Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-02 / 40. szám

ohn Palmerston angol miniszterel­nök, korának egyik neves politi­kusa 1849 őszén, az aradi kivégzések és más vérengzések hallatán elszörnyűl- ködve jelentette ki: „Az osztrák kor­mánykörök valóban a legnagyobb vadál­latok azok közt, akik valaha a civilizált ember meg nem érdemelt nevére igényt tartottak; kegyetlenkedéseik csak az af­rikai és»haiti négerfajok eljárásához ha­sonlíthatók.“ Paskievics orosz fővezér néhány hét­tel korábban jelentette urának: Magyar- ország az orosz cár lábainál hever. A bé­csi kamarilla ekkor már vérszomjas bosszúra készül, melynek hírére Sándor cárevics utazik az osztrák fővárosba, hogy rávegye Ferenc Józsefet: gyakorol­ja „uralkodói jogainak legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet“! Mindhiába. A forradalomtól megriadt, majd felbő­szült császári udvar kemény példát akar statuálni. Sőt, rideg számításból a ma­gyar élet és halál urává két patologikus jelenséget tesznek meg. Schwarzenberg miniszterelnököt, aki esténként állati ér­zéseinek hódolva járt a klinikára holttes­teket boncolni. És Haynau főparancsno­kot, Brescia és Magyarország hóhérát, akinek heteken át csak utólag volt köte­lessége jelentést tenni a már végrehajtott ítéletekről. Ma is mélységes fájdalommal idézzük történelmünk e tragikus napjait. Október hatodikét, amikor az egy évvel korábbi bécsi népfelkelés és Latour táborszer­nagy felakasztásának évfordulóján Ara­don tizenhárom honvéd főtisztet végez­tek ki, Budapesten pedig gróf Batthyány Lajos magyar miniszterelnökön hajtot­ták végre a halálos ítéletet. Féktelen bosszú, jajkiáltás, halálhör- gés némítja el a történelmi Magyarorszá­got. Ezrek a bitófán vagy golyó általi halállal végzik. Magyarok és nem ma­gyarok. A császár szolgálatából lépett át a honvédségbe a szerb származású Dam­janich, a német Pöltenberg és más vérta­nú tábornok, ekkor végezték ki Mici- szláv Woronieczkyt, a híres lengyel légió vezetőjét. Őket és társaikat a világsza­badság szent eszméje állította a magyar szabadságharc oldalára. Ezért is Bécs rettenete, véres példaadása: negyven- nyolc tavaszán a Duna-medencében re­bellis magyarok s más ajkú, szabadelvű főtisztek, szegénylegények gondoltak és tettek merészet, nagyot. Hősökre és vértanúkra, dicső esemé­nyekre és égbekiáltó gaztettekre emlé­kezünk. Kínálkoznak lényegbevágó pár­huzamok 1848 és 1989 között itt, Kö- zép-Kelet-Európában. Ahol akkor is, idestova három esztendeje is sokat szen­vedett, olykor egymás ellen acsarkodó, egymással szemben kijátszott kis nemze­tek rázták le a rabláncot, hirdették meg a testvériesülés eszméjét, választottak hitük szerint napfényesebb jövőt. Negyvenkilenc őszére a bécsi kamaril­la ármánykodása újra egymás torkának ugrasztottá a Duna-medence népeit, a cári seregek vérbe fojtották a magyar szabadságharcot. Másfél évszázad múl­tán, kilencvenkettő'őszén nincs bilincses nagyhatalom, a világ történéseit néhány nagyravágyó politikus harsogásával el­lentétben nem szabadkőműves páholy vagy más nemzetközi összeesküvés irá­nyítja. Kétségtelenül léteznek geopoliti­kai és egymásnak feszülő nagyhatalmi érdekek, de népek, nemzetek önrendel­kezési jogát ma már senki sem vonja kétségbe. Mégis, mintha rosszul sáfárkodnánk ritkán adódó történelmi lehetőségeink­kel. Egyetlen példa az ezernyi fájó kö­zül. Három éve a pozsonyi főtéren Gren­del Lajos magyarul szólt az egybegyűlt ezrekhez és a képernyő előtt ülő százez­rekhez. Akkor megéljenezték, megtap­solták. Ma tehetné-e, s milyen lenne a visszhang? A legfőbb ideje rádöbbenni, hogy egy­más nyelvének, kultúrájának megbecsü­lése, azonos jogaink elismerése nélkül nem jutunk előbbre. Emberi, állampolgá­ri jóakarat, bölcsesség híján újra ránk törnek véres és ostoba feneségek, politi­kai, szellemi, sőt, ne adj’ Isten, a valódi értelemben is újra lehetnek áldozatok. Segesvárhoz, Világoshoz, Aradhoz ha­sonlatos tragikus stációink. Politikusokhoz, felelős közéleti sze­mélyiségekhez, minden "választópolgár­hoz szól a szabadságharc hőseinek és vértanúinak intelme: legyen már elég a rosszindulatból, gyűlölködésből, egy­más becsmérléséből. Okuljunk végre kö­zös történelmünkből. Közös tragédiáink­ból. Szilvássy József P. Breier felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents