Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-10 / 28. szám

*• Lorca, Márquez, Jorge Amado hőseit játszhainá újra és újra, spanyol, brazil és kolumbiai tájak szilaj, szenvedélyes, forró vérű férfiait, akik ölni is képesek a szerelemért. Szigorú gyászt oldhatna Bemarda Álba házában, vidám, életerős, farkaskö- lyök-nevetésű Santiago Nasar lehetne az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában, mandulafák illatát, a tengerparti föveny melegét, a béklyóitól megszabadult vágyat hozhatná magával „az éjsza­ka pásztoraként“. Márquezből és Amadóból egyelőre semmit sem adhatott, Lorca-hőst viszont megformált már. A Yerma vonzó, perzselő érzékiséget árasztó Leonardóját alakította nagyszerűen, Gyöngyössy Imre és Kabay Barna filmjében. Ma, amikor A ve­lencei kalmár Bassaniójáról, A kaktusz virága Igorjáról és A lepkegyűjtő Ferdinándjáról már múlt időben beszél, az Emmanuelle-dallal kezd új időszámítást. „Ha nincs ez a dal, lehet, hogy divatba sem jövök. Ahhoz, hogy bekerüljön valaki a közönség értékrendjébe, nem elég a tehetség, valami más is kell. Nekem az adott több fényt, hogy a televízió műsorra tűzte a Sylvia Kristel főszereplésével készült Emmanuelle-t. Az én szerencsémet ez hívta elő. Fontos volt természetesen az is, ami előtte történt, hogy hét évet töltöttem a pécsi színházban, hogy színpadra vittem Budapesten a Lőve storyt, hogy sanzonokat, musicaleket, örökzöldeket énekeltem a tévében, de ha nem jön az Emmanuelle, ki tudja, mikor kapok ekkora lehetőséget a sikerre. Sőt, nem is biztos, hogy kaptam volna. Érzem is a felelősség súlyát kellő­képpen... pár száz ember előtt játszani hittel és lelkesedéssel nem ugyanaz, mint most, amikor az egész ország ismer. Tőlem már mindenki ugyanazt a minőséget várja el, amit eddig lehet, hogy csak én vártam el magamtól. Nekem persze nem bünte­tés jól dolgozni, én szeretek nívós produkciót nyújtani. És ha egy szereppel, egy dallal vagy egy remek koreográfiával mások is segítenek ebben, akkor az óriási érzés számomra.“ Egy arc, amely határozottságról, elhivatottság­ról, makacsságról beszél. Egy hang, amelyből árad az érzelem. Gergely Róbert. még jó fotós, de ha maradtam volna ott, abban a vonalban, biztos, hogy előbb-utóbb megmutatom, mi a szándékom. Most énekes-színész vagyok, és ezen a pályán szeretnék nyerni, bár lehet, holnapután jön valaki és le fog körözni, nem tudom. És akkor azt fogom mondani: a fene egye meg, ezt ő sokkal jobban tudja, mint én, nekem ez miért nem jutott az eszembe? Mert nem igaz, hogy csak én tudok jól énekelni és jól játszani. Sokan vagyunk, elég so­kan. Vagy vegyük csak a Szécsi Pál- filmet, amelyet Mészáros Márta ren­dez majd. Engem rögtön a főiskola befejezése után arra biztattak, hogy ne menjek le vidékre játszani, ma­radjak inkább Pesten és töltsem be azt az űrt, amely Szécsi Pál halálával keletkezett a magyar könnyűzené­ben. Nekem a színház sokkal fonto­sabb volt és ma is ugyanilyen fontos, de jött ez a film, és utolért a Szécsi- szerep. Elfogadtam, noha tudom: ezt nem lehet majd csak úgy hétköznapi módon „megúszni“. Itt nem lesz kö­zépút, ez nyilvánvaló. Vagy a mennybe visz a közönség, vagy a porba ránt. Majd meglátjuk. Min­denesetre arra is van példa bőven, hogy azzal a szereppel bukott jóko­rát a színész, amelyről úgy gondolta, hogy az egyenesen neki íródott. En­nél keserűbb kudarcot nem ismerek. Ugyanakkor megtörténhet az is, hogy bemész egy stúdióba, nem is gondolsz semmi különöset a dalról, csak felénekled megfelelő ízléssel, majd elutazol nyaralni a feleséged­del, és pár nap múltán, a spanyol tenger mellett tudod meg, hogy itt­hon a slágerlisták élén állsz. Ilyen nincs, mondtam, aztán rájöttem, hogy igenis van. Más kérdés, hogy meddig. A buborék ugyanis bármi­kor szétpattanhat.