Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-23 / 43. szám

Ezer házszám, két óvoda, egy ma­gyar tanítási nyelvű alapiskola, 2378 lakos, (ebből 180 a szlovák, 9 a cseh 1 a német és 11 roma a többi magyar nemzetiségű,) orvosi rendelő, befeje­zetlen kultúrház, néhány magánbolt, rossz utak, gyér közvilágítás, kissé kopott kukák a házak előtt, egészség­telen ivóvíz, épülő gázvezeték - a tel­jesség igénye nélkül ezek jellemzik az Érsekújvári járás Kürt községét.- És az élethez szükséges pénzhi­ány. Habár ez országszerte gond. Mi­ért éppen a falufejlesztésre volna pénz? - szegezi nekem a kérdést Ko­vács Károly polgármester, még mielőtt feltehettem volna első kérdésemet. Majd hozzáfűzte. - És dolgos, szükebb pátriájukat szerető, egymást tisztelő emberek.- Először talán - folytatta - terve­inkről beszélnék, fontossági sorrend nélkül. A falu egyharmadában folyik a gázvezeték lerakása, s nem vitás, a többiek is igénylik. Ám az első sza­kaszra is a lakosok előlegezték az anyagiakat azzal, hogy 1993-ban a kölcsönt visszakapják. Mindent meg­teszünk annak érdekében, hogy minél előbb végezzünk a munkákkal. A falu utcáit fel kellett túrni, az összkép nem valami vonzó, de én nem bánnám, (a lakosok sem) ha egyszerre történt vol­na mindez. De ez az álmok közé tarto­zik, ugye? A polgármester nagyon higgadtan beszél a közeljövő feladatairól. Arról, hogy szükség van az orvosi ellátás bővítésére. Az általános és fogorvos mellé állandó gyermekorvosra, nőgyó­gyászra és gyógyszertárra, ne kelljen utazni máshová. Sajnos, az egészség­ügy privatizálásának feltételei eléggé tisztázatlanok, ezért várniuk kell. De nem tétlenül, a „talajt“ elő kell készí­teni.-Tudjuk, hogy az egészségügy is szegény, ezért úgy gondoltuk, felkérjük a lakosokat, segítsünk egymáson. A fúriekkel együtt közadakozásból EKG-készüléket akarunk venni az álta­lános orvosi rendelőbe. Költségveté­sünkből 30 ezer koronával támogatjuk a vételt, a kürtiek pedig 45 ezer koronát gyűjtöttek össze. Amikor rátér a kultúrház sorsára, elszomorodik. - Ahhoz, hogy befejez­hessük, 10 millióra volna szükségünk. A tél beállta előtt bedeszkázzuk az ajtókat, ablakokat, nehogy hívatlan lá­togatók tanyájává váljon. Nem marad más, mint bízni a gazdagabb jövőben - mondja félig tréfásan, félig komolyan. Aztán falunézöbe hív. Észre kell vennem az utak rossz állapotát, de azt is, hogy gyalogút építésébe fogtak, legalább az iskolába igyekvő gyerekek „közlekedjenek“ biztonságosan. Séta közben megtudom, hogy a magyar iskolában kétszázon felüli a létszám, s hogy körülbelül tíz szlovák diák Csú- zon (6 kilométer) tanul anyanyelvén. A faluban nem gond a szlovák-magyar viszony. A szlovákok zöme valaha Ma­gyarországról települt Kürtre. Az ivóvízzel baj van, nincs rákötve a távvezetékre.- „Csak“ 40 millió kellene ahhoz, hogy megoldódjon a szennyvíz leveze­tésének gondja, felépüljön a tisztító állomás. Nem akarom a falu valamikori vezetőit szidni, de nem nagyon törőd­tek dolgainkkal. Pedig akkor könnyebb volt pénzhez jutni, csak kérni kellett! Igaz, egyszerűbb az irodában ücsörög­ni és várni... - legyint bosszúsan, majd kifejti, nincs veszve semmi.- Tárgyaltunk a Nyugat-szlovákiai Víz­müvekkel, s megígérték, a környezet- védelmi alapból segítenek pénzt sze­rezni. Mi megelőlegezzük, s vissza­kapjuk majd a mérnöki tevékenység kiadásait. Fantasztikus volna, ha a fa­luban megszűnnének az emésztő­gödör-gondok. Pénzhiány és falufejlesztés • Ivóvízgondok • Saját rend­őrség • Napközi otthont ígértek az idős lakosoknak • Zavartalan együttélés Sétálunk, szemléljük a takaros por­tákat, a polgármestert a falusiak lép- ten-nyomon megállítják. Hol panasz- szal, hol csak úgy, eszmecserére.