Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-23 / 43. szám
Énekelve menni csatába a munka frontján! Más erők is szervezik az ifjú kovácsokat. Hatalmas egységesítő erők: a mozgalmi dalok! Melyek ütemére kéz egyszerre lendül, láb egyszerre dobban és az ember büszkén és szabadon felszegi a fejét! Barnabás zongorához ül és a menetelés ütemére veri a taktust, Gálék pedig lelkesen énekelnek: „Kovács vagyok, ifjú a lelkem, kinyílt előttem a világ..Igen, a zene varázsa, az egymásba fonódó melódia és szöveg metafizikus élménye, amely a tettek szépségét testesíti meg! A dalok talán még hatásosabbak, mint az előadások, nem az értelemre és a tudatra hatnak, hanem a lélekre, mert hiába materialisták, az ifjú kovácsoknak lelkűk van! A dalok pattogó ritmusukkal és melódiájuk harmonikus erejével hatnak, azzal a sejtelmes képességgel, mellyel a zene elárad az érzékekben és meggyorsítja a vérkeringést, s az embert szenvedéllyel és vágyakkal tölti el. Az ifjú kovácsok vágyai a jövőre irányulnak, a holnap emberei ők, valóságváltoztató építők, eszmények formálják őket, hogy válaszképpen a maguk képére formálják a világot. Az éneklés az ember örömforrása, önmagunk mélységeire döbbent, öntudatlan csábító, sőt ravasz kerítő is lehet, nem véletlen, hogy a szirének énekükkel csábították romlásba a szerencsétlen hajósokat. Bár a mozgalmi dalok nem szirénénekek! Mégis megtörtént egy alkalommal, hogy a lelkes közös éneklés közben Gál azon vette magát észre, merően és áthatóan szembe néz egy nagy, barna, ragyogó szempárral. Vidéki tanítónő a lány, piros arcú és sima hajú teremtés, nem különösebben szép, de a szeme kétségkívül gyönyörű. Mélytüzű és meleg, mintha tekintete mélyén a lány lelke remegne, s ez a vágyakozó, árva lélek csupa érzékiség és odaadás. Gál egy pillanatra megrendült látványától, talán a hangja is elcsuklott, lopva Barnabásra sandított, nem vett-e valamit észre a váratlan kapcsolatteremtésből, melynek fénye olyan erősnek és vakítónak tűnt fel számára, mint egy váratlanul lesújtó villámcsapás. Barnabás azonban gyanútlanul verte a zongora billentyűit és bólogatva diktálta hozzá a lépésütemet, mire Gál megnyugodva visszatért a mélytüzű szempárhoz, amely változatlan hévvel és gátlástalan kitárulkozással sugározta feléje a melegséget, mint a domború lencse összegyűjtve a nap sugarait, mely sugárnyaláb hőjével szalmakazlakat lehetne felgyújtani. Lám, kigyulladt Gál is, mint egy hetyke fáklya, szenvedélyesen és nagy buzgalommal elmerült ebben a furcsa viszonyban, a fáradhatatlan szemezésben, amely napról-napra fokozódott és végül annyira bensőségessé és érzékivé vált, hogy szinte felvette a testi kapcsolat jellegét. A lány - különben Eszternek hívták és Esztinek szólították — olyan mélyen átélt pillantásokkal viszonozta Gál rajta nyugvó tekintetét, hogy valóságos testi ingerként élték át egymás nézését és Gál szinte ujjai- ban érezte Eszter bőrének sima tapintását. Emellett azonban keveset beszéltek egymással, az előadásokat követő viták alkalmával és a szemináriumokon válthattak néhány közömbös szót és ezek az alkalmi szóváltások mindig a tananyagot és az aktuális eszmei kérdéseket érintették. A kapitalizmus rohamos rothadása így eredményezhetett apró érzelmi jelzéseket és az osztályharc éleződésének elmélete kicsiny vallomások hordozójává vált. Lehetetlen volt kettesben találkozniuk, de Gált ez nem is nyugtalanította különösképpen. Elégedettséggel töltötte el, hogy kapcsolatuk érdekében nem kellett tennie semmit, magától adódott, a szemezésben nem érhette meglepetés, nem lehetett bátortalan vagy ügyetlen, sem kezdeményezésre képtelen, az érzelmekkel telt felemás helyzet teljesen