- Nyugaton, ha felfedez magának egy színészt a szakma és a közönség, akkor az nagyon sokáig szem előtt marad.- Nyugaton. Nálunk más a helyzet. Itt az maradhat hosszú távon a közönség kedvence, aki be­kerül egy sorozatba, különben köny- nyen megfeledkeznek róla. Ez nem fanyalgás és nem is panasz. Ez tény. Nekem most arra kell figyelnem, hogy ki tudjam harcolni a helyzeti előnyömet, amelyet az Emmanuelle- nek köszönhetek. Jó szerepek és jó dalok nélkül persze semmire sem megyek, adni csak azután tudok, hogy valahol valaki bennem gondol­kozott.- S ha közben szétpukkan a bu­borék?- Addigra meg kell erősödnöm. El kell sajátítanom sok mindent. Mert például azt, amit Gilbert Bé- caud, a francia sanzonkirály tud a mai napig is, vagy amit Sammy Davis jr., a már nem élő amerikai showman tudott, azt én még nem tudom. Bécaud szintjén azért nem tarthatok még, mert ő már számtalan helyzetben bebizonyíthatta a világ­nak, hogy valaki, s amit ő képvisel a szórakoztatóiparon belül, az szá­momra is mértékadó. Vagy Sammy Davis... szteppelt egy nagyot, aztán leült a zongorához, és olyan dalla­mokat küldött a lelkemnek, hogy csak néztem, bámultam őt. Én is ugyanezt a hatást szeretném kiválta­ni másokban, de ahhoz, hogy ezt elérhessem, nagyon sokat kell még tennem. Helyzetek, újabb lehetősé­gek nélkül viszont nem juthatok előbbre.- Énekesként egy csapásra elfo­gadtatta magát, színészként milyen utat kellett megtennie?- Színészként nem tudok ugyan­olyan sikert felmutatni, mint az Em­manuelle-dallal, hiszen a színház és a tévé által megteremtett sikert nem lehet egymás mellé állítani. A Lőve storyt vagy A lepkegyűjtőt estén­ként kilencven ember láthatta csu­pán, mert kisszínpadon ment mind­két mű, a Filmslágerek magyarul című kazettából viszont 200 ezer darabot adtak el. Hányszor kellett volna eljátszanom Olivért vagy Fer- dinándot ahhoz, hogy ugyanennyien tudjanak róla? Rengetegszer. És le­het, hogy ezt nem kellene kimonda­nom, de én tudom jól: szebb, jobb és értékesebb számokat is énekeltem már, mint az Emmanuelle-dal.- A Duna-kanyar Vendégeként, halála előtt néhány nappal, a darab szerzője, Karinthy Ferenc is látta. Mennyire tudtak közel kerülni egymáshoz?- Kétszer nézte meg Karinthy az előadásunkat. A bemutató alkalmá­ból és később, élete utolsó napjainak egyikén. Súlyos betegen, az orvosa kíséretében ült be a nézőtérre, és a dicséretet is már csak tőmondatok­ban kaptuk tőle. Örült, hogy bizo­nyos részeket kihúztunk a darahből és emlékszem, azt mondta: a mi elő­adásunk sokkal erotikusabb volt, mint az előző, amelyet Sztankay István és Ruttkai Éva vitt sikerre, vagy a még korábbi, amelynek Men- sáros László és Dómján Edit voltak a szereplői.- Önnek Molnár Zsuzsa volt a partnere, aki állítólag azzal kérte fel Pécsi Ildikót a darab megrendezé­sére, hogy a férfi szereplőt illetően is döntött már.