-Tudjuk, a helyi illeték, az adó, a támogatás - amit késéssel kapunk- nem húz ki bennünket a nehézsé­gekből, a pénztelenségből. Mégsem csüggedünk, s építjük, szépítjük a fa­lut. S mond egy példát a sok közül.- Az egyik járdaszakasz közveszé­lyessé vált. Megszereztem a szüksé­ges építőanyagot, már csak segítő kezekre volt szükség. „Brigádot“ hir­dettünk, de tartottam attól, hogy a tár­sadalmi ingyenmunkára csak az ön- kormányzat tagjai jelennek meg. A helyszínen negyvenen voltunk. Gyorsan hoztam egy kis áldomást... Az irodába érve beszámolt arról is, hogy kitisztították a vizesárkokat, par­kosítottak, majd kivágták az öreg kor­hadt fákat. Voltak, akiknek nem tet­szett, miért kell pénzt adni díszfára, cserjére. A kürtiekről köztudott, hogy sokan a vasútnál, Csehországban dolgoznak, illetve az érsekújvári állami vállalatok­ban. Számos munkahelyet felszámol­tak, s nem mindenki vág bele a masze­kolásba. A falut is elérte a munkanél­küliség szele.- Éppen ezért nagyon örülök annak, hogy közhasznú munkára 17 lakost alkalmaztunk, s a közeljövőben szá­mukat nyolccal növelhetjük. A faluban a Csipet-csapat nevet kapták, minde­nütt szorgoskodnak, akár őrök, akár irodisták, akár kétkezi munkások.- Igaz az, hogy Kürtön a közbizton­ságról három rendőr gondoskodik?- tudakolom, s Kovács Károly csak bólogat. - Jól tudja. A rendőröket a község szerelte fel, mi fizetjük őket, sót az autónkat is ók használják. Rit­kán tartózkodnak a seriff-tanyán, a fa­lut járják. Igaz, nem büntetésosztással kezdték tevékenységüket, de ügyelnek a rendre, a nyugalomra és a feketé­zőkre. A legnagyobb baj az, hogy türelmet­lenek vagyunk, egyszerre akarunk mindent - váltott témát a polgármester. Elmondta, az önkormányzattal együtt átgondoltabban tervezhetnének, ha előre tudnák mennyiből gazdálkodhat­nak. Vallja ugyanis, hogy a keveset is be lehet (kell) osztani. Riportútjaim során több volt helyi nemzeti bizottságon jártam, ahol süp­pedő szőnyegek, kényelmes karosszé­kek, parádés bútorok között ügyködtek a vezetők. A kürti polgármesteri iroda szegényes. Észrevételemet közlöm beszélgetőtársammal.- Erre nem költünk. Úgysem tartóz­kodom sokat az irodában. Bezzeg a körzeti, a járási hivatalok másképp festenek! Korszerű berendezés, irodai technika segíti munkájukat, telefonok, másológépek, üzenetrögzítők. Azt per­sze nem értem, mire kell nekik a fax, ha a községekben nincs. Ha csak nem arra - neveti el magát hogy egy bizonyos szinten gyors információcse­re valósulhasson meg. Ha nekünk kell valami, utazunk...- Lehet a polgármesternek, ezek­ben a szűk esztendőkben, sikerélmé­nye? - kérdezem, s látnom kell, amint Kovács Károly arca komollyá válik.- Ezen nem gondolkodtam soha. Vállaltam a polgármesterséget, habár nem tudtam, hogy ez mivel jár. Több­nyire inkább mosolygok, mint dühön­gök, hiszen egyre megy. Lerí rólam a jólét - mutat gömbölyödő pocakjára - ezért hiszik sokan, jó dolog lehet polgármesternek lenni. Ám kínlódok én is, lótok-futok, de nem panaszkodom, nem terhelem a többieket. Sikerél­mény? Talán akkor éreztem valami ilyesmit, amikor elintéztük huszonöt idős polgárunk számára az ételszállí­tást, s megszavaztattam a hozzájáru­lást is. Ám ahhoz, hogy legyen rá fedezet, el kellett határozni, hogy egy­szeri kisegítést - pénzt - nem adunk senkinek sem. Aki szociális segélyre jogosult, azt az érsekújvári szociális osztályra irányítjuk. Takarékoskodni azért is kell, mert napközi otthont ígér­tünk idős lakosainknak, örököltünk ugyan egy házat, de tatarozási, üze­melési költségeit nem állhatjuk. Eltö­kéltük, hogy előbbre visszük a napközi ügyét. Hogy ne fordulhasson elő soha többé, ami nemrég megtörtént.- Elmondaná?