Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-10 / 28. szám

ben, legalább né- ías viták közben ákról hallott már ;njpl jönnek most Ijart elképzelések, ¡épp rend a káosz gármester is meg- minden eshetősé- nden botorságot, rmilyen módon is csak hát éppen ami a legjobban Sejtik is ezt, igen, yt, amely később realitássá válva :ózza mostani eleiket, őket magu- teszi, meneküléserőszakkal szemben épp az ilyen jó szándékú, gondoktól ráncolt homlo- kú, tisztességes emberek a legtehetetlenebbek (legalábbis a világnak ezen a táján, ahol ismeretlen a szellemi vagy erkölcsi fölénnyel való lefegyverezés lehetősége). Nézte hát ezt a megtört embert, és arra gondolt, milyen fátumszerűen csodálatos, hogy itt most ketten így megértik egymást, félmondatokból is, egy- egy szemrándításból is, összetarto- zók ők ketten valahol, csak épp a világ, az elkövetkezendő történések készülnek éppen a legmesszebbmenőkig negálni mindezt. Nézte őt, szinte kívülről látta magát is, és szánalmon, tehetetlenségen, s némi

valók, igen, nem a féléviekéit tucatemberek, konjunktúralovagok és mindenféle kontraszelekció-öcskö- sök, hanem éppen ők, akik látni is képesek a jövőt, kellene, hogy a mindenkori történelmi időben - mert azt belátta, minden pillanat történelmi - elfoglalják a helyűket. Persze ezek csupán elképzelések, sosem volt, sosem lesz álmok, hiszen amikor úgy- ahogy megy a szekér, akkor érzi mindenki, hogy el is tudná irányítani; aztán a világ pechjére ezt a legtöbben meg is próbálják. És amikor már mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy tévedtek, amikor a kezük alatt már szépen szétrohad minden, akkor jöhetnek - ha jöhetnek - újból

ároska vasútállomásiéi kilométer- ponttól, a város aár a megszálló kezén volt, akik fenntartani jöttek ;edés folyamatoszűrzavarban, bár megelégedtek az k birtokbavételé- S|*fÉk be a lábu- éhányuk vásárol- mgedélyével, be- ott voltak kint, en, igen, ez minők ketten akkor, álnál talán már ¡ejtették, hogy az sak duzzadásnak tiadoszloppá da- hömpölyög a vá- a térre, magára yammá szélesül, , mint egyszerű életes, mondhat- , később kemé- :urony segítségét

n csend volt, és ég az öljáratok hallatszottak be :n az állapotban, ;ó stresszben fel fogni, annyira idolataikkal vol- nc a szokásától ;lt, a polgármes- egyzetelt, a kis világ fölforróso- k szinte izzottak mester is öntötte jzdeti botladozó jk belőle a kéte- íeryek nem a sa- n is a saját - elég mák megóvását városét, a város íségeit vizsgálta el, beleéléssel, :rilpn elnémult, a ot, mindenről íját bajáról, fáj- pedig még ebéd rték, csak nézte a patriótát, aki •ábízottakért, és íalmat is érzett antot járt kato- isebben sejtette, zuronyrend iga- n is olyan mesz- éterre innen, és

dühön kívül mást nem is érzett. Katonaember létére talán az egyetlen elfogadható lehetőségnek — fegyverek ellen — épp a fegyveres ellenállást választotta volna, mit sem tudva arról, hogy néhány héttel előbb a fővárosban — volt fővárosban? -, legmagasabb elöljárója világgá kiáltotta, hogy nem kíván többé katonát látni, mindezt persze a tömeg nagy részének kitörő örömére. Ezt a kijelentést máskor és más körülmények között talán maga is üdvözölte volna, csak éppen most, éppen ebben a történelminek tűnő pillanatban nem, mert azt is tudatosítani kellene ilyenkor, hogy mindennek a világon, tehát az ilyen kísérletnek is meg kell, hogy legyen a maga ideje és helye, és ez akkor és ott éppen a lehető legesztelenebb időpont volt, amely fölért az öngyilkossággal. De hogy gondolhatta volna végig teljes mélységeiben akkor és ott mindezt