kielégítette. Ezek szerint van egy nő, aki vonzódik hozzá és talán mindent megtenne érte, miután azonban semmit nem tehetnek egymásért, megmaradnak a kölcsönös vonzalom tényének a megállapítása szintjén. Bár Gál időnként úgy látta, hogy Eszter szemében jóval nagyobb várakozást és határozottabb bátorítást lát, mint aminek ilyen körülmények között megfelelhet, erre sem tett semmit, rábízta az időre, hogy kettőjük titkát elrendezze, lehetőleg úgy, hogy senki ne tudjon meg belőle semmit. Gál furcsa érzéki kapcsolata Eszterhez is arra utal, hogy a tanfolyam eszmék jegyében égő és elvtársi viszonnyal fegyelmezett légkörében, a puritán hangulatok mélyén elfoj- tottan és láthatatlanul, mégis jelenlévőén bujkálnak elkendőzött vágyak és ösztönök, amelyek különben minden kétnemű fiatal közösségben természetesek. A nemiség parázsa izzik tehát, az ideák vaskos hamurétege alatt! A botrány akkor pattant ki, amikor egy tizennyolc éves, nyúlánk csitri - bizonyos Anita, lám már a neve is kihívó! -, egy délvidéki kisváros minden ízléstől elrugaszkodott kamaszbestiája szoros, áttetsző fehér blúzban, mely alatt, mindenki láthatta, nem viselt melltartót, és tenyérnyi sortban jelent meg az ebédlőben. Szép hosszú lábakon vonult az asztalok között, mint egy királylány, a melle is erősebb, nem kamaszosan fejletlen, almaként domború és mellbimbói gombokként Duba Gyula kidudorítják a fehér selymet, minek következtében az elvtársak java részének kezében megállt a kanál és a szemük kimeredt. Az elvtársnők pedig álszent módon megbotránkoz- va és leplezetlen kíváncsisággal néztek Barnabás vezetőre, na, ehhez mit szól?! Barnabásnak elfelhősö- dött a tekintete és arca elkomorult, volt annyi lélekjelenléte, hogy nem bámulta meg Anitát. De nem szólt azonnal. Az a fruska Anita pedig egyáltalán nem zavartatta magát, magabiztosan és kecsesen, mint egy éppen megválasztott szépségkirálynő, kikanalazta levesét, elfogyasztotta ebédjét és mágnesként vonzva a férfiak tekintetét, még a szakács is hosszan utána bámult csapóajtója mögül, ahonnan az ebédeket kiosztotta, kilibegett Anita a teremből. Kétségtelenül provokált, de kit? Barnabást vagy a többieket? Megkísértette a házirendet és annak feszességét, tűrőképességét próbálgatta? Vagy naiv és valóban csak melege volt? Barnabás azonban a helyzet magaslatán állt, parányi repedést sem engedélyezhetett a közösségi fegyelem anyagában, mert tudta, hogy ha alkalmat szolgáltat rá, talán mindjárt a következő pillanatban Szodoma és Gomorra drámáját megközelítő, égbekiáltó történések következhetnek.- Megkérek mindenkit, sőt nyomatékosan figyelmeztetek, hogy az étkezéseknél és a közös foglalkozásokon a jó ízlést kielégítő, mértéktartó öltözékben jelenjen meg!- Anitát nem nevezte meg.- Amennyiben valaki a maga öntudatos külsejére nincs is tekintettel- oldalvágás Anita felé —, tisztelje legalább a többiek jó ízlését és a kulturált megjelenés alapszabályait!- Ez a következő foglalkozás előtt hangzott el Barnabás szájából. Anita pontosan megértette a figyelmeztetést és természetesen szükségét érezte, hogy önkritikát gyakoroljon. Barnabásnak azonban nem sok öröme telhetett a kis vadmacska mentegetőzéséből, több volt abban a kihívás, mint a vétkek megértése és az őszinte megbánásból következő, komoly elhatárolódás további hasonló cselekedetektől.