- Igen, így volt, és én nagyon örültem, hogy engem szemelt ki a szerepre. Szerintem olyan ez a da­rab, mint egy szellemi kosárlabda­mérkőzés, ahol poénokkal lehet pontokat szerezni. Verseny, amely feljogosít az olimpiára. Hogy aztán az mikor jön az életemben, azt nem tudom. Nem is baj talán. Sokkal fontosabb, hogy készülök rá. És nem akárhogy. Nagyon-nagyon. Szabó G. László Gergely Róberttel a Duna-kanyar után- Beszélgethetnénk mi most a fényképezés egyszeregyjéről is, igaz?- Igen, fotózáshoz is megvan a jo­gosítványom, hiszen fényképészeti szakmunkásképzőbe jártam és ha most váltanék, pontosabban vissza­mennék arra a pályára, amelyet ott­hagytam, előbb a város, aztán az ország, majd a világ egyik legjobb fotósa szeretnék lenni. Biztosan erre törekednék, mert olyan ember va­gyok, aki tele van alkotási vággyal. Minden tunyaságnak, sápítozásnak, lemondásnak a tagadója vagyok, én abban hiszek ami működik, ami használható, ami előremutat.- Mások tanácsára módosított vé­gül is pályát, vagy ment a saját feje után? . - Engem a színház, a színészi já­ték, a zenés műfaj már húsz évvel ezelőtt is érdekelt. Olyan körökben forgolódtam, ahol rengeteg maga­mutogató gyerek volt, s valahogy mindig a nyerők sorában álltam. Egy idő után aztán éppen ez lett a hajtó­erő számomra, hogy a nyerők között is a legjobb legyek. De mindenben. Legyen az iskola, tanulás, színház; amit szeretek, azt megpróbálom a legjobban csinálni. Fényképezés közben is arra figyeltem, hogy ne legyek középszerű. Nem voltam „ Újabb nagy lehetőségek nélkül nem juthatok előre“ (Helyey Zsuzsa felvétele) Kathleen Turner tudja, mit akar „A nők, akiket a filmekben általában tolmácsolok, intelligensek, nem engedik meg, hogy bárkinek az áldo­zatává váljanak, mindig pontosan tudják, mit akarnak, és mindegyik valamilyen különleges képességgel rendelke­zik“ - mondja Kathleen Turner amerikai színésznő, aki jelenleg az egyik legjobban megfizetett hollywoodi szí­nésznek számít. Az ok, amiért írunk róla, új filmje: a V. I. Warshawski című. Ebben egy detektívnőt játszik, aki meggyilkolt barátnője halálának körülményeit igyekszik kinyomozni. Kathleen Turner 1954-ben született a Missouri állam­beli Springfieldben. Apja diplomata volt, és Kathleen tizenhét éves koráig Kubában, Kanadában, Venezuelá­ban és Nagy-Britanniában élt. Apja halála után anyjával visszatért Springfieldbe, és ekkor döntötte el, hogy színésznő lesz. Karrierjét New Yorkban, hatodrendű színházakban kezdte, de gyakran szerepelt a televízió­ban is, reklámokban. Ezekben a nehéz időkben az volt a szerencséje, hogy nem csüggedt, hanem optimistán tekintett a felmerülő anyagi és egyéb gondokra. Filmbe véletlenül került, de már az elsővel, a Testi szenvedéllyel óriási sikert aratott. Ekkor ragasztották rá a fémmé fatale jelzőt is, és hosszú ideig többé-kevésbé ilyen szerepeket kapott. Számos filmben játszott, mint például a Hajsza a zöld gyémánt után, a Véletlen turista, a Prizziék becsülete, a Rózsaháború, a Peggy Sue férjhez ment és mások. Legkedvesebb szerepe Barbara, a Rózsaháború egyik főszereplője. - Amikor nem tudom, hogy elvállaljak-e egy bizonyos szerepet, vagy sem, az a döntő szempont, ha a forgatókönyv elolvasása közben felkelti a figyelmemet egy-egy jelenet. Kathleen Turnert joggal tartják a platinaszőke holly­woodi istennők méltó utódjának. Csupán abban különbö­zik a szép, tehetséges, de gyakran boldogtalan színész­nőktől, hogy rendkívül határozott, és pontosan tudja, mit akar az élettől. (pt) 1992. VII. 10 > i/asárnap

Next

/
Thumbnails
Contents