11. Ferenc, egyszerűen beérte azzal, hogy csodálja a vele szemben ülő férfit, bár ezt sem annyira tudatosan, mint inkább ösztönösen tette, mert honnan is tudhatta volna, hogy az utolsó olyan városatya ül vele szemben, aki a várost, annak sorsát és jövendő helyzetét képes mindenek fölé helyezni. Nem tudhatta, sejthette csak talán, hogy a többiek, az utána jövők hivatalnokok lesznek csupán, íróasztalkáderek, akiknek nem a város sorsa, hanem saját egzisztenciájuk lesz fontos. Nézte hát Ferenc őt és arra gondolt, miért csak most találkoztak, hiszen mindhetten végső soron annak a városnak a szülöttei, s ha azelőtt nem is, legalább most, a háborű alatt, sebesülései utáni rehabilitációja idején találkozhattak volna. Mígnem arra kellett rájönnie, mégiscsak találkoztak már, a kaszinóban is, máshol is, a városban, tudott is róla, hogy ő a polgármester, csak hát az ember ott és akkor nem állt elő nagy hangon, mint annyian mások, a háttérben maradt, onnan mosolygott vagy csóválta a fejét, és ezért II. Ferenc igenis elítélte őt, elítélte, hogy tehetséges ember létére a háttérben maradt, függetlenül attól, hogy akkor még úgy látszott, jól mennek a dolgok. (Mert éppen ahhoz kellettek volna az ilyen emberek, hogy valóban jól menjenek a dolgok, az ilyen embereknek erkölcsi kötelességük lenne kiharcolni is, ha kell, hogy oda jussanak, ahová

a jobbak, az alkalmasak, hogy amennyire lehet, helyreállítsák a romokat, és amikor megtették mindezt, máris menesztik őket, és indul újra az óriáskerék, jönnek újra az urambátyámék, a nagyszájúak, és ez így forog tovább, körbe-körbe, ebben a hatalmas történelem-mesében, talán az idők végezetéig.) Igen, mindez valahol végigfutott benne, de most teljességgel már csak két dolgot tudatosított. Az egyik, hogy ezt az embert itt most megtanulta tisztelni, mert nem menekül, mint azt egyébként sokan megtették, patkány módjára a süllyedő hajóról. Másrészt a sajnálatot tudatosította, hogy szép elvei, csinos elképzelései ellenére valószínűleg a teljes bukás vár rá. A város polgárai, azok, akiknek itt volt mindenük, maradtak mára csak mellette, jóakaratukkal, reményeikkel, amely félő, hogy az elkövetkezendő időkben kevésnek bizonyul; az urambátyámosok, a jöttment kalandorok pedig elsze- leltek, a biztonságos idők nagyhangúi után mára csak visszhangcafatok maradtak. És ez az ember talán látja mindezt, kinyílik a teher hatására, és megpróbál tenni is valamit, csak hát a probléma ott van, a baj abban gyökerezik, hogy mára mindez eleve halálra ítélt igyekezet csupán, a világ már elment, nagyon elment mellette, otthagyta őt, magára hagyta szép elképzeléseivel, és ő, Ferenc, most nem képes segíteni neki, ő most egyedül csak arra jó, arra lehet jó, hogy néhány elképzeléséről véleményt mondjon. De fogalma sem volt, hogyan mondja meg neki, hogy mindeme szép álmai elkéstek, a semmibe hullanak, mostanra már meg- valósíthatatlanokká váltak. Nem szólt hát inkább erről semmit, csak hallgatta őt, bólintott vagy közbeszúrt néhány megjegyzést, pontosítást, konkrétan és tárgyszerűen csakis a felvetett problémákhoz szólva, hogy ennek az embernek, aki legalább megpróbál itt tenni valamit, el ne vegye a kedvét a cselekvéstől. Hallgatott inkább, helyeselte vagy opponálta a szavait, ha úgy érezte, igaza van, az idő ment, futott, s ahogy beszélgettek, végtére már nagyon mély és kétségbeejtő felismerésekhez is eljutottak, és neki tudomásul kellett vennie, némiképp rosszul mérte fel a helyzetet, ez az ember sokkal többet sejt annál, amit