- Nagyon melegem volt, süt a nap és túlfűtötték a termet, ezért öltöztem könnyedén - ismerte be a megbánás minden látható jele nélkül —, és otthon mindig nagyon célszerűen öltözködöm. Gondoltam, ennyi kényelmet itt is megengedhetek magamnak, hiszen olyanok vagyunk mi itt, mint egy nagy család! (mellékesen: az éttermet nem fűtötték.) Barnabás gondterhelten hallgatta a szárnyaló röptű önbírálatot és komoran nézte Anitát. Őszintén beszél, de szavai mögött nyilvánvaló a kétértelműség és a bujkáló gúny. Azonnal felfogta, hogy ösztönös, de annál veszélyesebb lázadás van kibontakozóban, csírájában el kell fojtani, külnöben elszabadul az ösztönök pokla és az ifjú kovácsok akár a nemi eltévelyedések ingoványos talajáig is elmehetnek. Nem töprengett, mérsékelt hangon, de határozottan mondta Anitának. — A nagy család gondolatát elfogadom ... szép, érzékletes ötlet és hasznosan sokatmondó. Azt azonban már kevésbé fogadhatom el, hogy valaki ebéd közben a combjait mutogassa a család férfitagjainak... még ha azok a testrészek végtelenül jóalakúak is...! - tette hozzá elismerően. Barnabás megoldotta a gordiuszi csomót, a szabadosság kérdésében gálánsán, de hajthatatlannak mutatkozott. XXX- Mi történt? - kérdezte félálomban.-Mindent elmondok... öltözz! - Gál trikót és nadrágot húzott, s a meztelen lábára cipőt. - Eszter rosszul van... - mondta a folyosón Barnabás - rettenetesen vérzik és rázza a hideg. Megkért, hogy téged hívjalak...- Miért éppen engem? - döbbent meg Gál és álmosan hunyorgott.- Bízik benned... jó hatást tettél rá...- Ő mondta...?- Ő maga mondta, s közben sírt... Eszter szobájából már kiköltöztek a lányok, csak a piszig természetű, idősecske fonnyadt tanítónő maradt mellette. Rajta is látszott, hogy tanácstalan, hideg borogatást tett Eszter homlokára és rideg tekintettel nézte, nem volt a szemében sajnálkozás, inkább valami szigorú várakozás. Gálnak olyan érzése támadt, hogy nem is a segítőkészség és szánalom tartotta őt Eszter mellett, hanem a kíváncsiság, valami józan hidegség, mellyel tudni akarta, mi történt? Olyan nő, aki minden bajnak, mások minden szenvedésének tudni akarja az okát, hogy kíváncsiságát kielégítve megnyugodjon és elégedetten megállapítsa, a baj nem vele történt! Eszter egészséges vidéki arca, pirospozsgás, mint néhány atagyarma- tai fiatalasszony, halotti maszknak tűnt fel a fehér vánkoson. Izzadtan és csapzottan, szemét lehunyva, hangtalanul szenvedett, néha egész teste megrándult és görcsbe húzódott a paplan alatt, melyen kirajzolódtak széttárt lábai és a dereka vonala. Amikor a szobába léptek, felnyitotta szemét és egy pillanatra Gálra vetette tekintetét, rajta hagyta megtört pillantását, melyből hiányzott a mélység, az odaadás és a csodálatos belső tűz, fájdalom ült a szemében, jeges iszonyat. A paplan alól kilógó lepedőjén vérfoltok látszottak, barnák voltak a sápadt villanyfényben. A szoba sarkaiban árnyak ültek, szomorú betegszoba, minden arra utal, hogy Eszter nagyon beteg, talán a végét járja.-Vérzik... egyre csak vérzik... - fogadta őket a fonnyadt szipirtyó hidegen és fontoskodva. - Minden vére elfolyik lassan s kiszáll belőle a lélek! De nem jajgat, egy hangot sem hallat közben, csak sír, valami bűne lehet! Felemelte a paplant, kitakarta előttük Esztert. Annak teste a gyűrött, mocskos hálóingben megrándult, lehunyta szemét, hogy rádöbbent meztelenségére idegen férfiak előtt, de nem védekezhetett, tehetetlen maradt. Egy pillanatra ismét felnyitotta szemét, majd újból lehunyta és reszketni kezdett. Vastag törülköző volt alatta, lucskos elfolyt vérétől. Erős combjai is véresek s az öle, sűrű, sötét szeméremszőrzete összetapadt és nedvesen csillogott. Nem vágyakozó és gyönyört osztó női testet láttak, hanem meggyötört és szánandóan megcsúfolt asszonyi állatot, önmaga tökéletlenségének az iszonyatába hullva és feldúlva. A fakó lámpafényben az asszonyi esen- dőség és szenvedés megtestesülése még tragikusabbnak tűnt fel! A női testnek olyan titkaiba pillanthattak, a mindig elfedett intimségek legmeg- rendítőbb mélyére, melyet a férfiak nem keresnek és nem ismernek, amelynek épp az ellenkezője vonzza őket, mert a női test természetes emberi hivatása révén csak azt ismerhetik. Hihetetlennek tűnt fel számukra - húszévesek, uramisten! -, hogy a meztelen női test, a kamaszképzelet látomása hódító és diadalmas rejtelmességében, a titkokat rejtő és lázító részek, hajlatok, idomok és színek összessége ilyen elemien anyagszerű és megbocsáthatatlanul múlékony, kiszolgáltatott és esetleges legyen.