Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-02 / 40. szám
ohn Palmerston angol miniszterelnök, korának egyik neves politikusa 1849 őszén, az aradi kivégzések és más vérengzések hallatán elszörnyűl- ködve jelentette ki: „Az osztrák kormánykörök valóban a legnagyobb vadállatok azok közt, akik valaha a civilizált ember meg nem érdemelt nevére igényt tartottak; kegyetlenkedéseik csak az afrikai és»haiti négerfajok eljárásához hasonlíthatók.“ Paskievics orosz fővezér néhány héttel korábban jelentette urának: Magyar- ország az orosz cár lábainál hever. A bécsi kamarilla ekkor már vérszomjas bosszúra készül, melynek hírére Sándor cárevics utazik az osztrák fővárosba, hogy rávegye Ferenc Józsefet: gyakorolja „uralkodói jogainak legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet“! Mindhiába. A forradalomtól megriadt, majd felbőszült császári udvar kemény példát akar statuálni. Sőt, rideg számításból a magyar élet és halál urává két patologikus jelenséget tesznek meg. Schwarzenberg miniszterelnököt, aki esténként állati érzéseinek hódolva járt a klinikára holttesteket boncolni. És Haynau főparancsnokot, Brescia és Magyarország hóhérát, akinek heteken át csak utólag volt kötelessége jelentést tenni a már végrehajtott ítéletekről. Ma is mélységes fájdalommal idézzük történelmünk e tragikus napjait. Október hatodikét, amikor az egy évvel korábbi bécsi népfelkelés és Latour táborszernagy felakasztásának évfordulóján Aradon tizenhárom honvéd főtisztet végeztek ki, Budapesten pedig gróf Batthyány Lajos magyar miniszterelnökön hajtották végre a halálos ítéletet. Féktelen bosszú, jajkiáltás, halálhör- gés némítja el a történelmi Magyarországot. Ezrek a bitófán vagy golyó általi halállal végzik. Magyarok és nem magyarok. A császár szolgálatából lépett át a honvédségbe a szerb származású Damjanich, a német Pöltenberg és más vértanú tábornok, ekkor végezték ki Mici- szláv Woronieczkyt, a híres lengyel légió vezetőjét. Őket és társaikat a világszabadság szent eszméje állította a magyar szabadságharc oldalára. Ezért is Bécs rettenete, véres példaadása: negyven- nyolc tavaszán a Duna-medencében rebellis magyarok s más ajkú, szabadelvű főtisztek, szegénylegények gondoltak és tettek merészet, nagyot. Hősökre és vértanúkra, dicső eseményekre és égbekiáltó gaztettekre emlékezünk. Kínálkoznak lényegbevágó párhuzamok 1848 és 1989 között itt, Kö- zép-Kelet-Európában. Ahol akkor is, idestova három esztendeje is sokat szenvedett, olykor egymás ellen acsarkodó, egymással szemben kijátszott kis nemzetek rázták le a rabláncot, hirdették meg a testvériesülés eszméjét, választottak hitük szerint napfényesebb jövőt. Negyvenkilenc őszére a bécsi kamarilla ármánykodása újra egymás torkának ugrasztottá a Duna-medence népeit, a cári seregek vérbe fojtották a magyar szabadságharcot. Másfél évszázad múltán, kilencvenkettő'őszén nincs bilincses nagyhatalom, a világ történéseit néhány nagyravágyó politikus harsogásával ellentétben nem szabadkőműves páholy vagy más nemzetközi összeesküvés irányítja. Kétségtelenül léteznek geopolitikai és egymásnak feszülő nagyhatalmi érdekek, de népek, nemzetek önrendelkezési jogát ma már senki sem vonja kétségbe. Mégis, mintha rosszul sáfárkodnánk ritkán adódó történelmi lehetőségeinkkel. Egyetlen példa az ezernyi fájó közül. Három éve a pozsonyi főtéren Grendel Lajos magyarul szólt az egybegyűlt ezrekhez és a képernyő előtt ülő százezrekhez. Akkor megéljenezték, megtapsolták. Ma tehetné-e, s milyen lenne a visszhang? A legfőbb ideje rádöbbenni, hogy egymás nyelvének, kultúrájának megbecsülése, azonos jogaink elismerése nélkül nem jutunk előbbre. Emberi, állampolgári jóakarat, bölcsesség híján újra ránk törnek véres és ostoba feneségek, politikai, szellemi, sőt, ne adj’ Isten, a valódi értelemben is újra lehetnek áldozatok. Segesvárhoz, Világoshoz, Aradhoz hasonlatos tragikus stációink. Politikusokhoz, felelős közéleti személyiségekhez, minden "választópolgárhoz szól a szabadságharc hőseinek és vértanúinak intelme: legyen már elég a rosszindulatból, gyűlölködésből, egymás becsmérléséből. Okuljunk végre közös történelmünkből. Közös tragédiáinkból. Szilvássy József P. Breier felvétele