ő még pár perce is föltételezett, eléggé világosan látja a helyzetet, és talán még azzal is tisztában van, mire számíthat, mennyi esélye lehet, de akkor is, mindennek ellenére, fátumszerűen is kötölességének érzi megtenni - vagy legalábbis megpróbálni megtenni - mindazt, amit helyesnek és mulaszthatatlannak érez. Ezen a posztón, kristályosodik ki benne a gondolat beszélgetésük vége felé, az lehet az ember egyedüli esélye, hogy ne adja föl, soha ne adja föl a küzdelmet, még a lehetetlenségek résein át is megpróbálja, ha csekély eséllyel is, mederben tartani a dolgokat.

A kis lámpa pislákoló fényénél felismerések csillantak föl előttük, amelyeknek azonban akkor már sem az ország, sem a város, sem ők maguk semmi gyakorlati hasznát nem vették. Csak a kopogások határozták meg nagyban a város életét, az új és ismételt kopogások, igen; egy hónap is eltelt már a polgármesterrel való találkozása óta, Ferenc állapota javult is valamelyest és immár kijárt az utcára, a kertbe is, örült neki, híreket hallott legalább, friss levegőt szívott, talán az egyedüli volt akkor a városban, aki örült az ilyenfajta friss levegőnek is, amellyel persze a hírek is beszüremkedtek, sok mindenről, de leginkább arról, hogy a légionáriusok erősítést kaptak, azt mondta mindenki a városban, a kofáktól tudták talán, akik naponta arra jártak, kifelé, és ez persze számára, gyakorlott katona számára azt jelentette, hogy várható, minden nap várható a város teljes megszállása. Ami nemsokára meg is történt; az egyik nap aztán már olyan hírek jöttek, hogy beteljesedett a város sorsa, a katonák birtokukba vették a kiürített és magára hagyatott települést. Részükről ez nem volt különösebb teljesítmény, tekintettel arra, hogy a királyi csapatokat - vagy köztársasági csapatokat, őszirózsás csapatokat? Ferenc, elvágva az országos történésektől, sok viszonylatban maga sem tudott lépést tartani a gyors változásokkal -, egyszóval az új kormány és a volt dualista ország foszlányseregét a fegyverszünet értelmében már jóval előtte kivonták a városból, s a polgárőrség, az akkorra jócskán megcsappant polgárőrség nem tanúsított ellenállást. Az történt csupán, hogy szépen felsorakozva beballagtak az állomásról az egyik főutcán, a puskájukat azért a biztonság kedvéért lövésre készen, kibiztosítva tartották. A házak mélyéről remegő és gyűlölködő pillantásokat lövelltek feléjük. A hadművelet végül is minden inzultus nélkül játszódhatott le. A parancsnokuk, annak rendje és módja szerint, beköltözött a városházára, hogy ezzel is jelét adja, ki itt az úr, aztán rendelkezéseket foganatosított, amelyeket emberei kiragasztottak minden utcasarokra.

Legelső rendelkezése azonban kudarcba fulladt. Ki akarván ugyanis tűzni az új államhatalom zászlaját a városházára, ilyet a városban nem találva, az egység tépett zászlaját sem tartva megfelelőnek (mondjuk ki: szégyellve), parancsba adta egy új zászló megvarrását. Igen ám, csakhogy a városból egy szempillantás alatt eltűnt az összes alkalmas színű textília, s így estére altisztjei enyhe idegrohamtól kerülgetve jelenthették az akció kudarcát. így történt aztán, hogy a városháza a státusváltás után három napig

zászlódísz nélkül volt kénytelen tudomásul venni a párizsi urak akaratának megvalósulását.