- Takard be, elvtársnő - szólt Gál rekedten a piszkaiéra -, fedd be őt, hiszen a tehetetlenségtől még jobban szenved! Eszter erőtlenül nyújtotta a kezét és Gál megfogta, leült mellé az ágy szélére. A lány keze erőtlen, hűvös és izzadt, nem szorította vissza, tehetetlenül feküdt a kezében.-Mentőket hívok... - Barnabás elrohant, a tanítónő pedig azt mondta nyomatékkai és részvétlenül: - Eszternek nagy titkai vannak, bűnei lehetnek, de nem beszél! Nem könnyít a lelkén. Szenved veszendőn, még elkárhozik!- Hallgass... - mondta nyersen Gál -, miféle elkárhozás, tudod, mit beszélsz? Ne beszélj! Érezte a lány kezén, ahogy időnként rátámadnak a fájdalomhullámok, átnyargalnak a testén és olyan erővel ostromolják, hogy görcsbe rándul tőlük és beleremeg a kínba, de nem jajdul fel, nem sikolt, csak a homlokát önti el a verejték. Végtelen időnek tűnt fel, míg Barnabás a mentőkkel visszatért. Barnabás határozottan nyugodtabb volt, hogy részben megszabadult a felelősségtől és átháríthatta a fiatal orvosra. Az felemelte Eszteren a paplant, s azonnal visszaejtette, mint aki mindent tud.- Bevisszük... azonnal be kell avatkozni... - Aztán magyarázatként hozzátette: - Akár az ítélet napjáig vérezhetne...- Nem mond semmit... - a pisz- kafa ismét megszólalt és rosszindulatúan álnokoskodott - nem beszél, nem könnyít a lelkén...- Mit beszélne... - az orvos felismerte a tanítónő természetét és máris az idegeire ment —, miért mondana el olyan dolgokat, melyekhez magának semmi köze nincs?! Gál segített a sofőrnek, hordágyon vitték el Esztert. Nem aludt azon az éjszakán. Nyitott szemmel feküdt az ágyán és várta a hajnalt, hogy fényeivel új megvilágításba helyezze a történteket. Minden érthetetlen és döbbenetes volt, szinte fenyegető. Úgy érezte, hogy valami alaktalan sorsszerűség közeledett feléje, hogy az életébe avatkozzon és sötét hatalmába vonja, de a véletlen folytán elmellőzte őt, elrobogott mellette, mint egy csörömpölő szekér, amely tehetetlenül hányódik a megvadult lovak után, melyek elragadták, aztán amilyen váratlanul jött, újra eltűnt nyomtalanul. Gál úgy érezte, valami elmúlt számára azon az éjszakán. Mintha egy eszmény, egy látomásos titok durva bensője tárult volna fel előtte, megérezte az eszmény megsemmisülésének rideg tényét és szigorát. Azonban a maga számára sem tudta megfogalmazni, képtelen volt szavakkal és fogalmakkal megközelíteni és birtokába venni, hogy mi múlt el valójában, minek a léte ért véget. Talán a női test tehetetlensége rombolt le benne tiszta sejtéseket? Abban sem volt egészen biztos, hogy valójában volt-e az, ami megszűnt? Ami természetesen szamárság és a legfeleslegesebb tépelődés jele, mert ami nincs, az nem szűnhet meg! Mindebből pedig arra következtethetünk, hogy a megérzett változások nem a külső világban történtek, hanem Gál bensőjében. Eszter történetében, amelynek az okaira és értelmére sosem derült fény, annyi ismeretlen lehetőség rejtőzött, hogy Gál lemondott a megértéséről és nem kutatta tovább, mi történt vele azon az éjszakán. A tények ereje azonban... igen, a tények hatnak, utóéletük újabb tényeket szül. Az ifjú kovácsok számára jó néhány feszült percet