Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-30 / 44. szám
# Az a csehszlovákiai magyar, aki ma hatvanéves, és napjait itt, a Tátra és a Duna közötti területen, de nagyobbrészt a Csallóközben, a Mátyusföldön, Gömörben, a Bodrogközben élte le, akárhogy számolom is, legalább hatszor kényszerült hozzáigazodni a nagypolitika által az „asztalára tett“ helyzethez. Elsőosztályos kisiskolás volt, amikor apját az 1938-as őszi mozgósításkor katonának szólították, hogy megvédje Csehszlovákiát. Tizenkét esztendős volt, amikor a szomszéd zsidó szatócsot a kakastollas csendőrök elkísérték a marhavagonokhoz, majd egy évvel később árgus szemmel leste, aláírja-e apja a reszlova- kizációt. Mindössze tizenhat tavaszt ért meg, midőn kósza hírek jutottak el hozzá, miszerint nagyot fordult a világ, mától kezdve a munkásosztály vette kezébe az ügyek irányítását, és a fajtánkat is emberszámba veszik. Gyorstalpaló filozófus-, traktoros, vezérkari, hajóépítő vagy éppen vállalatigazgatói, esetleg újságíró-tanfolyamok következtek, éltünk, ahogy tudtunk, mígnem 1968 nyara után újból állásfoglalásra kényszerült a szlovákiai átlagmagyar. De túlélte a 21 esztendőt; akkor novemberben kulcsaival ott csilingelt a téren, most pedig alig há■■■■■■ rom esztendővel később a hetedik gyökeres fordulat is itt kopog az ajtaján. Mind a hat eddigi politikai éleskanyarnak ott van bennem - hogy úgy mondjam — a fényképi megjelenítése. 1938: diadalkapu Nagykeszin; 1944: mélynövésű kisnyilas géppisztollyal; 1945: Kovács János deportáltként a Brandys nad Labem-i mezőgazdasági gépgyárban vetőgépet szerel; 1948: magyar tanító magyar gyerekek között valahol a Csallóközben; 1968: tankok Pozsony főterén; 1989: Grendel Lajost magyarként éltetik a nagygyűlésen. Ez összesen hat kép. Vajon milyen lesz a hetedik? A „fényképezőgépben“ már benne a hetedik filmtekercs. És majd nyilván most is kattogni kezd, hogy újabb időszakokat elválasztó hajtűkanyarok környékén megörökítse a világtörténelem számára semmiségnek tűnő dolgokat. Már most találgatom, hogy az ezernyi felvétel közül melyik lesz életem hetedik időszakának legkarakterisztikusabb pillanatfelvétele. Ha abból a tényből indulok ki, hogy a szlovákiai magyarság egészében véve tisztességesen és emberséggel helytállt, noha átlagosan minden tíz esztendejére esik egy gerincropogtató megpróbáltatás, akkor nyomban derűlátóbb, leszek egy mákszemnyivel. Még ellenségeink sem foghatják ránk, hogy emberként tömegesen kudarcot vallottunk volna. Abban a - sokak szerint kétes értékű - szerencsében részesített bennünket a sors, hogy alkalmunk se volt visszaélnünk a hatalommal. Kétségtelen, hogy nem jó fogolynak lenni. De én személy szerint ázért (ha már egyszer választanom kellene) inkább lennék rab, mint rabtartó. Igaz, voltak közöttünk, főképp 1968 után, akik lepaktáltak. Voltak közöttünk, akik megbánták, hogy augusztusban bátrak mertek lenni 10-12 napig, és szemezgetni kezdtek a tál lencséből. Ez azonban inkább kivétel volt, mint szabály. így az elkövetkező, félő, hogy mindenkit próbára tevő évekre jellemző gyorsfénykép embert ábrázol. Aki házat épít. Aki saját földjét műveli. Aki önérzetes lesz, ha munkaadójával vált szót. Aki aprócska műhelyt alapít, hogy amikorra megöregszik, nagyvállalattá fejlessze. Lehet, hogy egyetem padjában ülő fajtámbelit ábrázol. Vagy tanítót, aki az anyanyelv szépségeit igyekszik feltárni a kisiskolások előtt. Remélem, a legközelebbi tíz évre szóló legjellegzetesebb képen nem lesz diadalkapu. Se fehér lóval, se tankkal. Remélem, senki sem szabadít fel bennünket. Nem lesz rajta kisebbrendűségi érzésben szenvedő ember nagy géppisztollyal, és Kovács Jani unokáját sem deportálják sehová. Remélem, megmaradunk embernek és magyarnak. Tóth Mihály Méry Gábor felvétele A száztomyú Arany Prága