A polgármester természetesen hevesen tiltakozott a város erőszakos birtokbavétele miatt, ám ez a bevonulok közül senkit sem zavart. Az addigra erősen megcsappant polgárőrség lefegyverzése viszonylag könnyen megtörtént, amiért aztán a prancsnokuknak végül is alkalma nyílt kiosztani az emberek között néhány kitüntetést.

A város bezárkózott és némán remegett, ellenségesen viselkedett, s az újdonsült városparancsnok hiába próbált meg nap nap után elégedettebb és kedélyesebb arcot vágni, katonái nem viszonozták kerekded mosolyát, mert állandóan érezték, ez a város nem fogadta be őket, teljesen mások itt a viszonyok, mint amilyeneket előre ígértek nekik, nem éreztek semmit a felszabadítók büszkeségéből, épp ellenkezőleg, eléggé egyértelműen kinyilvánított közutálat tárgyai lettek, állandóan azt érezve - mert a lakók éreztették velük, még azok is, akiknek a támogatására eleve számítottak - hogy ezt a várost ők nem meghódították, nemesen, elegánsan, lovagiasan, amint az a „nagykönyvben“ meg van írva, hanem megerőszakolták, durván leigázták- így hát mint idegen, ellenséges területen levő katonák (egyre inkább ez utóbbi megjelölést kezdték használni) nemhogy biztonságban nem érezték magukat, de még csak jól sem, minden meg- nyikorduló kapualjból, minden megrezzenő ablaktábla mögött orvlövészt sejtettek.

így történhetett, hogy mindjárt az első héten, a kijárási tilalom életbeléptetése után (az új államhatalom első ajándéka a városnak) le is lőttek néhány kóbor kutyát, no és Hollen- mitter Jánost, a város alkoholista félkegyelműjét, aki szegény, idült alkoholista lévén, másfél deci bortól keményen berúgva egy este épp hazafelé tántorgott, amikor beleütközött az egyik őrjáratba. Persze, esze ágában sem volt megállni, engedelmeskedni a felcsattanó parancsnak, egyrészt, mert nem tudott csehül, még ilyen erősen beszeszelt állapotban sem, másrészt, ilyenkor valószínűleg a magyar őrjáratnak sem állt volna meg, őt ilyen állapotában egyszerűen lehetetlen volt korlátozni. Ilyenkor csak legyintett a világra, és az arra érdemesnek a fejéhez vágta: Velem nem lehet viccelni, apuskám, érted? Most azonban, az őrségnek nem lévén kéznél még a kincstári humorérzéke sem, csak a félsz talán, még félig sem mondhatta el a mondatot, máris beletántor- gott az ideges őrök által kilőtt golyók egyikébe, oly pechesen, hogy a szerencsétlen találkozásba mindjárt a helyszínen belehalt. Ez volt egyébként a városban a megszállással kapcsolatos egyetlen tragédia, de facto a körülményekhez képest elhanyagolható semmiség, bőven elég azonban arra, hogy az emberek között a történtek százszorosa terjedjen el képtelennél képtelenebb rémhírek formájában.

A hatalom tehát bizonytalan volt, a polgármester minden rendelkezés után következetesen tiltakozott, nem is akárki, a város lakossága nevében, mindez azonban semmit sem használt, pontosabban annyit, hogy állandó protestálásával a városparancsnoknak végül is az idegeire menvén, az leváltotta őt tisztségéből, és saját helytartót ültetett a helyébe. Ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a letaszított polgár- mestert a kapuban strázsáló őrség nem engedte be többé a városházára, a városban erre teli torokból polgármesterurazni kezdte őt az is, aki eddig rá se figyelt, messziről megsüvegelték és demonstratívan csakis az ő parancsainak voltak hajlandók engedelmeskedni. Odabent pedig ezalatt (mert a dolgok mindig parallel történnek) az újonnan kinevezett helytartó betelepedett a polgármester gyönyörűen faragott íróasztala mögé, és félvén kimozdulni a városba, a szemben lévő falat nézte, itt-ott kitekintett az ablakon, vagy játszott néhány kártyapartit a tiszt urakkal.