teremtettek. A lányok a maguk - valóság mögötti vagy felszín alatti - módján, szobáik félhomályos, halk és bensőségesen suttogó csendjében Eszter történetének minden vélt és valós tényét megbeszélték, minden megsejtett részletét elemezték, sőt a megsejthetetleneket is megtárgyalták és bizalmasan értékelték a maguk módján. Ebben a folyamatban a piszkafa tanítónő, akit különben éppen a történtekben játszott szerepe miatt többen megutáltak, az egyetlen szemtanú és beavatott szereplő okán mégis megdicsőült. Eny- nyit a női lélek bonyolult értékrendjéről! A fiúk nem tudtak az éjszaka történtekről és nem kis meglepetéssel hallgatták Barnabás bejelenétést, miszerint Bagócsi Eszter elvtársnő olyan súlyosan megbetegedett, hogy azonnal kórházba szállították. S miután gyógykezelése hosszabb időt vesz igénybe, a tanfolyamon már nem vehet részt. A váratlan rendellenességek azonban ezzel még nem értek véget. Az újabb tények arra késztették az ifjú kovácsokat, hogy a cselekvő hatalom jelenlétére és kőkemény akaratára odafigyeljenek. Az új világ építőit útnak indító mozgalmak mögött tudatos irányítás és vasfegyelem áll. Délelőtt folyamán megérkezett az Ifjúsági Központ két vezető funkcionáriusa, mindkettő bizottsági tag, és az előadásról Barnabás irodájába hívatták Anitát. A rövid beszélgetés után a bolond lány nem jött vissza, ellenben bejöttek a központiak- Barnabás éppen az új erkölcsök közösségi értékeiről beszélgetett az ifjú kovácsokkal -, mindketten magyarul és nagyon határozottan beszéltek. A magasabb, köhécselve és rövid szüneteket tartva beszélt, mert igyekezett nagyon pontos szavakat használni, a következőket mondta, mialatt a másik, kissé idősebb s már kopaszodott, Gál évek múlva tudta meg, hogy Bősze főszerkesztő volt, komoran bólogatott.- Elvtársak, elvtársnők! A tanfolyamon, hmm... súlyos fegyelemsértés történt, hmm... valóságos kihágás! Ezt mi, hö... mint felelős vezetők.. . el nem nézhetjük! Béres Anita elvtársnő, khmm... igenis többször vétett a közösségi rend ellen, sőt!... méltatlanul viselkedett és kihívóan szembe szállt a felsőbbséggel. Ezt nem... hát ezt nem, soha...! Igenis elvszerű bírálatban részesítettük és... khmm... igenis haza küldtük! Viselkedéséről értesítjük az üzem vezetőségét, amely a tanfolyamra küldte. Tudják, kicsoda Béres Anita! Másképpen nem tehettünk, elvtársak és elvtársnők! Hmm... igen, mi felelünk értetek, a tanfolyam sikeréért és a résztvevők erkölcsi fejlettségéért. Az új ember többé nem élhet régi módon. Szabadság, elvtársak! Elmentek. Az ifjú kovácsok némaságából arra következtethettek, hogy helyeslik döntésüket. Rendnek valóban lenni kell! Az új ember nem lehet szertelen és felelőtlen! Gálban azonban kételyek maradtak, Eszter története még inkább elmélyítette benne a bizonytalanságot és kételkedést. Egyenesen megkérdezte Barnabást, de már okulva, négyszemközt, nem túlzott és kemény-e a büntetés?- Mást nem tehettem... bomlás indult a közösségben, meg kellett állítani! A felelősséget tovább egyedül nem vállalhattam. Bőszéék pedig kemények, azonnal lecsapnak! Az osztályharc megedzette őket, nem haboznak. - Utolsó aduként, amely véglegesen beállítja a történtek megítélését, azt mondta még Barnabás: — Anita nem is védekezett, hanem támadott, Bőszééknek azt mondta, hogy fatökűek! Csak tudnám, hogy küldhették ide ezt a boszorkányt? Hiába, a vidék még fejletlen, tanácstalan ... Gál nem tudott mit mondani. Az ifjú kovácsok hangulata nyomott lett, önként vállalt fegyelmük még szigorúbb. Egy hétig hallhatta még a környék dalaikat, ahogy körbe járták a sárga Kastélyt, egyszerre lépve meneteltek és teli torokból énekeltek. (Részlet egy készülő regényből)