-Az ételkihordó hölgy észrevette, hogy az egyik kapu előtt érintetlen az ételhordó. Az ajtót is zárva találta. Amikor többedmagammal bejutottam a lakásba, a néni a földön feküdt, agyvérzést kapott. Kórházba szállítot­ták, de nem élt már sokáig. Sikerél­ményt emlegetett? - nézett rám kér­dőn. - Majd akkor beszélek róla, ha a falu öregjei ott ülnek a napközi fűtött klubhelyiségében, és csevegéssel, ké- zimunkázással, kártyázással szóra­koznak. Ha rendezett utakon, működő közvilágítás mellett, ünneplőbe öltözött falusiak a kultúrházba tartanak... Ez még sajnos odébb van. De én, persze, optimista vagyok. Péterfi Szonya Pali bácsi gyermekkorom felejthetetlen alakja. Ő volt a falu szőlőpásztora. Hogy miért pásztora és nem csősze, az mindmáig rejtély számomra. Szőlőérés idején évről évre vállára vetette bokáig érő báránybőr subáját, fejébe nyomta kucsmáját és kezé­ben az elmaradhatatlan furkósbottal kivo­nult a szőlőhegyre. A hegy lábánál, terebé­lyes diófa alatt ütött tanyát karókból, ágak­ból, szalmából összetákolt csőszkunyhójá­ban. Ágyat illatos szénából vetett, a hosszú suba volt a takarója, a venyigeköteg meg a vánkosa. A szüret végéig őrizte a nedűt érlelő hegyoldalt, amíg a gazdák az utolsó fürtöt is le nem szüretelték. Az időt számára csak a Nap kelte és nyugta, meg a hajnali, déli és esteli harangszó jelezte. Soha senki nem kérte számon, hogy a nap melyik szakában mit csinál. Láthatatlanul járta a hegyoldalt. Hol itt, hol ott tűnt fel váratlanul, jelezve, hogy senki és semmi sem kerüli el a fi­gyelmét. Pali bácsi megbecsült ember volt. Felesé­ge csak minden másnap hozott neki főtt kosztot, de a gazdák tarisznyájából is jutott neki füstölt szalonna, szárazkolbász, meg házikenyér, akár a családtagnak. Néhanap­ján flaskónyi is a szüretre tartogatott óbor­ból. Mondanom sem kell, hogy Pali bácsi nagyon szerette az itókát. Igaz, módjával. A kóstolót, ahogy kapta, kis demizsonjába öntötte a többihez. Lehetett is abban furcsa keverék... Tolvaj csak ritkán akadt. Nem mintha akkoriban csupa makulátlan ember élt volna a faluban, de való igaz, hogy Pali bácsi napjai egyhangúan teltek. Míg egyszer azután... Utoljára sok-sok évvel ezelőtt, szüret táján találkoztam vele. A kunyhója előtt üldögélt az őszi veröfényben. Épp a demi- zsonnal foglalatoskodott. A kihúzott dugót maga mellé helyezte a fűbe, tenyerével szertartásosan letörölte a fonott üveg száját és felém nyújtotta.- Öcskös - így szólított -, nyelj belőle! Nyeltem. Azután a demizson fenekét az égnek fordítva nyelt ő is. Majd lelógó bo­zontos bajuszát akkurátusán kétfelé simítva közölte:-Kálmán komám hozta, övé a legjobb bor a faluban. Ha Pali bácsi mondta, nem is kételked­tem. Csak azt nem tudtam elképzelni, ha ez a legjobb, milyen lehet a még ettől is rosz- szabb.- Kibékültünk...- Tán haragudtak?- Hajszálon múlott... Újra húzott a demizsonból.- A becsületembe gázolt. Lassan szakadt belőle a szó. A dolog úgy történt, hogy a komája szőlejét meglopták. Pali bácsit okolta, hogy mi a csudának a szőlőpásztor, ha a tolvajok szabadon ga­rázdálkodnak. Nagy sértés volt! De Pali bácsi kivágta magát. A méltatlankodó ko­mának megmondta a tolvaj nevét.- Miért nem szóltál előbb?- Nem akartam családi botrányt! Mert hát kiderült, hogy a dézsmáló nem más, mint a koma édesöccse.- Öcskös, jól jegyezd meg, lopni csak ott lehet, ahol a csősz behunyja a szemét!- Néha tán szándékosan is? Lesimítja a bajuszát, huncutkásan moso­lyog.- Megeshet. Már akivel! Becsület dolga. A szőlőpásztor azóta rég örök álmát alussza. Lehet, a mennybéli szőlőskerteket őrzi, földi gyakorlatát kamatoztatva. Ám az őt túlélő tolvajok máig se vesztek ki. Egyre többen dézsmálják meg a komák javait. Pali bácsi bölcs intelme ma is a fülemben cseng. Vajon akkor is annyian lennének, ha a „cső­szök“ nem hunynák be legalább a félsze- müket? Zsilka László *- NEM VAGYUNK MI BUTA LIBÁK, TUDJUK, HOGY MI A REND Vasárnap Ladi slav Jirousek felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents