés-vevés adja meg a vigasztaló illúziót, hogy él. Ha csak egy pillanatra megállunk, talán még arra is marad időnk, hogy megkérdezzük önmagunktól: merre tartunk? S ha már a cél irányát legalább sejteni fogjuk, határozottabbak lesznek a lépéseink. Az ősz az elmúlást idézi az ember eszébe, figyelmeztet saját törékenységünkre. Elénk dugja a nagy órát, íme, fel van húzva, jár. S ez bizony a mi múló időnk... Talán eljutottunk addig a pontig, hogy a tragédiák is közönnyel töltenek el, mintha ellenanyagot termelt volna velük szemben a szervezetünk, de a természetes körforgás lényegét még mindig nem fogtuk fel. Szép az ősz - mondjuk, s mint a napraforgó fordulunk a felhők közül néha elővillanó napsugarak felé. Ez valami furcsa szomorúságot ültet belénk. Meg kellene tanulnunk átélni e szomorúság minden pillanatát, megérteni a sárgára őszülő természet üzenetét: minden, ami elgyengül, minden, ami elfárad, újra erőt gyűjthet, s ez az erő, mint a tavasz, ott van bennünk a végtelen körforgásban. A lehullott aranysárga levél helyén zöld rügyecske fakad, ha majd eljön az ideje. Jó lenne megtanulnunk minden őszt tavasszá varázsolni valahol ott legbelül, a feszültségeink és szorongásaink között. Fagyos őszi szél helyett tavaszi napsugárral simítani azokat, akik mellettünk élnek, mert csak a napsugár képes a rügyből életet előcsalni, a hideg szél soha. Ki kellene alakítanunk mindennapos tavaszainkat, megérteni az állandó újjászületés esélyét és élni vele a legszomorúbb novemberi napon is. A halottak napja november 2-a, ha vasárnapra esik, november 3-a. Az egyház ugyan mindig imádkozott és áldozatot mutatott be meghalt híveiért, de csak 998(?) óta van külön ünnepük az összes megholtaknak. Odilo clugny-i apát ugyanis ez idő tájt rendelte, hogy Mindszentek ve- csernyéje után minden zárdában a halottakért zsolozsmát végezzenek, és november 2-án minden pap gyászmisét mondjon... Révai Nagy Lexikon Többnyire nem szeretjük, ha bárki - hivatal, egyház, rokonság, jó barát - előírja számunkra, mikor illik megünnepelni elhunyt szeretteinket. Maradjon legbelső ügy, mit érzünk, miként hajtunk fejet a sír előtt. A halottak napján mégis megtelnek a temetők, virág díszeleg, gyertya, mécses lángja gyullad azokon a sírokon is, melyek mellett évközben csak ritkán hajtanak fejet az utódok. Ismerősöm évek óta nem volt kint édesapja sírjánál, akit annak életében rajongásig szeretett. Amikor beszélgetünk, most is felidézi jó tulajdonságait, s gyakran hivatkozik rá. Ha visz- szaidézem, milyen állapotban volt apja temetésén, akkor azt gondoltam, gyakori látogatója lesz a temetőnek. Nos, nem így van. Mint kiderült: sem idegileg, sem fizikailag nem bírná a szembesülést a sírral, melynek mélyén szeretett édesapja hamvai nyugszanak. Otthon gyújt gyertyát, zenét hallgat, s nézi a régi, lassan megkopott fotókat. Ő így emlékezik. Akinek van halottja (s kinek nincs), jól tudja, milyen zűrzavaros érzések hullámoznak az emberben a nyitott sír előtt. Én akkor éreztem magam félárva felnőttnek, amikor édesapámat kísértem utolsó útjára - pedig közeledtem a harminchoz. Átcikázott a fejemen az a sok jó és rossz, amit együtt átéltünk, s a megváltoztathatatlan tény, hogy már soha többé nem oszthatom meg vele gondomat, bajomat. Rádöbbentem, hogy a mindig, minden körülmények között biztonságot jelentő hátország semmivé foszlott...- Véges az emberi emlékezet - mondogatta mindig drága nagyanyám, s utalt arra, többnyire csak az édesanyák, édesapák, a gyerekek, vagyis a közvetlen egyenesági hozzátartozók sírját látogatjuk, gondozzuk, ápoljuk. De elfelejtjük azt, hol nyugszanak nagyszüleínk, dédszüleink hamvai, hiszen felmenőink gyakran még születésünk előtt mondtak búcsút az árnyékvilágnak, vagy búcsúztatásukkor még apró gyerekek voltunk. Ezért látunk annyi múlt századbeli vagy a század első évtizedében állított elhanyagolt sírt, pedig még romos állapotukból is látszik, hogy valamikor nagy tisztelettel, szeretettel emeltették.- A mély kegyelet érzése kihalóban van, egyre ritkulnak a temetői látogatások, évfordulókhoz, eseményekhez kötődnek, míg végül marad a halottak napja. Hát ezért van az - mutatott nagyanyám a „sírunkon“ túlra - hogy csak az idősebbek, a hetven-, nyolcvanévesek azok, akik az egész család halottjait végiglátogatják, s ápolják a hantokat. De ha majd nem leszek, ne csak gondolj rám, hanem gyere is ki a síromhoz - intett, kért. Eljött ismét a kegyelet napja, s szaporodott halott szeretteim, ismerőseim, barátaim száma. A katolikus eredetű Mindenszentek vasárnapra, a protestánsok kultiválta halottak napja hétfőre esik az idén. Lényegtelen, hogy ki mikor, mely napon emlékezik elhunytjaira. De: halottja mindenkinek van. Gyújtsunk értük egy szál gyertyát! (péterfi) 1992. X. 30. Balog Beáta Méry Gábor felvétele