mely pacifista tottságú volt, tk teljes likvi- teleértve a rá- igorvos-képvi- dlenjavaslatok záü számukra y egyik leglé- :vője. Eljutottak addig a szélsőséges állításig, mely szerint egy-egy fej sikere vagy sikertelensége fogsorának a fejlettségétől függ. A világot a húsevő fajok uralják, hirdette a fogorvosokból álló klikk azon propagációs kampány során, melybe az összes tömegtájékoztató eszköz bekapcsolódott. Az ellenzék kérlelhetetlen volt, s az ügy kompromisszummal végződött: a kutya elveszíti a fogsorát, a rágófogak kivételével, amelyek viszont hatalmasak lesznek.

Újabb kellemetlen vita keletkezett azok között, akik el akarták távolítani az orrot, s kisebbre venni a kutya füleit, valamint a fül-, orr- és gégegyógyászok érdekvédelmi csoportja között, akik nagy egyetértésben és személyes őreik kíséretében ezt kiáltozták a bizottság határozatlan tagjai felé:- Orrot! Orrot! Füleket! Füleket!

A fül-, orr- és gégegyógyászok klikkje ugyanis az orrot tekinti a legfontosabb szervnek, mely az állatoknak lehetővé teszi az élelem megkeresését és a veszély felismerését, az emberek esetében megakadályozza, hogy leessen a szemüvegjük, a nők esetében pedig a plasztikai sebészek jövedelmének biztosítéka. De a fület sem lehet kisebbre venni, ellenkezőleg, nagyobbra, hogy a kutya jól halljon, ha már beszélni nem tud, s nem kérdezheti meg, hogy „Mi van?“. Az erős fül-, orr- és gégegyógyász

érdekvédelmi csoport, amely bizonyos forrásból származó értesülések szerint élvezte olyan nemzetközi laboratóriumok anyagi támogatását, melyek érdekeltek voltak az orr tekintélyének növelésében, elérte, hogy a kutya orra és füle nemcsak megmaradt, hanem nagyobbá is vált.

A fej kérdésével foglalkozó* parlamenti bizottság ellentétes döntéseit koordináló bizottság zsákutcába jutott, hiszen a javasolt fej nem felelt meg a testaíá- nyoknak. A fej hordozása rendkívüli nehézségeket okozna szegény kutyának. Hátsó lábának felemelése azt eredményezné, hogy a kutya az oldalára esne, s levizelné saját magát. A Mindenható, aki ezt az egész huzavonát ijedten figyelte, - olyan sokáig fognak mindenbe beleavatkozni, míg végül én is elveszítem a mandátumomat - megkísérelte a beavatkozást, ám a bizottság tagjainak magatartása már lehetetlenné tett mindennemű ellenőrzést. Határozatot fogadtak el a kutya testének megduplázásáról. Amikor kiderült, hogy ez sem elég, határozat született a szükséges testméretekről, tekintet nélkül a kutya végleges nagyságára és az állami költségvetésre. A vita áttekinthetetlenné vált. Az új kutyának legyenek eltérő jegyei a régitől? Eredményes lenne-e az olyan nagy vadászkutya, amely ormányával mutat az állatra, vagy

inkább elijesztené a kiszemelt zsákmányt? Nem lenne-e az új kutya életveszélyes, mivel eltiporna mindent, ami az útjába kerülne, s még saját úrnőjét is kész lenne szétszaggatni?

Végül is a Mindenható elveszítette a türelmét, s kijelentette, hogy a birodalmát nem engedi veszélyeztetni csoportérdekek által. Megbízta tehát a szolgálatos arkangyalát, hogy a bizottság munkáját nyilvánítsa befejezettnek. S nehogy az emberek tapintatlannak tartsák őt, az új állatot meghagyta, s elnevezte elefántnak. A novellizált kutyát aztán megkísérelte ő maga megalkotni, ezúttal dekrétummal. így jött a világra a zsiráf...

Sági Tóth Tibor fordítása